17. fejezet

Lehetőségek

– Szóval az a helyzet, hogy Jaimének sajtós kéne. Ne vágj közbe, várd meg, míg végigmondom! – iktatta gyorsan közbe Britta, mivel kiismert már annyira, hogy tudta, képtelen lettem volna szó nélkül megállni. Egy sóhajtással vettem tudomásul, hogy kénytelen leszek csöndben maradni, így a szőke sajtós lány belekezdett. – Tehát. A spanyol Valenciában kirakta a PR-osát. Ne kérdezd, miért, részleteket nem tudok, mindössze annyit, hogy iszonyat balhé lett belőle, Christian tombolt, hogy Jaime hogy mert helyette döntést hozni. Azóta a spanyol sajtómegjelenéseit is én szervezem, plusz olvasom az önéletrajzokat, hogy ki lenne jó, de Jaimének persze senki nem felel meg. Nekem viszont kezd elegem lenni abból, hogy két ember helyett dolgozzak, ráadásul úgy, hogy néha külön harcokat kell vívnom velük azért, hogy elmenjenek ide vagy oda. Nem arról van szó, imádom őket, csak sok. Futamos heteken keddtől kezdve maximum három órákat alszom, mert ugye kísérgetni kell őket ide-oda, átnyálazni, amit lehoztak az aznapi sajtóban, reggelre naprakésznek lenni, satöbbi. Keddig meg maximum hatot, mert ugye lebeszélem az interjúkat meg szervezem a programjaikat. Szóval, ha egy kicsi empátia is szorult beléd, elvállalod – fejezte be Britta a monológját. Meg tudtam érteni, mert Seb és Jaime néha iszonyat mi hisztiket levágtak, csak az alatt, amíg Velencén voltunk, így belegondolni sem mertem, hogy milyenek, ha összefognak. Épp ezért adtam Brittának azt a választ, amit.

– Még elválik, rendben? Sok mindentől függ. De legyen az, hogy a belga nagydíjon kipróbálom magam. Ha bejön és megy a dolog, akkor vállalom. Addig viszont maradnék itthon. 

– Rendben, részemről oké. Christiannal ledumálom, de szerintem nem lesz ellenvetése. Amúgy szabad tudni, hogy miért akarsz ennyire otthon lenni?

– Persze. De inkább majd személyesen. Nem igazán telefontéma – feleltem neki nagyot sóhajtva.

– Jól van. Akkor majd még beszélünk, majdnem-munkatárs. Ja, és átdobom e-mailben a próbaidős szerződés részleteit, ha beszéltem Christiannal, meg Jaime anyagát. Kicsit zűrös a srác, szóval hosszú olvasmány lesz. – Tudtam, mire céloz. Nem egyszer volt, hogy néhány rosszul sikerült futam után olyat nyilatkozott, amit nem kellett volna, felkavarva így az állóvizet. Meg aztán az ex-barátnője sem az emberiség mintapéldánya, ott tett neki keresztbe, ahol nem szégyellt.

Miután letettem a telefont, a hasamra fordultam, és vigyorogva feküdtem el Rudi mellett.

– Azt hiszem, lesz munkám. – A csatár tekintetében mintha egy pillanatra csalódottságot láttam volna megcsillanni, de nevetve ölelt magához, így ezt a gondolatot amilyen hirtelen jött, úgy vettem el is.

– Nocsak, és mi? – érdeklődte mosolyogva a csatár, miután elengedett.

– Jaime sajtósa lettem, bár egyelőre próbaidőre – vigyorogtam rá, és a mellkasára dőltem.

– Gratulálok, Hercegnő – húzott magához, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

– Arra gondoltam, holnap visszamegyek Velencére. Van kedved velem jönni? – kérdeztem Ruditól, felnézve a mogyoróbarna szemekbe.

– Naná, Gina.

– Helyes! Éjszaka film-maraton? – kérdeztem arcomon széles vigyorral, miközben felugrottam, és a DVD-választékát kezdtem szemlélni.

– Komolyan?  – Harminckét fogas vigyorom igennek vette, mert elnevette magát. – De én is választok!

– Oksa. Az én két filmem Az oroszlánkirály éés a Cooltúra.

– Ne már! Cooltúra? Megint?

– Az a film klasszikus, emellett szórakoztató. Szóval igen. Mik a te filmjeid?  – kérdeztem és kezemben a két filmmel elindultam Rudi szobája felé.

– Ha már a te ízlésedben nem lehet bízni, akkor mondok én jó filmet.  Legyen a Góól2 és mondjuk a Tokyo Drift. – válaszolta, és kikapta az állványról az említett két filmet.

– Ezeket szeretem. De te ki nem állhatod a Cooltúrát.

– Jó arc vagyok, mondhattam volna horrort is – vont vállat, miközben arcán az a mosoly ült, amit annyira imádtam.

– De így egy köcsögnek érzem magam. Úgyhogy újat mondok, Halálos iramban: Ötödik sebesség. – Gyorsan kicseréltem a két filmet, és vigyorogva ballagtam be a szobába, letéve a lemezeket a TV-asztalra, majd végignyúltam az ágyon a képernyővel szemben.

– Javíthatatlan vagy, Gini – ingatta meg a fejét mosolyogva, majd a lejátszóhoz lépve berakta a Góól2-t, és mellém telepedett.

Végül addig jutottunk, hogy a Góól2-t, és az Ötödik sebességet megnéztük, és Az oroszlánkirályban Szimba találkozott Nalával. Legalábbis nekem ez volt az utolsó emlékem.

Másnap reggel a csatár mellett ébredtem, és a kócos, szerteszét álló haja mosolygásra késztetett. Az órára pillantva észleltem, hogy már tizenegy óra is elmúlt, így Rudi arcán végigsimítva ébreszteni kezdtem. Óvatosan nyitogatta a szemeit, majd mikor ténylegesen észrevett, elmosolyodott.

– Jó reggelt, Kisherceg! – vigyorogtam a csatárra.

– Így, hogy te keltesz, Hercegnő, jó is – felelte mosolyogva, majd nyomott egy puszit az arcomra. – Mikor indulunk? – kérdezte az oldalára gördülve.

– Arra gondoltam, hogy felkelünk, eszünk, összekészülünk, aztán tőlem mehetünk. – Bár a mondatom kijelentő volt, kérdő hangsúly bujkált benne. A csatár belegyezett, majd még pár perc szótlan fekvés után mindketten elkezdtünk készülődni. Amíg én a fürdőszobában tollászkodtam, Gergő megcsinálta a reggelit, mikor pedig végeztem, ő vonult a fürdőbe, mialatt én benyomtam a laptopját, míg töltött, összepakoltam neki pár napra, majd a gépről küldtem egy gyors, sablon e-mailt és kikapcsoltam gépet. Mivel Gergő még mindig benn szöszmötölt a fürdőben, lementem megteríteni.

– Mondtam már, hogy imádom a rántottádat? – kérdeztem a csatártól nagyokat pislogva, már a reggelinket fogyasztva.

– Alig néhányszor – felelte nevetve. Mivel számomra érthetetlen okokból Rudi nem tartott otthon kávéfőzőt, kénytelen voltam beérni a szekrényben talált három az egyben porkávéval. Megiszom azt is, ha nincs más, de reggelente semmi sem esik jobban, egy bögre frissen főtt kávénál.

– Érezd magad megtisztelve, hogy csak miattad vettem egy csomag három az egybent. – Na, igen. Gergő a világ legnagyobb kávé-ellenese volt, így az, hogy egyáltalán volt nála az éltető nedű valamilyen formája – még ha poralapú, és valójában köze sincs hozzá –, csodának számított.

Reggeli után elmosogattunk gyorsan, majd felkapva a cuccainkat már be is szálltunk a BMW-be, és elindultunk Velencére. Egész úton Britta ajánlatán gondolkoztam. Nem tudtam, hogy elfogadjam-e vagy sem. Mert egyrészről biztos voltam benne, hogy a sajtós lánynak szüksége van segítségre. De ugyanakkor valószínűnek tartottam azt, hogy vagy Sebastian vagy Jaime keze benne volt abban, hogy pont most hívott fel. És ha így fogadnám el, akkor pont azzal az alapelvemmel állnék szemben, ami miatt Rudi Milános ajánlataira is mindig nemet mondtam.

– Mi a baj, Kislány? – kérdezte Rudi. Belém látott, soha nem tudtam előle elrejteni semmilyen érzésemet, és ezt a tulajdonságát néha nagyon nem szerettem. Időnként viszont rettentően hálás voltam neki ezért. Nos, ez nem az a pillanat volt.

– Britta ajánlata. Fogalmam sincs, elfogadjam-e. Imádnám, hogy utazgathatok, és állandóan a Forma1-hez közel élhetek, rengeteg embert megismernék. Ugyanakkor ez azzal járna, hogy az év háromszázhatvanöt napjából nagyjából háromszázhatvanat országon kívül töltenék – a maradék öt a Magyar Nagydíj idején lenne esedékes. És nem akarom így itt hagyni Balázst. Tudom, hogy Flóra mellett jó kezekben lenne, de akkor sem. És végső soron itt vagy te, akit így tényleg soha nem látnálak, mert szemernyi szabadidőm sem lenne. És ezt nem akarom. Nem akarom, hogy megszakadjon az, ami köztünk van, mert ez mindennél fontosabb. Még álmaim melójánál is. – Csak úgy dőlt belőlem a szó. Ezt így nem gondoltam még végig, talán épp ezért jött ilyen könnyen.

– Szerintem már döntöttél – mosolygott rám a csatár, miközben lehajtott az autópályáról. Újból végigrágtam magam azon, amit neki mondtam, és egyre szilárdabban körvonalazódott bennem egy kép. Egy terv, amit egyelőre még nem akartam senkivel sem megosztani. Viszont az első lépése ezzel a döntéssel volt kapcsolatos.

Rudi rutinosan vezetett a család nyaralójához, és fordult rá a beállóra. Beérve a lakásba hangosan köszöntünk, ám senki nem felelt. Körbeloholtam az egész házat, de sehol nem találtam senkit, és egy pillanatra elfogott a pánik. Rosszabbnál rosszabb gondolatok peregtek le bennem, mialatt levágtáztam a lépcsőn. Teljes kétségbeesésben kezdtem el ecsetelni Gergőnek a helyzetet, aki csak féloldalasan elmosolyodott.

– A kertben nézted már őket? – érdeklődte.

– Ugyan már, mit keresnének a kertben? – kérdeztem szemforgatva, de azért elindultam az üveg tolóajtó felé. És láss csodát, a vízparton ott ült Bazsi, gitárral a kezében, arcán széles mosollyal, mellette pedig Flóra nevetgélt. Teljes volt a sokk. Nem értettem, hogy a lány hogyan tudta ezt elérni ilyen rövid idő alatt. Gergő volt az, aki kizökkentett a gondolataimból azzal, hogy hangosan odaköszönt nekik.

– Mi újság, fiatalság? – érdeklődte, mire mindketten felénk siettek. Előbb Bazsi, majd Flóra is megölelt, miután pedig túlestünk egymás üdvözlésén a csatárt is bemutattam a lánynak.

– Oké, meséljetek, mi történt, mialatt nem voltam! – kértem őket, miközben leültünk a kertben, a fűbe.

– Miután elmentél, azt mondtam Bazsinak, hogy egészen addig nem is fogsz visszajönni, ameddig elő nem jön a szobájából, és nem próbál meg változni. Ezt fél nap duzzogás követte, majd megjelent vacsinál. Átbeszélgettük az egész estét, és a másnap felét is. Együtt főztünk ebédet, kiültünk napozni, és bementünk fürdeni.

– Aztán ráakadtam a régi gitáromra – vette át a szót az unokabátyám. – Rájöttem, hogy számtalan olyan dolog van, ami miatt érdemes élni, hogy az, hogy a szobámba zárkózva ülök egész nap, semmin nem segít. Attól nem leszek jobban.

– Akkor, most már minden kerek? – kérdeztem mosolyogva Bazsitól.

– Naná. Bár egy ideig kerülni fogom a szórakozóhelyeket meg bulikat, de jól vagyok. És nem győzök köszönetet mondani nektek.

– Jajj, te nagy gyerek! – Megöleltem, miközben halkan felnevetett. – Csak a baj van veled – feddtem meg játékosan.

– És te, Rudi? Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte Bazsi. Ismerték egymást már régebbről, és bár ritkán találkoztak, de barátok voltak. A másik két unokabátyámmal annyira nem ismerték egymást, viszont Balázzsal nagyon jóban voltak.

– Regi megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele jönni. Nekem meg volt. Soha nem hagynám ki Velencét. – Hatalmas vigyor kíséretében puszit nyomott az arcomra. Jó hangulatban telt el a délután, bár fürödni nem fürödtünk. Azt meghagytuk másnapra. Elmeséltem viszont a velem történteket – a karrierem végét a Nemzeti Sportnál, illetve a Red Bullos ajánlatot. Bazsi csak hümmögött rajta, de nem mondott semmit.

Estére rendeltünk pizzát, és vidáman viccelődve fogyasztottuk el az ebédlőben. Vacsora után a többiek betelepedtek a nappaliba, filmnézésre felkészülve, viszont én még kilógtam kicsit. Telefonálni akartam, ugyanis. Kikerestem a névjegyzékből azt a számot, amit már nagyon rég óta nem hívtam, és őszintén bíztam benne, hogy azóta nem változott az illető telefonszáma. Azt, hogy a készülék kicsöngött, jó jelnek vettem, az ötödik búgás után pedig meghallottam annak a hangját, akivel beszélni akartam. Elmosolyodtam, és röviden felvázoltam neki a tervemet. Mindennemű rábeszélés nélkül igen mondott, így azzal tettük le a telefont, hogy majd még hívjuk egymást. Arcomon elégedett mosollyal vonulta vissza a nyaralóba, és telepedtem be Gergő karajai közé, annak biztos tudatában, hogy az életem teljes mértékig sínen van.