16. fejezet

Fő az optimizmus

Arra ébredtem, hogy valaki a karomat simogatja. Óvatosan fordultam arra, amerre álmaim megzavaróját sejteni véltem, és óráknak tűnő idő alatt nyitottam ki a szemem így tekintetem találkozott a magyar csatár sötétbarna íriszével, és ennek hatására elkezdtek emlékezetembe úszni az előző este képei. Abból, hogy a focista budai házának hálószobájában voltam, azt a következtetést szűrtem le, hogy minden ami történt valóság, magyarán mondva ki vagyok rúgva a munkahelyemről, és a biztos jövőm egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni.

– Jó reggelt, Hercegnő! – mosolygott Rudi, mire az én arcomra is halvány mosoly kúszott. Soha nem mondtam neki, de szerettem, ha így hívott. Simogatta az önbizalmam, és jóleső érzéssel töltött el.

– Ha én vagyok a hercegnő, akkor te vagy a herceg? – kérdeztem tőle álmosan pislogva, mire elnevette magát, és megvonva a vállát egy féloldalas mosoly kíséretében bólintott. – De hisz nem is vagy szőke. Se kék szemű. Emellett még fehér lovad sincs. – A válasza ismét jókedvű nevetés volt.

– Valóban, a klasszikus "herceg ideálodba" nem illek bele, de van, aki igen... – Tudtam, hogy már nem a szőke haj-kék szem kombóról van szó. Vagyis a kék szem stimmelt, csak épp a hajszínt kellett egy leheletnyit sötétíteni. Jaimére gondolt, tudtam jól, de én valahogy nem akartam eszembe juttatni a spanyol pilótát. Nem mintha ne kedveltem volna jobban, mint barátot, mintha nem akartam volna tőle többet, de az egész helyzet lehetetlen volt. Megvalósíthatatlan és teljes mértékig esélytelen.

– Ezt inkább hagyjuk, jó? – Aprót bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette a dolgot. – Mennyi az idő?

– Fél tizenegy.

– Akkor mi a bánatért kellett felkelteni?  – morogtam az orrom alatt. Semmi kedvem nem volt... nos, valójában semmihez.

– Azért, hogy ne fetrengj itt önsajnálatba merülve, és játszva a mártírt, hanem kicsit kimozdulj itthonról. Fiatal vagy, tehetséges, és számtalan lehetőség van előtted, csak kicsit ki kéne nyitnod a szemed, és túllépni azon, ami a Tonynál történt – felelte a csatár kicsit ingerülten gesztikulálva. – Szóval most felkelsz, és elmegyünk várost nézni.

– Először is, ismerem Budapest minden szegletét. Másodszor amúgy sem megyek veled sehova, mert a rajongóid állandóan a nyakadon lógnának. – A rossz hangulatom úgy tűnt, elűzhetetlen.

–  Nem fognak a nyakamon lógni, mert tiszteletben tartják a magánéletemet – felelte Rudi magabiztosan. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy ezt vajon ők is tudják-e, de inkább az előbbi eszmefuttatásomat folytattam.

– És amíg te az autogramért meg közös fotóért könyörgő rajongók kéréseit elégíted ki, addig a visítozó, féltékeny tini lányok berángatnak egy sikátorba, és megkéselnek, mert sok időt töltök veled. – Állításomat teljes magabiztossággal adtam elő, mire a csatárnak magasba szaladt a szemöldöke, és érdeklődve pillantott rám.

– Rettentően örülök, hogy sziporkázol, és a humorod a régi – forgatta meg a szemeit –, de most öltözz! Minden cuccod a fürdőben. Fél órát kapsz.

– Megmondtam. Nem megyek sehova. – Jól érhetően tagoltam a mondatot, hátha nem sikerült megértenie, és a biztonság kedvéért olaszul is megismételtem, hátha úgy sikeresebb lesz az információfeldolgozás.

– Ó, dehogynem! 29 perc. És ha nem mész magadtól, beviszlek én, de abban sok köszönet nem lesz. Na, indíts! – Hatalmas sóhajtással adtam tudtára, hogy mennyire ellenemre van ez az egész, és a lehető leglassabb tempóban indultam el a fürdőszoba felé. – Tökmindegy, mennyire húzod az időt, a harminc perc már megy, és kettő már eltelt. Én a helyedben sietnék. – Kacsintással zárta a mondatot, én pedig egy "Válogatott magyar szitkok" című könyvbe beleillő mondatáradattal jutalmaztam. Nem hatotta meg.

Belépve a fürdőbe becsuktam magam mögött az ajtót, majd komótosan a tükörhöz sétáltam, ahol jobb híján megijedtem magamtól. A szemem az előző esti sírástól vörösre volt dagadva, a hajam kócosan, és az esőtől összeragadva tapadt az arcomba, a szemem alatt éktelenkedő, kialvatlanságról árulkodó táskákról már nem is beszélve. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy inkább nevessek, inkább amellett döntöttem, hogy igyekszem a leghamarabb elkészülni, mert a csatár képes, és tényleg rám töri az ajtót.

Ledobáltam magamról a ruhákat, beálltam a zuhanyzófülkébe és megnyitottam a csapot. Kétszer átmostam a hajam, és közben le is tusoltam, majd törölközőbe csavarva testem, kiléptem a fülkéből. Az állítólag bennlévő cuccaim után kezdtem el kutatni a szememmel, és tekintetem megakadt a Nike oldaltáskámon. Odaballagtam hozzá, és kihúztam belőle a benne lévő holmijaimat. Fehérneműn kívül egy szürke csőfarmer, és egy sötétkék bő nyakú, feliratos pulcsi volt benne, illetve a kedvenc napszemüvegem, a dezodorom, a parfümöm és pár sminkszerem.

Gyorsan magamra húztam a ruhákat, majd elgondolkoztam azon, hogy érdemes-e sminkeléssel vacakolnom. Elnézve az arcom, és főképp a szemem, arra jutottam, hogy fölösleges, mert a napszemüveg úgyis takarja. Ez után előhalásztam a szekrényéből a hajszárítót, és a hajamra irányítva a meleg levegőt szárítani kezdtem. Éppen hogy csak bekapcsoltam, az ajtóban megjelent Rudi, és az ajtókeretnek dőlve figyelte, amit csinálok.

– Ugye, hogy nem olyan nagy ördöngösség elkészülni ennyi idő alatt? – Arcán hatalmas vigyor terült el, mire csak lemondóan megcsóváltam a fejem. Amikor késznek ítéltem a hajamat, a focistát követve kimentem az előtérbe, ahol már várt a fekete, fehér pipával díszített Nike félcipőm.

– Mikor hoztad el a cuccaim? – kérdeztem Ruditól felvont szemöldökkel.

– Nagyjából fél órával ezelőtt értem vissza. – Elismerően bólintottam, majd eszembe ötlött a következő kérdésem.

– És mégis mi a mai terv? Hová óhajtasz menni? – A hangomban több volt a gúny, mint az őszinte érdeklődés, de ez Gergőt láthatóan nem zavarta. Ő már elhatározta, hogy ha belehalok a szenvedésbe, akkor is mosollyal az arcán teljesíti a napot, és azon lesz, hogy engem is jókedvre derítsen. Javíthatatlanul optimista.

– Először is, elmegyünk reggelizünk. Vagy ez már inkább ebéd. Mindegy, megkapod a szükséges kávé-adagodat, és remélem, akkor a morcossági-faktorod legalább két szintet ugrik lefelé. – Ez határozottan jó ötletnek tűnt. Így belegondolva, valóban sokat nyomhatott a latba a koffein hiánya is. – Aztán arra gondoltam, elmehetnénk a várba, mert biztosra veszem, hogy évek óta nem voltál. Utána elmegyünk a Váci utcába, aztán ha gondolod, benézhetünk a Városligetbe is. Nem kérdezem a véleményed, mert tudom, hogy azt mondanád, semmi kedved az egészhez, hagyjalak békén, és mész aludni. Úgyhogy vedd a cipődet, és indulunk. – Nagyot sóhajtva követtem az utasításait, majd keresztbe vetve vállamon a táskát várakozón néztem rá, mikor végeztem, de az arcán továbbra is mosoly ült. Azt, hogy boldog vagy reménykedő mosoly, azt először, amióta ismerem, nem tudtam eldönteni.

Kiérve az utcára felém nyújtotta a karját, én pedig jókedvűen belekaroltam. Leballagtunk a villamosmegállóig, majd onnan a Margit hídhoz. Itt átszálltunk a 4-es 6-os villamosra, és a Moszkva térig utaztunk vele. Azaz most már Széll Kálmán tér, de Rudival megegyeztünk, hogy úgy nőttünk fel, hogy Moszkva tér volt, így az is marad. A focista mellesleg egész úton próbált jobb kedvre deríteni – nem túl sok sikerrel. A tüske, hogy nem végeztem jól a munkámat, bennem maradt. Tony azzal, hogy kirúgott nem csak a munkámtól, hanem az önbizalmamtól is megfosztott. Valójában sokkal inkább annak a ténye fájt, hogy úgy tett ki, hogy meg sem hallgatta, miért nem mentem be. És igazság szerint, ha visszamehetnék a múltba, a jelen történéseit tudva, ugyanúgy azt választanám, hogy Bazsi mellett maradok.

Rudi hangja rántott vissza a valóságba – szólt, hogy megérkeztünk. Leszálltunk a villamosról, és nyakunkba véve a várost elindultunk a budai kacskaringós, emelkedős utcákon. A Bécsi kapu fele mentünk fel a Szentháromság térig, ahol elmentünk a Halászbástya irányába. A Várnegyed egyik leghíresebb pontján aztán leültünk egy padra, és Rudi ismét nekikezdett az én jobb kedvre derítésem folyamatának. Mindezt persze úgy, hogy a mosoly az arcáról egy pillanatra sem tűnt el.

– Nem fáradsz bele? – néztem a sötétbarna szemekbe, amelyek értetlenséget tükröztek, és egy pillanatra kiesett a szerepből. – Abba, hogy állandóan mosolyogsz. Hogy mindig, mindent pozitívan fogadsz, legyen az jó vagy rossz? Hogy állandóan optimista vagy, és mindenben a jót keresed, és találod is meg?

– Őszintén? Néha piszkosul nehéz. De akkor arra gondolok, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb, és máris az egész pozitívabban fest. Arról nem beszélve, hogy a rossz dolgok is lehetnek hasznosak. És emellett minden okkal történik.

– És, Szibülla milyen következtetést vonsz le abból, hogy Tony kirakott? – kérdeztem tekintetem elszakítva a Dunától, ismét a focistára nézve.

– Hogy nyilvánvalóan valami jobb vár rád. Ez az optimizmus alapelve. Mindig valami jobb jön. Ha ebben nem hiszel, az olyan, mintha a reményben nem hinnél, és a reményvesztett embernél nincs rosszabb.

– De mi lesz, ha nem jön jobb? Ha semmi nem jön ezután? – kérdeztem erőteljes kétségbeeséssel a hangomban

– Lesz jobb. Ugyanis a jó emberek élete mindig jóra fordul. Márpedig Gina, te jó ember vagy. Nem sok nálad jobbat ismerek.

– Ezek szerint a nagyfőnök odafenn elnézi a sok dugi csokit, meg puskázást, illegális letöltéseket és hogy minden létező adatot a Wikipédiáról szedek? – kérdeztem nevetve, mire Rudi is felkacagott mellettem és magához ölelt. Szikrányi boldogságérzettel bújtam a biztonságot nyújtó, ölelő karok köré.

– Bolond vagy! – motyogta a focista a hajamba.

Tekintetem az előttem elterülő Dunára esett. Teljesen más volt, mint előző nap. Az akkori viharnak nyoma sem volt, a folyó teljes nyugalomban hömpölygött a medrében. Az időjárásból sem lehetett volna arra következtetni, hogy egy napja még szörnyű égi háború dúlt, és az egész város olyan reményvesztettnek tűnt. Így, Rudival az oldalamon, az egész sokkal másabb volt. Ő volt az a bátorság, ami belőlem hiányzott. Az, akinek a segítségével a legnagyobb félelmeimet is képes voltam legyűrni, ha nem is véglegesen, de az adott pillanat erejéig mindenképp. És ez erősebbé tett.

Azért, hogy Rudi valahányszor szükségem volt rá, mindig mellettem volt, hatalmas hálával tartoztam neki, ő mégsem várt érte soha semmit, hiszen úgy gondolta, ez a természetes. Hogy mindig mentse a hátsómat a bajból. Épp ezért nem lett volna meglepő, ha elfogadom az ajánlatát, hogy menjek vele Milánóba. Reálisan nézve a dolgot, az egész probléma megoldódott volna. Sőt… Lett volna munkám, tehát a jövőm újra visszakerült volna a biztos mederbe. Rudi közelében élhettem volna, tehát valahányszor szükségem lett volna rá, megoldhattuk volna, hogy átugorjunk egymáshoz, és talán a kapcsolat dologba is belevághattunk volna. Itt hagyhattam volna Pestet, sőt, Magyarországot, és mindent, ami a múltamra emlékeztet, minden egyes fájó emléket.

De mégis úgy éreztem, nem bólinthattam rá. Nem, mert így is épp elégszer segített már, és ez egyszer önerőmből akartam megoldani a problémát. És hittem benne, hogy sikerülhet, mert elhatároztam, hogy ha belepusztulok, akkor is véghezviszem.

Meghallva Michel Teló hangját, és az Ai se eu tu pego kezdő taktusait visszatértem a valóság szilárd talajára, és a táskámban a telefonom utána kezdtem kutatni. A kijelzőre vetett pillantás nélkül fogadtam a hívást, és emeltem fülemhez a készüléket.

– Szia Regi! – meghallva a spanyol hangját, hatalmasat dobbant a szívem, és közel álltam ahhoz, hogy könnyekben törjek ki, és valamilyen úton-módon áthidaljam a kettőnk közti távolságot, ott legyek, ahol ő van, és szorosan magamhoz öleljem. – Úgy örülök, hogy végre felvetted. Nem tudom, megkaptad-e az üzeneteimet…? Mindegy is. Aggódtam érted, jól vagy? – A rám zúdított kérdésáradattól elmosolyodtam.

– Szia Jaime. Úgy örülök, hogy hívtál. Igen, már jobban vagyok bár... – elgondolkoztam azon, hogy vajon belekezdjek-e, de arra jutottam, fölösleges lenne ezt is elmondani, mert csak aggódásra késztetné. – Jól vagyok. Megkaptam az üzeneteid igen, de csak tegnap hallgattam meg, mikor hazaértem, és már fáradt voltam, így nem tudtalak visszahívni.

– Nem kell szabadkoznod. De örülök, hogy jól vagy, és hallhattam a hangod. A probléma, ami miatt Velencén maradtál... – hallatszott a hangján, hogy nem tudja, egészen pontosan hogyan kéne fogalmazni. – szóval, az megoldódott?

– Még nem. De a legjobb úton halad. Amúgy. Most jut eszembe. A számomat honnan tudod? – kérdeztem arcomon óriási vigyorral.

– Hát... Elkértem Sebastiantól, remélem nem baj. – Nagy összegbe mertem volna fogadni, hogy spanyol vér ide vagy oda a kis bika elpirult. Erre mi sem adott jobb magyarázatot, mint Sebastian háttérből beszűrődő nevetése.

– Nem, nem baj. De Sebikének kérlek, mondd meg, hogy egyrészt ne hallgatózzon, másrészt ne vihogjon, mert ha legközelebb látom, egy hatalmas taslival fogom üdvözölni. Csak hogy érezze a törődést. – Jaime elnevette magát, és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Belülről úgy éreztem, nem számít, hogy mi történt tegnap csak az, hogy itt vagyok, és vele beszélek.

– Mikor látlak újra? – kérdezte a spanyol, mire egy sóhajtás volt a válaszom.

– Nem tudom. Remélem minél előbb, de most vissza kell mennem Velencére, nagyjából még két hétig, aztán nem tudom. Mert… – mély levegőt vettem, és egy szuszra hadartam le a következőket: – Tonykirúgottésnincsállásom. – Könnyebb volt, és jobban éreztem magam attól, hogy elmondtam még valakinek. Hogy elmondtam Neki.

– Sajnálom.

– Ne tedd! Én sem sajnálom. Mert – itt Rudira néztem, aki mosolygott – ha valami jónak vége szakad, akkor az azért történik, mert az élet valami még jobbat tartogat. Ebben hiszek, hála egy barátomnak.  A focista megszorította a kezem, és máris minden könnyebbnek tűnt.

– Fő az optimizmus. Viszont most mennem kell, mert Sebastain és Tommi azzal fenyegetőznek, hogy vízbe dobják a telefonomat. Beszélünk még?

– Menj csak nyugodtan. Persze, hogy beszélünk. Majd hívlak

– Rendben. – Mintha megkönnyebbülést hallottam volna a hangjában. – Akkor hát, szia Regi.

– Szia Jaime. – Kinyomtam a telefont, és boldog mosollyal néztem Rudira.

– Nem értem, miért terelsz állandóan, ha róla van szó. A vak is láthatja, hogy fülig belestél – kezdte Rudi mosolyogva, rosszallást színlelve.

– Ez nem… Na, jó, kit álltatok. Tényleg kedvelem. De nem gondolnám, hogy bele lennék esve. Nem tudom, mit érzek. Így meg pláne nem akarok semmit érezni, hogy ő állandóan utazik, én meg azt se tudom, mi lesz holnap. Majd lesz valahogy. Talán. De ha nem, azt sem bánom. – Az utolsó mondatom égbekiáltó hazugság volt, és ezt Gergő is tudta, mégsem mondott semmit, csak a kezét nyújtotta, összekulcsolta az ujjainkat, és maga után húzva elindultunk lefelé a várból.

A Moszkva téren beültünk a McDonald's-ba, és megebédeltünk, majd átmetróztunk Deák térre, ahol hosszas sétába kezdtünk végig a Váci utcán. Rudit egyik üzletből ki-, másikba berángattam, és végigpróbáltam az összes létező ruhát, amit csak találtam, olyanokat is, amiket azelőtt még csak meg sem néztem volna, de Rudi kedvéért mindent. Végül három ruhával, és mindegyik ruhához hozzátartozó cipővel indultunk tovább.

– Nem hiszem el, hogy rádumáltál arra a kékre! – kezdtem el a focistának, amint kiléptünk a boltból. A kék pánt nélküli ruhával amúgy semmi gondom nem volt, mindössze annyi hibádzott, hogy a derekán átkötött szalag és a rózsa mérföldekre állt az én stílusvilágomtól.

– Szerintem csini vagy benne. De az a fehér jobban tetszik – vigyorgott a csatár, mire nagyot sóhajtottam. Az általa említett ruha szintén pánt nélküli volt, és mindössze azért mentem bele, hogy megvegyük, mert irtó jó volt a hozzátartozó cipő. Tudom, most lehet mondani, hogy ez nagyjából olyan, mintha a körömlakkom színéhez választanék kocsit, de akkor is. A ruha egyébként szintén pánt nélküli, mell alatt egy övvel leszorított, és combközép alá ér egy kicsivel.

– Nekem a harmadik a kedvencem – vigyorogtam rá, és ahogy a szemem elé úszott a bézs felsőrészű, sötétkék szoknyájú koktélruha, elégedettség járt át. Rettentően régóta kerestem már egy ehhez hasonló ruhát, és végre sikerült megtalálnom.

– Mindjárt gondoltam – ingatta meg mosolyogva a fejét a csatár. – Nem vagy éhes? – biccentett az előttünk álló kürtőskalácsárus felé. Válaszom buzgó bólogatás volt, mire a focista nevetve ment el venni egy vaníliás kalácsot nekem, és egy kakaósat magának. Az egyik téren, egy padon leülve fogyasztottuk el a frissen sült süteményt, miközben velünk szemben egy fiatal srác poharakon játszotta Brahms V. Magyar táncok című darabját. Akármerre néztem, mindenhol más nyelvű turisták álltak és nézelődtek. Imádtam a Váci utca hangulatát, mert mindegy volt, mikor mentem oda, mindig hatalmas életet találtam, és ettől rettentően pozitív hangulatba kerültem.

Miután megettük a kedvenc vásári kajánkat, Rudi felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha kismillió szatyorral nem állnánk még neki sétálni a Városligetbe, hanem inkább hazamennénk. Az ötlettel magával semmi bajom nem volt, azon kívül, hogy hazamenni nem akartam. Nem akartam ugyanis egyedül maradni a lakásban, mert akkor gondolkozni kezdtem volna, és visszazuhantam volna abba a depresszióba, amiből Rudinak éppen hogy sikerült kirángatnia.

– Nem akarok hazamenni. – Bár a lehető legjobban igyekeztem, hogy a hangom ne kezdjen el remegni, a mondat mégis bizonytalanul hangzott, és félelemmel volt tele.

– Akkor megyünk hozzám, nem gond. Nincs semmi, ami kellene otthonról? – nyúlt Rudi az állam alá, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek, ami tele volt kedvességgel. Kezeim a csatár dereka köré fontam, és szorosan hozzábújtam, az ő kezei pedig a hátamra simultak.

– Pár ruha talán kéne – motyogtam a mellkasába.

– Jól van, akkor hazamegyünk hozzám, lerakjuk a vásárolt cuccaid, és kocsival elmegyünk hozzád, rendben? – Bólogatással adtam tudtára, hogy oké a dolog, mehetünk.
Egy óra múlva már nála voltunk, és a fekete BMW-be szálltunk be. Megbeszéltük, hogy beugrunk valami Tesco-szerűbe is, mert – minő meglepő – a csatár hűtője olyan üres, mint a lakásom.

A lehető leggyorsabban dobáltam a sporttáskámba három farmert, öt pólót, két pulcsit, fehérneműt, meg a kedvenc Nike-mat, majd berántva a cipzárt már vágtattam is ki a kanapén ülő Rudihoz.

– Ez gyors volt – vigyorgott rám, majd követve engem kijött a lakásból, aminek bezártam az ajtaját, és visszamentünk a kocsihoz. Hazafelé útba ejtettünk egy Tescót, megvettük a legszükségesebb dolgokat, és már mentünk is Rudi budai házába.

A kanapén végignyúlva nyomkodtam a laptopom, a lábaim Rudi ölében hevertek, aki éppen valami ezeréves meccs ismétlését nézte a TV-ben, amikor a telefonom ismét csörögni kezdett. Nagy erőfeszítések árán sikerült kiküzdeni a zsebemből és fogadni a hívást.

– Szia Regi! – Britta hangját meghallva magasba szaladt a szemöldököm. – Lenne egy nagy harci feladat számodra. – Ötletem nem volt, hogy mit szeretne a szőke sajtós, arról meg végképp, hogy ezzel a "harci feladat" dologgal miért épp most jelentkezett, egy nappal azután, hogy kirúgtak, és négy órával azt követően, hogy erről beszámoltam Jaimének. – Csiripelték a madarak, hogy munkára lenne szükséged. – Ahá, tehát innen fúj a szél.

– Ezt a drága dalos pacsirtát véletlenül nem Jaime Alguersuarinak hívják? – érdeklődtem Brittától.

– Nem talált. Sebastian Vettel névre hallgat. – Ezt a mondatát követően már tudtam, hogy, meg fogom ölni Jaimét és Sebastiant is. Kettő, bármit akarjon is Britta el fogom fogadni, feltéve, hogy nem azért akarnak felvenni, mert Seb és Jaime megfűzték, hanem mert tényleg rám van szükség.