18. fejezet

Vissza a kályhához

Két film között Bazsi kirángatott a konyhába azzal a mondvacsinált indokkal, hogy kukoricát kell még pattogtatnunk. Hogy ehhez miért volt szükség két emberre, csak ő tudhatja.

– Mikor nyitod ki végre a szemed? – Ez volt az első kérdése, amint kiértünk. Értetlenül néztem rá, ugyanis halványlila gőzöm nem volt arról, hogy hova akar kilukadni. – Mikor veszed észre, hogy Gergő és te nem bírtok megmaradni a csak barát státuszban. Szeret téged, és te is őt, csak annyira magyarázzátok ezt a „barátok vagyunk” maszlagot, hogy egyikőtök sem veszi ezt észre. Vagyis, te semmiképp. Ő meg talán tudja, de ha tudja is, csak arra vár, hogy lépj.

– De ez nonszensz! Én meg ő… Ez… Nem működne. – Abban a pillanatban, hogy kimondtam, rájöttem, hogy már igazat is adtam az unokabátyámnak, aki csak kaján vigyorral nyugtázta ezt.

– Honnan tudod, ha meg sem próbálod? – kérdezte, miközben ténylegesen berakta a kukoricát a mikróba.

– De ott van Jaime is… – kezdtem bele, bár magam sem tudtam, miért hoztam fel a spanyolt. Végső mentsvárként, talán. Talán mert éreztem, hogy Balázzsal szemben nem nyerhetek.

– Szereted? – kérdezte unokabátyám nekidőlve a konyhapultnak.

– Kedves srác, helyes, aranyos, de… – nem Gergő. – magamban így hallatszott a folytatás, Bazsinak nyilván nem ezt mondtam. – nem, azt hiszem, nem.

– Remek, akkor ezt a kifogást akár el is felejtheted. Ide figyelj. A Red Bullos munka álmaid melója lenne. Annak a közelében lehetnél, aminek világ életedben a része akartál lenni. De te nem mondtál igent, csak egy halvány, nem-szagú talánt. Kérdem én, miért? És nehogy azt mondd, hogy miattam! Flóra itt van, és persze, imádlak, de nem kell bébi csősz. Tehát? – Ekkor volt az a perc, amikor az egyik konyhaszékre roskadtam és megadtam magam.

– Gergő. – Alig hallhatóan motyogtam magam elé a nevét.

– Pardon, hogy mondod? – kérdezett vissza az unokabátyám.

– Rudi. – Felnéztem, és egy leheletnyit már hangosabban mondtam a csatár nevét.

– Tehát. Nem fogadod el álmaid melóját, és még kétségeid vannak azt illetően, hogy szereted-e? Regi, ennyire te sem lehetsz fafejű! – Miközben épp helyettem próbálta megoldani az életem, elővett egy műanyag tálat a szekrényből. Még hogy szüksége van rám a kukoricapattogtatáshoz…

– De… – Nem tudtam felfogni. Ami azt illeti, nem akartam felfogni. Nem akartam én ezt az egészet, mert féltem, hogy tönkretenné a kapcsolatunkat Gergővel. Azt a kapcsolatot, barátságot, nevezzük akárminek, ami nélkül nem lennék az, aki. Ha ő nincs, az életem már réges-rég romokban hevert volna. Ha ő nincs, ötletem sincs, hova mentem volna, miután Tony kirúgott.

– Emésztgesd kicsit, jó? – kérte Bazsi leguggolva elém. – És ígérd meg, hogy holnap beszélsz vele. – Aprót bólintottam, ő pedig kivette a kukoricát a mikróból, és a zacskó tartalmát a tálba szórta. Kezébe foga a tálat elindult befelé, és engem is hívott, de csak megráztam a fejemet.

– Felmegyek. Megmondanád nekik, hogy álmos voltam, ezért ledőltem? – Mosolyogva bólintott, én pedig felsétáltam az emeletre, és bedőltem az ágyba. Az agyam azon kattogott, amit Bazsi mondott. Végső soron volt realitástartalma a dolognak csak épp… Nehéz volt feldolgozni. Arra figyeltem fel, hogy besüpped mellettem a francia ágy, és a csatár kezei a derekam köré fonódnak.

– Mi a baj, Kislány? – kérdezte halkan.

– Hosszú. És tényleg fáradt vagyok. Majd holnap megbeszéljük, jó? – Megfordultam az ölelésében, a mellkasára helyeztem a fejem, és lehunytam a szemem.

– Jó éjt, Gina. – Puszit nyomott a homlokomra, majd kicsit fészkelődött. Egy utolsó mély sóhajtás után pedig már aludtam is.

Rettentően jó érzés volt Rudi mellett elaludni, és aztán másnap reggel mellette kelni föl. Már-már megszokott volt, hogy az első dolog, amit meglátok reggel, az a csatár kicsit álmos tekintete.

– Jó reggelt! – motyogtam, fejemet a focista mellkasába temetve. Nem akartam még felkelni.

– Neked is – felelt arcán széles mosollyal.

– Mitől van neked jókedved kora reggel? – érdeklődtem. Bár látszólag kicsit morcos voltam, valójában kimondhatatlanul boldog, amiért mellettem van.

– Technikailag már nincs olyan korán. És miért ne lehetne jókedvem a nyaralásomon? – Gergő néha olyan puritán őszinteséggel beszélt, ahogy kevés ember képes. Ez is egyike volt annak a rengeteg dolognak, amit szerettem benne.

– Reggeli után telefonálok egyet, de utána beszélünk? – kérdeztem a csatártól, már egy fokkal éberebben.

– Persze, Kislány. – Puszit nyomott az arcomra, majd kimászott az ágyból.

– Hé! – szóltam utána. – Elvitted a kispárnám. – Összevont szemöldökkel néztem rá, annak reményében, hogy meghatja, és visszafekszik, de nem működött. Elvigyorodott, majd beballagott a fürdőbe. Kispárna híján pedig nem tehettem mást – én is kikeltem az ágyból. Az itt hagyott bőröndömhöz léptem és kitúrtam belőle egy sortot, egy pólót, illetve a fürdőruhámat.

Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, bemegyek Gergőhöz, hogy megsürgessem kicsit, és figyelmeztessem, hogy ha kihasználja a meleg vizet, addig élt. Amikor beléptem, a csatár éppen a dereka köré tekerte a törölközőt. Bár láttam már félmeztelenül – ami azt illeti, még annál kevesebb ruhában is – de a látvány minden alkalommal lenyűgözött. Nagyot nyeltem, majd a fejemet megrázva folytattam utamat a mosdóig. A tükörből láttam, ahogy Rudi arcára széles vigyor költözik, csak megforgattam a szememet, és megengedtem a csapot. Kinyomtam a fogrémet a fogkefémre, de alig kezdtem el a rituálét, Gergő odajött és elzárta a csapot. Kérdőn néztem rá, mire elvigyorodott.

– Ne pazarold a vizet – suttogta a fülembe, amitől a kirázott a hideg. Ha tudtam volna beszélni a fogkefémtől, valószínűleg elküldtem volna a fenébe, de így csak vállba csaptam, mire nevetve vonult ki fürdőből.

Fogmosás után gondosan kulcsra zártam az ajtót, majd gyorsan letusoltam, és felöltöztem. Párszor végighúztam a hajkefét a hajamon, majd kisétáltam a szobába. Rudi már nem volt ott, így én is elindultam a konyha felé, arra számítva, hogy a csatár már ott van. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a szobából, két kar fonódott a derekam köré, a következő pillanatban pedig már Rudi vállán pihentem. A meglepődöttségtől apró sikkantás hagyta el a számat.

– Tegyél le! – szóltam a focistára, de rám se hederített. – Rudi, kérleek! – Mintha meg se hallotta volna, elindult le a lépcsőn. – Hát jó, nekem így is jó. – Vigyorogva utaztam focista barátom vállán, ám ahelyett, hogy az étkezőből a konyhába fordult volna, keresztülsétált a nappalin, és az üvegajtón át kiment a kertbe. – Ne! Ne, ne, ne! Felejtsd el, most azonnal! Szépen kérlek, Gergő! – Ám akármennyire kétségbeesett is voltam, Rudit nem hatotta meg, töretlenül sétált tovább a medencéhez, majd mikor odaért egy laza mozdulattal bedobott. – Erre mi szükség volt? – érdeklődtem, miután sikerült a felszínre küzdenem magam.

– Gondoltam segítek kicsit, hogy könnyebben felébredj. – Arcán kaján vigyor ült, így arra jutottam, ezt nem hagyhatom ennyiben. Két karcsapással a medence széléhez úsztam, és a kezemet nyújtottam a csatár felé. – Nem, nem. Ezt a trükköt nem veszem be.

– Kérlek, Rudi! Esküszöm, nem csinálok semmit. – Nagyokat pislogva néztem rá, ám nem tűnt úgy, mint aki segíteni akar. – Hideg a víz. Légy szíves! – Nagyot sóhajtva felém nyújtotta a kezét, hogy kihúzzon, ám rántottam rajta egyet, így ő is mellettem kötött ki. – Szakállas, de mindig bejön. – Megeresztettem egy vigyort, majd kiültem a medence partjára, és kicsavartam a vizet a hajamból.

– Utálom, mikor előveszed a kölyökkutya tekintetet. – Morogva úszott hozzám, és ült ki mellém.

– Én meg azt, amikor szadista módon akarsz felkelteni, ahelyett, hogy hoznál egy bögre kávét sok tejjel és három cukorral. – Erre a kijelentésemre a csatár hangosan felnevetett, majd feltápászkodott a vízpartról.

– Amondó vagyok, hogy szerintem menjünk be és öltözzünk át. – Csak egyetérteni tudtam vele, így én is felálltam, majd Rudi karjával a vállamon elindultunk befelé. Beköszöntünk a konyhában ülő Balázséknak, és jeleztük, hogy nagyjából öt perc múlva érkezünk – ezúttal ténylegesen.

A szobánkba érve egy törölközővel áttöröltem a hajamat, majd kitúrtam a táskámból a másik fürdőruhámat, egy másik rövidnadrágot és egy inget. Gyorsan magamra kapkodtam őket, és megvártam focista barátomat. Amikor kisétált a fürdőszobából kezembe kaptam a telefonom, majd Gergővel az oldalamon leballagtunk a lépcsőn.

A konyhában már meg volt terítve, és Bazsi épp azt ecsetelte Flórának, hogy ő éhes, és enni akar.

– Már ehetsz is, Bazsika. – Vigyorogva ültem le az asztalhoz, és egy gyors körbetekintés után konstatáltam, hogy bizony vagy tucatnyi fánk van reggelire. Két csokisat gyorsan ki is kaptam az asztal közepén levő tálból, majd a bögrémmel a kezemben felálltam, és a konyhapulthoz sétáltam. Töltöttem bele a frissen lefőtt kávéból, szórtam bele cukrot, majd felöntöttem tejjel.

– Ez a tökéletes reggeli. – Vigyorogva haraptam bele az utánozhatatlan velencei csoki pudingos fánkba.

– Hagyjátok csak, majd mi elmosogatunk – szóltam a reggeli után Flórára, aki egyből elkezdte összeszedni a tányérokat. – Ti hoztátok a kaját, mi mosogatunk. Ez így tisztességes. – Arcomra széles vigyor kúszott, és egy konyharuhát dobtam focista barátomnak. – Vesd bele magad a munkába, te sztárcsatár.

A Flóra által már egymásba rakott tányérokat a mosogatóba helyeztem és engedtem rájuk egy kis vizet, majd kezembe ragadtam a mosogatószivacsot. Nagyjából két tányért passzoltam tovább Rudinak, amikor a konyhaasztalon léve telefonom megszólalt. Kikaptam a csatár kezéből a konyharuhát, beletöröltem a kezem, majd kezembe vettem a mobilom. A szám, amit kiírt ismeretlen volt, és minden kétséget kizárólag nem magyar. Majdnem biztos voltam benne, hogy olasz, így ahogy a fülemhez emeltem a telefont ezen a nyelven szóltam bele. Rövid, ám számomra annál kecsegtetőbb beszélgetést folytattam, majd mikor letettem visszasétáltam a mosogatóhoz.

– Ki volt az? – érdeklődte Rudi. Amit én mondtam, azt ő is értette, csak épp az összefüggést nem találta a mondataim között. Bár, technikailag a bemutatkozáson, igenen, és a „Tökéletesen megfelel az időpont” mondaton kívül mást nem mondtam.

– Hosszú sztori. Fejezzük be a mosogatást, utána engedd meg, hogy telefonáljak egyet, és ígérem, mindenről részletesen beszámolok. – Bólintott, és bár próbált nyugodtságot erőltetni magára, láttam rajta, hogy a kíváncsiság majd kifúrja az oldalát.

Mikor végeztünk, Gergő vállalta, hogy elpakol, mondván addig intézzem el a telefont. Kimentem hát az udvarra, leültem a medence partjára, és lábamat a vízbe lógatva tárcsáztam Britta számát.

– Szia, Regi vagyok – szóltam a készülékbe, miután a sajtós lány felvette.

– Szia, elolvastad a tervezetet? Jó lesz így? – érdeklődte lelkesen a lány.

– Nem, ami azt illeti meg sem néztem a bejövő üzeneteimet. Ez a munka álmaim melója lenne. Erre vágytam gyerekkorom óta. – Nagy sóhajtással adtam tudtára, hogy nem igazán tudom, hogy fogalmazzak a továbbiakban.

– Miért érzem azt, hogy itt jön a „de”?

– Mert így is van. Megértem, hogy szükséged van segítségre, de attól tartok, nem én vagyok az a személy, akit keresel. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam. És rájöttem, hogy nem minden a munka. Van, ami sokkal fontosabb nála. És ha van olyan személy az életedben, akiért megéri feladni a karriered, akkor meg kell tenni. És úgy érzem, nekem van ilyen. Úgy gondoltam, az a korrekt, ha még időben szólok, hogy tudj keresni valakit.

– Jól van, megértem. Semmi gond. – Hallottam a hangján, hogy tényleg nem neheztel rám. – Remélem, azért fogunk még találkozni, és tartjuk majd a kapcsolatot.

– Persze! Ha minden jól megy, akkor Monzában ott leszek. – Arcomra vigyor telepedett, és reménykedtem benne, hogy igazam lesz, és tényleg ott tudok majd lenni az olaszországi futamon.

– Rendben, akkor majd hívj, és szerzek belépőt. És sok sikert a továbbiakban. – Megköszöntem, majd kifejtettem abbéli reményeim, hogy rövid időn belül megtalálja a kollégáját. Gyors elköszönés után letettük a telefont, és nagyjából azzal egy időben, hogy a sortom zsebébe csúsztattam a mobilom, Rudi leült mellém, átkarolva.

– Mesélsz? – érdeklődte kedvesen.

– Mesélek.