13. fejezet

Velence varázsa

Reggel korán ébredtünk, tudván, hogy nyolcra az InterContinental előtt kell lennünk. A reggelinél megbeszéltük, hogy bár Lexi nem szeret vezetni, de nekem meg kell írnom a cikkeket, ezért barátnőm ül be a Mitchubichi volánjához, a két utas rajtam kívül pedig valószínűleg a két Ferraris lesz. Rudi bevállalta Lilyt, Tommit és Brittát, így értelem szerűen Tami Mazdájába került a két RedBullos jómadár. Ennek a lány rettentően örült, a bátyja már kevésbé. Mikor mentünk az autókhoz a fülébe súgtam, hogy ne játssza már a morgós medvét, erre még jobban megsértődött, bevágta magát a BMW-be és cseppet sem gumikímélő módban kihajtott a kapun. Lexi felvont szemöldökkel méregette az elszáguldó BMW-t, míg Tami aggodalommal a tekintetében fürkészte a bátyja kocsiját.

– Csak hisztizik, majd megbékél. – Vállat vontam, majd Lexire nézve beszálltam a kocsiba. – Mehetünk? – bólintott, majd bepattant a volán mögé, hogy gyújtást adva kihajtson. A visszapillantóból még láttam, hogy Tami bezár és utánunk jön. Tudtam, hogy Rudi előtt a hotelhez fogunk érni, mert ki akarja engedni a gőzt ez pedig csak kétféle módon lehetséges számára. Vagy kimegy a focipályára és fut meg kapura lő teli erőből, vagy az autópályán meghajtja kicsit a kocsiját. Focipálya híján az utóbbira tettem a voksom.

Nyolc előtt egy perccel értünk a hotel elé, pont akkor, amikor a jókedvű RB-s delegáció kiszállingózott az ajtón, nyomukban a két vigyorogva fejét ingató Ferrarissal. Kipattantam a sárga Eclipse-ből, majd mosolyogva magamhoz intettem a Forma1-eseket. Tami nagyjából akkor állt be a parkolóba, amikor odaértek hozzánk. Ahogy kiszállt az autóból láttam, hogy aggódva fürkészi a parkolót, a bátyját kutatva. Bíztatóan rámosolyogtam, mert tudtam, hogy bár lehet, hogy Gergő most mérges és ideges, de nem hülye, úgyhogy kárt tenni nem fog sem magában sem a kocsiban – utóbbiban legfőképp azért nem, mert tudja, hogy akkor saját kezemmel ölném meg.

– Ki hogy utazik? – vigyorgott Sebastian teljesen bepörögve. Elnevettem magam, és intettem, hogy kövessen, és hozza magával a kisebbik spanyolt is, majd odasétáltam őket a szőke lányhoz.

– Seb, Jaime, ő itt Arianna Tamara Rudolf. Tami, ők itt Sebastian Vettel és Jaime Alguersuari. Srácok, ő lesz a mai nap folyamán a sofőrötök. Egyébként a már általatok is ismert Gergő kishúga, szóval csak óvatosan – vigyorogva kacsintottam a két srác felé, majd visszaballagtam Lexi kocsijához.

– Na, srácok! Lexit már ismeritek, sajnos nekem dolgoznom kell az úton, így ő vezet, de tekintve, hogy két értékes pilótát is szállítani fog, garantáltan nem hágja át majd nagyon a szabályokat.

– Magyar KRESZ? Ugyan már Regi, olyan nincs – vigyorgott rám Lexi, mire elnevettem magam, a két Ferraris pilóta arcán pedig átfutotta a félelem.

– Nyugi srácok, örüljetek, hogy nem én vezetek. De ha nem esett le, akkor ti ketten – itt Kimire és Fernandóra mutattam – velünk jöttök. Lily, Britta és Tommi, titeket Rudi fuvaroz majd, csak a reggel szokásos családi konfliktussal indult, és elment kicsit feszültséget levezetni, de mindjárt jön. – Vagy legalábbis ebben reménykedtem. Mialatt Rudira vártunk Tommi kifejtette abbéli aggályait, hogy a pilótái mindenfélét össze-vissza fognak zabálni az úton, mire megnyugtattam, hogy nem kell aggódni, Tami valószínűleg kézben tartja majd a dolgokat.

Függetlenül attól, hogy bíztam abban, hogy Rudi ésszerűen cselekedik, hatalmas kő gördült le a szívemről, amikor megláttam behajtani az ismerős fekete BMW-t. A focista sebtében arcára varázsolt mosollyal szállt ki a kocsiból, és sétált oda hozzánk. Mosolyogva megöleltem, és alig észrevehetően elmotyogtam neki, hogy ha leértünk Velencére beszélni akarok vele. Aprót bólintott, jelezvén, hogy értette, és ő is hasonlóképp érez. Rövid beszélgetés után mindenki beszállt a neki kijelölt autóba – nekem meg kellett várnom, amíg a két szerencsétlen pilóta beszenvedi magát hátulra. Persze mindkettő szenvedett, hogy miért kell hátraülniük. Az indoklásom abban merült ki, hogy különben összevesznének azon, hogy ki üljön előre. Kimi azzal oldotta volna meg a problémát, hogy egyikük vezet, a másik meg az anyósülésen ül. Ehhez már az autó tulajdonosának is volt egy-két szava, és kijelentette, hogy csak a testén keresztül engedi, hogy egy elvetemült F1-es pilóta vezesse az autóját.

Beültem az anyósülésre, ölembe vettem a laptopot, és amíg bekapcsolt hívtam Tonyt, hogy lebeszéljem vele a cikk beküldését. Telefonom a vállam és a fülem közé szorítva vártam, hogy a főnök felvegye, és közben létrehoztam egy új Word dokumentumot „Nyersszöveg” címen.

– Hello Főnök! Mit szólnál, ha ma éjfélig küldenék neked egy exkluzív interjút Vettellel, Alguersuarival, Raikkönennel és Alonsóval?

– Azt, hogy elmúlt már április egy. Miért?

– Csak azért, mert van egy nyersinterjúm, azt megírom cikkbe, hozzávágom a képeket, és ha kell, elküldöm. De persze nem létfontosságú. – Olyan egyhangúan közöltem az egészet, mintha épp az időjárásról csevegnénk.

– Regina, ha viccelsz.

– Nem viccelek. Tied a mocim, ha ez csak poén. – Hallhatóan meggyőztem, mert tudta, hogy a Kawasakimmal soha nem viccelek. – Két dupla oldal lesz. Majd küldöm. További jó munkát Tony. Ja, és ha nem lenne nagy gond, akkor ez után kivennék pár nap szabadságot.

– Menj. De csütörtökön legkésőbb itt legyél, tizenegyre.

– Értettem, Főnök! – vigyorogva nyomtam ki a Blackberryt és dobtam a lábamnál heverő táskámba. A diktafont kihalásztam a táskából és a fülhallgatót a fülembe dugva elkezdtem legépelni az egészet.

Az hittem, hogy megérkeztünk, amikor Lexi kirántotta a fülemből a fülhallgatót, de amikor felnéztem, észrevettem a valódi okot, az út szélén villogó rendőrautót, és a leállósávban integető rendőrt. Kétségbeesetten néztem végig magamon. Biztonsági öv nincs bekötve, a lábam az ölemben a laptoppal egyetemben, és ahogy elnéztem, Lexi öve sem volt bekötve.

– Mennyi? – kérdeztem a sebességre célozva.

– Százötven. – húzta el a száját, mire finoman és nőiesen elkáromkodtam magam.

– Fiúk, itt rátok lesz szükség. Vessétek be a bájaitokat. – Hátravigyorogtam a két pilótára, annak reményében, hogy a minket kiintő rendőr lelkes F1 rajongó. Vagy legalább valamelyik családtagja. Gyorsan dobtam egy SMS-t Rudinak is és a húgának is, hogy a zsaruk százötvennél lemeszeltek, úgyhogy ne nagyon lépjenek oda a kocsinak.

– Szép jó reggelt hölgyeim! – nézett be az egyik rendőr a lehúzott ablakon, miután megálltunk mellette.

– Jó napot! – Lexi is tudta, hogy ez sokba fog fájni. És akkor még örülhet, ha nem húzzák be a jogsiját.

– Jogosítványt, forgalmit kérném ellenőrzésre. – A rendőr hangja meglepően udvarias volt, majdhogynem csevegő. Magamban milliószor elküldtem az édesanyjába, hogy jópofizik itt, amikor a jelenlévők közül mindenki tudta, hogy pénzbírság lesz, csak az volt kérdés, hogy mennyi.

Lexi átadta az említett papírokat, majd várakozón nézett a rendőrre. – Hova lesz az út? – Ó hogy az anyád szüljön sünt, te gyökér... – úgy gondoltam, hogy ebbéli gondolatomat inkább megtartom magamnak, és mosolyogva fordultam a közbiztonság védelméért felelős személy felé.

– Velencére utazunk, biztos úr. – Gyanítom ennél behízelgőbben, ha akartam volna se tudtam volna kiejteni a szavakat. Kimi – bár nem értette – de a mondat hangzásán felvihogott. A harmincas évei közepén járó rendőr arcáról lefagyott a mosoly. – Elkérhetném az utasok iratait is? – hajolt beljebb a kocsiba. Bólintottam, és előkotortam a személyim, és a kezébe nyomtam, majd hátrafordultam a fiúk felé. – Az irataitok kéri – mondtam nekik angolul. A két pilóta összenézett, majd a zsebükből előhúzva a személyit a kezembe nyomták, én pedig továbbítottam a szőke zsarunak.

– Hölgyem, tudja, hogy mennyivel ment? – vonta fel a szemöldökét Lexire nézve, de közben az igazolványokat vizslatta. A homloka hirtelen ráncokba szaladt, és magához intette a társát. Beharaptam az alsó ajkam, hogy ne nevessek fel. Sejtésem szerint ekkor ért a „Fernando Alonso Díaz” per „Kimi Matias Raikkönen” részhez. – Uraim, megtennék, hogy lehúzzák az ablakot? – megnyomtam a sebváltó mögötti gombot, így lement a sötétített üvegű ablak. Szerencsétlen rendőrnek egy pillanatra a lélegzete is elakadt, majd visszafordult Lexihez. – Tehát, hölgyem?

– Száztíz? – kérdezte angyali tekintettel. A rendőr nagyot sóhajtott, majd árbólintott. – Annyi. Na, menjenek, aztán többet nem akarom magukat látni. – Visszaadta a papírokat, mi pedig elmosolyodtunk.

– Köszönjük – vigyorogtunk Lexivel, majd miután hallótávolságon kívülre értünk max hangerőre benyomtuk a rádiót, ahonnan Flo Rida Good Feeling című száma ordított és mindketten a rádióval együtt vonyítottunk. Már akkor tudtam, hogy az egész Velencei út egy hatalmas parti lesz, és nagyon nagy szerencsém lesz, ha be tudom fejezni a cikket.

*

A hatalmas nyaralónk előtt állva már lelkesen meséltük a többieknek a találkozást a rend őreivel. Illetve azt, hogy a srácoknak – meg Lexi mosolyának – hála elengedtek egy kis ejnye-bejnyével. Utána végül sikerült becuccolnunk a modern fehér épületbe. A földszinten nem volt semmi külön helyiség (a fürdőt kivéve), az egész egy légterű volt. Válaszfal nélkül állt a nappali, az ebédlő és a konyha, illetve innen indult fel a lépcső az emeletre, ahol három plusz egy szoba volt. A három szoba teljesen egyforma volt, egymás mellett, mindhárom erkéllyel, ami az udvari medencére és röplabdapályára nézett, amely mögött a kert végében ott terült el a Velencei-tó. A három szoba egyaránt három-három személyes volt, míg a negyedik öt személy számára biztosított alvási lehetőséget.

Imádtam a nyaralót, kiváltképp azért, mert a szüleim soha nem jártak ide, velük, ha jól emlékszem hétéves koromban voltam itt utoljára. Aztán persze az unokatesómék ha jöttek mindig magukkal hoztak – később persze már szülők nélkül, hatalmas baráti társasággal.

Persze mikor a fiúk meglátták a tavat meg a medencét egyből kitalálták, hogy hát mindenképp menjünk le fürdeni, úgyhogy villámgyorsan mindenki átöltözött fürdőruhába. Én is magamra kaptam a fekete bikinim egy farmer sorttal, egy felkötött fekete inggel és fekete lábujjközepes papuccsal, majd hónom alá csapba a laptopot lemásztam a medence és a tópart közötti napozóágyra, hogy befejezzem a cikket.

– Regi, gyere már! – kiáltott ki a vízből Rudi, mire csak mosolyogva megingattam a fejem és a gépem felé biccentettem a fejemmel. Gergő csak megingatta a fejét, majd visszafordult a vízbe, és bedobta az őt spriccelő Lilyt. Elmosolyodtam, ahogy végignéztem a társaságon. Sebas éppen Tamit terrorizálta, Lexi a két Ferrarisnak esett áldozatul, míg Brittát Tommi és Jaime dobálta felváltva a vízbe. Visszafordultam a gépem felé, amelyen immár az „F1-cikk” című Word dokumentumba írtam a cikket, visszaidézve az előző délutánt legépeltem a következő sorokat: „Rengeteget köszönhetek a Red Bullnak, akik egészen fiatal koromtól kezdve támogattak. Egy gokartversenyemen fedeztek fel, majd felhívtak a Junior csapatukhoz. Rettentő boldog voltam” – meséli a spanyol pilóta csillogó szemekkel, arcán hatalmas mosollyal.

Igazándiból jól haladtam a cikkel, már csak Jaime interjúja volt, és a közös. Ráadásul a kis spanyolénak is a vége felé jártam már.

– Le fog égni a hátad. – Jaime sétált oda hozzám, és ült le a napágy mellé a fűbe arcán csibészes félmosollyal, amitől megdobbant a szívem. Na, meg percben a hangjában érződő icipici spanyol akcentus is hevesebb ütemre késztette szegény kicsi szívemet.

– Köszi az aggodalmat, de már hozzászoktam. Mármint a naphoz, nem a leégéshez. – Én is elmosolyodtam, a spanyol meg felnevetett.

– Soká végzel? – bökött a gépem felé, mire megráztam a fejem.

– Max fél óra.

– Akkor viszont kíméletlenül behajtjuk rajtad az eddig elmulasztott hármat is – nevetett fel a spanyol, és én is vele együtt kacagtam. – Siess – tette hozzá mosolyogva, mire aprót bólintottam és visszafordultam a gépem felé.

Már a közös interjú végét írtam, amikor megéreztem a lábamra és a derekamra csöpögő jéghideg vizet. Úgy ugrottam fel, mint aki hangyabolyba ült. Ahogy megfordultam, rögtön szembesültem támadóim kilétével, és megrovón néztem a két Ferrarisra.

– Elment az eszetek? Ti nem vagytok normálisak – morogtam, de a többiek, akik a víz szélén álltak rettentő jól szórakoztak. Sértődötten vettem le az elázott inget magamról, és feküdtem át a száraz fűbe a laptopom társaságában, hogy végre bejezzem azt az istenverte cikket.

– Mennyi van még? – ült le mellém Rudi. Tekintetem végigfutott a félmeztelen felsőtestén, és bár már milliószor láttam, a látvány megunhatatlan volt, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

– Nem sok. De ha minden percben zargat valaki, az életben nem végzek. – Rádöbbenve, hogy milyen jelentése is volt a szavaimnak, egyből a felállni készülő Gergő karja után nyúltam. – Várj, nem úgy értettem. Csak sokkal szívesebben csinálnék bármi mást, mint ezt a szart. – Hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből.

– Megint meg kell kérdeznem. Biztos vagy benne, hogy ez a munka megéri? – kérdezte a focista, majd mikor nem kapott választ egy sóhajtás után puszit nyomott az arcomra és feltápászkodott. – Azért próbálj sietni. – Szokás szerint az a mosoly volt az arcán, amitől minimum minden második nőnél/lánynál fellép a remegő térd, és forgó gyomor effektus.

Hamar befejeztem a cikket, már csak a zárómondat volt, beledobáltam pár képet, majd elmentettem, és elküldtem e-mailben Tonynak. Úgy voltam vele, hogy áttördelni, meg helyességet ellenőrizni az már nem az én reszortom.

Egy pillanatra lehunytam a szemem és élveztem az arcomat simogató napsugarakat, majd lecsukva a laptop tetejét kibújtam a rövidnadrágomból és a Velencei-tó felé sétáltam. A vízben levők közül Tommi volt az első, aki kiszúrt majd egy hangos füttyentést követően már mindenki engem figyelt – Sebastian, Kimi és Fer már el is indultak felém. Bár nem vagyok vallásos, és soha nem is voltam, azért elmormoltam magamban egy imát.

Sejtésem szerint több időt töltöttem víz alatt, mint a tó felszíne fölött. Ugyanis miután Sebastian bedobott, a spanyol halászott ki – hogy újra a vízbe vághasson. Majd jött Kimi, persze Rudi is bejelentkezett, és Jaime meg Tommi se tudták megállni, hogy ne nyomjanak víz alá. Úgy éreztem, ez bosszúért kiált, és mivel tudtam, hogy a vízben úgysem tudnánk elverni őket, ezért feldobtam az ötletet, hogy kihívom őket – a lányokkal egyetemben – egy standröplabda meccsre. Amolyan fiúk a lányok ellen üzemmódban.

Persze lévén mindannyian férfiak, hatalmas egóval és önérzettel, egyből elfogadták. Lexi, Tami és én csak vigyorogtunk magunkban, Rudi meg előre mosolygott, rosszallóan ingatva a fejét. Végül, mivel a srácok egyel többen voltak, a focista volt az, aki vállalta a bíró szerepét, a két csapat pedig felállt a háló két oldalára.

Én szerváltam, amely egyből a túloldalon landolt a homokban – a pályán belül. Kimi persze egyből felcsattant, hogy de még nem készültek fel rá. Vállat vontam, és visszakértem a labdát, mondván legyen egyszer karácsony. Újra szerváltam, ezúttal a térfelük közepén pottyant a labda a homokba, mert Kimi is és Fer is hátra álltak fogadni.

– Azt hiszem, most már mondhatjuk, hogy 1-0 ide, igaz? – vigyorodtam el. Tudtam, hogy szervából több pontot nem nagyon fogok szerezni, mert felkészültebbek lesznek, de ettől függetlenül megint átütöttem a labdát, ami Tommitól érkezett egyből vissza. Lexi fogadta, én feladtam, Tami pedig lecsapta, kettő-nullára növelve előnyünket. Vigyorogva pacsiztunk össze a lányokkal, és újból szerváltam. A visszaadott labdát egyúttal Britta fogadta, majd Tami feladását követően Lily adta vissza a fiúknak a labdát, akik szintén kijátszották a három érintést, és Seb készült lecsapni, de Tami blokkolt, így újból miénk lett a pont.

A fiúk csapatán a kezdeti megdöbbenés után úrrá lett a bizonyítási vágy, és bántotta az egójukat, hogy az eddigi három labdamenetből nem tudtak pontot szerezni egy lányokból álló csapat ellen. A következő szervámat keményen ütötték vissza, de Lily a háló előtt állva fölugrott és lecsapta.

A következő labdamenet már hosszabbra sikerült, de ennek a végén is mi szereztünk pontot. A tizenegyig menő meccs végén mi kerültünk ki győztesen kilenc pontot ráverve a világszerte elismert sportolókra. Ez azért egészen jót tett az egómnak.

A röpimeccs után elmentünk elfogyasztani a kései ebédünket – tekintve, hogy már fél öt volt. A pizza kézhez kapása után a fiúk – élükön Kimivel – felvetették, hogy menjünk el valahova bulizni. Lexi válaszolta neki vissza, hogy még épp időben jut eszébe, mert így is egy örök idő lesz, mire mindannyian elkészülünk, figyelembe véve azt az egy fürdőszobát, ami a mi szobánkhoz tartozott – Lily, Regi, Tami és én vállaltuk, hogy megyünk a nagyszobába, így Tommi és Britta megkaphatták az egyik hármast, az öt fiúval meg úgy voltunk, hogy valahogy majdcsak elosztják magukat.

Nehéz volt eldönteni, hogy menjen legelőször a fürdőbe, majd úgy döntöttünk, hogy kezdje a legfiatalabb, és utána kor szerint haladva. Ennek értelmében a Tami, Lexi, én Lily sorrendben sikerült birtokba venni a fürdőszobát, majd kezdődött a teljes tanácstalanság. Tekintve, hogy fogalmam sem volt Lexi milyen cuccokat hozott nekem, kicsit aggódtam, hogy van-e bármi, amit fel tudnék venni. Végül ráakadtam az egyik kedvenc mini ruhámra – egy sötétebb árnyalatú kék, félvállas, combközépig érő, csillogó darab volt. Lexi mindenre gondolván beszórta a hozzá használatos ékszereim és cipőm, így végül teljes harci díszben, behullámosított hajjal, kék sminkben és kipingált körömmel álltam fél nyolckor, arra várva, hogy a többiek is elkészüljenek. Az én, és a szintén hamar elkészülő mérnöklány hathatós segítségével mindenki tökéletes pompájában várta az indulást fél kilencre.

Amikor leértünk a nappaliba a fiúk elismerő füttyentéssel díjazták a több órányi erőfeszítésünket – illetve Tommi finom csókot lehelt Bri szájára, amitől mosolyognom kellett. Olyan aranyosak voltak együtt. Számomra természetes volt, hogy ők együtt vannak. Nem ismertem soha életemben még két ilyen embert, akik ennyire egymáshoz illőek lettek volna.

Úgy döntöttünk, gyalog vágunk neki a velencei éjszakának, mondván közel van a part és a szórakozóhelyek, másrészt meg senkinek nem lesz kedve vezetni. Egy általam jó ismert, nem túl nagy szórakozóhelyre menünk, ahol függetlenül a méretétől mindig óriási buli volt. A fal mentén bokszok voltak, mi a sarokban álló, legnagyobb asztalhoz ültünk le, és mindenki egyből rendelt magának piát, majd a harmadik kört követően sikerült felrángatnom a társaságot táncolni. Seb és Tami egész délután jól elvoltak, és a buliban is szinte állandóan együtt táncoltak, ami Rudinak nagyon nem volt ínyére, így én is és Lexi is azon voltunk, hogy megnyugtassuk és eltereljük a figyelmét. Erre az tűnt a legjobb ötletnek, hogy otthagyjuk a színpad előtt nézőközönségnek, mi pedig felmegyünk karaokezni. Nyilván, ha nincs bennem egy korty pia sem, akkor eszembe se jutott volna, de így…

Az este témájának bevezetéseként a Blowra esett a választásunk Keshától. Felváltva énekeltük a versszakokat, a refrént pedig közösen. A végére persze hatalmas röhögésbe fulladt az egész, de megadtuk az alaphangulatot, így az elkövetkezendő egy órában rengeteg vállalkozó szellemű fiatal felmászott a világot jelentő deszkákra. Többek között Fernando és Jaime is bevállaltak egy számot – természetesen nemzetiségükből adódóan Enrique Iglesiast, az I like it-ot hallgathattuk meg az előadásukban. Végül Lilyt is sikerült rávennem az éneklésre, Rihannától adtuk elő a We found love-ot.

Közvetlenül a karaoke után láttam besétálni a bejáraton a három unokabátyám – akiket megkértem arra, hogy tegyék kicsit rendbe a családi nyaralót. Vigyorogva ugrottam a legkisebb unokatesóm, Bazsi nyakába, majd szépen sorjában megölelgettem a másik két feketehajú srácot is. Intettem nekik, hogy kövessenek, és elindultam az asztalunk felé.

– Tehát! – kértem szót, megállva az asztal mellett. – Ők itt az unokatesóim. Balázs, Levi, és Dávid. – mutattam végig a három srácon, majd nekik is bemutattam a Forma1-eseket. Rudit, Tamit meg Lexit meg természetesen ismerték.

Ismét próbáltam táncolni csábítani a társaságot, de csak Jaime volt hajlandó eljönni velem. Megszólalt Don Omartól a Danza Kuduro, amin egyből felvidultam és eszeveszett módon táncolni kezdtem. Több számot végigtáncoltunk, mire kifejtettem, hogy milyen kár, hogy nincs egy igazi latin szám se, amire lehetne úgy igazából táncolni. Jaime elmosolyodott, majd eltűnt, addig én leültem a pultnál, és gyorsan rendeltem egy vodka narancsot, amit azonnal le is hajtottam. Ekkor megjelent újra Jaime és visszahúzott a tánctérre. Az éppen szóló számot lekeverték és megszólalt Thaliától a Mujer Latina.

– Megfelel? – vigyorgott rám a spanyol felém nyújtva a kezét. Elmosolyodtam és kezem az övébe csúsztattam. A csípőm elkezdtem a zenére mozgatni, és követtem a spanyol lépéseit. Nem érzékeltem a külvilágot, csak a táncnak éltem. Szinte el is felejtettem, mekkora élményt nyújt az, ha táncolni tudó párral táncolok. Márpedig kétségkívül tény az, hogy Jaime tud táncolni. Ráadásul nem is gyengén.

A szám végén kipörgetett, majd vissza, és végül hátradöntött. Nevetve öleltem meg a spanyolt, alig figyelve a körénk gyűlő, tapsoló tömegre.

– Köszönöm. – Arcomon őszinte mosollyal néztem a spanyol nevető kék szemeibe, majd visszaballagtunk az asztalhoz.

Négy vodkával, öt Manhattannel és három California Dreammel később kissé bizonytalanul álltam fel az asztaltól

– Amondó vagyok, de szerintem induljunk – próbáltam az asztalnál ülőkre fókuszálni, de rájöttem, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiségemet figyelembe véve ez esélytelen próbálkozás.

– Regi lehetne egy kérésem? – vigyorgott rám Kimi. Normál esetben lehet, hogy gyanús lett volna, de az alkoholnak realitás-gyilkos hatása van.

– Mondd. – Buzgó bólogatással adtam tudtára, hogy nyugodtan megoszthatja a dolgot.

– Mondd már ki nekem azt, hogy „aerodinamikai egyensúly és aerodinamikai hatásfok”. – Az arca halálosan komoly volt, a szeme mégis mosolygott. Mellette Fernando majdnem belefulladt a zöld löttybe, amit épp kortyolgatott

–Areo… Aerodinaki… Aerodinamimi… Baszd meg! – Durcásan néztem a finnre és elindultam kifele. Azaz csak indultam volna, de a magassarkú erősen illuminált állapotban nem a legelőnyösebb. Pláne nem, ha az a bizonyos sarok, tizenkét centi. Lábaim összegabalyodása végett a padlón kötöttem volna ki, ha a hozzám legközelebb ülő Jaime nem ragadja meg a derekam. Ez pedig azzal a véletlen balesettel járt, hogy az ölében kötöttem ki. – Köszönöm. – A mosoly az arcomról letörölhetetlen volt, és megfordult a fejemben, hogy milyen egyszerű lenne most megszüntetni az ő szája és az én szám közti néhány centi távolságot. Elmélázva szemléltem a tengerkék szemeket, a csókolni való ajkakat, amikor is Kimi krákogása visszarántott a valóságba.

– Na, de fiatalok. Menjetek inkább szobára. – Vigyorogva legyintett, én pedig tudtam, hogy erre emlékezni fogok, akkor úgy, de úgy meg fogom verni. Na, nem a szó tényleges értelmében, mert ott igazságtalan előnye lenne, de mondjuk röplabdában.

Végül nagy nehezen sikerült elindulni haza, bár én cipő nélkül jobb híján Jaime intenzív támogatása mellett. Az orromba minduntalan bekúszott a spanyol illata, amitől állandóan bennem kószált az a gondolat, hogy ha már itt van, ilyen közel, mi a bánatért nem csókolom meg? De mindig elűztem ezt az egészet azzal, hogy én nem vagyok olyan lány. De kisördög csak azért is tovább feszítette a húrt, az „Aha, persze” és „Nem, a szart nem” típusú gondolatokkal. A hosszú, bonyolult és értelmetlen eszmefuttatásomból az zökkentett ki – a szó szoros értelmében –, hogy megbotlottam, és a föld hirtelen közeledni kezdett.

– Bassza meg! – motyogtam, bár újból függőlegesben álltam, köszönhetően a fájdalmas zakózástól ismételten megmentő Jaime szorosan derekamra kulcsolód kezeinek. –Tudod milyen kicsi válasz el attól, hogy itt és most csókolni kezdjelek, addig, amíg levegő van a tüdőmben? – A hangom alig volt több suttogásnál, de a spanyol így is meghallotta, és elmosolyodott. Nem nagyon, csak úgy féloldalasan, de olyan őrjítően szexi volt, hogy az amúgy is saját határait feszegető önmegtartóztatásom kezdett padlógázzal a szakadék felé száguldani. Lehunytam a szemem és magamban elszámoltam tízig. Csak azért nyitottam ki a szeme újból, mert megéreztem a spanyol ajkait a homlokomon.

– Hidd el, kicsi lány, az érzés kölcsönös. De nem ment el az eszem teljesen, hogy kihasználjam, hogy alkoholos befolyásoltság alatt vagy. – Keserűen elmosolyodtam, és bár utáltam, amit mondott, beláttam, hogy igaza van. Ettől függetlenül – vagy épp ezért? – kezeim a nyaka köré fontam és megöleltem. – Regi, ez…

– Baráti ölelés – motyogtam a vállába, amire elnevette magát.

– Lassan már tényleg mennünk kéne – húzódott el, mire bólintottam, de azért még lábujjhegyre állva nyomtam egy gyors puszit az arcára.

– Köszönet – válaszoltam kérdő tekintetét látva. – Azért, mert mindig megmentesz. Ángel custodio[1] – A spanyol kifejezést szinte csak suttogtam, de Jaime meghallotta, és elmosolyodott, majd a házig hátralevő kábé száz méterre a karjába kapott. Fejemet a mellkasára hajtottam, arcomon hatalmas mosoly ült, a lelkem pedig szárnyalt a boldogságtól.

---

[1] Őrangyal (spanyol)