14. fejezet

Mennyből a pokolba

Álmosan és borzasztóan másnaposan botladoztam le a konyhába, ahol Tami ült az asztalnál egy bögre kávét szuggerálva.

– Jó reggelt! – köszöntöttem, mire felkapta a fejét.

– Neked is. Ott van kávé a konyhapulton. Most főtt le. – Hálásan biccentettem, majd kitöltöttem az éltető nedűt a bögrémbe egy kis tejjel hígítva, majd belepakoltam két kanál cukrot.

– Többiek? – kérdeztem Tamitól miközben a kávémat szürcsölgetve leültem az asztalhoz.

– Tommi, Seb és Jaime elmentek edzeni, Gergő lement a pályára, Britta alszik, Kimiékkel meg még nem találkoztam – vonta meg a vállát.

– Jössz velem futni? – invitáltam magammal, mire végignézett a szerelésemen. Fekete Adidas futónadrágban, pirosas színű, Nike sportmelltartóra felvett szintén fekete bő pulcsiban és futócipőben álltam vele szembe.

– A szokásos táv? – kérdezte, mire megráztam a fejem.

– Kevesebb, rehabilitálódok. – A bokámra böktem, jelezvén már megint a szokásos probléma.

– Akkor megyek. Csak átkapom a ruhám. – Felpattant a székről és felsietett az emeletre, majd néhány perccel később már az enyéméhez hasonló szerelésben állt előttem.

– Na és mi újság Sebbel? – kérdeztem miközben elindultunk kocogva a tó partján.

– Mi lenne? – fordult felém érdeklődve.

– Tami, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Látom, hogy viselkedik veled, és te hogy vele. Szóval?

– Nagyon rendes srác, kedves, aranyos, vicces, emellett szexi is és iszonyat jól néz ki, de idősebb nálam, ami engem annyira nem zavarna, de azt gondolom, őt igen. És egyébként is, ő állandóan utazik, én meg Milánó és Pest között ingázom.

– Szóval félsz belevágni – vigyorogtam a lányra, aki csak lemondóan megingatta a fejét.

– Gina, alig egy napja ismerem. Az is csoda, hogy ennyi idő alatt barátok lettünk. Ha esetleg lesz is bármi, majd kialakul. De a bátyámat ismerve úgyse lesz semmi. Á, szar helyzet az egész. – Legyintett egyet, jelezvén, hogy a témával kapcsolatban nincs több mondanivalója.

– És a spanyoloddal mi van? – Határozottan jobb volt a kedve így, hogy a témát elterelte magáról rám.

– Nem a spanyolom. Csak egy spanyol, aki nagyon szimpatikus.

– Aha. Neked minden spanyol „nagyon szimpatikus”. – Az arcára széles vigyor ült ki, mire löktem rajta egyet. Csak hogy kevésbé örüljön magának.

– Egyébként sem minden spanyol. Busquets-et például kifejezetten nem kedvelem.

– Aham. Egy a mennyi ellen is? A spanyol válogatott komplett kerete, Enrique Iglesias, Daní Martin, Fernando Alonso, Jaime, Nadal… Folytassam? – számolta az ujjain, de aztán újra komolyra fordította a szót. – Mellesleg ne terelj. Szóval, mi van Jaimével?

– Idézhetem a nagy klasszikust? Mi lenne? – vigyorogtam rá ezúttal én, de csak megingatta a fejét. – Tegnap közöltem vele, hogy szívesen lesmárolnám. – Megvontam a vállam, de Tami ezt nem vette olyan könnyen, és megtorpant.

– És ezt csak így mondott? Erre mit csinált ő? – A kisebbik Rudolf láthatóan teljesen fellelkesült

– Közölte, hogy benne lenne, ha nem lennék full részeg. Ami azért nem kicsit volt rendes dolog tőle.

– Miért józanon nem smárolnál vele? – kérdezte Tami, és úgy tűnt, mintha kicsit elvesztette volna a fonalat.

– Dehogynem – vontam vállat vigyorogva, mire a szőke lány felnevetett, és én is vele együtt kacagtam, felszabadultan, boldogan. Csak nem igazán jutott eszünkbe, hogy a futás-nevetés nem a legjobb kombináció a világon, pláne nem úgy, hogy az ember nem figyel maga elé. Pillanatokkal később egy meglehetősen izmos mellkassal néztem farkasszemet, és az ütközés erejétől minden valószínűség szerint hanyatt is vágódtam volna, ha a szürke pólóba bújtatott felsőtest tulajdonosa meg nem tart a derekamnál fogva. Felnéztem, így tekintetem összekapcsolódott megmentőm jégkék íriszével, és felismerve a szempár arcom féloldalas mosolyra húzódott.

– Lehet, hogy igazad volt a tegnapi őrangyalos megjegyzéseddel – nevette el magát a spanyol, mire nekem is kuncognom kellett.

– Köszönöm – mosolyogtam töretlenül Jaiméra, és igazándiból valószínűleg órákig képes lettem volna még nézni a szemeit, mindössze a fülembe kúszó magyar káromkodásáradat akadályozta ezt meg.

Oldalra pillantottam, és a látvány felejthetetlen volt. Sebastian és Tami éppen közös erővel tanulmányoztak a velencei föld minőségét, mindezt persze testközelből, a salakozott futóösvényen fekve – egymáson.

– Mássz már le rólam, te szerencsétlen! – morogta Tami a németnek, aki nagy nehezen elkezdett feltápászkodni barátnőmről, majd készségesen a kezét nyújtotta, de a lány mit sem törődve vele, magától állt fel.

– Sebas, úgy mozogsz, mint a nagyanyám – vigyorgott a Jaime mellett álló Tommi, mire a spanyol, akinek az egyik keze még mindig a derekamon pihent, felnevetett. Na, nem mintha annyira zavart volna a testi kontaktus…

– Igen? Tegnap a csajod nem ezt mondta. – Sebastian arcára csibészes mosoly kúszott és szemöldöke a magasba szaladt, majd abban a pillanatban, hogy a finn lesápadt, elnevette a magát. Tommi, révén frappáns visszavágást nem tudott, elkezdett rohanni Sebastian felé, aki viszont pillanatok alatt kapcsolt, és eszeveszett menekülésbe fogott. Úgy kergetőztek, mint két óvódás, végül az edző beérte a németet, lekevert neki egy sallert, és visszaballagtak hozzánk.

– Vettel, tudsz róla, hogy kurvára csontos a segged? – nézett Tami megrovón a németre, aki csak kajánul elvigyorodott.

– Lehet. Én nem tudok nyilatkozni, mert még nem szemrevételeztem a tiéd. De esetleg ezt megejthetnénk most. – Perverzen vonogatva a szemöldökét indult meg a lány felé, becélozva annak hátsófelét, de Tami bemenekült Tommi mögé.

– Ments meg, ez egy elmebeteg! – A finn elnevette magát, és újabb sallerrel díjazta Sebastian vicceskedését.

– Hé, veszélyességi pótlékot követelek! – játszott a német a durcás óvodást, mire elvigyorodtam.

– Hát Basika, ezzel a kéréseddel azt hiszem Christian felé kéne fordulnod. Mondd neki, hogy az edződ terrorban tart. Vagy tudod mit? Perelj! – Jaime teljesen faarccal mondta végig a mondandóját, csak a legvégén röhögött bele.

– Nem vagy ám vicces – húzta el a száját a szőke német, de nem állhattam meg tiltakozás nélkül.

– Na, látod Seb, ebben nincs igazad. – A még mindig Tommi mögött tartózkodó barátnőm felnevetett, mire Seb felé fordult.

– Tűzszünet? – kérdezte a német a kezét nyújtva. Tami óvatosan kilépett a finn mögül és gyanakodva rázta meg Vettel felé nyújtott kezét. Sebastiannak is csak ennyi kellett, vállára kapta a lányt, aki erre a német hátát kezdte püfölni – hasztalan.

–Vettel! Tegyél le! Most! Sebastian! Kérlek! Könyörgöm Seb! – A lány hangja az indulatosból fokozatosan haladt a kétségbeesett felé, így a német végül engedett, és karjába kapta Tamit, aki így újult erővel kezdte a németet ütlegelni – ezúttal a mellkasát.

– Seb! Még van egy kilométered – szakította félbe Tommi a már tíz perce tartó Tami-Seb jelenetet. A német a száját húzva rakta le a barátnőmet, aki egyből felém sétált. Én amolyan „aha persze, tudod kinek magyarázd, hogy nincs köztetek semmi” nézéssel jutalmaztam, mire csak szemforgatást kaptam válaszul.

A fiúk végül érzékeny búcsút vettek, és tovább indultak, persze csak azzal az egy utolsó intelemmel, hogy bele ne merjünk másba futni. Fejingatva kocogtunk keresztül a parkon, hogy lerövidítsük a futóösvény távját, amit egyébként teljesíteni szoktunk. A bokámnak külön jót tett a kis pihenő, így újból teljes igénybevételnek tudtam alávetni. Azt akartam, hogy helyre jöjjön, bár tisztában voltam azzal, hogy ez műtét nélkül lehetetlen, épp ezért kalkuláltam úgy, hogy legkésőbb télen kés alá fekszem. Nagyratörő terveim voltak ugyanis. Egy olyan terv, amit már rég meg kellett volna valósítanom. Valami, amit még annak idején megígértem valakinek, és akkor, ott a velencei salakos futópályán elhatároztam, hogy ha addig élek, akkor is megteszek mindent azért, hogy betartsam az ígéret rám eső részét.

Úgy döntöttem, békén hagyom Tamit, és nem hozom fel a Vettel-témát, majd beszél ő, ha akar. Ami azt illeti, nem is nagyon beszélgettünk már, mindkettőnket lekötött a futás. Az utolsó kétszáz méter kifejezetten nagy erőfeszítéseket igényelt, mert az már a betonúton volt, ráadásul a bokám is piszkosul fájt, de hősiesen lefutottam a távot.

Mikor visszaértünk a nyaralóba, ott már javában folyt az élet. Britta és Lily Lexivel kiegészülve a konyhában ténykedtek, és valami ebéd-félén dolgoztak, a nappaliban Kimi, Fer és Rudi henyéltek, a lépcsőn pedig éppen akkor vánszorgott le a két megfáradt harcos, és a nevető harmadik, Tommi.

– Mi van srácok, egyedül az edzőtök van kondiba? Puhányok – jókedvűen vigyorogtam a fotelbe lehuppanó Jaimére. A felém repülő párna elől könnyedén félreléptem és bájos mosolyt küldtem a párnát útjára indító spanyol felé. – Legközelebb korábban kelj fel hozzá. – Az újabb párna elől már a konyhába menekültem, hogy besegítsek az ott ténykedő lányoknak.

– A-a! – fordított meg Lexi. – Felmész, lezuhanyozol, utána esetleg. – Boldogan követtem a lány utasításait, örülve annak, hogy megúszom a főzőcskézést. Bár hozzáteszem, ezzel lehet, hogy inkább a többiek jártak jól, ugyanis ha én a tűzhely elé álltam volna, valószínűleg két órával később mentő vitt volna el mindenkit, és ezzel millió rajongó tini lány feketelistájának élére ugrottam volna.

A zuhany alatt töltött időt a lehető legtovább húztam, és a zuhanykabinból kilépve gondosan bekentem magam testápolóval, hogy még véletlen se kelljen lent segíteni. A szobába törölközőben ballagtam vissza, és a fehérnemű felvétele után egy szürke farmer sortra és egy szürke ujjatlan topra esett a választásom, hozzá pedig a kedvenc fekte lábujjköztes papucsom húztam a lábamra. A hajam lófarokba fogtam, majd visszamentem a földszintre.

– Konyhatündér kisasszony! – indult meg felém Britta vigyorogva. – Teríts.

– Hány főre? – tettem fel a szerintem jogos kérdést, mire Britta csak megforgatta a szemét és rákérdezett, hogy mégis mit gondolok.

– Tizenegy?

– Zseni vagy, kislány. – Legbelül örültem, hogy nem olyan utasítással állt elő, hogy „Főzd ki a tésztát” vagy „Süsd meg a húst” mert akkor valószínűleg sikító frászt kaptam volna, és Pestig meg sem állva rohantam volna.

Kiszedtem a szekrényből a szükséges mennyiségű tányért és evőeszközt, majd esztétikusan elrendeztem az ebédlőasztalon. Elégedetten szemléltem a művemet, amikor Rudi megkocogtatta a vállam.

– Ha esetleg gondolatban az összes jelzőt felhasználtad, amivel dicsérni tudod magad, kimehetnél szólni a többieknek, hogy kész a kaja. – A focista megszólalására mindössze egy fintor volt a válaszom.

– Én is örülök, hogy látlak. Megyek, szólok neki. – Elindultam kifele, ám az üveg tolóajtóból visszafordultam – Mellesleg nem fogytam ki a jelzőkből. Magyar szakon végeztem, édes. – Egy kacsintás kíséretében kiléptem az ajtón, hátat fordítva a csatárnak, de így is hallottam a nevetését.

A „többiek” egészen konkrétan a négy pilótát és Tommit takarta, akik véresen komolyan véve az előző napi vereségüket épp a röpipályán játszottak.

– Srácok, értem én hogy fáj, de egy kis kajával a gyomrotokban könnyebben menne. – Vigyorogva támaszkodtam neki a hálót tartó póznának.

– Nem azért röplabdázunk, mert tegnap kicsit kikaptunk, hanem mert ehhez van kedvünk – nézett rám Kimi, mire magasba szaladt a szemöldököm.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de számomra a 11-2 kiesik a „kicsit kikaptunk” kategóriából. – A finn csak megforgatta a szemét és elindult befele, útközben felkapva a pólóját.

Bízván a csordaszellemben én is utánaeredtem és csak az ajtóból fordultam vissza, hogy valóban jönnek-e a többiek is. Mind ott voltak mögöttem, ráadásul a RedBull edzőjén kívül mindenki felsőruházat híján.

– Stop. Amíg nincs póló, nincs kaja.

– De miért? – kérdezte Sebastian elnyújtva az utolsó szótagot.

– Mert csak. Nem ülünk asztalhoz fél pucéron. És nehogy elkezdj hisztizni, mert kiváglak a Velencei tó közepére. – Végül Fernando és Seb hajlandó volt magára húzni a pólóját, ám a sor végén baktató Jaime ugyanúgy egy szál rövidnadrágban sétált felém. Elálltam az útját, így nem tudott bemenni az ajtón, bár végső soron, ha akart volna, lazán odébb rak. Kezem a mellkasára csúsztattam, így késztetve megállásra.

– A kérésem rád is vonatkozik. – Felnéztem a jégkék szemekbe, amelyek pajkosan csillogtak. – Akármennyire is szexi spanyol vagy és elbírnám viselni a látványt nullától huszonnégyig. – Minden szavammal egyre közelebb hajoltam hozzá, az utolsó szavakat szinte a szájába suttogva, aminek hatására finoman szétnyíltak ajkai. – Szóval ezt vedd fel! – nyomtam a kezébe egy a mellettem levő asztalon heverő fehér pólót, miközben egy lépést hátraléptem.

Jaime arcán határozottan kivehető volt a meglepődöttség, mikor a pólóért nyúlt, míg esetemben a szám valószínűleg körbeszaladt volna a fejemen, ha nem lett volna a fülem. Elégedetten sétáltam az asztalhoz, és foglaltam helyet Rudi és Tami között.

Ebéd után – menekülvén a házimunka elől – elköszöntem a kicsiny társaságtól, és nyakamba véve Velencét, elindultam az unokatesómék háza felé, mondván úgyis ritkán találkozunk. A húsz perces séta után – bár pontosan tudtam, hogy nyitva van a kapu és a bejárai ajtó is – becsöngettem. Legnagyobb meglepetésemre egy számomra ismeretlen, fekete hajú, zöld szemű lány sietett a kapuhoz, szélesre tárva előttem azt.

– Szia, te biztos Regi vagy, igaz? – nézett rám a lány, mire bólintottam. Már a nyelvem hegyén volt a válasz, hogy az addig oké, hogy én ki vagyok, de Ő mégis ki a bánat. Fel nem tett kérdésemre szinte azonnal érkezett a válasz. – Gáll Flóra vagyok, Balu egyik barátja.

– Örülök, de hogyhogy itt? Mármint, miért te jöttél kaput nyitni? – Ez az egész kezdett furcsává válni számomra, és erőteljesen bajszagot érezte m a levegőben.

– Ez egy nagyon hosszú történet. Gyere be, és elmesélem. – Kedves lánynak tűnt, pont olyannak, aki a lökött unokabátyámat eszéhez tudja téríteni. Soha nem csináltam belőle titkot, hogy Balázs volt az úgymond kedvenc a három srác közül, de valójában egyikük sem bánta, mert pontosan tudták, hogy őket is szeretem. Csak Balázzsal valahogy mindig közelebb álltunk egymáshoz. Épp ezért rémített meg az, amit Flóra mondott.

– Balázs hol van? – szegeztem a lánynak a kérdést, miután beléptünk. Flóra csak nagyot sóhajtva az emelet felé bökött, én pedig óriás léptekkel indultam meg a lépcső felé, majd kettesével szedve a fokokat rohantam az emeletre. Tudtam, hogy valami nagyon nagy gáz van, a zsigereimben éreztem.

Unokabátyám szobájához érve, mint a dúvad löktem be az ajtót, és a látványtól teljesen elhűltem. A máskor mindig vidám, csillogó szemű srác üveges tekintettel meredt maga elé, el volt sápadva, és sejtésem szerint csak a szentlélek tartotta a fotelban. A szobában körülötte ruhák szanaszét, egy összetört lámba a padlón.

Amikor először körbefuttattam a tekintetem a helyiségben még fel sem tűnt, de aztán megakadt a szemem az eldobott fecskendőkön. Egyből leesett a dolog, és két lépéssel áthidaltam a köztem és az unokabátyám közötti távolságot. Feltűrtem a karját takaró hosszú ujjú kockás inget, szabaddá téve így az alkarját. A könyökhajlatában jól látható tűszúrásnyomok voltak. Lehunytam egy pillanatra a szemem, aztán ránéztem a srácra és megráztam.

– Balázs! – Nem láttam rajta, hogy eljutott volna a tudatáig, hogy ki szól hozzá. Vagy hogy egyáltalán szóltak hozzá. – Bazsi! Regi vagyok. Kérlek, valamit reagálj! – a hangomba kétségbeesettség vegyült, és megráztam a srácot.

– Regi? – ízlelgette a szót a szájában, de nem jutott el a felismerésig. – Gini. – Észre sem vettem, hogy eddig benntartottam a levegőt, csak mikor a megkönnyebbüléstől kiszakadt a tüdőmből.

– Bazsi. – Kezembe vettem az egyik fecskendőt, és meglengettem a szeme előtt. – Mióta?

– Négy hónap – felelte szemlesütve. Ebből arra következtettem, hogy tisztában van a dolog helytelen mivoltával, csak egyszerűen képtelen tenni ellene. Hangosan és hosszan elkáromkodtam magam.

– Megoldjuk rendben? Nem lesz gond, ígérem. – A szememben könnyek csillogtak, mikor félrekotortam egy hosszabb fekete tincset az arcából. Bár ő volt az idősebb, mégis úgy éreztem, magam, mintha a nővére lennék. És tudtam, kötelességem segíteni neki.

– Nem megy, Regi. Nem bírom nélküle. – A hangja elfúló volt, és láttam rajta, hogy összeroppan a súly alatt. Amikor az ember a TV-ben lát ilyet csak legyint, hogy á, vele biztos nem történik meg. De amikor kiderül, hogy mégis, és cselekedni kell, rettentő nehéz a dolog.

De tudtam, hogy Balázst nem szabad magára hagynom. Már azt is elég nagy hibaként könyveltem el, hogy hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

– Akarnod kell, másképp nem fog sikerülni. De én hiszek benned, és tudom, hogy képes vagy rá. – Megöleltem, és éreztem valami satnya próbálkozást részéről is, ám egyszer csak lehullottak kezei a derekamról. Hátrafordultam, és megláttam az ajtóban álló Flórát. Az eddigiek alapján azt sikerült levennem a dologból, hogy Balázs kedveli Flórát, de azt gondolja, hogy a lány elítéli a heroin miatt. Holott ez nyilvánvaló badarság. Ha így lett volna Flóra nem tartózkodott volna a házban.

– Bazsi, aludj egyet, jó? Ha felkeltél majd beszélünk. – A srác csak bólintott és üveges szemekkel az ágyához sétált. Mellé léptem, adtam az arcára egy puszit, majd az ajtót behúzva magam mögött, Flóra nyomában lementem a konyhába.

– Mióta ismered? – néztem a lányra már a konyhaasztalnál ülve, kávét kortyolgatva.

– Fél éve. Egy buliban ismerkedtünk meg. Az első perctől kezdve kedvesnek találtam, és láttam benne valamit, ami mellett nem tudtam csak úgy elsiklani. Talán a mai napig nem tudom mi volt az. Mindenesetre, nagyon hamar megszerettem, és nagyon jó barátok lettünk. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és időnként a bulik hevében el-elcsattant egy csók köztünk, de több soha. Aztán négy hónappal ezelőtt valami megváltozott. Vagyis Bazsi változott meg. Belekerült egy olyan társaságba, amibe nem lett volna szabad. Állítólag régi osztálytársak, akikkel annak idején országos cimborák voltak…

– Varga Misi, ugye? – kérdeztem, mert felrémlett előttem, hogy Balázsnak a gimi alatt is voltak zűrös barátai, akik végül otthagyták őt a szarban.

– Barta, de igen, szerintem arra gondolsz. – Bólintottam, jelezvén, hogy igen, arra, így folytatta. – Szóval egyre többet maradozott ki, egyre kevesebbet találkoztunk, volt egy teljes négy hetes időszak, amikor nem is láttam, csak néha megdobott egy SMS-sel, hogy él, csak ide ment a Misivel, ezt csinálta a Misivel, és a Misi azt mondta, hogy… Ekkor lett elegem, és eljöttem hozzá. Amikor ideértem, és Levi beengedett a szobájába, már tudtam, hogy gáz van, csak arról nem volt sejtésem se, hogy hogyan oldhatnám meg. Azzal tisztában voltam, hogy a szüleinek nem szólhatok, mert elevenen nyúznák meg. A tesói pedig túl elfoglaltnak tűntek ahhoz, hogy ezzel foglalkozzanak. Egyedül próbáltam hatni rá, de egyedül nagyon sokáig esélyem sem volt. A tiszta pillanataiban még mindig megmaradt ugyanannak az imádnivaló srácnak, akit megismertem. Csak az volt a baj, hogy ezekből a pillanatokból egyre kevesebb lett. Egyre hamarabb jött elő nála a depresszió, és kellett neki az anyag újra. Mindenesetre egyszer, mikor teljesen tiszta volt, rájött arra, hogy a világraszóló spanjai átbaszták a fejét, és megszakított velük minden kapcsolatot. Igen ám, de így nem maradt neki anyagbeszerzője – ami nyilvánvaló jó volt, csakhogy egyértelmű tény, hogy a drogosok mindig találnak kiskaput. Bazsi is így volt ezzel, két nappal később, már megvolt az új beszerzője.

Nem jutottunk egyről a kettőre. Kétségkívül tény, hogy azért maradtam mellette, mert szeretem. Én mindent megtettem érte, és teszek a mai napig is, de semmi jelentős változás. Én nem várom, hogy egyik napról a másikra leszokjon, de… Legalább már rájött arra, hogy ez az egész így rossz. Örülök, hogy jöttél, mert tudom, hogy rád legalább hallgat, és fontos vagy neki.

– Ó, hidd el, ismerem Bazsit, és ha nem lennél fontos neki, akkor az egész ügy hidegen hagyná, és egy leheletnyi szégyenérzet sem lenne benne. – Bíztatóan Flórára mosolyogtam.

– És, szerinted most mi a teendő? – nézett rám kérdőn a lány.

– A józan eszem azt súgja, hogy elvonó, de tudom, hogy ő ott két nap alatt olyan depressziós lenne, amilyet nem látott még a világ. Ugyanis úgy értelmezné a dolgot, hogy nem bízunk benne.

– Akkor? Az, hogy egyik napról a másikra elvenni tőle a cuccot esélytelen, mert beleőrül…

– De működik. Mentálisan elég erős hozzá. Ráadásul van egy ismerősöm, aki az egyik ilyen rehabilitációs központban dolgozik, és ha szükséges, ő is tud segíteni. De itt semmiképp nem maradhat. Ha minden jól megy, akkor a barátaim ma elmennek a nyaralóból, és oda átköltözhetünk. Vízpart, nyugi és semmi drog. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

– És ki lesz vele? – Elmosolyodtam.

– Én. És ha benne vagy, akkor te is.

– Persze, hogy benne vagyok. Bármit megteszek, hogy segítsek neki. De mi lesz az életeddel? Az életeddel Pesten?

– Ingázok. Amikor csak tudok, itt akarok lenni, mert tudom, hogy szüksége van, ahogy rám, úgy rád is.

– Biztos bevállalod? Mert nem lesz egy díszmenet. – A lány szavaira keserűen felnevettem.

– Ezt nekem kéne tőled kérdeznem. Az unokatesóm, és a tűzbe mennénk egymásért. – Arcomra mosoly kúszott visszagondolva a gyerekkori emlékekre.

– Nosztalgiázol? – húzódott felfele Flóra szájának a széle is.

– Valahogy úgy – vigyorodtam el.

– Mesélj! Kíváncsi vagyok, milyen volt gyereknek. – A lány kérésén elnevettem magam, mert a gyerek Bazsit leginkább magamhoz tudtam volna hasonlítani.

– Egy pillanat, csak telefonálnom kell egyet. – Bólintott, jelezvén, hogy értette, majd felálltam, és a hátsókertben sétálva tárcsáztam Rudi számát.

– Nem megyek haza – szóltam a készülékbe miután hallottam, hogy a focista felvette.

– Hogyhogy?

– Bazsi. Szarban a segge, elég nagyban. Újra Misikével haverkodott, és rossz vége lett.

– Előzetes? – Nem lepett meg a feltételezés, ugyanis nem ez lett volna az első alkalom, mint említettem, Bazsika zűrös kölyök volt.

– Rosszabb… Heroin. – Hallottam, hogy a telefon túlsó végén felszisszen.

– Meddig maradsz? – Ez egy olyannyira jó kérdés volt, hogy még én magam sem tudtam rá a választ.

– Nem tudom. Ameddig kell.

– De holnap melód van és Tony…

– Pillanatnyilag legkevésbé sem érdekel Tony, csak az, hogy az unokabátyám újra egészségesen lássam. De amúgy úgyse fog kirúgni.

– Megértem. A többieknek mit mondjak?

– Magánjellegű probléma. Lexinek megemlítheted, hogy Bazsi és Misi. – Megvontam a vállam, bár tudtam, úgysem látja. – A telefonom kikapcsolom, utánatok megyünk majd a nyaralóba. Majd néha lehet, hogy küldök egy-egy SMS-t, ha megyek fel, de az első két hétben erre ne nagyon számíts.

– Jól van, szurkolok nektek. És Regi… vigyázz magadra!

– Majd igyekszem. Köszönöm, nagyon szeretlek. – A szemembe könnyek szöktek arra a gondolatra, hogy van valaki, aki ennyire törődik velem. Tudtam, hogy ő is tisztában van azzal, hogy ez a szeretlek, ez nem olyan szeretlek. De végülis igaz volt. Mert Rudi nélkül az életem… elképzelhetetlennek tűnt. Visszanyeltem a könnyeim, mert tudtam, erősnek kell lennem, ha azt akarom, hogy Balázs újra a régi legyen.

Miután leraktam a telefont bepötyögtem egy SMS-t, majd az egészet elküldtem Tonynak. Az SMS lényege az volt, hogy két hét szabit veszek ki. Ha tetszik – ha nem. Miután az üzenet kézbesítve lett, kikapcsoltam a mobilt, és a zsebembe süllyesztettem, és visszaballagtam a konyhába.

– Menjünk át inkább a nappaliba. Kényelmesebb – mosolyogtam az asztalnál ülő lányra. Bólintott, majd az én vezetésemmel átballagtunk a krémszínű bútorokkal berendezett helyiségbe. Lehuppantam a bőrkanapéra majd magam alá húzva a lábaim kényelembe helyeztem magam.

– Bazsi világ életében el volt kényeztetve – hozzáteszem, velem együtt. Ő volt a legkisebb fiú, a kis királyfi, de soha nem élt vissza vele. Ugyanakkor imádott a figyelem középpontjában lenni, és állandóan valami rosszaságon törte a fejét, amibe én rendre mindig besegítettem neki. Elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk. Az oviban nem telt el hét úgy, hogy valamelyikünk ne keveredett volna bajba – bár legtöbbször mindketten benne voltunk a slamasztikában. Levit és Dávidot is imádom, de valahogy mindig Bazsihoz álltam a legközelebb. Talán azért, mert szinte egyidősek vagyunk. De mindegy is. Oviban is és általános iskolában is rettentő balhés gyerekek voltunk. Rengeteget verekedtünk, persze nem egymással. És kötelességemnek éreztem azt, hogy kiálljak a kisebbekért, és rendre mindig nagy volt a szám, Bazsi pedig mindig kihúzott a csávából, és elvitte helyettem a balhét.

Emlékszem, a papánk mindig vitt minket gokartozni, Bazsit, Levit, Dávidot és engem. Már akkor imádtam a sebességet, és vezetni, és titkos álmom volt, hogy versenyezzek. Igazi vérre menő csatákat vívtunk Bazsival. Az egyik olyan dolog, amit nagyon szeretek benne, hogy hihetetlen szenvedéllyel és beleéléssel tud kezelni bizonyos helyzeteket.

Komolyan mondom, hogy mindent együtt csináltunk. Sikerült elrángatnom magammal táncolni is, bár sokáig nem maradt meg a balett csoportomban, de pár órán ott volt – és csendben megsúgom, hogy nagyon is jól táncol. Alkalomadtán, ha majd nálam lesz a gépen, mutatok videót róla. Egészen pontosan rólunk ugyanis olyan nincs, ahol csak ő táncol, mert arra nem volt hajlandó, úgyhogy én is automatikusan szerepelek az összes felvételen.

Levinek és Dávidnak volt egy csomó kocsi függő haverja, akik állandóan bütyköltek valamit, hovatovább, csináltak egy saját tuningverdát. Nagyon csinos kis gép lett, nem egyszer vezethettem is, persze kizárólag valamelyikük felügyeletével. Ha ilyen családja van az embernek, könnyen átragad rá is a gépolaj szeretete, így Bazsi is és én is, nullától huszonnégyben gépzsírosak voltunk.

Aztán egy elég hosszú időre én elidegenedtem a gokartozástól, így a versenyeinket ott már nem folytattuk, viszont a szintén tuningolt Simsonjainkkal állandóan a határban repesztettük.

Igazából Bazsi nagyon rendes gyerek. Néha nem ez látszik, de így van, csak mindennél jobban utálja, ha gyengének látják őt az emberek – főleg azok, akiket szeret. Ez az egész „nem érdekel, mit gondolnak rólam” sablonszöveg részéről csak kamu, egy maszk, egy álca. Azzal a mondattal tudnám leginkább jellemezni, ami egyben a mottója is: „Nem vagyok más, csak egy kurva, nagyképű kölyök, nem sok embert szeretek, de értük viszont ölök.” – Magam is meglepődtem azon, mekkora igazságot mondtam, és ennek hatására elmosolyodtam. A velem szemben ülő Flóra néha felkuncogott a Balázsról mesélt történeteken.

A mesedélután végül befejezetlenül szakadt félbe. Ennek oka az emeletről érkező artikulálatlan ordítás, csapkodás és üvegcsörömpölés volt. Igazán ekkor értettem csak meg, hogy ezzel, hogy bevállaltam, itt maradok Bazsival, mekkora fába vágtam a fejszémet. Tartottam tőle, hogy nagyobba, mint amit önerőmből képes lennék megcsinálni.