Minden kezdet nehéz

időpont: 2013. augusztus

helyszín: Budapest, Magyarország

elbeszélő: Pintér Regina

Ajánlott zene: Gym Class Heroes - Stereo Hearts cover by Madilyn Bailey

Huszonegy éves voltam, újságírás terén teljességgel zöldfülű, és engem küldtek el a válogatott meccs előtt, hogy csináljak egy interjút a csapat sztárcsatárával, Rudolf Gergellyel. Az országban mindenki tisztelte, és mindenhol azt lehetett hallani róla, hogy ettől függetlenül alázatos, rendes, és teljesen normális.

Kezem-lábam remegett, ahogy beléptem a pesti kávézó ajtaján, ahova megbeszéltük az interjút. Hatmilliomodszorra futtattam végig magamban, hogy mindent elhoztam-e ami kell, de ezúttal sem hiányzott semmi. Diktafon, laptop, kérdések… Elvben minden megvan. – gondoltam.

Amikor a focista belépett egyből felálltam, jelezvén, hogy engem keres. Mosolyogva köszönt és nyújtotta felém a kezét. A féloldalas, csibészes mosolya, illetve a mogyoróbarna nevető tekintete elvarázsolt, és csak hebegtem-habogtam össze-vissza, de a nevemet csak nem sikerült elárulni.

– Pintér Regina, igaz? – segített ki a focista. Nyelve egyet bólintottam. Nem erőltettem ezt a beszéd dolgot, bár magamban azért megjegyeztem, hogy elég érdekes lesz úgy interjút készíteni, hogy nem szólok egy szót se. Majd odatolom elé a papírt, hogy válaszolgasson a kérdésekre, és bekapcsolom a diktafont. Ezt az ötletet, mondjuk már akkor elvetetettem, mikor eszembe jutott. Annyira azért nem voltam amatőr, hogy ne tudjam, ez lényegében semmit sem ér.

– Szia. – Ez volt az első épkézláb szó/mondat, amit képes voltam egészében kimondani, és frankón büszke voltam magamra.

– Ha jól sejtem, most kezded a pályát. – bár kijelentés volt, éreztem a mögötte megbújó kérdő hangsúlyt, így bólintottam. Gondoltam, jobb, ha csak akkor beszélek, ha muszáj. – Nyugi, nem eszem embert. Nem kell egyből belecsapni az interjúba, ha gondolod, előtte beszélgethetünk. Az úgy jó lenne? – ismételten bólintás volt a válaszom, mire a focista felnevetett, és megvakargatta a tarkóját. – Na, szóval, gondolom magyar szakra jártál, vagy valami ilyesmi, tehát illene tudnod, hogy a beszélgetés kétoldalú dolog. Tehát példának okáért, te kérdezel valamit, én meg válaszolok.

– Valójában… Kommunikációnak hívják, ami információcsere az adó és a vevő között, és azzal hogy bólogatok, valójában kommunikálok, mivel metakommunikációs jelzéseket használok, tehát… – kezdtem bele, próbálva egy kis értelmet sűríteni a mondanivalómat, és felidézni, amit az egyetemen tanultunk.

– Jó, jó oké. Értem – mosolyodott el a focista. – De haladás, már végigmondtál egy mondatot. Iszol valamit? – kérdezte, mikor a pincér kiért az asztalunkhoz.

– Igen, egy banános forró csokit. – Nos, igen. Karrierem hajnalán még nem ittam kávét kávéval, nem ragadtam meg minden lehetőséget arra, hogy a fekete nedűt fogyasszam. Gergő is forró csokit rendelt, csak ő étcsoki darabokkal.

Függetlenül attól, hogy már megszólaltam, még mindig a kezemet tördeltem idegességemben és nagyjából úgy viselkedtem, mint egy tizenéves tini lány az első randiján. Igazából akkor kezdtem csak elengedni magam, mikor már a forró csokimat kortyoltam, és Gergő tíz perce bombázott viccesebbnél viccesebb sztorikkal.

Mesélte, hogy milyen tréfálkozások szoktak menni mind a válogatott, mind a csapata öltözőjében – amit az edzők többnyire nem néznek jó szemmel, és mindig pluszmunkával büntetik. Tisztára, mint az egyetemen meg a gimiben. – erre a gondolatomra elmosolyodtam, ami a focistának is feltűnt, és persze egyből rákérdezett jókedvem okára.

– Csak eszembe jutott, hogy ha mi csináltunk valamit az egyetemen vagy a gimiben, mondjuk túl nagy bulit a koleszben, táborokban vagy bármi poént az előadások, órák közti szünetekben, esetleg az előadás alatt, akkor a profok mindig plusz esszéket adtak ki megírásra. A lehető leghülyébb témákkal, többnyire valamilyen idegen nyelven – angol, spanyol vagy olasz. De mindig kivágtuk magunkat, a professzorok meg összeszorított szájjal fogadták a beadott dolgozatokat, keresve bennük a hibát. De nem volt, mert egymásnak mindig átnéztük őket. – nem tudom, hogy én vagy ő ámult-e jobban, a monológom hosszán, mindenesetre arcára vigyor szökött.

– Tudod, azért most büszke vagyok magamra. Nem gondoltam volna, hogy sikerül egy komplett sztorit kicsikarnom belőled.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy nehéz eset vagyok, de te a csodálatos képességeiddel megtörtél? – kérdeztem felvont szemöldökkel, de arcomon mosollyal. Vette a poént és felnevetett.

– Pontosan – bólogatott büszke vigyorral.

– Beleírom a cikkbe, hogy túl sok önbizalmad van. Úgyhogy csak óvatosan bánj a szavakkal – kacsintottam rá, de megint leesett neki a tantusz, hogy csak viccelek.

– Ha ennyire sziporkázol, akár a cikkbe is belekezdhetnénk, nem? – Bólintottam, és a diktafon bekapcsolása után elkezdtem kérdezgetni, ő pedig mindenre szépen sorban, intelligensen válaszolt.

Az interjú után egy telefonszámcserével és két puszival búcsúztunk el, és megígérte, hogy ha lesz egy kis ideje, majd felhív, és összefuthatnánk, mert érdekelnék az egyetemi meg gimis mókáink, hátha valami felhasználható belőle számára is a csapattársakkal szemben. Nem igazán hittem benne, hogy tényleg betartja a szavát, így én voltam a legmeglepettebb, amikor másnap csörgött a telefonom, és a kijelzőn a „Rudi, a focista” felirat állt. Vigyorogva fogadtam a hívást.