12. fejezet

Kérdezz-felelek, újságíró módra

– Kicsi lány! – Arra ébredtem, hogy Rudi az arcomat simogatva próbál ébreszteni.

– Hagyj aludni! – morogva fordultam át a másik oldalamra.

– Egész eddig hagytalak. Fél három van. Tudtommal négyre ki kell érned a Ringre. De nem muszáj ám felkelni. – Tartalmas magyar káromkodássorozat hagyta el a számat, és dühösen csaptam a fejem alatt lévő párnába. Hallottam, ahogy Rudi felnevet, úgyhogy megfogtam az egyik kispárnát, és arra felé hajítottam amerre a csatárt véltem.

Nagy nehezen sikerült kimásznom az ágyból, és elindultam a fürdőbe, de eszembe jutott, hogy ruhám csak az van, ami előző nap rajtam volt. Újabb hangos szitokszó-áradat hagyta el a számat, és a focistáért kiáltottam.

– Mondd, mi a gond – nyitott be a focista.

– Ruha. Nincs egy darab ruhám se nálad. Szóval vagy abban a cuki kékben megyek, amiben tegnap voltam, vagy a te cuccaidban. Tekintve hogy kint tipikusan magyar nyári szaridő van, az előbbi kizárva. Utóbbi esetén meg kicsit furcsán néznének rám. Ja, hazamenni meg nincs időm. Ötlet? – néztem kérdőn a csatárra.

– Ha engednéd, hogy megszólaljak, akkor odaadnám ezt – mondta a kezembe nyomva egy nagy papírzacskót. Ahogy belenéztem, felfedeztem benne egy lila-fekete Nike pulcsim, egy ugyanilyen színű, csíkos sálat, egy fehér farmert, meg az egyik kedvenc, fehér, farkas fej mintával ellátott pólómat, illetve a fekete-fehér Nike cipőm, meg egy pár fehérnemű.

– Ezt… hogy? – néztem fel ismét Rudira.

– Szóltam Lexinek, hogy ugorjon már fel hozzád, és hozzon át neked pár cuccot – vonta meg a vállát a focista, mire odaléptem, és megöleltem, köszönömöt mormogva. – Na öltözz, mert elkésel – lépett ki az ajtón behúzva azt maga után.

Én gyorsan nekiláttam letusolni, felöltözni, majd a szobába visszamenve az előző napi kistáskámból előszedtem a szemceruzám és a szempillaspirálom, és a fürdőbe visszatérve egy kevés sminket kentem magamra. Hála Istennek Rudinál volt egy fogkefém a fürdőjében, úgyhogy gyors fogmosás után leballagtam a lépcsőn – a lábam még mindig nem lévén tökéletes, ez elég lassan ment.

A konyhában Rudi a fekete Nike oldaltáskámmal várt, amibe belenézve felfedeztem a laptopom, a fényképezőm, meg az interjúhoz nélkülözhetetlen diktafont, illetve a jegyzetfüzetemet, na meg persze a két Red Bullos kulacsot. Nagy lelkesedésembe hatalmas, cuppanós puszit nyomtam a vigyorgó focista arcára, majd leültem mellé az asztalhoz megenni a megkésett reggelit.

Gergő aztán vállalta, hogy kifuvarozik a Hungaroringre. Miközben ő vezetett, én az anyósülésen ülve próbáltam összeszedni a gondolataimat kérdéseket illetően. A cikkem első már sora már megvolt. „Itt állok szemben 4 kétszeres világbajnokkal. Négyötöknek együtt több világbajnoki címe van, mint Schumachernek. Mit gondoltok erről?”

Ahogy megláttam, hogy közeledik egy benzinkút, megkértem Rudit, hogy álljon be, mert vásárolni akarok. Beszaladtam gyorsan a shop részlegbe és az italos polcról lekaptam 2 doboz rostos almalét, belemarkoltam a Chupa Chupsos dobozba, és kihalásztam öt darab epres ízesítésűt, majd a pénztárhoz sétáltam, és kipakoltam mindent, amit vettem, illetve kértem egy üveg Finlandiát is. Az eladó csaj kicsit furcsán nézett rám, hogy minek nekem nyalóka meg vodka, de egy szót sem szólt. Fizetés után visszasiettem a kocsihoz, ahol a két Red Bullos kulacsba beletöltöttem az almaleveket, majd mindent belepakoltam a táskámba.

– Már nem azért Gina, de mire készülsz? – kérdezte Gergő felvont szemöldökkel, miközben továbbindultunk a szemerkélő esőben Mogyoródra.

– Csak mindenkinek viszek egy kis ajándékot – vontam vállat vigyorogva.

– Aha. Ajándékot. Hadd találjam ki, az üveg vodka Raikkönené lesz, mi? – már a focista arcán is vigyor ült.

– Vág az eszed, mint a Gillette penge. Bár ahogy elnézem rég találkoztál vele – nevettem fel, mire Rudi megpróbálta eljátszani a sértett kisfiút, de hamar beleunt, és velem együtt énekelte a rádióból szóló International Love-ot. Végülis nem ironikus. Elvben pont azért nem vagyunk együtt, mert országok választanak el minket – jó, konkrétan csak Szlovénia, de akkor is. Erre éneklünk egy számot, ami az országhatárokon átívelő szerelemről szól. Mint azt már említettem, cseppet sem ironikus.

Négy előtt pár perccel értünk a pályára, ahol már szinte nyoma sem volt az előző napi nyüzsgésnek. A verseny lecsengett, a home-okat bontották, mindenki készülődött az egy hónapos nyári szünetre. A srácokat hamar észrevettem, az éppen bontás alatt álló RB boksz előtt szórakoztak, Lily Tommi és Britta társaságában. Hozzáteszem, a sajtós lányt elég nehezen sikerült kivennem a finn ölelő karjai között. Úgy látszik, mély nyomokat hagyott bennük az éjszaka.

– Mikorra jöjjek érted? – kérdezte Rudi. Váratlanul ért a kérdés, elmerültem a pálya elemzésében.

– Hogy…? Ja, majd dobok egy SMS-t, ha közel leszünk a végéhez. De szerintem fél hét körül legkésőbb végzünk. Köszönöm. – Áthajoltam a sebváltó felett és puszit nyomtam az arcára, majd az övem kicsatolva kipattantam az BMW-ből. Rudi volt az egyetlen olyan személy, akinek az autójában zokszó nélkül bekötöttem magamat.

Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott a hideg. Hiába volt július, az, hogy az elmúlt két éjszaka szakadt az eső meglátszott az időjáráson. És bár pillanatnyilag nem esett semmi, az ég felhős volt, és a pálya környékét is mindenhol pocsolyák szegélyezték. Szorosabbra húztam a nyakam körül a sálat, és úgy sétáltam oda a vidáman beszélgető Forma1-es delegációhoz.

– Hali! – köszöntem, amit mindenki mosolyogva viszonzott. Sebastian volt az első, aki odalépett elém, követelve a két pusziját. Őt követte Fer, majd Britta és Lily, végül Jaime és Tommi és megérkezett. Azon, hogy Kimi nem jött, meg sem lepődtem.

– Hé, gratulálok fiatalok – kacsintottam Brittát ölelő finn felé. – Láttalak ám titeket tegnap – szélesen elvigyorodtam, és ahogy láttam, hogy Britta az arcát Tommi mellkasába temeti, hangosan felnevettem.

– Rosszat mondtam? – kérdeztem a finntől arcomról letörölhetetlen mosollyal.

– Nem. Csak ma mindenki ezzel fogadta. Még Christian is – nevetett fel az edzők gyöngye.

Valahogy aztán sikerült ráterelni a témát az interjúra, úgyhogy gyorsan megosztottam velük az infót, hogy mindenkivel csinálok egy gyors, tízperces interjút, majd egy közöset, aztán fotózunk, aztán mindenki mehet, amerre lát.

– Ki kezdje? – tette fel a kérdést Kimi.

– Nekem teljesen mindegy, aki akarja. De mielőtt belekezdenénk, hoztam egy kis ajándékot – vigyorogva halásztam elő a táskámból a cuccokat, és nyomkodtam mindenki kezébe. Fer konkrétan betegre röhögte magát, és két puszit nyomott az arcomra, Sebi és Jaime csak vigyorogtak egymásra, mint a tejbe tök, Kimi meg mosolyogva ingatta a fejét.

– Tudsz róla, hogy piszok szemtelen vagy? – elnevettem magam.

– Mondták már páran – vontam vállat.

– Bolond egy nő vagy, te. Na, gyere ide – és ezzel megölelt. Elvigyorodtam a dolgon, tekintve, hogy alig pár napja ismerem, és hát az ember nem ezt várja a „Jégembertől”.

– Na, ki akar kezdeni? – néztem körbe a társaságon. Sebastian leginkább egy iskolában padból kiesve jelentkező eminens kisdiákra emlékeztetett, ahogy ordítozta, hogy „én, én, én, ééén”. – Hmm, lássuk csak. Mondjuk, Jaime? – vigyorogtam a spanyolra, aki elnevette magát. A duzzogó németet magunk mögött hagyva indultunk kicsit távolabb, hogy beszűrődő zajok nélkül tudjunk beszélgetni a diktafon előtt.

Minden kérdésemre zavartalanul, és jó kedélyűen válaszolt, de mégis azt éreztem, hogy képtelen bízni bennem, és semmi olyat nem mond, amit bárhogy fel tudnék használni ellen. Ez azért kicsit rosszul esett, de persze megértettem. Én az ő szemében csak egy újságíró voltam, és tételezzük fel, hogy a jobbik fajtából, de akkor sem több, egy minden lében kanál firkásznál.

Jaime után még véletlenül sem a másik Red Bullos pilótát választottam, hanem a Ferrari spanyolját, akinek a szájában ott lógott az egyik nyalóka. Eléggé gondban voltam az interjú végére, hogy miből lesz nekem meg a cikkem, mert egyértelmes mondata nem volt, ugyanis mindenből viccet csinált. Komolyan, még abból is, mikor kérdeztem, hogy soha nem vádolták meg őket azzal, hogy információkat adnak át egymásnak Jaimével. Az volt a válasza, hogy nem, de úgyis hiányzik egy kis botrány, úgyhogy elhíreszteli, nem akarnék-e írni erről egy cikket.

Mindkét spanyol azt mondta a másikról, hogy olyan, mintha a testvére lenne. Jaime állítása szerint rengeteg segítséget kapott a kezdetekben Nandótól, a nagyobbik spanyol pedig, hogy mindig számíthat a kisbikára, ha éppen szarban van az élete. Példának okáért, remek partner abban, ha bulizni kell. Ezt az infót Jaime is megerősítette, de hozzátette, hogy Nandóval ellentétben, ő mindig emlékszik a buliban történtekre.

A két spanyol után aztán megkönyörültem Bastianon, és mondtam, hogy jöjjön ő, persze csak ha Kimi nem bánja. Nem bánta, úgyhogy magammal vittem a németet, aki durcásan iszogatta az almalevét. Muszáj volt nevetnem rajta, mert úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt ovis. Mikor ezen felfedezésem vele is megosztottam még jobban bedurcizott.

– Na, ne hisztizz, te németek gyöngye, inkább mesélj kicsit, hogy állsz a csajokkal. – vigyorogtam rá, de láthatóan elkedvetlenedett.

– Sehogy… – morogta maga elé. – Nem beszélhetnénk inkább másról? – fordította tekintetét a föld felé.

– Seb… Most, mint barátod kérdezem – nyúltam a srác keze felé.

– Hannah óta nem volt senkim – súgta maga elé a német, és rájöttem, hogy Sebas csúnyábban el van kenődve, mint azt sejtettem.

– Körbevesz millió rajongó és jobbnál jobb csajok… – kezdtem, de félbeszakított.

– Ez nem ilyen egyszerű, mert…

– Még mindig szereted őt, igaz? – kérdeztem, és mikor elfordította a fejét, tudtam, hogy beletrafáltam. – Seb, ne. Kérlek.

– Gyűlölnöm kéne azért, amit tett, de egyszerűen nem megy. – A szívem szakadt meg, hogy a jókedvű srácot így látom. Ennyire összetörve, maga alatt.

– Tudod mit, Basi? Holnap elviszlek titeket Velencére. Mindenki jön, és elfelejted azt a némbert. Bulizunk egy eszméletlent, rendben? – Láttam, hogy a buli szóra felcsillant a szeme, és jó jelnek vettem, hogy lelkesen bólogatott.

Ez után már sikerült rátérnem az interjúra, ami – azt hiszem, mondhatom így – szokás szerint gördülékenyen ment. Egyik szőke után jött a másik, aki viszont életem legnehezebb interjúalanya volt. Alig párszavas válaszokat adott, ráadásul azokat is úgy kellett kikönyörögni belőle.

– Komolyan mondom, inkább húzd le azt a vodkát, csak kicsit eredjen már meg a nyelved. – sóhajtottam fel a negyedik kétszavas válasza után. A finn elvigyorodott, és érdekes mód, ezután viszonylag normálisan válaszolgatott.

Amikor végre újra együtt volt a csipet-csapat feltettem nekik a kocsiban összeírt kérdéseket, kezdve a 8 VB cím több mint amit Schumi egyedül begyűjtött. Erre volt Kimi válasza a következő: „Jobban értékelném, ha egyedül lenne ennyi.” Bastian persze egyből védelmébe vette honfitársát.

– Amit Michael véghezvitt az egyedi és megismételhetetlen. Aki a Forma1-ben világbajnok lesz, annak nincs oka szégyenkezésre. Michaelnek ez hétszer is sikerült, és töretlen lelkesedéssel versenyzett ez után is. – Seb szavaival Jaime és Fer is egyaránt egyetértett, úgyhogy ugorhattunk a következő kérdésre.

Fél hatra lezavartuk a riportokat, úgyhogy nekikezdhettünk a fotózásnak. Fotóztam mindenkit egyedül, a csapattársakat együtt, a két spanyolt, a két szőkét, négyüket együtt, szóval lényegében minden összeállításban készültek képek. Mikor végeztünk dobtam egy SMS-t Rudinak, hogy jöhet, a Lilyvel, Brittával és Tommival kiegészült társaságnak pedig felvetettem a Velencére utazás ötletét. Hatalmas lelkesedés övezte a tervemet, úgyhogy megbeszéltük, hogy másnap reggel nyolcra értük megyünk a hotelhez, és két napra elegendő cuccal elszállítjuk őket a Velencei tó partjára. Mikor aztán láttam a parkolóba gördülni a fekete BMW-t, elköszöntem, és odaballagtam a focista kocsijához. Arcomon hatalmas vigyorral ültem be mellé, és persze Gergő egyből megkérdezte, hogy minek örülök ennyire.

– Holnap megyünk Velencére. Lexit is elcsábítom, mert kell a kocsija, meg mert ebből a buliból nem maradhat ki.

– Remek. Mikor indulunk? – Gergő már hozzá volt szokva a váratlan ötleteimhez. Egyszer meglegyintettem, hogy milyen jó lenne elmenni Írországba. Három órával később, már a repülőn ültünk.

– Amúgy otthon van egy meglepim – szólt, miután felvázoltam a tervem.

– Miii? – kérdeztem egyből fellelkesülve, de nem mondott semmit, csak mindent tudóan vigyorgott. Mivel tudtam, hogy úgyse árulja el, inkább felhívtam Lexit, hogy ruccanjon már át Gergőhöz, de előtte menjen el hozzám, és hozzon nekem pár cuccot, hogy aztán este tarthassunk egy kis elő bulit. Rábólintott, és azt mondta, maximum három óra és ott van.

Amint megálltunk Rudi háza előtt kiugrottam a kocsiból és az ajtóhoz rohantam, amit legnagyobb meglepetésemre nyitva találtam. Ahogy besétáltam a konyhába észrevettem a bent tevékenykedő hosszú, szőke hajú lányt.

– Tamii! – visítottam fel, amikor tudatosult bennem, hogy a focista húga áll a konyhapult előtt. Vigyorogva öleltük meg egymást, majd ültünk le az asztalhoz. – Mi szél hozott erre? – kérdeztem elvéve egy kekszet az előttem levő tálból.

– Vége a gyakorlatomnak, úgyhogy hazajöttem szünetre. Szeptemberig most már itthon is maradok. – A 20 éves lány Milánóban járt egyetemre, ahol építészmérnöknek tanult, egyébként meg Rudival élt együtt.

– Király, akkor te is jössz velünk holnap Velencére? – lelkesültem fel.

– Persze. De kit takar a velünk? – vonta fel a szemöldökét.

– Hát… Lexi, a bátyád, én… meg pár F1-es…

– Pár F1-es? Azt hiszem, meséléssel tartozol – bökött oldalba a lány, úgyhogy kénytelen voltam elmesélni, hogyan is ismertem meg az autóversenyzős kis csapatot.

– Szóval lesz sok jó pasi? – kérdezte vigyorogva?

– Pasik lesznek, de nem hozzád valók – morogta a nappaliból Rudi, amire elnevettem magam. A húgát mindennél jobban szerette, és óvta még a széltől is, nem hogy a gonosz, csúnya autóversenyzőktől.

Hiába volt négy év köztem és Tami között, nagyon jó barátnők voltunk. Bár ritkán találkoztunk, gyakran beszéltünk telefonon vagy Skype-on.

Nem sokkal később aztán Lexi is befutott, akinek felvázoltuk a következő két napját, amire persze lelkes bólogatott. Vacsora után – a másnapi korán kelésre hivatkozva– mindenki elment aludni.