Bronzból öntött arany

időpont: 2016. július

helyszín: Párizs, Franciaország

elbeszélő: Rudolf Gergely

A döntő napjának délelőttjén a csapat nagy része Regivel és Balázsékkal kiegészülve az emeletünkön lévő nagy társalgóban ült. A két Ádám Dzsudzsival kiegészülve a kanapén terpeszkedett, Gyurcsó a sarokban lévő asztalnál ügyködött valamit a laptopján, Németh ugyanezt a cselekvést űzte csak kicsit odébb. Koman elment várost nézni Vikivel, Bazsi és Flóra pedig egy-egy babzsákfotelen ülve a TV-t nézte, akárcsak Regi és én. A különbség csupán annyi volt, hogy mi ketten az egyik fotelt foglaltuk be. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor miután én leültem, Regi az ölembe mászott – na, nem mintha ez annyira ellenemre lett volna.

A vita már akkor elkezdődött, mikor kitalálták, hogy filmet akarnak nézni. Bogdán, Szalai és Dzsudzsák vitájába Regi is beszállt, és végül az ő akaratuk teljesült, valami sokad osztályú akciófilmre esett a választásuk, és teljes ámulatban ülve figyelték, egészen addig, míg Szalai felénk nem fordult.

– Te, Regi! – Barátnőm is felé kapta a fejét, és érdeklődve szemlélte a csatárt.

– Mondjad, Ádámka, ne kímélj! – Regi sóhajtva pillantott a Bayern játékosára, mintha terhet jelentett volna neki, holott pontosan tudtam, hogy a srácok társaságát akármilyen körülmények között élvezi. Szinte.

– Akarsz fogadni? – A Szalai arcán elterülő vigyort látván voltak ötleteim a fogadás tárgyát illetően, de inkább csendben figyeltem az eseményeket.

– Miben? – érdeklődte Regi, bár szerintem neki is voltak tippjei.

– Hogy ki nyeri a döntőt – felelte Ádám magától értetődően.

– Miért nem Dzsudzsit fárasztod? – kérdezte sóhajtva Regi, de legbelül láthatóan örült a lehetséges versenynek.

– Mert te vagy az egyetlen olyan ember a szállodában – sőt, talán a világon is – aki hajlandó lehet a spanyolokra fogadni. – Szalai arcán széles vigyor ült, Reginek pedig összeszűkültek a szemei. Most már egyáltalán nem figyeltem a képernyőt – a szobában kialakuló műsor sokkalta érdekesebbnek tűnt.

– Abból, hogy te német-buzi vagy, miért következik egyenesen, hogy mindenki más is az? – Az Ádám mellett csücsülő Dzsudzák felnevetett, majd a taslit elkerülvén, inkább köhögésnek próbálta álcázni a dolgot.

– Mert mindenki másnak van szeme, kivéve neked, mert te spanyol-buzi vagy. – Regi csak megforgatta a szemeit, és nyelvet nyújtott Szalaira.

– Amúgy Gergő is velem van – jelentette ki határozottan, rám emelve a tekintetét.

– Igazság szerint – köszörültem meg a torkomat – én a németekre fogadnék – szóltam óvatosan, arcomon vigyorral. Regi lerendezett egy "áruló" titulussal,

– Igazán megtanulhattad volna már, hogy a foci az a játék, amit huszonketten játszanak és mindig a németek nyernek – kotyogott közbe Bogdán.

– Le lehet ám akadni rólam is, meg a spanyoljaimról is – morogta Regi az orra alatt, mire jóízűen felnevettem.

– Akkor fogadunk? – Szalai esdeklőn nézett Regire, aki a sértődöttséget félredobva lelkesen bólintott.

– Tét? – érdeklődte a lány.

– Egy rekesz sör – vágta rá egyből a csatár.

– Mihez kezdesz te egy karton sörrel, ha nem is ihatsz alkoholt? Hovatovább, mihez kezdek én egy rekesz sörrel, ha nem is szeretem a sört? – kérdezgetett Regi szkeptikusan, de Ádám csak leintette.

– Emiatt kár aggódnod. Úgysem te fogsz nyerni. – A csatár szélesen vigyorgott.

– Olyan egy mocsok vagy! De tudod mit? Amikor majd nyerek, mind a 24 üveg sört a szemed láttára fogom meginni, és egyet nem fogsz kapni belőle. – Ahogy elnéztem nem sok hiányzott ahhoz, hogy Regi ismét a nyelvét nyújtsa  csatárnak. – Amúgy meg a szamár is spanyol győzelmet jósolt volna – jelentette ki Regi úgy, mintha ez garantálná a csapata győzelmét. Megszokottá vált már, hogy minden nemzetközi labdarúgótornára találtak egy szerencsétlen állatot, aki "jósol".

– De ő korrupt, mert spanyol. Ha megkérdeznél egy német szamarat, biztos a németeket mondaná. – Ezúttal Dzsudzsi folyt bele a vitába.

– Nem tudom, te hogy vagy vele Balázska, de én nem szoktam szamarakkal beszélgetni – csapta le a labdát Regi.

– Most is azt csinálod – rötyögött Szalai, mire kapott egy zsibit a vállába a szélsőtől.

– Tökmindegy, a spanyolok fognak nyerni és kész! – zárta le a témát Regi, majd kicsit közelebb fészkelte magát hozzám, és tekintetét újra a képernyőre függesztette. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, majd én is tovább figyeltem a filmet, bár amíg Ádám és Regi szópárbajoztak, gyakorlatilag lemaradtunk a lényegről. Mert ugye annyi esze senkinek nem volt, hogy leállítsa a DVD lejátszót.

*

Ajánlott zene: Il Divo and Toni Braxton - The time of our lives (The Official Song Of The 2006 FIFA World Cup Germany)

Órákkal később már a döntőre készülődtünk, egészen pontosan Regi válogatott a spanyol mezei közül, én már kész voltam – sok választási lehetőségem mondjuk nem volt, két garnitúra teljesen ugyanolyan melegítő közül választhattam.

– Mondd csak, te most már, mint magánszemély veszel részt az EB-n, vagy még a csapat tagjaként? – kérdezte Regi kezeit a mellkasomra fektetve, miután felöltözve kijött a fürdőből. Nagyokat pislogva próbált ártatlanul felnézni rám, de pontosan tudtam, hogy fejében keringő gondolatokra sok jelzőt lehetett volna használni, de az ártatlan nem volt közöttük.

– Bármennyire fáj is ezt mondani, de még a csapat tagjaként. De ha nem így lenne, akkor is ki kellene ábrándítsalak. Fél óra múlva indulnunk kell. – Összeráncolt homloka és durcás tekintete láttán felnevettem, és puszit nyomtam a feje búbjára.

– De fél óra sok mindenre elég! – Lábujjhegyre állva súgta a fülembe, aprót harapva a fülcimpámba. Piszkosul nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne kapjam fel azon nyomban és tegyem magamévá abban a pillanatban.

– Az lehet, én viszont hosszan és sokszor akarlak szeretni! – mormogtam a fülébe, majd egy apró csókot nyomtam a szájára.

– De ha hazaértünk kíméletlenül behajtok rajtad mindent! – Próbált szúrós tekintettel nézni és komoly maradni, de kudarcot vallott.

– Állok elébe – kacsintottam nevetve, majd kézen fogtam a lányt és kihúztam magam után a szobából.

A szálloda előterében aztán elváltak útjaink, ő csatlakozott az unokabátyjáékhoz, én pedig leültem a srácok mellé. Türelmetlenül vártuk, hogy végre Dzsudzsi is megérkezzen, hogy elindulhassunk a Stade de France-hoz. Mikor a szélső is kikecmergett a liftből az egész csapat egy emberként ugrott fel és ballagott ki a csapatbuszhoz.

*

A meccs egy döntőhöz méltóan izgalmas volt. Mindkét oldalról röpködtek a helyzetek, a szögletek, ám gól egészen az első félidő végéig nem született, ekkor Villa lövéséből a spanyolok szereztek vezetést. Ami azt illeti voltak sejtéseim azt illetően, hogy Regi milyen nagyon örül ennek a gólnak – Flórával egyetemben. 

A második játékrészben aztán, szinte alighogy elkezdődött a mérkőzés Schweinsteiger bődületes szabadrúgásgóllal egyenlített. Ádám mellettem egészen addig szinte tövig rágta a körmeit, mert rettegett attól, hogy végig kell néznie, ahogy Regi megissza azt a rekesz sört. 

A kilencven perc leteltéig több gól nem esett, bár mindkét oldalon voltak óriási helyzetek, és hatalmas bravúrok a kapusok részéről. Bár pártatlanként is jó lett volna nézni, de mégis inkább a németeknek szorítottam, mert jobb azt mondani, hogy az EB győztes által estünk ki. 

A hosszabbítás első felében aztán a németek Götze révén fordítottak, és Ádámka is a zsebében érezte már a sikert, amikor három perccel a vége előtt Ramos fejesével egyenlített a spanyol csapat. Ekkor csörrent meg a csatár telefonja a zsebében. Miután elolvasta az SMS-t dermedt arccal tolta elém a kijelzőt, hogy olvassam el. Az üzenetet átfutván hangosan felnevettem. "Kösd fel a gatyád és készítsd a pénztárcád." Ha nem írta volna alá, akkor is tudtam volna, hogy Regitől jött. 

A tizenegyes párbajt a spanyolok kezdték, az első lövéshez Villa állt oda, aki magabiztosan gurította a labdát Neuer kapujába. Rossz volt nézni és hallgatni, ahogy Ádám mellettem a kezét tördeli, és a pályán lévő játékosokhoz motyog. De inkább szó nélkül hagytam a dolgot, mert vagy lekiabálta volna a hajam, vagy eleresztette volna a füle mellett.

A németek első ítélet végrehajtója Müller volt, aki úgy lőtte fel a felsőléc alá, hogy körzővel, vonalzóval nem lehetett volna pontosabban odaszerkeszteni. A spanyoloktól Busquets következett, aki minimális nekifutással, és még ennél is kevesebb erővel lőtte a labdát egyenesen a német kapus kezébe. Ádám úgy ugrott fel mellettem, mint akinek az élete, az összes vagyona múlik a meccs végkimenetelén.

A németektől belőtte még Götze és Schweinsteiger, és a spanyolok következő lövője, Bojan is a halóba talált, Özil azonban hibázott, és a kapu fölé emelte a játékszert.

Az utolsó spanyol büntetőhöz Pedro állt a mészcsíkra helyezett labda mögé, de jó barátjáéhoz hasonlóan az ő lövése is gyengére sikeredett, így Neuer könnyen odaért. Az utolsó lövéshez Reus menetelt ki, elképesztő mértékű felelősséggel és teherrel a vállán. Ádám nem nézett oda, bár ez gyakorlatilag teljesen mindegy volt, mert a stadionban kitörő ovációból vagy csalódott morajból úgyis rájött volna.

Inkább nem foglalkoztam a mellettem ülővel, hanem a stadionban ülő több ezer emberhez hasonlóan a pályára függesztettem a tekintetemet. Reus nekifutott lőtt, a labda pedig a jobb felsőbe hullott. Ádám végül csak rászánta magát, hogy megnézze, és elégedetten bokszolt a levegőbe, majd gyorsan pötyögött egy SMS-t Reginek. 

Németország Európa-bajnok lett, teljesen megérdemelten, és ennek az egész csapatunk örült. Megtörtént a spanyolok trónfosztása, amire sokan már nagyon régóta vártak. Lassacskán felálltunk mind, és elindultunk az éremátadásra.

A franciák vonultak ki először, ők kapták meg előbb a harmadik helyezettnek járó medált. Boldog voltam, leírhatatlanul boldog. Úgy éreztem, a világ rendje a helyére állt, amikor az érmet a nyakamba akasztották és gratuláltak. Fantasztikus pillanat volt, életem egyik legemlékezetesebb pillanata. Mert amellett, hogy egy mérkőzés kivételével nem kaptunk ki soha, visszahelyeztük Magyarországot a labdarúgás térképére. Oda, ahol minidig is volt a helye, csak már évek, évtizedek óta eltűnt onnan, mintha a föld nyelte volna el. Az évek munkája beérett, és értelmet nyert a rengeteg szenvedés és kudarc. Hogy minden siker után továbbmentünk, mondván van ennél feljebb – és volt is, sőt, még mindig van. De számunkra – és bizton kijelenthetem, az egész ország számára is – ez a bronz fényesebb bármilyen aranynál. Talán mert visszahoztunk valamit, ami már nagyon régen eltűnt – a magyar futball szeretetét. 

Ahogy végignéztem a csapattársaimon, láttam, hogy bennük is hasonló érzések játszódtak le. Megmosolyogtató volt látni, hogy olyan focisták, akik európai topcsapatokban játszanak hétről hétre, így meg tudnak hatódni egy bronzérmen. De jól tudtam, miért van ez, hisz én is így voltam vele. Egy voltam közülük. Teljesen más, amikor az ember a klubjában játszott, mint amikor  válogatottban. Ha a címeres mezben léptünk pályára, akkor tudtuk, hogy egy egész ország áll mögöttünk, akikért küzdeni kell. Persze, a klubcsapatnak is rengeteg a szurkolója, de mégsem ugyanaz. A válogatottal nyerni mindig más. Mindig jobb. És ezzel eddig minden focista egyetértett, akivel valaha beszéltem erről. 

Ott álltunk címeres melegítőben, bronzéremmel a nyakunkban az Európa bajnokság díjátadó ceremóniáján. Kétségkívül életünk pillanata volt ez.