15. fejezet

Egy korszak vége

Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű volt. De az első két hetet semmi sem tudja überelni. Balázs álmában ordítozott, rohamai voltak, és visszatérő „bad trip”-jei. Fizikai fájdalmat okozott, hogy azt a srácot, aki életem minden pillanatában mellettem állt, így láttam. De valahányszor vele voltam, erősnek mutattam magam, Flórával együtt. Aztán mikor Bazsi nem látta, mind a ketten sírtunk.

A nyaralóból az összes ollót, kést és üvegtárgyat biztos helyre raktunk. Tartottunk tőle, hogy Bazsi olyan szinten maga alá kerül, hogy ily módon próbálja megszüntetni a fizikai függés okozta fájdalmat. Jobb félni, mint megijedni, tartja ugye a mondás.

Az első éjszaka volt legeslegszörnyűbb, mert nem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Balázs álmában kiabált, dobálta magát az ágyon, izzadt és sírt. Én próbáltam felébreszteni, míg Flóra elrohant vizes borogatást csinálni és hozni egy üveg hideg vizet meg poharat. Mikor unokabátyám kinyitotta a szemét, tekintet zavart volt, és a szemét átszőtték a vérerek. Ez volt az első olyan alkalom, amikor milliméterek választottak el attól, hogy zokogva boruljak a srác nyakába. De tudtam, hogy a sajnálat a legkevésbé sem fog segíteni rajta, és azzal, ha kiborulok, nagyjából olyan hatást érek el, mintha kiraknám egy sziklaszirt szélére, hogy döntse el, mit akar, leugrani vagy visszamenni, de megtiltanám, hogy visszaforduljon arra, amerre feljöttünk.

Egy ideig rettentően aggódtunk, mert Bazsi volt, hogy órákra bezárkózott a szobájába, aztán rájöttünk, hogy semmi rosszat nem csinál, csak ül és bámul maga elé. Ami önmagában nem lett volna probléma, csakhogy ezen tevékenységén kívül mást egyáltalán nem volt hajlandó megtenni – célzok itt konkrétan az evésre, ivásra. Néha nagy nehezen sikerült egy két falatot rátukmálnunk, illetve a szobában hagyott üveg vizek is rendre elfogytak, de ezen kívül más érdeklődést nem mutatott.

A második hét végére aztán ritkulni kezdtek a rohamai, napjában már többnyire csak egy-kettő volt, az addigi öt-hat helyett. A depresszió megmaradt, de ez előre sejthető volt. Két hét után éreztem úgy először, hogy néhány napra kettesben hagyatom őket Flórával, egyrészt mert a lány tudja kezelni a helyzetet, másrészt mert Bazsi javul, és javulni akar. Harmadrészt pedig, mert égető szükségét éreztem annak, hogy Pestre utazzak, és kicsit összerázzam az életem.

Lelkileg megviselt voltam, és szükségem volt néhány nap kikapcsolódásra, pihenésre. Ráadásul Tony szitokáradatára is számítottam abban a másodpercben, hogy a telefonom bekapcsolom. Mondtam Flórának, hogyha visszajöttem, nyugodtan menjen haza pár napra, de azt mondta nem akar, mert szükségesnek érzi, hogy végig Balázs mellett legyen. Sokat tudón bólintottam, magamban mosolyogván és „De szép dolog a szerelem” típusú megjegyzéseket téve.

– Biztos megleszel? – kérdeztem századjára is Flórától, aki csak mosolyogva bólintott.

– Három nap. Abba talán nem halok bele. Van itthon kaja, szóval még csak a házból sem kell kitennem a lábam. Szóval nyugi. Nagylevegő… beszív, kifúj. És most indulj. Szia, jó utat, és nem akarok hallani felőled csütörtökig. – Vigyorogva csukta rám az ajtót én pedig elindultam a vasútállomásra a táskámmal.

Olyan volt, mintha minimum tíz, bezárva töltött év után léptem volna ki a civilizációba. Szokatlan volt és furcsa, de ugyanakkor rendkívül jólesett. Kitaláltam, hogy amint visszajöttem Bazsit kirángatom az udvarra, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Ha akarja, ha nem.

A vonatom szokás szerint késett, de végül tizenhét perccel a menetrendben írt időpontot követően a szerelvény megérkezett az állomásra. Hál’ Istennek helyem is volt, így leülve bekapcsoltam a telefonomat, és előhalásztam a táskámból a laptopom. A Blackberrym tizennégy hangüzenetet, huszonegy SMS-t és harminckilenc nem fogadott hívást jelzett. Nagyot sóhajtva tettem félre a telefont, mondván majd később foglalkozok vele és inkább az e-mail fiókomat nyitottam meg a mobilnet hathatós segítségével. Tizenhét beérkező levelet mutatott. Egy sóhaj kíséretében mégis inkább visszatértem a telefonhoz. Három hangposta üzenet jött Tonytól, három Ruditól, négy Lexitől, Tamitól és Jaimétől pedig kettő-kettő. A nem fogadott hívásokat egy az egyben kitöröltem, mondván tök fölösleges átnyálaznom magam rajtuk, valószínűleg, aki nem tudott elérni írt e-mailt, SMS-t, vagy hagyott üzenetet. Tartottam attól, amit Tony üzenetében találni fogok, így inkább a kicsit pozitívabbakkal kezdtem, legjobb barátnőm első üzenetét nyitottam meg először, majd végighallgattam mind az ötöt. Mindegyikben kifejtette, hogy sok erőt küld Bazsinak, és röviden beszámolt arról, hogy mi történik a fővárosban. Így értesültem arról, hogy Jaime a haját tépte, hogy hová lettem, hogy Sebastian és Tami úgy kerülgetik egymást, mint macska a forró kását, illetve, hogy Rudi révén megtudta, szar van a palacsintában, és balhék vannak a válogatott körül. Ezen felül megérdeklődte, hogy mikor szándékozom hazamenni, mert erőteljes hiányomat érzi, mert évi háromszázhatvanöt napból cirka ötvenet töltünk egy országban, úgyhogy jó volna, ha majd alkalomadtán méltóztatnám őt meglátogatni. Lexi rendre mindig megmosolyogtatott, és komoly dolgokról sem tudott úgy beszélni, hogy elhiggyem, átérzi a helyzetet. Épp ezt szerettem benne.

Tami teljes kétségbeesésben kérdezte, hogy adott helyzetekben mihez kezdjen Sebbel, illetve Rudival, aki egyre nehezebben tűri az „Ő kis hugicáját” megkörnyékező pilótát. Elmesélte, hogy élvezi a szőke német társaságát, rengeteget beszélgetnek, és napról napra jobban megismerik egymást, és ez még inkább arra készteti, hogy több időt töltsön a világbajnokkal.

Rudi üzenetéből éreztem azt, hogy tényleg nagy szüksége lenne a tanácsomra. A felvetődő probléma az volt, hogy a válogatott egyhetes edzőtáborában vita alakult ki Dzsudzsák és Németh között. Méghozzá olyan kaliberű vita, ami kettéosztotta az egész csapatot, nagyjából fele-fele arányban. A két játékos összeszólalkozott, és a dolog odáig fajult, hogy ha Koman és Bogdán nincs ott, akkor a balszélső lazán megüti a csatárt. Konkrétumokat nem mondott, csak hogy majd élőben megbeszéljük, de fogalma sincs, hogy mint csapatkapitány mit tehetne, amikor egyértelműen a fiatal csatárnak volt igaza.

„Szia! Remélem bármi is a gond, hamar megoldódik… Jó lett volna, ha felvetted volna a telefont, mert hallhattam volna a hangod… Mindegy. Csak azt akartam mondani, hogy alig várom, hogy újra találkozzunk. Ja, amúgy Jaime voltam” – A spanyol pilóta üzenetét legalább négyszer meghallgattam még. Annyira aranyos volt, ahogy kereste a szavakat, időnként el-elhallgatva. Arcomra önkéntelenül is mosoly ült, és mire áttértem a következő üzenetre, már kívülről fújtam ennek a szövegét.

„Szia. Megint én vagyok, Jaime. Sajnálattal hallom, hogy megint a hangpostáddal kell csevegnem. Viszont ez azt jelenti, hogy a problémáid nem haladnak a megoldódás irányába. Kezdek aggódni, hogy senki nem tud rólad semmit, vagy ha tud is, nem mond semmit. Remélem, minél előtt viszontlátlak. Várom, hogy keress.” – Annyira jóérzéssel töltött el a spanyol aggódása és az, hogy érdeklődik irántam. Ezt az üzenetet is a lehető legtovább hallgattam, olyannyira, hogy mikor áttértem a Tony-féle hívásokra, már Martonvásárnál járt a vonat.

Nagyot sóhajtottam és erőt vettem magamon, hogy megnyissam az első üzentet a főnökömtől. Őt ismerve semmi jóra nem számítottam. Az első két üzenet lényege az volt, hogy neki tökmindegy, mikor megyek haza, mert nem tekint az alkalmazottjának. Mindezt persze nem túl emelkedett, inkább vulgáris stílusban. Egy cseppnyi remény azért élt bennem, hogy majd a harmadikban megcáfolja a dolgot, de csak annyit közölt, hogy a felmondásom elküldte e-mailben és postán is, és amint hazaérek, menjek be hozzá. Épp ezért, miután a vonatom beért a Délibe, nem haza mentem, hanem a Corvin negyednél lévő szerkesztőségbe. Az ajtó előtt állva nagy levegőt véve arcomra rávarázsoltam az érzéketlenség és nemtörődömség tökéletes álarcát, majd beléptem oda, ahol az elmúlt két éve hetven százalékát töltöttem, olyan munkát végezve, amit tiszta szívből szerettem.

A portán lehúztam a mágneskártyám és felmentem a lépcsőm, ahol egyetlen szó nélkül keresztülvágtam az üvegfalú négyfős irodák között, és a Tony által egyedül „lakott” irodához siettem. Kettőt kopogtam az ajtót, majd válaszra nem várva benyitottam. A főnök – azaz pardon, ex-főnök – csak felpillantott a gépből, és biccentett, hogy jöjjek be. Kimért léptekkel sétáltam az asztalához, és ültem le vele szemben. Az irodát szemléltem, változások után kutatva, holott minden egyes négyzetcentiméterét ismertem, de minden alkalommal szemet szúrt, hogy semmi személyes dolga nincs kint. Se egy fénykép a testvéréről, barátjáról, kutyájáról, se bármi emléktárgy, semmi, ami a munkán kívül álló dolog lenne.

– A felmondásod – nyújtott felém egy köteg papírt. Elvettem, és minden egyes lap aljára odafirkantottam a nevemet. – Át sem olvasod? – felvont szemöldökkel nézett rám.

– Tudom, mi áll egy felmondásban. Nem egyet és nem kettőt kellett megírnom, vagy javítanom, úgyhogy… – megvontam a vállam. – Ennyi?

– A belépőkártyát. – Kivettem a zsebemből az említett tárgyat és az asztalra csúsztattam, majd elővettem a mobilom, és kivettem belőle a szerkesztőségi SIM-kártyát, és azt is az asztalra raktam. – Köszönöm.

– Ugyan. Én köszönöm ezt a két évet. – Halvány mosolyt varázsoltam az arcomra, de mindketten tudtuk, hogy erőltetett, és egy cseppnyi őszinteség sincs benne.

– Hát akkor. Viszlát, Regi!

– Az, persze. Helló, Tony. – Felálltam a székből és kisétáltam az irodájából, vissza a folyosón, le a lépcsőn, és végül kiléptem az utcára. Egészen addig észre sem vettem, hogy mennyire be van borulva. Fejingatva indultam a buszmegállóba, hogy hazafelé induljak, de rájöttem, hogy semmi kedvem nincs odamenni. Egyedül lenni az emlékek közt. Így végül a metróhoz mentem. Lesétálva a peronra, elgondolkoztam az aluljáróban fekvő hajléktalanokon. Egykor lehet, hogy ők is mind aktívan dolgozó és kereső emberek voltak, csak valami kis hiba csúszott a gépezetbe, és ezáltal elvesztették a munkahelyüket. Majd később a lakásukat is, és az utcára kerültek. És ilyen helyzetben az ember tehetetlen. Egy pillanatra elfogott a félelem, hogy mi lesz, ha én is idejutok?

Gondolataimból az állomásra befutó kicsit rozzant, kék metrószerelvény rántott vissza a valóság szilárd talajára. Felszálltam a rettegett járműre, és a Deákra mentem, majd onnan a másik metróval a Batthyányi térig. Ahogy feljöttem az aluljáróból, már láttam, hogy Budán szakad az eső, mintha az időjárás a gyászos hangulatomat akarná tükrözni. A 260-as jelzésű buszt éppen elértem, így nem kellet negyed órát ácsorognom a zuhogó esőben a BKV-ra várva. Végigzötykölődtem a rakparton, és közben figyeltem a partot nyaldosó Dunát, ahogy a szél hullámokat kelt rajta, és ahogy az esőcseppek sorra belezuhannak a hatalmas víztömegbe. A maga nonszensz és elvont értelmében, még szépnek is lehetett nevezni. Nem a szó megszokott értelmében, hanem amolyan vad és háborítatlan jelentésben.

A Margit hídnál aztán leszálltam a buszról, és a Budai házsorok közé vetettem magam a tizenhetes villamos hathatós segítségével. Miután leszálltam, kényelmes tempóban ballagni kezdtem felfelé, és minden mindegy alapon utat engedtem az érzéseimnek. A szememből elindultak az első könnycseppek, eggyé válva így az arcomat áztató esővel. A ruhám pillanatok alatt rommá ázott, de nem bántam, így legalább éreztem valamit a belülről mardosó ürességen kívül is. Annyira fájt az, hogy Tony kirúgott, csupán azért mert egy olyan személlyel foglalkoztam, aki nélkül nem lennék ott, ahol vagyok. Persze, nem mondtam neki semmit, de ennyi idő után igazán ismerhetne annyira, hogy ok nélkül nem lépek le. Milliószor volt olyan, hogy lapzárta előtt másfél órával hívott, hogy kellene egy cikk, és ezeket zokszó nélkül megcsináltam, mert imádtam a munkám. De az utóbbi időben Tony elvesztette a mértéket, és azáltal, hogy rugdosta ki az embereket, megduplázta a mi munkánkat, és ellehetetlenítette a szerkesztőségen kívüli életünket. Tudat alatt talán örültem is volna a dolognak, ha nincs bennem a félelem a biztos jövő hiányától. Ha nem merült volna fel bennem annak a gondolata, hogy vissza kell mennem Velencére, és beismerni apámnak, hogy kudarcot vallottam. Talán ez lett volna a legnagyobb tőrdöfés.

Fogalmam sincs, hogyan jutottam be a budai társasház nagykapuján, csak arra emlékeztem, hogy ott álltam Rudi ajtaja előtt és rácsimpaszkodtam a csengőre. Szükségem volt rá, mint fuldoklónak a levegővételre, és ő egyike azon kevés embernek az életemben, aki ott volt mellettem, valahányszor szükségem volt rá. Úgy éreztem, ő az utolsó mentsváram, az éppen összeomlóban lévő világomban.

(Gergő szemszögéből)

A csengőt meghallva elgondolkoztam. Senkit nem vártam, így ötletem sem volt, ki veszi rá magát ilyen cudar időben arra, hogy idejöjjön. Amikor kinyitottam az ajtót és megpillantottam a szőke lányt, egyből megörültem. Aztán tüzetesebben szemügyre vettem, és szemet szúrt az elkenődött sminkje, a sírástól vörösre duzzadt szeme és az arcába tapadó kicsit kócos, csuromvizes haja. Akkor már sejtettem, hogy valami nagy baj van. Amikor pedig egy szót sem szólva áthidalta a kettőnk közti távolságot és kezeit a nyakamba fonva megölelt, biztossá váltam abban, hogy a dolgok Regivel a legkevésbé sincsenek rendjén.

Egyik karom a derekára csúsztattam, majd beljebb húztam és belöktem az ajtót. Nem kérdezgettem a lányt, csak simogattam a hátát, és halk szavakkal próbáltam nyugtatni. Tudtam, ha megnyugszik, úgyis elárulja mi bántja.

Ötletem sincs, meddig álltunk a budai lakás előszobájában, csak azt tudom, hogy egy idő után Regi elhúzódott, majd a szemembe nézve két szót mondott:

– Tony kirúgott. – A hangja higgadtan, már-már fagyosan csengett, de ismertem már annyira, hogy tudjam nála ez mit jelent. Általában akkor rejtőzött a nemtörődömség álarca mögé, ha nem akarta, hogy tudják, mi játszódik le benne. Ha nem ismertem volna, és nem sírt volna épp az előbb ki tudja, mennyit a karomban, talán el is hittem volna, hogy nem érdekli. De az a helyzet, hogy minden rezdülését ismertem, és a nyitott könyv módjára olvastam a szeméből. Így pontosan tudtam azt, hogy félt, sőt rettegett a jövőtől. A tekintete tele volt aggodalommal, kétségekkel és tudtam, hogy egyetlen és utolsó reménységének tartja, hogy itt van. Ez volt az utolsó dolog, ami tartotta benne a lelket.

Lehajolva a térdhajlata alá nyúltam, és ölembe kapva beljebb vittem az előszobából a nappaliba, ahol letettem a krémszínű bőrkanapéra, majd én is mellé ültem. Egyből a mellkasomra helyezte a fejét, én pedig jobb karom átdobva az oldalán közelebb húztam magamhoz.

– Na, meséld el kicsi lány, mi a helyzet – mondtam halkan a hajába, amire halkan felszisszent, de azért alig hallhatóan belekezdett. Elmesélte az egész történetet onnantól kezdve, hogy akkor szerdán otthagyott minket a nyaralóban, hogy meglátogatja Balázsékat egészen a lakásomhoz vezető útig.

– Egy rakás hulladék ez az egész helyzet. Mert kapásból itt van Bazsi, akiért a világ végére is elmennék, ha arra kérne, és tényleg azt akarom, hogy rendbe jöjjön, de egy kis levegőre szükségem van, és így, hogy nulla-huszonnégy a lakásban vagyok, csak az őrület határára kergetem magam. És persze azzal, hogy elzárom magam a külvilágtól nekem sem lesz könnyebb. Tudom, nem az a lényeg, hogy nekem jó legyen, de a picsába is, önző vagyok! Aztán itt van azt, hogy kirúgtak. Mihez fogok így kezdeni? Rendben, van egy diplomám, meg OKJ-s papírom, meg két év gyakorlatom, de tudod te, hogy hány ember rohangál ugyanilyen adottságokkal, munka nélkül? Arról már nem is beszélve, hogy az én magánéletemnél, még egy antiszociális alkoholistáé is jobb. A legjobb barátnőmet nem láttam két hete, azt sem tudom, az országban van-e még, vagy hogy egyáltalán él-e vagy hal. Végre lehetőségem lett volna arra, hogy találjak egy rendes srácot, Jaime személyében, akit talán tudtam volna szeretni, de figyelembe véve a pillanatnyi állapotom meg azt, ami körülöttem van, erősen kétlem azt, hogy van a világon olyan pasi, aki ezt bevállalná. Jaime nem hülye. Nem kell neki a már meglévő problémái mellé még ötven velem. És itt vagy te, akit meg sem érdemellek. Gondod volt, de én el voltam merülve a saját bajomban, és még csak figyelembe sem vettem. És…

– Regi! Hé, Kislány. Nyugodj meg. Lexi él és virul. Természetes, hogy a családod előbbre való minden másnál, és ez így van rendjén. A munkával ne foglalkozz, mert millió lehetőség vár rád, és tudod, hogy csak egy szavadba kerül, és van állásod a Milannál. – Tudtam, hogy utálja, ha ezt felhozom neki, de úgy éreztem muszáj megemlítenem a dolgot. Már épp közbeszólt volna, de szájára téve a kezem megakadályoztam ezt. – Az én gondom pedig megoldódott. Nem volt nagy ügy, és el lett simítva, Némó és Dzsudzsi újból barátok, tehát probléma letudva. Az pedig, hogy önző vagy, nemes egyszerűséggel nem igaz. Ha önző lennél, akkor nem maradtál volna ott Balázzsal, nem hagytad volna, hogy kirúgjanak, és nem érdekelt volna sem Lexi sem pedig én. – A lány sírása már abbamaradt, és a szemei csillogtak.

– Nagyon szépen köszönöm, Rudi. – A barna szempár az enyémet kereste, majd mikor tekintetünk találkozott a lány arcára halvány mosoly kúszott, először a nap folyamán, és megszüntetve a kettőnk közti távolságot, ajkait az enyémekre tapasztotta. Finoman, puhatolódzva csókolt, én pedig kiélveztem minden másodpercét. Amióta csak ismertem a lányt, több volt, mint barát. Nem az a nagybetűs szerelem, de amolyan lelki társ, vagy mifene. Épp ezért volt számomra annyira fontos, hogy Regi elfelejtsen mindent, ami körülötte játszódik. Ha csak egy rövid időre is, de kiverje ezeket a dolgokat a fejéből.

Karjait a nyakam köré fonva húzott közelebb magához, de nem sietett sehova, a csókja még mindig lágy volt. Kezeimet a pulóvere és a nadrágja közt szabadon hagyott derekára csúsztattam, miközben ő áttért a nyakam puszilására, majd ahogy elért a pólóm széléhez, lenyúlt annak aljához, és áthúzta a fejemen. Én sem tétlenkedtem, megszabadítottam az elázott, fölöslegessé vált pulóverétől és pólójától. Regi eközben már a felsőtestemet hintette be apró puszikkal.

Imádtam együtt lenni vele, csak úgy szimplán mellette lenni, és a szó szexuális értelmében is. De ahogy végignéztem az arcán, a tekintetem újból megakadt a kisírt szemeken, és tudtam, hogy ez nem helyes. Mert egy szemernyit sem lenne jobb a lánynak. Mert ha engedtem volna, azzal átléptünk volna egy határt, ugyanis az addigi együttléteink mind szenvedélytől fűtöttek voltak, de ez… Ez elment volna az érzelmek irányába, és az egyikünknek sem lett volna jó. Épp ezét, megfogtam a lány vállait, és eltolva magától a szemébe néztem.

– Nem jó ötlet. Szeretném, de pocsék ötlet. – Egy pillanatra láttam a szemében átsuhanó sértettséget, aztán átvette a helyét a józanész, és rájött, hogy igazam van. – Menj, tusolj le, aztán menj, pihenj le kicsit. – Bólintott, majd elindult a fürdő felé. Mikor bezárult mögötte a fekete ajtó, a szemem becsukva hátradőltem a kanapén. Tudtam, hogy az éjszaka egy szemhunyásnyit nem fogok aludni, ugyanis egész éjjelre vihart jósoltak.