38. fejezet

Amikor nem szabad feladni a harcot

Aznap délután, amikor megérkeztünk a francia fővárosba, a második telefonhívásom után sikerrel konstatáltam, hogy lesz próbatermünk, tehát semmi akadálya annak, hogy másnaptól elkezdjük az edzéseinket Ádival, Sabrinával és Tobiasszal.

Párizsban miután elfoglaltuk a szállásunkat, és a srácok letették a nagy esküt, hogy nem buliznak, nem isznak – sokat -, és időben lefekszenek aludni, útjukra lettek engedve, így hát Gergő és a nagyÁdám szobájába zsúfolódott be mindenki – a tulajdonosokon kívül Koman, Németh, Dzsudzsi, Ádámka valamint Flóra és Bazsi. Azzal a célzattal telepedtünk le, hogy akkor elmeséljük, hogy miért néz ki mindenki – Flóráék kivételével – úgy, mint a mosott zokni.

– Az én sztorim elég egyszerű – kezdtem bele. – Lexivel megpróbáltuk néhány óra alatt megbeszélni életünk elmúlt cirka egy évét, amiből az lett, hogy három után értem vissza a szállóba, ráadásul ennyi idő után sem tudtam kiszedni belőle, hogy kivel kavargat. Végül, miután pár órát aludtam megírta SMS-ben, hogy ki az. – Én itt lezártnak tekintettem volna a dolgot, de tizenhat szempár tekintett rám arra várva, hogy eláruljam vörös hajú barátnőm áldozatát.

– Nem. Felejtsétek el. Nem adom ki a titkait. Velencén úgyis meglátjátok. Elméletileg. – Azt gondoltam, frappánsan lezártam a témát, de tévednem kellett.

– Nekem, mivel résztulajdonosa vagyok a családi nyaralónak, kötelességed elmondani, hogy kiket akarsz odahozni. Sakk-matt, húgi – vágta rá Bazsi. Magamban elmormogtam egy csúnya káromkodást, amiért mindenre volt válasza. Megadóan felsóhajtottam, mielőtt belekezdett volna valami hülye jogász szövegbe. Bazsi ugyanis jogot tanult a főiskolán.

– Nem is tudsz sakkozni! – feleltem, így próbálván terelni a témát, de amikor nyolc ember lesi a válaszodat, nem olyan egyszerű terelni.

– Szép próbálkozás, de sikertelen! Ki vele! – követelte Gergő, mire kapott jutalmul egy olyan pillantást, hogy ha szemmel ölni lehetne, valószínűleg súlyos egészségkárosodást szenvedett volna. Szerencse, hogy soha nem voltak ilyen képességeim.

– Üzleteljünk! – vetettem fel a hirtelen jött ötletemet. – Két lehetőséget ajánlok. Az első az, hogy kibarchobázzátok. A második, hogy mondok egy monogramot. De ha a másodikat választjátok, akkor ott nincs tippáradat, egy nevet mondok rá, és az vagy jó, vagy nem, de onnantól tovább nem nyilatkozok. A döntés a tiétek.

– Tutira a barchoba. Egy monogramból hogy találnánk már ki? – vetette fel egyből Ádámka. Fogalmam sem volt arról, hogy miért érdekli őt ennyire, kivel jár Lexi. Sőt, igazából afelől sem volt halvány sejtésem sem, hogy miért érdekel ez Rudin kívül bárkit is a csapatból.

– Dehogy! Ha nem is mond semmit, addig találgatjuk a monogramból a neveket, ameddig akarjuk, olvasni lehet az arcából. – Gergő csak megvonta a vállát, mire tarkón suhintottam.

– Ne csalj! – vigyorogtam rá, mire puszit nyomott az arcomra.

Sikeresen megegyeztek abban, hogy egy monogramot kérnek, amit megpróbálnak tisztességesen kitalálni. Aztán ha nem megy, majd bevetik Gergőt.

– JB. – Ezt követően pedig a létező össze variáció elhangzott közöttük, persze egyet sem nekem címeztek, csak maguk között találgattak. De Justin Biebertől kezdve a Jonas Brothersen keresztül tényleg mindenki eszükbe jutott.

– Ti tényleg ennyire analfabéták vagytok? – fakadt ki Flóra, mire mindenki elcsendesedett és a fejét fogó lányra kapták a tekintetüket.– Lexi a McLarennél dolgozik, a McLaren első számú pilótája Button. Monogramja JB. Zsenik.  – Bazsi meglepetten pislogott a barátnőjére és társult ehhez hat csodálkozó focistaszempár is.

– Jellemző, hogy heteteknek nincs annyi logikája, mint egy nőnek – nevettem fel. – De igen, tényleg ő az. És most, hogy kiszedtétek belőlem azt, amit nem lett volna szabad elmondanom lelkesen várom a ti élménybeszámolótokat. – Végigpillantottam a társaságon, de nem igazán véltem felfedezni annak a jelét, hogy bármelyikük is beszélni óhajtana.

– Az egész akkor kezdődött, amikor... – Koman volt az, aki érzett magában elég erőt ahhoz, hogy elmesélje a sztorit, de félbeszakítottam.

– Ugye nem fogod az egész életed elmesélni? – vigyorogtam rá, de leintett, és folytatta.

– Szóval Ádám, mármint a nagyÁdám, benyögte, hogy ő nem látta a Pite-filmeket.

– Én sem láttam a Pite filmeket – válaszoltam egyből, mert nem értettem a problémát. Bár a rám szegeződő szempárokból rájöttem, hogy rossz választ adtam.

– Te komolyan nem láttad a Pite-filmeket? – hitetlenkedett Koman, Gergő pedig komoran méregetett.

– Nem az én barátnőm vagy. Ezek kultúrfilmek! – fakadt ki, mire felnevettem.

– Soroljam azokat a kultúrfilmeket, amiket te nem láttál? – érdeklődtem magasra emelt szemöldökkel, mire egyből visszakozott és fél karral átölelve magához húzott, hogy puszit nyomjon az arcomra.

– Szóval mivel a kapusunk ilyen szörnyen műveletlen volt, ezért muszáj volt megnézetünk az összes Amerikai pite részt. És mivel egyedül nem volt hajlandó, mind néztük vele. – Unokabátyámmal és Flórával együtt hangosan felnevettünk a dolgon. Teljesen el tudtam képzelni ugyanis azt, hogy Ádám ül a kanapé közepén, és bökdösi az éppen elaludni készülő csapattársait.

– Ti nem vagytok normálisak! – mondtam fejingatva nekik, mire csak vállvonogatásokat kaptam cserébe.

*

Ajánlott zene: Two Steps from Hell - After the fall

Másnap reggel érkezett a milánói különítmény mialatt a srácok edzettek, így én mentem értük. A reptérről az első utunk a próbaterembe vezetett, hogy számomra rövid, Sabrináék szerint hosszú két hét után végre belekezdjünk újra a munkába, az EB-re való készülésbe. Bár gyakorlatilag már csak a koreográfiák tökéletesítése volt hátra, nüansznyi változtatásokkal, valójában ez volt a munka legnehezebb része. Mert megtanulni egy táncot nem nehéz. Száz százalék fölött teljesítve eltáncolni az annál inkább.

Nagyon örültem neki, hogy a tavaszi eseményektől függetlenül is tudtunk együtt dolgozni Ádival. A munkakapcsolatunk maradt a régi, a barátságunk pedig szerintem már akkor súlyos, helyrehozhatatlan törést szenvedett, mikor eljöttem Velencéről. A tóparti városból pedig mindössze két kapcsolatom volt elég erős ahhoz, hogy a későbbiekben is kitartson – Lexivel és Bazsival. Illetve Martinnal, de ő külön lapra tartozik.

A koreográfiáink több mint csodásak voltak, és most már elkezdtünk készülni az ellenfelekből is, minden napot rászántunk valamelyik táncospár elemezgetésére. Talán nevetségesnek hangozhat, de házit is kaptunk – nézzük meg otthon a videóikat, és jegyzeteljük ki azt, ami fontos lehet. Különleges erősségek, gyengeségek, bármi, ami szemet szúr. Kifejezetten élveztem ezt a fajta munkát, bár gyakorlatilag három nap alatt az őrületbe kergettem mindenkit magam körül azzal, hogy azt kivéve, mikor étkeztünk gyakorlatilag állandóan videókat néztem – és kritizáltam.

*

A hollandok elleni meccs napja hamar eljött, én is, és a srácok is úgy éreztük, hogy túl hamar. Nem voltam ugyanis teljesen meggyőződve arról, hogy készen vannak-e rá. Abban nem kételkedtem egy percig sem, hogy képesek a győzelemre. Abban nem voltam biztos, hogy ezt ők is tudják-e, így igyekeztem ezt erősíteni bennük. Mármint, hogy jobbak náluk, vagy ha nem is jobbak, de legalább annyira jók.

Büszke voltam rájuk már most, de még büszkébb akartam lenni. Azt akartam, hogy nyerjenek, ezzel hallgattatva el az összes fanyalgót, akik évek óta szajkózták, hogy nem jó ez a csapat semmire, hogy nem fog nekik sikerülni a kvalifikáció. Aztán mégis sikerült, már a VB-re is, de akkor jöttek az olyan vélemények, hogy "jó, de úgyis csak pofozógépnek mennek". A hócipőm tele volt már azzal, hogy senkinek semmi nem jó, pedig pontosan tudtam, hogy ezek a srácok a lelküket kidolgozzák a sikerért. És épp ezért tudtam azt is, hogy bizonyítani akarnak, és meg akarják nyerni a meccset, jobban, mint valaha. Véget akarnak vetni a hollandok elleni pech-szériának, és tovább akarnak jutni. És ez a csapat megérett arra, hogy továbbjusson, hogy ott legyen a legjobbak között.

– Nem számít az eredmény, de azért nyerjünk, jó? – Nagyokat pislogva néztem fel Gergőre a stadion parkolójában. Ezek voltak az utolsó perceink a meccs előtt, mert ő ment öltözni és melegíteni, és pedig a szurkolótáborunkkal kiegészülve a lelátóra.

– Ugye tudod, hogy ezzel egy cseppnyi nyomást sem helyezel rám? – kérdezte szkeptikusan, de a szája sarkában mosoly bujkált, és ezt jó előjelnek véltem. Ha a csapatkapitány magabiztos, akkor az egész csapat az lesz.

– Rúgjátok seggbe őket, és mutassátok meg neki, mi is az a magyar foci – súgtam a fülébe, majd egy utolsó utáni szerencse-csókot nyomtam a szájára. Miután elváltunk egymástól megpillantottam a kapusunkat, így odaszóltam neki.

– Hé, Ádám! Védd ki Robbennek a szemét is! – Arcomon széles vigyor ült, és a vörös hajú srác szája is mosolyba húzódott. Felmutatott hüvelykujjával jelezte, hogy rajta nem fog múlni.

Ahogy a fiúk eltűntek a folyosókon Flórával, Bazsival és a focit amúgy nem kedvelő Ádámmal baktattunk a bejárathoz, hogy elfoglaljuk a helyünket a lelátón. Az öltözetünk a szokásos volt, csak Ádi lógott ki a sorból – egyedül ő nem öltözött élő magyar zászlónak.

A stadionban szokás szerint rengeteg volt a magyar. Ha esetleg nem vettem volna észre őket, akkor a hang alapján odataláltam volna. A lelátó egy másik része úgy nézett ki, mint a kiömlött narancslekvár – az volt a holland szektor. Csak remélni tudtam, hogy a meccs végére a lekvár megsavanyodik.

Még épp csak szállingóztak ki a srácok melegíteni, amikor a magyar közönség már hangolt a "Ki a jobb? – Magyarok. Mennyivel? – Sokkal." és ehhez hasonló rigmusokkal. Ők azért jöttek ide, hogy egy győztes csapatot lássanak focizni, és tudtam, hogy ha rajtuk múlna, soha többet nem emlegetné senki egy mondatban a holland nemzeti válogatottat a labdarúgással. Mivel a csapatunk is és a szurkolóink is mindenre elszántak voltak, úgy éreztem, nincs lehetetlen, hogy most először tényleg van reális esélye annak, hogy elkezdjük visszaadni az eddigi vereségeket.

A meccs első tíz perce erős magyar fölényben telt el, mert a hollandok csúnyán belealudtak a kezdésbe. Nem számítottak arra, hogy a magyar csapat támadni fog, és letámadni már az ő térfelükön. Aztán negyed órával a kezdés után sikerült magukhoz térniük, és ekkor alakult át a meccs képe. Felváltva támadtak a csapatok, ami fizikailag állatira kimerítő dolog volt, de meglett az eredménye, mert az egyik kontratámadást követően a csapatunk emberelőnyös támadást tudott kialakítani, és bár Voli lövését még kiütötte a holland kapus, Dzsudzsi kíméletlenül a jobb alsóba gurított.

Az egész magyar tábor egyszerre ugrott fel, és kezdte ordítva éltetni a csapatot. A boldogság könnyei folytak végig az arcomon, miközben fülig ért a szám. Még közel sem volt vége, de a vezetés nálunk volt, és mindent könnyebb így megcsinálni. Nyomás nélkül.

Fantasztikusan játszott a csapat. Tökéletesen álltak hozzá a mérkőzéshez és ez két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy Sanyi bácsi kellőképpen kézben tartotta a fiúkat másrészt pedig azt, hogy ők is kellőképpen felnőttek ahhoz, hogy helyén kezeljék. Tisztelték az ellenfelet, de nem féltek tőle. Rengeteg támadásunk volt, és bár támadtak a hollandok is, de ha a védőink épp nem is voltak a toppon Ádám óriásit védve megmentette a csapatot.

Egészen a negyvenharmadik percig. Ekkor ugyanis egy magyar támadás után indulhattak a hollandok, akik megjátszották a kopaszt, Robben pedig jött, látott, cselezett és gólt lőtt. Bár alapjáraton képtelen vagyok pontos célzásra, gyanítom, akkor a lelátóról ülve is eltaláltam volna egy kicsike darts nyíllal. Lehetőleg úgy, hogy a második félidőben ne tudjon játszani.

Ajánlott zene: Two Steps from Hell - Archangel

A szünetre döntetlennel vonultak a csapatok, és magamban azért fohászkodtam, hogy ettől most ne szakadjanak össze, mert ha megtörnek, akkor itt vége van. A külvilágot kizárva meredtem magam elé, miközben a szám szélét rágcsáltam. Az utolsó pár perc alapján nagyon úgy tűnt, hogy mindenre számítottak, csak bekapott gólra nem, pedig benne volt a pakliban. Bíztam benne, hogy Gergőből elő jön a bölcs kapitány, és megnyugtatja a srácokat, hogy ennél cudarabb helyzetből is nyertek már meccseket. Példának okáért elővehetné a 2005-ös isztambuli BL-döntőt.

Gyakorlatilag abban a másodpercben, hogy elkezdődött a második játékrész, megnyugodtam. A mentalitásuk egy szemernyit sem változott a mérkőzés kezdete óta, ugyanolyan elszántan mentek előre. Talán ez lett az, ami miatt kisebb figyelmet fordítottak a védelemre és így egy kényszerítő után Afellay a kapuba pöccinthette a labdát. Én teljesen lesokkolódtam, a srácok annyira nem. Kis túlzással, de a hollandok innentől kezdve a félpályát se nagyon lépték át. Folyamatos nyomás alatt tartottuk a narancsmezes csapatot, de semmi sem akart sikerülni. Mindig az utolsó passzokba csúszott hiba, vagy ha abba nem, akkor belelépett az egyik védő, vagy kapufára ment a lövés, vagy hárította a kapus.

A kilencvenegyedik percben jártunk már, amikor az állás még mindig változatlan volt. A hangulat félelmetes volt. A magyar szurkolók éltették a csapatunkat, és mi sem húztuk ki magunkat a feladat alól. De kezdetem elveszíteni a hitemet. Bár féltem magamnak bevallani, de talán már titkon elkönyveltem a vereséget magamban.

Egy holland támadást követően aztán Koman passzából Németh egyedül roboghatott a holland kapu felé. A szívem eszeveszett vágtát diktált, és együtt éltem a meccsel. A kezemet tördelve figyeltem, hogy mihez tud kezdeni a csatár a helyzettel. Tartottam tőle, hogy ez után, már sok nem lesz a meccsből. És ekkor váratlan dolog történt – az egyik holland védő lerántotta Németh-et a tizenhatoson belül. Mindenki feszülten figyelte a játékvezetőt, aki végül rövid mérlegelés után a tizenegyespontra mutatott, és még egy sárgát is kiosztott a vétkes Blindnak – csak úgy, grátisz.

Egyrészről legördült egy hatalmas kő a szívemről, mert ez gyakorlatilag a lehető legjobb dolog volt, ami történhetett. Másrészről viszont nem lettem volna annak a helyében, aki a büntetőt lövi – akinek a kilétéről egyelőre halvány sejtésem sem volt. Sokan lehettek volna, mert több remek büntetőlövő focista is volt a csapatban. A kérdés csupán az volt, kiben van elég kurázsi ahhoz, hogy elvállalja. A csapatkapitányi karszalagot viselő Rudi volt az, aki végül a mészcsíkra helyezte a labdát, majd nagyot sóhajtva nekihátrált. Az egész stadionban néma csend volt, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Voltak, akik oda se tudtak nézni – többek között Sanyi bácsi, pedig ő már megélte egyszer, szinte ugyanezt, mikor az U20-s VB bronzmeccsén az utolsó pillanatban egyenlítettünk büntetőből Koman révén.

A kezemet tördelve figyeltem, ahogy Gergő nekifut, majd fellövi a léc alá. Lehunytam a szememet, majd felugorva a levegőbe bokszoltam. A könnyeim végigfolytak az arcomon, és örömömben a körülöttem állókat ölelgettem. Először csak Bazsit, Flórát meg Ádit, aztán szinte az összes körülöttem álló szurkolót. A csapaton is úrrá lett az eufória, csak a hollandok néztek maguk elé hitetlenkedve. Nem hitték, hogy ezt innen el lehet veszíteni. Bár még nem buktak el, de a lélektani előny kétségkívül nálunk volt – ismét.

Mire a fiaink kiörömködték magukat, a spori lefújta a rendes játékidőt, és kezdődhetett a hosszabbítás. Gyakorlatilag a meccs hátralevő része csak a magyarokról szólt. Helyzetek, helyzetek hátán, aminek végeredménye a hosszabbítás második félidejében lőtt fantasztikus Koman gól lett. És innentől kezdve már senkinek nem volt kétsége sem a magyar győzelmet illetően. 2010-ben a VB-döntőt bukták el hosszabbításban a spanyolok ellen, most pedig már a negyeddöntőkben elvéreztek. Ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy ez a vereség jobban fájt nekik, mint a hat évvel ez előtti.

De nem érdekelt a holland csapat, a legkevésbé sem. Csak a mieink érdekeltek, akik most már történjék akármi is, éremmel fognak hazatérni. És azt hiszem, függetlenül a színétől, minden kritikusnak befogja majd a száját jó hosszú időre.

A srácok a lelátó előtt ünnepeltek, én pedig biztos voltam benne, hogy holnapra nem lesz hangom, de nem bántam. Egy cseppet sem bántam, mert legyőztük a hollandokat.

*

Ajánlott zene: P!nk - Bridge of light

Másnap a német-olasz meccs a németek meggyőző győzelmével végződött, amitől a srácokba ismét beleköltözött a félsz, és volt egy olyan érzésem, hogy ez már nem az, amit egy kis poénkodással el lehetne űzni. Ez kőkemény félelem volt, főképp azért, mert Ádám beszámolóiból elég reális képet kaptunk arról, hogy pontosan milyen jó is a német válogatott. Nos, nagyon.

Rudi is tartott tőlük. Nem emelt ki külön senkit, magától a németek egységétől félt, és azt hiszem, jogosan. Évek óta a világ futballjának elitjébe tartoztak, és ezzel fölösleges lett volna vitatkozni. Azt hiszem nem is volt senki a csapatban, aki ezt akarta volna tenni.

Rossz volt nézni a csalódott arcokat. Mind úgy viselkedtek, mintha már lejátszották volna a meccset, és csúfos vereséget szenvedtek volna. Próbáltam jobb kedvre deríteni őket, de nem sikerült. Még az sem javított a helyzeten, hogy megérkezett Viki is, Voli menyasszonya, valamint Tami is becsatlakozott. Tehetetlenül szemléltük azt, ahogy a srácok között eluralkodik a depressziós hangulat.

– Szerintem eljött az idő, amikor el kell tenni előlük az összes éles dolgot, nehogy összevagdalják magukat. – Szar poén volt, én is tudtam. De valamivel muszáj volt felráznom őket.

– Nem, Regi te ezt nem érted! – Ádámka volt az, aki támadólag lépett fel. Meglepett, egyrészről, mert ő volt a legjobban magába zárkózva másrészről pedig soha elképzelni nem tudtam róla, hogy egy hangos szó elhagyhatná a száját. – Ez valószínűleg életünk legnagyobb meccse, és rohadtul nem akarjuk elviccelni. Ezt most nem. Mert ez csak akkor sikerülhet, ha komolyan vesszük! Még így is csak nagyon neccesen. – Lemondóan megingattam a fejemet.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan! Nézz már végig magatokon! Úgy néztek ki, mint egy vert sereg. Semmi önbizalom nincs bennetek, és bár nem mondjátok ki, látom rajtatok, hogy egyikőtök sem hiszi el. És tudjátok mit? Ha ilyen csapat a miénk, akkor én sem hiszem el. Azt gondolom, hogy képtelenség, hogy ennyire magatokba temetkezve nyerjetek. Sőt, hova tovább, azt gondolom, hogy ilyen hozzáállással a pályára is kár kimenni. Fölösleges a szurkolóitokat odacsődíteni, ha lélekben már elkönyveltétek azt, hogy kikaptok. De tudjátok, mit? Én ott leszek, ezt garantálhatom. És szurkolni fogok a lefújás pillanatáig. Mert én hiszek bennetek. – Befejezettnek tekintettem a témát, és nem akartam, hogy bárki akár egy szavamat is megcáfolja. – Holnap a meccs után találkozunk – mondtam, majd kisétáltam az ajtón, bár a szívem visszahúzott, hogy köszönjek el Gergőtől, kívánjak neki sok sikert, de nem mehettem, mert hitelét vesztette volna az egész dolog.

A szobámba érve írtam egy SMS-t neki, hogy szeretem, és sok sikert, és beszéljünk reggel. Miután tisztázta, hogy ő is engem, csak egy egyszerű köszönöm-öt írt. Sejtettem, hogy ez mire vonatkozott, és csak remélni tudtam, hogy a sejtésem majd beigazolódik.

*

Következő nap reggel már korán elmentem a szállodából, egyrészről mert délelőtt edzettünk Ádiékkal, mondván délután már a meccsre akartam koncentrálni. Másrészt pedig nem igazán akartam egyik csapattaggal sem összefutni. Valahogy mégis sikerült belefutnom a korán kelő csapatkapitánnyal. Arcán széles mosollyal csókolt meg.

– Nem érdekel a meccs eredménye! – mondtam egy levegővételnyi szünet alatt. – Csak az számít, hogy a legjobbatokat nyújtástok. – Két újabb csók között kaptak helyet a szavaim. Igazság szerint már állatira vártam az EB végét, hogy végre csak egy kicsit is, de kettesben lehessünk Gergővel. Nyilván nem azért, hogy sakkozzunk.

– Szeretlek. – Homlokát az enyémnek döntötte, és a szemeimbe nézett. A válaszom az volt, hogy lehúztam őt egy újabb csókra. És még egyre.

– Mennem kell – húztam el a számat. Tényleg kapkodnom kellett magamat, ha nem akartam elkésni az edzésről. – Meccs után beszélünk. Csak… Játssz jól! – kértem, mire elmosolyodott, csak úgy, rudisan. Még egy utolsó csókot nyomott a számra, és már rohantam is végig a szálloda a folyosóján, bár igazából felesleges volt. Így is, úgy is késésben voltam.

*

Mikor próba után visszaértem a szállóba a srácok már nem voltak elérhetők, mert átmozgató edzést tartottak, aztán megbeszéltek, utána pedig már a stadionban lopták a napot. Bazsival, Flórával és Vikivel lelkesen készülődtünk a meccsre, és végszóra Tami is befutott. Igazából Bojanék meccsét jött megnézni, de ha már a francia fővárosban tartózkodott, megnézte a tesóját is.

Ádi lemondott a meccsről, mondván neki egy évben egy focimeccs bőven sok, így öten vágtunk neki annak, hogy a csapatunkat a győzelembe hajszoljuk. Tudtam, hogy nehéz lesz, és csak és kizárólag akkor sikerülhet, ha elhiszik, és mindenki ott van fejben, de hittem bennük.

A stadion megint magyar szurkolóktól volt hangos, bár a németeket sem kellett félteni. Egyesével éltették a pályára lépő játékosaikat, és a csapatukat egyaránt. Ádámka a pálya szélén lepacsizott a Bayern-beli csapattársaival, és váltott velük pár szót, majd mindannyian visszatemetkeztek a bemelegítésbe.

Mi kezdtük a meccset, úgy értem, miénk volt a kezdő rúgás, és nagyjából az első húsz percben ki is merült ennyiben az aktivitásunk. Csak és kizárólag a jó szerencsének és Ádámnak köszönhettük azt, hogy a németek nem tettek szert behozhatatlan előnyre. Bár hozzáteszem, a mentális előny így is náluk volt.

A legbosszantóbb az volt, hogy láttam, a németek még csak meg sem erőltetik magukat, a mieink pedig rágörcsöltek mindenre, és ha meg is szerezték a labdát, zavarukban elpasszolták magukat. Mintha soha nem játszottak volna még nagyközönség előtt.

Bosszantott a csapatunk hozzáállása, hogy tehetetlenül nézték, ahogy az ellenfél játékosa végigcselezi a védelmüket, ahogy befutnak üres területre, és visszakapva a kényszerítőt kapura fordulnak és a lőnek. Pontosan így született előbb Müller, majd Schweinsteiger gólja is. Ha lett volna a közelemben használható falfelület a fejemet kezdtem volna el beleverni, amiért öt percen belül kétszer követték el pontosan ugyanazt a védelmi hibát.

Kifejezetten értékeltem azt, amikor a játékvezető lefújta az első félidőt, de nem mozdultam a helyemről, csupán élénk eszmecserébe kezdtem Bazsiékkal.

– Melegen ajánlom nekik, hogy a következő félidőben mutassanak valamit – morogtam, mire Bazsi csak bólintott.

– Nem akarok beszólni, de ez eddig kritikán aluli. – Csak egyetérteni tudtam az unokabátyámmal. Mérhetetlenül haragudtam a csapatra. Nem az eredménnyel volt bajom, ettől a német csapattól, ha kettővel többel mennek, az se lett volna szégyen. A mutatott játékkal voltak bajaim, és azzal a hozzáállással, hogy "úgyse sikerülhet". Nagypapám mindig azt mondta, hogy amíg meg nem próbálod, soha nem tudod, hogy sikerül-e. Viszont ha nem próbálod meg, örök életedre benned marad a kérdés, hogy mi lett volna, ha…?

– Csak azért örülnék, ha nem jutnánk most a döntőbe, mert nem akarnám, hogy Rudi Bojan ellen játsszon. – Tami hozzászólásán muszáj volt felnevetnem. Tudtam, hogy főleg a borús hangulat elűzése miatt mondja ezt, de valahol mélyen azért mégis komolyan gondolta. Mert a spanyolok helye a döntőben már biztos volt, azok után, hogy megverték a franciákat 2-0-ra.

A számat rágcsálva vártam, hogy kezdődjön a második félidő. Tami meg is örökítette a telefonjával, csak és kizárólag azért, hogy majd tudja mutogatni a srácoknak, hogy mibe taszítottak az impotens játékukkal. Furcsa volt, mert a szörnyű első félidő ellenére viszonylag jó hangulatban voltunk. Továbbra is hittem, hogy innen még fel lehet állni.

Rudi volt az első, aki kijött a pályára, és azt láttam az arcán, amit már az első félidőben is akartam. Elszántságot. A szám mosolyra húzódott, és becsatlakoztam a Gergőt éltető szurkolók közé. Szépen lassan kiszállingózott az egész csapat, és a németek is. Ahogy láttam, hogy Koman és Bogdán egymást ugratva jön fel az öltözőből, Dzsudzsi és Ádámka pedig valamin épp nevetve vitatkoznak, megnyugodtam. Bíztam benne, hogy bebizonyítják, nem hiába hisznek bennük olyan sokan.

A kezdő rúgást követően a srácok elkezdtek letámadni, és ténylegesen focizni. Lehet, hogy Sanyi bácsi a szünetben elmesélte nekik, mi is az a labdarúgás, mindenesetre öröm volt nézni, ahogy játszottak. Helyzetekig is eljutottak, de gól nem született belőle, viszont a németek folyamatosan kontráztak. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt végig bírják a srácaink. Arról, hogy a német csapat, ha kell, a hosszabbításban is végigcsinálná ugyanazt, nem volt kétségem, mert az elmúlt években pontosan így nyertek meg mindent – beszéljünk klubszintről vagy a válogatottról.

A világ legboldogabb embere voltam, amikor a hetvenkettedik percben Ádámka góljával szépítettünk. Annak is örültem volna, ha egy olyan gólt szerzünk, ahol a szerencse is közrejátszik, de ez egy gyönyörűen felépített támadás végén született. Mesterien pontos passzokkal játszották át a német védelmet, akik egy pillanatra gyanítom azt sem tudták, hol is vannak.

Ami még inkább mosolygásra késztetett, az Ádám csapattársainak meglepődött mosolya. Schweinsteiger, Müller és Neuer összenézése sokat elmondott a szituációról.

A nyolcvanötödik percben aztán a németek eldöntötték a meccset Reus góljával, de nem bántam. Tudtam, hogy a második félidőben mutatott játékunk és Szalai gólja megmutatta, hogy igenis velünk is számolni kell a világ futballjában. Valószínűnek tartottam, hogy a holland-verésünkkel együtt erről is sokat fognak írni az újságokban, sejthetőleg többnyire pozitívan, és ennek nagyon örültem.

És volt még valami, ami boldoggá tett, és aminek a srácok is örültek a pályán – érmet szereztünk. Bronzéremmel térhettünk haza az Európa bajnokságról. A pályára nézve nehezen lehetett volna eldönteni, hogy melyik csapat is nyerte a meccset. Ugyanis két kis csapat ugrált körben – egy fehér és egy piros. Komolyan, úgy örültek, mintha megnyerték volna az EB-t, és ilyen sorsolás mellett, ez úgy is tetszett.

Miután kellőképpen kiünnepelték magukat, Ádámka gyorsan begyűjtötte Bastian mezét, Rudi pedig lecsapott Müllerére. Legnagyobb meglepetésemre, pedig Bogdánhoz a német kapus ballagott oda, mezcserét kérve. Arcomon hatalmas vigyorral figyeltem az eseményeket, és mérhetetlen büszkeség töltött el a látványra.