40. fejezet

A bajnokok bajnokai

Ajánlott zene: The Script – The end where I begin cover by Michele Aiello

A karácsony a Martinnal történtek fényében nem volt túl vidám. Mégis, igyekeztük a lehető legtöbbet kihozni belőle. Az előző évhez hasonlóan, ezúttal is Rudiéknál kezdtük az ünneplést, csak immáron kiegészülve Atussal. Örültem neki, mert bár minden egyes másodpercben Martinra emlékeztetett, de a szép emlékekre. A kamaszkorunkra, és a milánói pár hónapra. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a kisfiúval, amikor nekem is és Gergőnek is Milánón kívül akad majd tennivalója, de egyelőre úgy voltam vele, hogy fölösleges ezen rágódni.

Amikor átmentünk Velencére, a karácsonyi ebédet követően kimentünk a temetőbe. Elsősorban Martinhoz, ám nekem más célom is volt. Meg akartam fogadni Koman tanácsát. Túl akartam magam tenni azon, ami tíz éves koromban történt.

Miután vittünk virágot Martinhoz, elköszöntem Gergőtől és Atustól, és elindultam a temető másik végébe. A sírköveket hó borította, az egész területet hófehér paplan takarta. Ettől függetlenül viszolyogtam az ilyen helyektől.

Bár mindössze kétszer voltam itt a papám temetése óta könnyűszerrel odataláltam a sírhoz. Ha akartam volna se lettem volna képes elfelejteni. Amikor letettem a kezemben szorongatott virágcsokrot a sírra, már könnyektől maszatos arccal néztem a sírkőre. Ennyi év után sem tudtam elhinni, ami történt. Végig kellett volna kísérni, addig, amíg fel nem növök.

– Sajnálom, hogy eddig nem voltam itt. – Buta dolognak tartottam a temetőben a sírkövekhez való beszédet, de ezúttal… valahogy nem tűnt furcsának. – De tudtam, hogy valahányszor kijönnék, mindig arra a napra emlékeznék. Erőnek erejével kényszerítettem magamat arra, hogy száműzzem az emlékeket a fejemből, de azok gonosz módon akkor támadtak, mikor a legfelkészületlenebb voltam. Mostanában jöttem csak rá arra, hogy nem az a helyes megoldás, ha azt próbálom tettetni, hogy semmi sem történt. Mert vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, csak el kell fogadni őket. Tíz éves fejjel erre képtelen voltam, és még idősebb koromban is. Fájt, akkor minden fájt, de felnőttem és, azt hiszem, ha látnád, milyen ember lett belőlem, talán büszkén simítanád a kezed a fejemre. Úgy, mint nyolcéves koromban, az első gokartos győzelmem után.

Sok hibát követtem el, és talán minden egészen máshogy alakult volna, ha azon a nyári estén nem történik az, ami történt. Talán akkor eszembe sem jutott volna elmennem innen. De itt minden rád emlékeztetett, és ez élénk kontrasztot állított fel bennem. Hogy mennyire boldog voltam gyerekként, és mennyire boldogtalanok a kamasz éveim, a látszat ellenére is.

De mos… Most boldog vagyok, újra. Bár a szívemben ezer és ezer tüske van, de megtanultam értékelni a jót és a szépet. A boldog perceket, az örömteli pillanatokat, a kedves szavakat. És ezekre akarok emlékezni. Az összes boldog pillanatra az életemben. Amikor Bazsival fogócskáztunk óvodás korunkban, mikor először ültem le veled a TV elé, hogy megnézzünk egy futamot. Az első táncórámra, az első megnyert táncversenyemre, a büszkeségre, ami a szemedben ült, minden egyes sikerem után. Azokra az emlékekre, amik egy életre beivódtak az agyamba, és semmi pénzért nem válnék meg tőlük.

Azt hiszem tizennégy év kellett ahhoz, hogy ezt kimondhassam, de tovább tudok lépni. – Az arcomon csorogtak a könnyek, de mosolyogtam. A csontig hatoló hideg ellenére mosolyogtam, és a szívemet melegség járta át. Megértettem azt, amit Koman mondott, és a jól haladtam ahhoz, hogy az út végére érjek.

*

Ajánlott zene: Avicii – Wake me up

Szilveszterkor ezúttal nálunk gyűltünk össze Milánóban, jóval kisebb társaságban, mint egy évvel ez előtt, de sokkal barátiabb hangulatban. Ez alatt az egy év alatt rengeteg mindent megéltünk, jót, rosszat egyaránt, és ez összekovácsolt minket.

Rengeteget köszönhettem az összes barátomnak, amikből hála az égnek akadt egy pár. Ők segítettek át a Martin halála okozta lehangoltságomon. Ők és Atus. Tudtam, hogy miatta muszáj felállnom, hogy ha már sem nekem, sem az apjának nem volt rendes gyerekkora, neki lehessen.

Viszonylag hamar belerázódott abba, hogy gyakorlatilag csupa olyan ember forog körülötte, akiket akármikor megpillanthat a TV-ben. Természetesen rajongással fogadta mindnyájukat, de ez olyan féle rajongás volt, amivel egy gyerek illeti a vele foglalkozó felnőtteket. Számomra is meglepő módon Kimi volt az, aki a legjobban kijött Atussal. Valahányszor találkoztak, a kisfiúnak be sem állt a szája, a finn pedig minden szavára figyelve, komolyan bólogatott. Megvitatták a Forma1-es illetve különböző kategóriás motorversenyeket, ahogyan a komoly szaktekintélyek szokták.

– Kellene már egy kicsi Raikkönen, nem? – kérdeztem tőle vigyorogva, amikor szilveszter este a nappali szőnyegén ülve éppen matchboxokkal játszott Atus társaságában, de állítom, ő maga jobban élvezte, mint a kis srác.

– Ami azt illeti… – kezdett bele a finn, majd zavartan Larára pillantott, aki arcán kedves mosollyal aprót bólintott. – Már úton van – fejezte be Kimi, mire egyből mindenki gratulált nekik. Kiderült, hogy a lány a második hónapban jár, ebből kifolyólag egy jó időre jegeli majd a focit, talán örökre.

– Nem bánod? – kérdeztem tőle, hiszen tudtam, hogy mit jelent Lara számára a labdarúgás. Hogy mit jelent akármelyik focista számára a sport.

– Engem is meglepett, de nem, egyáltalán nem. Azt hittem, addig fogom rúgni a bőrt, ameddig futni tudok, és soha, semmilyen ok miatt nem fogom abbahagyni. Aztán mióta kiderült, hogy babát várunk, már nem érzek késztetést arra, hogy elmenjek az edzésre, hogy küzdjek a csapatért. Azon gondolkozom, hogy milyen nevek jöhetnek majd számításba, hogy mit kell átalakítani majd a lakásban ahhoz, hogy a kicsinek ne lehessen majd semmi baja. Tudom, odébb van még, de akkor is! – nevetett fel Lara, és vele nevettem én is.

– Gondolom, akkor most már véglegesen elköltözöl Genfbe Kimihez – jelentettem ki, bár kérdő hangsúly bujkált benne.

– Igen, bár szeretem a barcelonai lakásomat, szóval semmiképpen nem adom el. Akármikor jól jöhet majd. – Csak egyetérteni tudtam. Az ember soha nem tudhatja, mikor lesz szüksége egy lakásra Barcelonában, nem igaz? Végtére is van ott F1-es pálya, több remek focicsapat, tengerpart…

Az este folyamán volt olyan, hogy az összes fiú Atus körül ült, ő pedig láthatóan mindennél jobban élvezte Nando, Bazsi, Bojan, Gergő, Kimi és Jenson figyelmét.

– Én úgy érzem, ez a gyerek kegyetlenül el lesz kényeztetve – kuncogott Lexi a fiúkat szemlélve.

– Mégis miből gondolod, drága barátnőm? – fordultam felé, teátrálisan széttárva a karjaimat, mire mind hangosan felnevettünk.

– Mi a jókedv tárgya? – kérdezte Rudi, miután odaballagott mellém és nyomott az puszit az arcomra.

– Csak azt beszéltük, hogy milyen jó dolga van Atusnak – felelte Tami helyettem.

– Igen, mi is szívesen vennénk, ha ennyi pasi ugrálna minket körül – vigyorgott Lexi, Gergő pedig csak megforgatta a szemeit, hogy aztán széles vigyor költözzön az arcára.

Hála a srácoknak Atus tizenegykor már arcán boldog mosollyal aludt a szobájában a ferraris takarója alatt. Óvatosan behúztam az ajtaját, hogy a lehető legkevesebb hallatszódjon föl hozzá a mi lenti bulizásunkból. Gyakorlatilag abban a szent pillanatban, hogy a kisfiú elaludt, Kimi feltette a milliós kérdést, miszerint tulajdonképpen hol is van a pia. Nem is ő lett volna.

Bár tettünk fel zenét is, ez azért nem az a vadul tombolós, őrült hangulatú szilveszter volt. Sokkal inkább látszódott az, hogy már mindannyiunknak benőtt a feje, és jobban vágyunk arra, hogy a barátainkkal iszogassunk, beszélgessünk és viccelődjünk semmint, hogy ordító zene és villogó fények és olcsó piák között bulizzunk, nem törődve sem élővel se holttal.

Éjfél után aztán persze már a többség elérte azt az alkoholszintet, amikor már nem érdekli, hogy mennyire tud, vagy épp nem tud táncolni. Így aztán elég érdekes jeleneteknek lehettünk szemtanúi, amikor Kimi megpróbált breakelni, vagy mikor Jens és Bazsi felugrottak az asztal tetejére, és úgy könyörögtek Rihannával a DJ-nek, hogy ne állítsa le a zenét.1

– Tudjátok, ez kicsit emlékeztet arra az időszakra, amikor Kimivel megismerkedtünk – kezdett bele a mesélésbe Lara, mialatt a srácok levonultak a pincébe és a garázsba összeszedni még valami ihatót. – Helsinkiben voltunk az utánpótlás válogatottal az EB–n, és az egyik győztes meccsünk után elmentünk bulizni. És innentől kezdve csak az elmeséltekből ismerem a sztorit, de állítólag jó pár koktél után már világomról nem tudva táncoltam Kimivel. Úgy kellett elrángatni tőle, de váltig állítottam, hogy én nem vagyok részeg és nincs semmi bajom a piával. Nos, erre az évek során többször rácáfoltam... –  Arcait a kezébe temette, de mi remekül szórakoztunk rajta. – Aztán két nap múlva Kimi felhívott. Kijött a döntőre, és utána eljött velünk bulizni. A sztorihoz hozzá tartozik, hogy akkor már a fél Real Madrid velünk volt. – Ennél a résznél az arcom fintorba rándult, mint mindig, ha az ősi ellenség csapatról volt szó. – A csapat jófejebb része, akik a csapatkapitányunk, és jó barátnőm Camila barátai voltak. Raúl, Beckham, Casillas meg Guti. Az volt az a buli, ami után Becks tartott beszámolót arról, hogy ki, hol, mikor, mit és hogyan csinált. Többek közt arról, hogy hogyan akartam leinni Kimit. Gondolom, mondanom sem kell, hogy esélyem sem volt ellene. – Teljesen előttem volt az egész kép, ahogy Lara kicsit spiccesen bizonygatja, hogy de bizony, neki meg sem kottyan az adott piamennyiség.

– Mi ilyen vicces? – kérdezte Kimi, mikor felértek, és odalépett Lara mellé.

– Csak épp Helsinkit mesélem a csajoknak. – A szőke lány olyan szerelemmel nézett fel a finn pilótára, ahogyan sejtéseim szerint én pillantgathattam Gergő felé. Ami a legfurább volt számomra, hogy Kimi is ugyanúgy nézett vissza Larára.

– Akkor jó pletyizést – mondta, majd mosolyogva nyomott egy puszit Lara feje búbjára, és elvonult a többi pasival. Csak a fejemet csóváltam azon, ahogy Rudi még dobott egy kacsintást felém, mielőtt kiültek volna a teraszra.

*

Az év nehezen indult. Beleszokni abba, hogy hirtelen szülők lettünk, nehezebb volt, mint elsőre gondoltuk. Úgy időzíteni a munkát, az edzéseket, a próbákat, hogy valaki mindig legyen Atussal rettentő nehéz volt. És főleg tőlem és Ádiéktól igényelt alkalmazkodást. Ha pedig senkire nem hagyhattuk Martin fiát, akkor Tami készségesen vállalta, hogy vigyáz rá.

Ahogy elkezdődött az újév, úgy mi is elkezdtünk próbálni és edzeni, ugyanis ez az év volt a VB éve, és tartoztunk Ádámmal egymásnak azzal a VB címmel. És most már Martin miatt is akartam. Mert ő mindig támogatott abban, amibe éppen belefogtam, és hitt bennem, akárcsak nagyapa. Be akartam bizonyítani nekik, hogy nem hiába.

A napjaim elég monoton módon teltek – reggel elvittem suliba Atust, aztán mentem a saját edzésemre, délután Atussal együtt a Milanellóba, a csapat edzésére. Kedd és csütörtök délutánonként pedig Atust vittem focizni. Bár gyakran előfordult, hogy Gergő – tudván azt, hogy mennyire morcos tudok lenni, ha nem alhatok eleget – engem fel sem keltve csinált tízórait Atusnak, elvitte iskolába, és még utána is hagyott egy bő félórát aludni, hogy aztán kávéval ébresszen.

A januárt erőnlétfejlesztéssel töltöttük, és ezt világ életemben utáltam, épp ezért alig vártam az év második hónapját, amikor végre elkezdtük az agyalást arról, hogy akkor mit is csináljunk. Gondoltam rá, hogy megint Dante segítségét fogom igénybe venni, de nem volt szükség rá. Amikor kiadták, hogy a kötelező táncnak tangónak kell lenni, egy percig sem volt kérdéses előttünk, hogy a Moulin Rouge-ból ismert Roxanne-ra fogunk táncolni.

– Almost lover és Bleeding love. – Ezzel a két számcímmel csörtetett be Ádám az első februári próbánkra. Első nekifutásra azt sem tudtam, miről beszél, aztán rájöttem, hogy két lehetséges számcímet ajánlott.

– Melyiket mire? – kérdeztem megemelt szemöldökkel. Bár mindkét szám mesés volt, egyrészről bosszantott, hogy nem nekem jutottak eszembe, másrészről, meg zavart, hogy Ádám fekteti le az alappilléreket.

– Almost lover a kortárs. A Bleeding love-ra pedig a végén lehetne egy laza hiphop. – Kérdőn pillantott Sabrináék felé, de ők védekezően maguk elé emelték a kezüket. Részben azért, mert nekik édes mindegy volt, hogy mire csinálnak koreográfiát, másrészt pedig az első edzésünkön rájöttek arra, hogy az ehhez hasonló dolgokat jobb, ha mi magunk között bokszoljuk le. Végigfuttattam magamban a számot, Ádi látva ezt, a CD lejátszóhoz ugrott, és elindította őket. Egy órával később, már tudtuk, hogy mindkettőnek lesz története, és azt is, hogy mi.

*

A meccsekre ritkán jutottam el, akkor is inkább csak a hazaiakra, de azért az itthoni BL-meccseket semmi pénzért ki nem hagytam volna. Felemelő pillanat volt, mikor a nyolcad döntőben a Chelseát vertük összesítésben 4-1-re, a negyeddöntőben a Realt 5-3-ra. Ez után a meccs után Lara küldött Gergőnek egy vigyorgó fejekkel teli gratuláló üzenetet. Le sem tagadhatta volna a Barcás mivoltát. A következő körben a Dormunddal sorsolták össze a csapatot, és a hazai 0-0 után rendesen féltettem a fiúkat a németországi túrától. Tamival és Atussal kéztördelve ültünk a képernyő előtt. Egyszerre káromkodtuk el magunkat, amikor Reus megszerezte a dortmundiak vezető találat. Adott pillanatban még az sem nagyon tudott érdekelni, hogy milyen szavak hagyták el a hatéves kisfiú száját. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor Rudi passzából Bojan egyenlített. Tamival arcunkon letörölhetetlen vigyorral néztünk össze. Atus pedig kihasználta az alkalmat, és felkapta a mobilom, készített egy képet vele, és elküldte Gergőnek a "büszke barátnők" üzenettel karöltve. Próbáltam feddőn nézni rá, de kudarcot vallottam, mert végül elnevettem magamat.

Kemény küzdelmek után végül sikerült megtartani ezt az 1-1-et, így idegenben lőtt góllal a Milan ment tovább. Miután hazaértek, kaptak is Bojannal mindketten a fejükre, hogy persze idegenben tudnak gólt lőni, csak itthon nem. Mindkettő csak vigyorgott, mint a tejbe tök, és ami azt illeti, mi is Tamival.

Mire a döntő napja eljött, Ádámékkal már kész voltunk a tangóval és a hiphoppal. Csak a kortárs befejezése váratott még magára, de elképzelés volt már arról is, szóval nem aggódtunk. Az ellenfelek miatt azonban egy kicsit igen. Elkezdtük ugyanis nézegetni a lehetséges párosok videóit, és akadt három is, akik okozhattak némi fejtörést. A kanadai, az amerikai és a kínai páros. A kanadaiak, mert hihetetlen összhangban volt, a kínaiak, mert félelmetes volt az akrobatikájuk, az amerikaiak pedig szimplán, mert amerikaiak. És mert jók.

Éppen azért, mert ilyen előrehaladott állapotban jártunk már, belefért egy kiruccanás Berlinbe, a BL döntőre. Atussal és Tamival gyakorlatilag már hivatalos szurkolói közösségnek számítottunk, mert nem volt olyan Milan meccs az évben, amit ne együtt néztünk volna vagy otthonról, vagy a stadionból. A döntőre is együtt mentünk, fölszerelkezve Milan mezekkel, felkészülve arra, hogy addig szurkoljunk, amíg van hangunk. Végtére is az ellenfél az ősi ellenfél Inter volt.

Ha voltak is kétségeink afelől, hogy jó formában van-e a csapat, az első fél óra utána megkaptuk a választ. Ugyanis ekkorra már pontosan három góllal vezetett a Milan. A gólszerzők között szerepelt Boateng, Pato és Bojan neve. Élmény volt nézni, ahogy a fekete-piros csapat játszott, és kárörvendő lelkem nevetve figyelte a másik milánói csapat szenvedését.

A második félidőben már láthatóan csak fél gőzön pörgött a csapat, de még így is összehozta két gólt – El Shaarawy és Gergő. Nagy volt az öröm, a lefújást követően pedig főleg. Mindenki ölelgetett mindenkit a Milanból, az Inter játékosok pedig igyekeztek úgy tenni, mintha ott sem lennének. Meg tudtam érteni őket, mert ez nem kis zakó volt, főleg a városi riválistól.

A díjátadásnál aztán értelem szerűen Gergő jött utolsónak, és csapatkapitányként ő vette át a kupát. Láttam a mosolyt az arcán, ahogy csillog a szeme miközben magasba emeli a kupát. Ez volt az álma, a cél, amit el akart érni, ami mindig ott lebegett a szeme előtt. Amikor először találkoztunk, már akkor mondta, hogy ő a karrierjében két dolgot akar – az egyik, hogy nemzetközi szinten elismert játékos legyen, a másik pedig, hogy egyszer megnyerje a Bajnokok ligáját. És csendesen hozzátette, hogy szeretné csapatkapitányként fölemelni a trófeát. Teljesült hát minden kívánsága, de megérdemelte, mert megdolgozott érte. És én büszke voltam rá.

*

Ajánlott zene: Simple Plan – Summer Paradise ft. Sean Paul

– De akkor egészen biztosan nem baj? – kérdeztem immáron századszorra Tamitól július elején. Gergővel terveztük megejteni a tavaly eltervezett nyaralást Pároszra. Úgy gondoltuk, hogy az első három napot kettesben töltjük majd a tengerparton, a hét második felére pedig csatalakozik majd Atus, és az addig rá vigyázó Tami és Bojan.

– Nem, de ha még egyszer megkérdezed, viccen kívül megverlek! – A szőke lány próbált szigorúan rám nézni, de csúfosan kudarcot vallott. Végül elmosolyodtam, és hálásan megöleltem.

– Akkor szerdán este találkozunk. Kimenjünk elétek? – érdeklődtem, mialatt Gergő a táskákat cipelte ki.

– Szerintem betalálunk, de addig úgy is beszélünk még – mosolygott Rudi húga.

– Regi, te bepakoltad az egész szekrényedet? – kérdezte homlok ráncolva Gergő.

– Nem. De most kényelmesen elférek benne – jelentettem ki elgondolkozva. Valóban, így, hogy összepakoltam a táskámba egy hétre elegendő cuccot, hidegre és melegre egyaránt felkészülve, a szekrényembe kényelmesen befért a többi ruhám.

– Remek, akkor ezeket haza sem hozzuk – vigyorgott szélesen a csatár.

– Eszedbe ne jusson! – suhintottam egy aprót a nyakára, mi vigyorogva sündörgött odébb.

– Szerintem indulhattok – jelentette ki Bojan.

– Szerintem meg ebbe ne szólj bele, Kölyök! – kacsintott egyet Gergő. Megragadtam a csatár karját és a kocsi felé kezdtem húzni. Tamiéknak dobtam, egy "Még egyszer köszönöm, szerdán találkozunk" tartalmú búcsúszöveget, majd egy intés kíséretében bevágódtam a BMW anyósülésére.

– Imádom Görögországot! – mondtam Gergőnek, már a repülőn ülve. Elmosolyodott, majd a mellkasára húzta a fejemet. Készségesen kucorodtam hozzá. Annyira jó érzés volt végre kettesben lenni. Olyan régen nem volt már erre példa, pedig szükségünk lett volna rá. Imádtunk Atussal lenni, de ezúttal jó volt kicsit elszakadni. Még ha csak három napra is.

A napjainkat Pároszon egyrészt a névtelenség boldog állapotában tengettük, többnyire a tengerparton, ám néha úgy döntöttünk, inkább fennmaradunk a szobánkban, nem feltétlen pihenési célzattal.

Kedden este Gergő elvitt vacsorázni egy hangulatos görög étterembe, és én stílszerűen gyrost rendeltem, mert kíváncsi voltam, hogy mennyivel másabb a görög-gyros, mint a magyar. Sokkal. Az egész nyaralás, így a vacsora alatt is úgy éreztem magamat, mint egy szerelmes kiskamasz, aki pár napra titokban kiruccant a barátjával. Annyira boldog és felszabadult voltam, és ezt Rudinak köszönhettem. Mert mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá, már akkor is, amikor nem voltunk még együtt.

Vacsora után kézen fogva sétáltunk a sötét tengerparton. Alig pár lépésnyire távolodtunk csak el az étteremtől, mikor kiléptem a cipőmből, és mezítláb folytattam utamat a homokban. Időnként belegázoltunk a vízbe, kicsit lefröcsköltük egymást... Úgy játszottunk, mint a nagyra nőtt gyerekek, de végtelenül jól éreztem magamat.

– Tudod – kezdte Gergő, mikor már vizesen ballagtunk a homokban a szálloda felé. Kíváncsian pillantottam fel rá a féloldalas öleléséből. – Ha még nem kértem volna meg a kezedet, egészen biztosan most tenném meg – mondta mosolyogva.

– Akkor mire vársz? – húzódott vigyorba a szám. Kérdőn pillantott rám, mire a fejemmel a föld felé biccentettem.

– Pintér Regina – kezdte fél térdre ereszkedve. – Hozzám jössz feleségül? – Még szélesebben vigyorogtam, és félrebiccentettem a fejemet.

– Tudod, már valaki megkérte a kezemet egyszer. Egy focista gyerek, nem tudom hallottál-e már róla. Valami Rudolf Gergely. De egye fene, csípem a poligámiát. Legyen! Hozzád megyek! – mondtam átkarolva a nyakát az időközben felálló Gergőnek.

– Olyan bolond vagy – mormogta szinte a számba.

– Tudom, de így szeretsz, nem? – kérdeztem vissza.

– Igen, így szeretlek – mondta, majd megcsókolt. És a csókja ezredszerre is olyan volt, mint az első. Térd remegtető, pillangó-felszabadító, bódító és szerelmes.

*

Miután hazaértünk Görögországból én ismét a táncba temetkeztem. Mindössze akkor szakadtam ki onnét, amikor augusztus elején a délelőtti táncpróbánk közbe megszólalt a telefonom. A kijelzőn Kimi neve villogott, de ötletem sem volt róla, hogy mit akarhat. Ami azt illeti, igazság szerint azt sem tudtam, hol álla fejem, és milyen nap van éppen.

– Apa lettem! – Ez volt az első mondat, ami elhagyta a száját, és egy pillanatra még így sem tudtam, mire leesett Kimi kijelentése, aztán szépen lassan elkezdtek előjönni a dolgok. Hogy Lara terhes volt, hogy július végére volt kiírva, és hogy most augusztus eleje van.

– Gratulálok! – nevettem a telefonba. Hallatszott a finn hangján, hogy mennyire hihetetlenül boldog. Pláne így, hogy fia született. – Mi is a neve?

– Kalle. Kalle Raikkönen. – Tetszett. Kifejezetten tetszett, ha csak feleannyira lesz olyan, mint Kimi, akkor illeni fog rá. – És szeretném, ha ti lennétek a keresztszülei.

– Komolyan? Mármint én és Rudi? – El sem akartam hinni, hogy nem Nandót, vagy a tesóját, vagy Lara valamelyik barátját kérik fel a feladatra, hanem minket.

– Naná! Minden lurkónak kell egy veszettül bolond keresztanya, meg egy nem teljesen normális keresztapa. Rudinál ez a labdakergetésben merül ki. – Ez utóbbi mondatára felhorkantam.

– Szeretnéd te úgy kergetni a labdát, ahogy ő! De egyébként örömmel vállaljuk a feladatot. – Arcomra letörölhetetlen vigyor telepedett, annak tudatában, hogy keresztszülők lehetünk.

– Akkor ezt megosztom Gergővel is.

– Rendben. Még egyszer gratulálok a kis trónörököshöz – vigyorogva nyomtam ki a telefont, és merültem vissza a próbába. Már tényleg csak az utolsó simítások voltak hátra, apró nüanszok, amikkel megnyerhetjük a versenyt, vagy amin elcsúszhatunk. A forgások pontossága, hogy erőlködés nélkül menjenek az emelések, a lépések összhangja. Az utolsó lépések a felkészülési versenyek előtt.

Amikor elkezdődött a versenyszezonunk, Atus volt az, aki a legédesebben reagált. Egyrészt kijelentette, hogy őt a legkevésbé sem zavarja, ha Tamiéknál kell lennie, amikor Gergő is edzésen van. Másrészt közölte, hogy ha az arany nélkül jövünk haza a VB-ről, többet nem áll szóba velem. És amilyen makacs volt az apja, és annak alapján, amit Atus örökölt belőle, ezt könnyűszerrel el tudtam képzelni. Így hát minden erőnket bevetettük, hogy tényleg a legjobbat hozzuk ki magunkból. Ha éppen a világ két egymástól legtávolabb eső részén voltunk Gergővel, mindig találtunk rá alkalmat, hogy felhívjuk egymást, és egy bő egyórás beszélgetés keretein belül, a napunk minden apró részletét elmeséljük egymásnak. Boldog voltam, mérhetetlenül boldog, mert az életem egy kerek egész volt, és olybá tűnt, minden egyre csak jobb és jobb lesz. Tartottam tőle, hogy jönni fog egy hatalmas pofon, ami mindig megérkezett eddig életem során. De ezúttal nem.

A stockholmi VB-re úgy érkeztünk, hogy benne voltunk abban a háromban, akit a szaksajtó a dobogó legfelső fokára esélyesnek tartott. persze beszéltek arról, hogy lehetnek meglepetések, de senki nem gondolta komolyan azt, hogy a világbajnokságot megnyerheti bárki más megnyerheti a kanadaiakon, a kínaiakon és rajtunk kívül. Az első számú amerikai kettős visszalépett sérülés miatt. Igyekeztünk kizárni a külvilágot, a médiát, és mindent, ami megzavarhatott minket a koncentrációban.

Voltak persze kötelező sajtómegjelenések, amiken a lehető legnagyobb higgadtságra volt szükség akkor, mikor felemlegették a 2007-es VB-t, vagy milliomodszor kérdezték meg, hogy mit gondolunk, hogyan fogunk szerepelni. Egyetlen értelmes riporter volt, vele készült is egy másfél órás mély interjú, az egyik magyar lapnak. Egy fiatal csajszi volt, tisztán látszott, hogy pályakezdő, de ettől függetlenül talpraesett volt értelmes, és nem jött zavarba semmilyen szituációtól. Sok mindent meséltünk neki Ádival, kezdve onnan, hogy hogyan kerültünk össze táncospárként, hogy hogy lett vége az ifjúsági pályafutásunknak. Hogy mennyit küzdöttünk és dolgoztunk azért, hogy itt lehessünk.

– Mert nem szabad feladni, soha. Akkor sem, amikor már úgy tűnik, hogy nincs kiút, és akkor sem, amikor minden veszni látszik. Az ilyen vert helyzetből felállni a legnagyobb diadal. – Amikor egy nappal a verseny előtt ezzel zártam az interjút, még fogalmam sem volt róla, mekkora bölcsességet mondtam.

Az első nap a kötelező napja volt, és a tangónkat olyan undorító módon pontozták le, hogy szavakat nem találtam rá. Tisztán látszott, hogy a kínaiakat nyomják előre, csak éppen azt nem tudtam miért. A koreográfiájuk jó volt, de technikai hibákkal teletűzdelt, mégis tizenöt pontot vertek ránk. Szívem szerint az összes pontozóbírót egyenként köptem volna szemen, de tudtam, hogy az az óriási sajtóbotrány mellett több éves eltiltással is járna, így hát fékeztem az indulataimat, é mosolyogva annyit nyilatkoztam a kamerának, hogy majd a kortárs jobb lesz, de mélyen, legbelül nem hittem benne. Mert tizenöt pont sok volt, rengeteg, és ilyen bírák mellett szinte lehetetlen volt behozni.

Ádi és én voltunk a legjobban elképedve, amikor másnap a komplett közönség végigfütyülte a kínaiak koreográfiáját, aminek hatására akkorát bakiztak benne, hogy, ha ezt is felpontozták volna, kibújt volna a szög a zsákból, hogy bizony nem kis summát kapnának a kínai győzelem esetén. A kortárs koreográfiánkkal le akartuk nyűgözni a zsűrit. És sejthetőleg az újabb szerelmes ballada, és megható történet levette őket a lábukról, mert a lemaradásunkat ledolgoztuk négy pontra, míg a kanadaiak leszakadtak tőlünk kilenccel.

Rettentően izgultam, ami pedig nem volt szokásom. Valószínűleg, ha Gergő nincs ott, akkor az egész éjszakát forgolódva töltöm. De így, egy fél órás lelkesítő beszéd végén, már mélyen aludtam a megnyugtatóan ölelő karjai közt, hogy másnap kipihenten vághassak neki a harmadik megmérettetésnek. Hogy megnyerjük a világbajnoki aranyat.

Utolsó előttiként léptünk színpadra, és azt tudtuk, hogy a kanadaiak már nem nyerhetnek, viszont a szemtelenül fiatal kínai kettőstől – és a bírák pontjaitól – tartottunk, mégis önbizalomtól telve mentünk fel a világot jelentő deszkákra. Ahogy végigpásztáztam a közönséget láttam a magyar zászlókat, az "Adam&Regi" plakátokat, és hallottam a bekiabálásokat. És tudtam, hogy ha akkor ott, nem mi nyerünk, akkor nincs igazság a földön. Akkor a "siker csak verejtékes munka árán születhet meg, de akkor meg kell születnie" életelvem a kútba esik. Így hát mindent beleadtunk a szabadon választott táncunkba. Úgy táncoltuk el, ahogy még soha. Mégis, a csarnokban fellelhető pontjelző tábla percekig nem mutatott semmit. A hosszú gondolkodási idő az esetek többségében nem jelentett jót. Ez azt mutatta, hogy voltak vitatott szituációk, hibák, amiket többször visszanéztek. Esetünkben nem tudom, mi lehetett az oka, mivel a táblán felvillanó pontszám a szezonbeli legjobbunk volt, kerek tíz ponttal jobb, az eddigieknél.

Megkönnyebbülten öleltem meg Ádámot, majd a két edzőt, hogy végül Rudi nyakában kössek ki. Feszült figyelemmel követtük végig a kínaiak koreográfiáját, és a végeztével zavartan néztem Sabrinára. Sok kérdésem volt, végül a legelső gondolat csúszott ki a számon:

– Ez csak szerintem volt ultra-szar? – Nem azért mondtam ezt, mert nem csíptem a párost és azt hittem ez nyilvánvaló, de látván Tobias és Ádám vigyorát, kénytelen voltam elmagyarázni. – Minden elemük maximum kettesnehézségű volt, azokban is hibáztak. A forgások lebutítottak, és minimális számúak, a közös elemek szétcsúszottak, az emelések gyengék. – Sabrina helyeslően bólogatott, és valószínűleg a bírák is egyetérthettek velünk. Bár a koreográfiához mérten még így is pofátlanul magas pontszámot kaptak – pont annyit, hogy a másodiknál ne végezzenek rosszabb helyen, ezzel viszont elegánsan átengedték nekünk a dobogó legfelső fokát.

– Nem, Gina! Megdolgoztunk érte, és megérdemeltük – mondta Ádi a vicces feltevésemre, és egyet kellett értenem vele. A himnuszt a szememből patakzó könnyekkel hallgattam végig, a mennyezetet bámulva, Martinra gondolva. Martinra és a papámra. Tudtam, hogy figyelnek fentről, és azt is, hogy büszkék rám. És ez nekem elég volt. Elég ahhoz, hogy a világ legboldogabb embere legyek

*

Február végén, egy hónappal az után, hogy Flóra bejelentette, Bazsival babát várnak, én is pozitív terhességi tesztet produkáltam. Jobb időzítést elképzelni sem tudtam volna, mivel kevesebb, mint két hét volt Gergő szülinapjáig. Egyedül Lexinek mondtam el a dolgot, megesketve, hogy egy árva szót sem szól senkinek. De persze nem bírta tartani a száját, így elkotyogta Jensnek, aki továbbadta Kiminek, az infó eljutott Nandóhoz, aki megosztotta Bojannal, így Gergő születésnapja előtt egy nappal Tami vigyorogva állított be, és kérdezte, hogy mióta tudom. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet senkinek semmilyen titkot nem mondok el.

Haragom persze hamar elillant, és lelkesen kezdtem mesélni vőlegényem húgának, hogy mennyire pocsék érzés titkolózni Gergő előtt.

– Azt az egy napot, már nevetve kibírod – nyugtatott Tami, ám a helyzet közel sem volt ennyire békés, amikor Bazsi még aznap este megkérdezte Gergőtől, hogy milyen nevek jöhetnek számításba. Köpni-nyelni nem tudtam, és gyilkos szemekkel néztem az unokabátyámra, ám nem vette a lapot, így kénytelen voltam az asztal alatt egy jól irányzott rúgással lábszáron találni.

– Aúcs! – kiáltott fel, és végre rám kapta a pillantását. Egyből kapcsolt és magyarázkodni kezdett. – A kutyának. Regi mesélte, hogy szeretnétek egy kutyát Sheeva mellé. – Még csak nem is volt kamu a dolog, mert tényleg gondolkoztunk rajta. Így Gergő is megnyugodott, meg én is lehiggadtam – kissé.

Abban az egy napban sikerült senkinek sem elszólnia magát, így hát mivel másnap meglepetés bulira voltunk hivatalosak Tamiékhoz, úgy döntöttem, még indulás előtt közlöm Gergővel a nagy hírt.

– Tudod, az én ajándékom nem túl nagy, és egyelőre nem is annyira aktuális. De azt hiszem, jobban fogsz örülni neki, mint bármi másnak. – Kíváncsian fürkészett, arcán a megszokott rudis mosollyal. – Terhes vagyok. – Szavaim közben arcomra széles vigyor kúszott, és Rudi is hamar túlesett a kezdeti sokkon. Nevetve ölelt át, én pedig boldogan csimpaszkodtam a nyakába.

– Nagyon-nagyon boldog születésnapot! – suttogtam, mielőtt arcán széles mosollyal megcsókolt volna.

Aznap éjjel, a buli után csúnya vihar volt. Amolyan igazi mennydörgéses, villámlásos vihar. Az, aminek már csak a gondolatától is sírógörcs kerülgetett régebben. De akkor éjjel meg sem rezzentem. Lezártam a múltam, és kizárólag a jövőmre koncentráltam. Az életem a legjobb úton a haladt, és hittem, hogy ezt már semmi sem ronthatja el.