39. fejezet

Felnőni a feladathoz

Az EB után én utaztam vissza Milánóba, és folytattuk a felkészülést a versenyekre, Gergőék pedig Budapestre mentek ünnepelni az érmüket. Amikor pedig egy hét budapesti parádézás után hazatalált, kíméletlenül behajtottam rajta mindent, amit Párizsban ígért.

A Magyar Nagydíjra nem mentem haza, mert már az EB miatt is kaptam szúrós pillantásokat Sabriánéktól, és nem akartam a tűzzel játszani, hogy a futamra is hazamegyek, plusz utána még maradok Velencére is. Merthogy ez volt a terv, megismételvén az előző évi remek bulit, csak egy kicsit átalakult társasággal. Kiestek ugyanis a Red Bullosok, de jött helyettük Martin – aki addig a húgára bízta Atust –, Jens, Bojan, Koman a barátnőjével, a két Ádám, illetve Nando révén Dasha, Kimivel pedig Lara. A szobákat kicsit problémásabb volt felosztani, de azért sikerült megoldani, és újabb remek három napot töltöttünk el a tóparti városban. Olybá tűnt, hagyomány teremtődött ezáltal.

Nem voltak ellentétek a kicsiny társaságunkban, ami rettentő jó volt, ugyanakkor minden napra jutott az ugratásokból, csipkelődésekből, amiket képtelen voltam megunni. Főleg, mivel Lexi a jelenlétével, mint Jenson barátnője, a srácok céltáblájának közepébe került. Vörös hajú barátnőmet sem kellett félteni, gond nélkül szólt vissza a srácoknak, egy cseppet sem jött zavarba attól, hogy ki hányszoros világbajnok, vagy hol milyen eredményt ért el. Én pedig örültem a műsornak és remekül szórakoztam rajta.

Velence volt az utolsó pihenőállomás, ezt követően a felkészülésünk utolsó szakaszába értünk, és két héttel később elkezdtük a felkészítő és kvalifikációs versenyeket. Az első verseny még problémákkal teletűzdelt volt, egyrészről, mert azt gondoltuk, kvalifikációs verseny, de nem az volt, másrészről, pedig mert érvénytelennek nyilvánították a programunk, mivel nem rendelkeztünk érvényes licenccel. Ennek értelmében a szeptember első hetét Londonban töltöttük, a nemzetközi szövetség főhadiszállásán, hogy ugyan már, legyenek szívesek megújítani az engedélyünket. Így, hogy junior korunkban versenyeztünk, egyszerűbb volt a dolog, ellenkező esetben gyakorlatilag az EB-n sem tudtunk volna elindulni, olyan sokára kaptuk volna kézhez a papírt. De hála a junior eredményeinknek, meg Sabrináék nevének, pár nap győzködés után mosolyogva nyomták a kezünkbe a papírt.

A be nem tervezett londoni látogatás után haza sem menve utaztunk át Párizsba, ahol az első – tényleges – kvalifikációs versenyünk volt. Ugyanabban a szállodában szálltunk meg, mint az EB-n, szóval már kezdtem otthonomnak érezni, de most ment a rongyrázás, és mindannyian külön szobába költöztünk be. Bár ezt speciel nem bántam, mert nem szerettem másokhoz alkalmazkodni, és általában mások sem hozzám, így örültem, hogy egyedül lakhatom be az egész szobát.

Miután kényelmesen bevackolódtam, beszéltem Skype-on Gergővel, sok sikert kívántam neki a meccséhez, amire nem tudtam kimenni, majd elköszönve tőle elmentem aludni. Kifárasztott az utazgatás Londonba, a sok fölösleges hajcihő, és nagyon nem hiányzott, hogy az esetleges dekoncentráltságom miatt pontokat veszítsünk.

Másnap délelőtt is és délután is próbáltunk, hogy a következő nap, a versenyre már minden flottul menjen. De nagy bajokra nem számítottunk, mert a koreográfia mesés volt, mi pedig jól tudtuk előadni magunkat. A próbák után este a szobában ültem a gépem előtt, nem tudván elszakadni a munkától, éppen elemző cikket írtam a csapat új igazolásairól, mikor óriásit dörrent az ég. Egész testemen remegés futott végig, a torkom elszorult, és nehezen kaptam levegőt.

Összeszorítottam a számat, és próbáltam a lehető legjobban a laptopomba mélyedni. Nem akartam ezt az egészet. Most nem. Itt nem. De amikor a kezem vészes remegni kezdett, és a szememből útnak indultak az első könnycseppek, tudtam, hogy ezt itt nem fogom tudni kontrollálni. Előkotortam a telefonomat, és könnyes szemekkel kerestem ki belőle Koman számát. Párizsban focizott, nem messze lakott a hoteltől, és tudtam, hogy ő az egyetlen ember, aki pillanatnyilag elérhető közelségben van, és kellően megbízom benne ahhoz, hogy idehívjam.

– Voli, gyere ide, könyörgöm! – szóltam a telefonba, mikor felvette. A hangom sírós és gyenge volt, de pillanatnyilag ez sem tudott érdekelni. Azt akartam mindössze, hogy valaki itt legyen mellettem, átöleljen, és megnyugtasson, hogy azt mondja, minden rendben lesz.

– Milánóba egy kicsit körülményes lenne, nem? – A hangja jókedvű volt, de amint meghallotta, hogy a telefonba szipogok, megkomolyodva kérdezte, hogy mi a baj.

– Csak gyere ide, kérlek! – Koman valami "basszus, a vihar" szerűt mormogott, majd biztosított, hogy azonnal indul. Bemondtam a hotel nevét, meg a szobaszámomat majd kinyomtam a telefont. Elöntöttek az emlékek, és hangosan felzokogtam.

Gyűlöltem ezt az egészet. A beteges félelmet a viharoktól, a múltamból vissza-visszatérő emlékeket, a pillanatokat, amik bár kitörölhetetlenül és megmásíthatatlanul hozzám tartoztak, mégis azt kívántam, bár elfelejthetném őket. Mert ez mind-mind arra emlékeztetett, hogy bár a kamaszkorom szinte minden percét élveztem, igenis megviselt az, hogy a szüleim nem foglalkoztak velem. Ez egy gyengeség volt, és bármennyire szerettem is Rudit, neki se szívesen mutattam meg ezeket. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy nem csinálhatok mindent egyedül. És már nem is akartam.

Koman ismerte a történetemet, az EB alatt avattam be, mert úgy gondoltam, mint jó barátomnak joga van ismernie. És nem árt, ha az emberek körülöttem tudják, mire számíthatnak. Ráadásul Voliban meg is bíztam. A karomat megérintő középpályás kezei rántottak vissza a párizsi hotelszoba alkotta valóságba. Mielőtt letelepedett volna mellém a földre behúzkodta az összes függönyt, és benyomta a hifit. Csak egy hálás mosolyra futotta, de ő pontosan tudta, mennyit jelent ez nekem.

Miután végzett azzal, hogy totálisan kizárja számomra az odakinn tomboló vihart leült mellém, és a karját átdobta a vállamon. Óvatosan a vállára húzta a fejem, én pedig próbáltam megnyugodni. Fontos volt az, hogy legyen velem valaki ilyenkor. Mert egyedül, akkor képes voltam elmerülni a múltban, újraélni azt a napot, amikor a balesetünk volt a papámmal, és az azt követő keserves hónapokat. És ezt épp elég volt egyszer végig szenvedni, nem volt szükségem rá, hogy újra és újra átéljem.

– Tudom, nem az én dolgom. De Regi… Nem gondoltál még arra, hogy azért van ez az egész, mert képtelen vagy elengedni? – Nem mondta ki, de tudtam, hogy a papára céloz. Igaza volt, nem akartam elengedni, mert ha megtettem volna, azzal az utolsó olyan közeli családtagom is elengedtem volna, akiről bizton tudom, hogy szeretett.

– Az emléke veled marad. A szívedben – felelte, mikor elmondtam neki az aggályaimat. – De ha ilyen görcsösen próbálsz ragaszkodni, ha nem mented fel magadat, akkor soha nem leszel teljesen boldog. Próbálj a szépre emlékezni, arra, hogy mennyire boldog voltál vele. Ne a balesetre. – A szavai újból könnyeket csaltak a szemembe, de már mosolyogtam. – Ő is ezt szeretné.

Hálásan megöleltem a középpályást és egy halk köszönömöt motyogtam a mellkasába. Biztos voltam benne, hogy nem fog menni egyik pillanatról a másikra, de meg akartam próbálni. Túl akartam lenni rajta.

*

A verseny első napján a rumbát táncoltuk, és tekintettel arra, hogy az éjjel nem sokat aludtam, dekoncentrált voltam, de még így is harmadik helyre elegendő pontot gyűjtöttünk az első napon, és a lemaradásunk sem volt nagy.

– Holnap jobb lesz! – ígértem Ádinak meg az edzőknek, akik csak bólintottak. Ők sem gondolták, hogy az első tétversenyünkön ez rossz eredmény lett volna, bár én nyerni akartam, végtére is azért voltam Párizsban.

Másnap a kortárs jött, mi pedig kettővel a vége előtt léptünk színpadra, és szinte maximális pontszámot kaptunk, de toronymagasan az addigi legmagasabbat. Az utánunk következő két páros sem tudta felülmúlni, így az összesített listán is feljöttünk az első helyre. Elégedetten vonultunk vissza a szállodába, mert a szabad programunkban már biztosak voltunk. Nem alaptalanul, mint kiderült, mert Feeling Good fenntartott a dobogó legfelső fogán, így megszereztünk a VB kvalifikációhoz szükséges 100 pontból húszat, valamint gazdagodtunk egy újabb aranyéremmel.

*

November végéig alig voltam Milánóban, ennek következtében alig láttam Gergőt, és ez mindkettőnket megviselte. Bár rengeteget beszéltünk telefonon, Skype-on, nem volt ugyanaz, mintha ott volnánk egymás mellett. Épp ezért rengeteget veszekedtünk. Apró hülyeségeken, de szinte minden második beszélgetésünk vitával zárult, de persze elég időnk soha nem volt arra, hogy rendesen megbeszéljük. Szükségmegoldások voltak, de mindketten tudtuk, hogy egyszer végig kell rágnunk magunkat az egészen.

November huszonötödikén Barcelonában megszereztük az idei negyedik győzelmünket, és a két második helyünkkel együtt már megvolt az elegendő pontszámunk ahhoz, hogy indulhassunk az EB-n, így ekkor visszahelyeztük a székhelyünket Milánóba. Rettentően örültem neki, mert már kezdtem nagyon unni az állandó vándor életet, de tudtam, hogy ez jövőre csak rosszabb lesz, mert akkor nem csak Európán belül kell majd eredményeket produkálnunk, hanem szerte a világon.

Mi tovább készültünk az EB-re, Rudinak pedig minden idejét lekötötte, hogy a legjobb formáját hozza elő az Inter elleni derbire. És bár technikailag már egymás mellett voltunk, gyakorlatilag alig találkoztunk, olyankor is vitáztunk. Lényegtelen semmiségeken, éppen ezért volt idegőrlő. Mindketten tudtuk, hogy ez így nincs rendben, de nem volt időnk, hogy rendesen megbeszéljük, mert vagy neki, vagy nekem kellett rohannom.

Ilyenkor ő általában Bojannak, én pedig vagy Martinnak vagy Taminak sírtam el a bánatom, bár a lányt szerettem kihagyni belőle, mert nem akartam őt rángatni köztem és a tesója között. Végső soron pártatlan volt, és elfogulatlanul mondta meg, mikor melyikünk volt hülye, de sokszor inkább kihagytam őt az egészből.

Az Inter elleni hazai derbire az egész sajtós-stábunk kivonult, és felosztottuk egymás között a részfeladatokat. Ez volt a csapat utolsó szezonbeli meccse, és mivel fej-fej mellett haladt a két milánói alakulat, fontos volt, hogy a Milan nyerjen, és ő legyen a téli bajnok.

Rudival reggel találkoztunk otthon, és megbeszéltük, hogy ha vége a bajnoki szezonnak, és túl vagyunk az EB-n, akkor elmegyünk valahova csak ketten. Meccs előtt azért írtam neki egy rövid SMS-t, hogy szeretem, és hogy hajrá. Visszaküldött egy szívet és egy mosolygós fejet. Dante meg is jegyezte, hogy örül, hogy szent a béke, mert már az agyára mentem. Valamilyen szinten hozzá is eljutott, hogy mindketten stresszesek vagyunk.

Kivételesen Martin is itthon volt, így kicsábítottam őt és Atust a meccsre, ha már a fia úgyis nagy rajongó. Beültettem őket magam mellé a sajtó részlegbe, de megeskettem őket, hogy hagynak dolgozni. Mindkettő vigyorogva szalutált, tőlem pedig csak egy lemondó fejingatásra telt.

A meccsen óriási hangulat volt, a mérkőzés presztízséhez illő. Mi kezdtük a találkozót, és hamar sikerült helyzetig jutnunk, El Shaarawy küldte kapura a labdát, ám Handanovič kiütötte. Innentől kezdve a meccs folyamatos kontrákból állt, egészen a negyvenedik percig, amikor Bojan lőtt bődületes gólt szabadrúgásból. A hazai csapat öröme percekig eltartott, így sok már nem maradt hátra az első félidőből – ezzel az állással vonultak a csapatok a szünetre.

A második játékrész aztán több izgalmat tartogatott. Az ötvenhetedik percben kiállították Álvaro Pereirát, így ezzel a milánói kékek gyakorlatilag a meccs végéig emberhátrányos védekezésre kényszerültek. A Milan pedig ment előre, aminek eredményeképp még két gólnak örülhettek – egynek Pato, egynek Rudi révén. A srácok is rettentően boldogok voltak a győzelemtől, és mi is. Tisztességes összefoglalóhoz elegendő jegyzetem volt, de még gyorsan leszáguldottunk a pálya szélére, elkapni a srácokat egy-egy gyors interjúra, mert az ilyen meccsek után feltétlen kell. Martinéknak meghagytam, hogy maradjanak, ahol vannak, különben soha többet nem találom meg őket.

Mind a hárman megállítottunk egy-egy gólszerzőt, és feltettünk pár sablonkérdést, amolyan "Ti vagytok a téli bajnokok, mit gondolsz erről" vagy "Milyen érzés az ősi riválisnak gólt lőni" meg hasonlók. Rudi természetesen hosszan kifejtette a válaszait, arcán széles vigyorral. Miután befejeztük az interjúzást, a csatár nyakába ugrottam, és puszit nyomtam a szájára. Bár mindenki tudott a kapcsolatunkról – a média és az egész világ is – mégse szerettem kiteregetni az életünket. Most viszont ezt kötelezőnek éreztem, egy ilyen meccs után. Főleg az elmúlt hónapok vitái után.

– Pároszhoz mit szólsz? – Egy pillanatra értetlenül nézett, majd lassan lesett neki hogy a telelésünkről, és a görög szigetről beszélek, úgyhogy széles mosollyal bólintott. – Otthon találkozunk! – Nyomtam egy puszit a szájára, majd elindultam megkeresni a srácokat, hogy egyeztessünk arról, hogy ki, miről és hogyan ír.

– Könyörgöm, hadd ne én írjam az interjúkat. Utálok ennyit gépelni – nagyokat pislogva néztem fel Dantéra.

– Gina, ugye tisztában vagy vele, hogy a cikkhez is ugyanannyit kell gépelni? – kérdezte bujkáló mosollyal, de csak legyintettem.

– De azt saját kútfőből írom, ezt meg hallás után. És egyeseknek itt rémes az olasz kiejtése – feleltem elhúzott szájjal, mire kuncogás volt az általános reakció. Végül sikerült megnyerem az összefoglaló cikket, így elégedetten caplattam vissza a lelátóra, ahol Martinékat hagytam, de nem voltak ott. Előhalásztam a telefont a zsebemből, hogy felhívjam, ám erre nem volt szükség, mert egy üzenet várt tőle – "Kimentünk a kocsihoz, megvárunk ott." Megígértem ugyanis, hogy hazadobom őket – ha már egyszer megint kölcsönvettem Gergő kocsiját. Úgy voltam vele, hogy igazán nem megy tönkre egyik csapattársa se, ha plusz pár liter benzint arra költ, hogy hazafuvarozza.

A kocsiban ülve megérdeklődtem Atustól, hogy hogy tetszett neki a meccs, mire teljes lelkesedéssel kezdett el beszélni róla, amin csak jókat mosolyogtunk az apjával.

– Mikor lesz az EB? – kérdezte Martin, miután Atus abbahagyta a szövegelést. Gyanítom, kifárasztotta őt az esti kiruccanás.

– Szerdán megyünk Frankfurtba, csütörtöktől szombatig vannak a versenynapok, és vasárnap a gála.

– Futamom lesz, pedig elmentem volna. Kíváncsi lettem volna, hogy még mindig olyan béna vagy-e, mint voltál – mondta kaján vigyorra az arcán. Egy morcos pillantás kíséretében beleöklöztem egyet a combjába, mire felnevetett.

– Nem baj, majd Stockholmba jössz a VB-re jövőre – feleltem, mire csak bólintott.

Nem laktunk messze egymástól, úgyhogy miután kiraktam őket pillanatok alatt hazaértem. Csináltam magamnak két szendvicset, majd felvonultam a hálóba, és végignyúlva az ágyon kezdtem el megírni a cikket a meccsről. Csak az rántott ki az olasz mondatok közül, mikor Gergő bevetődött mellém az ágyba.

– Szóval hol is van ez a Párosz? – érdeklődte a fülembe suttogva.

– Görögország – válaszoltam felé fordítva a fejem, mire egyből megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, mert rettentően régen volt már az, mikor ő is és én is egyaránt önfeledtek és boldogok voltunk.

– Be kell fejeznem a cikket – mondtam szélesen vigyorogva, miután elhúzódtam picit. Valamit morgott az orra alatt, majd egy puszi után felkászálódott az ágyról és lement a konyhába. Nevetve temetkeztem vissza a laptopomba.

*

Ajánlott zene: Matt Beilis - Hall of fame (cover)

A szerdai indulás hamar eljött, és végre Gergő is utazott velünk. Ez volt idén az első – és egyben egyetlen – olyan verseny, amit a csatár a helyszínről figyelt, de boldog voltam, hogy legalább ez az egy van. Az elmúlt napokban sokat voltunk együtt, és így, hogy ő már ledobta magáról a stresszt, marakodás nélkül meg tudtunk lenni. Már csak az kellett, hogy mi is túl legyünk az EB-n, hogy célba vehessük Pároszt.

Frankfurtban már a rumbával az első helyre ugrottunk, és az előnyünket a következő két tánccal csak növeltük, így 8 évvel azután, hogy junior Európa-bajnokok lettünk, a felnőttek között is diadalmaskodtunk.

Amikor a nyakunkba akasztották a Európa-bajnoki aranyérmet, és felcsendültek a magyar himnusz első taktusai úgy éreztem, kicsit helyére került az életem. Soha olyan boldog nem voltam még, mint akkor. Ennyi kihagyás után, az első nagy versenyünkön a csúcsra értünk. A szemembe könnyek szöktek, és csupán Ádi karomon nyugvó kezének, és az előttünk álló többezres tömegnek volt köszönhető, hogy nem kezdtem el sírni. Kinéztem oldalra, ahol Gergőnek kellett volna állnia, de nem volt ott és ez kizökkentett az érzelgős hangulatomból. A tekintetemmel őt kezdtem el keresni, mire Ádi megszorította a kezemet. Ezek szerint túl feltűnően csináltam. Ismét az előttünk álló tömeget kezdtem pásztázni, és próbáltam felidézni a diadalmaskodásunk emlékét, de nem ment. Nem, mert volt egy olyan érzésem, hogy Rudi nem véletlenül tűnt el.

A Himnusz végén oldalra pillantva aztán kiszúrtam a csatárt, de az arca halálsápadt volt, és a tekintetével azt sugallta, hogy igyekezzek minél előbb letudni a szükséges kötelező köröket. Ennek megfelelően egy hárommondatos villáminterjút adtunk, majd aggódó tekintettel vágtattam Gergőhöz.

– Mi történt? – kérdeztem, mert tudtam, hogy valami baj van. Valami nagy baj.

– Most hívtak a pályáról. Martinnak balesete volt – nyögte ki nagy nehezen Gergő, de valamiért éreztem, hogy nem csak erről van szó.

– És? Hogy van?

– Kettőhúsznál kisodródott és a falnak csapódott. Azonnal életét vesztette. – Lehunytam a szememet, de a könnyek így is utat találtak maguknak. Azt kívántam, bár az egész csak egy álom lenne. Egy rohadt rémálom. A boldogságom másodpercek alatt foszlott semmivé. Az összes versenygyőzelmemet odaadtam volna azért, ha ez az egész nem igaz. Ha tudom, hogy Martin ugyanúgy a dobogó legfelső fokán végzett ma, ahogyan én. De tudtam, hogy Rudi ilyennel nem viccelne.

A sós könnyek végigfolytak az arcomon, és zokogni kezdtem, Gergő pedig az ölelésébe zárt, de ez sem segített. Mert tudtam, hogy történjen bármi is, nem hozza vissza Martint.

– Jézus isten! – súgtam sokkoltan magam elé. – Atus! – Ekkor döbbentem csak rá, hogy a kis srác eddig anya nélkül élt, és most az apját is elvesztette.

Még erőteljesebben kezdtem zokogni, és úgy öleltem Gergőt, mintha így elfuthatnék a problémák elől. Tudtam, hogy ez lehetetlen, csak épp olyan jó lett volna a boldog tudatlanságban élni.

*

A napok teltek, de képtelen voltam feldolgozni azt, hogy Martin elment, és nem jön vissza többet. A pároszi utazást lemondtuk a temetés miatt, de egyébként sem lett volna sok kedvem elmenni. Így már nem.

Ott állni a fiú temetésén, aki nélkül talán soha nem lettem volna az, aki lettem, szörnyű volt. Martin mindig olyan szerepben állt mellettem, amire éppen szükségem volt. Ha barát kellett, aki meghallgat, átölel és megvigasztal, akkor kérés nélkül cselekedett. Ha a világ minden gondjáról akartam megfeledkezni, elvitt bulizni, hagyta, hogy kieresszem a fáradt gőzt, de soha egy pillanatra sem veszített szem elől. Ha egy haverra volt szükségem, akivel hülyülni lehet, ennek a szerepkörnek is megfelelt. És néha teszteltük, hogy változott-e a másik csóktudása.

Amikor összefutottam vele Milánóban annyira boldog voltam! Azt hittem, hogy akkor mostantól akármikor lesz szükségem rá, ő ott lesz. Azt gondoltam, bepótoljuk az elvesztegetett éveket. De tévedtem, mert igazságtalanul korán ragadták el tőlünk.

A temetésen Atus mellettem ült, és szerintem szinte semmit nem fogott fel a körülötte lévő felhajtásból. Nem értette, miért sírok én szakadatlanul már napok óta, vagy, hogy miért törölgeti Gergő a szemét. Csak azt tudta, amit mondtunk neki – hogy az apukája elment, hogy fentről vigyázzon rá, ránk.

Gergőt is megviselte, ami Martinnal történt, mert megkedvelte a srácot. Jókat beszélgettek valahányszor átjöttek hozzánk, amivel engem tettek a Föld legboldogabb emberévé. Ettől függetlenül is meglepetésként ért, amikor telefonált egy ügyvéd, aki Martin alkalmazásában állt, hogy közölje – a srác Rudit és engem nevezett meg, mint Atus gyámjai az ő halála esetén. Egyrészt egy szóval sem említette, hogy ilyen tervei vannak – egyáltalán, azt sem tudtam, hogy végrendeletet írt –, másrészt meglepett, hogy nem a nővérére bízta a fiát. De persze fel sem merült bennünk a gondolata annak, hogy ne vállaljuk el. Így Atus beköltözött a milánói házunkba, és rettentően örült Sheevának – és a kutya is neki. És bár gyakran kérdezett az apjáról, egy idő után a kérdések abbamaradtak, és Atus – ha nem is teljesen – de a régi lett.

Bennem – bennünk – viszont örökre nyomot hagyott Martin emléke. Tisztán emlékeztem még a milánói derbit követő beszélgetésünkre a kocsiba. Hogy majd Stockholmba eljön. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, meg fogom nyerni a VB-t. Martin miatt. Martinnak.