37. fejezet

Vive la France!

Ajánlott zene: Kiko Rivera - Victory (Olé, olé, olé)

Június elején, az előtte eltöltött munkával teli hónapoknak hála, már úton voltunk Marseille-be, a foci EB-re. A válogatott csoportelsőként jutott ki, és erővel és önbizalommal telve vágtak neki az előttük álló feladatnak. Két hétre szabadságot kaptunk Sabrináéktól, a másik kettőre pedig megígértem nekik, hogy elintézem, hogy Franciaországban tudjunk próbálni. Feltett szándékom volt ugyanis maradni az EB végéig.

– Akkor akár be is állhatsz erősítésnek a pályára – jegyezte meg vigyorogva Szalai, amikor ezt közöltem velük.

– Áh, sok sanszunk nem lenne vele, én már láttam őt focizni. Már ha lehet azt a focizásnak nevezni. – A hozzászóló ezúttal Koman volt, aki az arcán ülő széles vigyorral adta a világ tudtára mennyire büszke épp magára.

– Hát ezzel is csak egyetérteni tudok – kotyogott bele Bazsi, aki Flórával és velem együtt abban a tiszteletben részesült, hogy a srácokkal egy gépen utazhatott Franciaországba. Bár ez utólag már nem tűnt annyira jó ötletnek.

– Rudiii! – Hosszan elnyújtottam a neve végét, mire nevetve fordult felém, megszakítva így a Bogdánnal folytatott beszélgetést. – Gonoszak, és bántanak! – Nagyokat pislogva bújtam hozzá, mire egy puszit nyomott a homlokomra.

– Vágj vissza! – javasolta magához húzva.

– Szóval akkor szabad bántalmaznom a csapatodat? – érdeklődtem felcsillanó szemekkel.

– Egészen nyugodtan. – Nyomtam egy puszit a szájára, majd elkezdtem visszapiszkálni a fiúkat, Gergő pedig nevetve fordult vissza a kapusunkhoz.

Bár ugyanabban a marseille-i szállodában kaptunk szobát Bazsival és Flórával, ahol a srácok, csak éppen másik emeleten. Na, nem mintha akkora nagy ördöngösséget jelentett volna lejutni hozzájuk, de inkább nem firtattuk a dolgot, így is örültünk, mint majom a farkának, hogy ott lehetünk. Bár személy szerint én jobban örültem volna, ha nem a franciákat kell meglátogatni. Nem kedveltem az országukat, a nyelvüket, és szinte semmit, ami velük kapcsolatos. Magamtól soha át nem léptem volna az országhatárt, de más az, ha az embernek focimeccset kell néznie. Azért akárhová elmennék.

A torna nyitómeccsét a franciák játszották a hollandokkal, ami az EB egyik csúcstalálkozójának ígérkezett. A srácok nem nézhették a másnapi meccs miatt bevezetett korai takarodó okán, mi viszont az unokabátyámékkal lelkesen figyeltük a mérkőzést, már csak azért is, mert a két Bayern-csillag Robben és Ribery harca különösen érdekesnek ígérkezett. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a francia támadó középpályás fénye az évek során mit sem kopott, mert olyan játszi könnyedséggel vette be a holland kapus, Vermeer kapuját, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A holland válasz nem a nagy öregektől érkezett, hanem a 21 éves Tonny Vilhena talált be. A meccs végül – hála Lens és Robben illetve Benzema közreműködésének – három hármas döntetlennel végződött, de szerintem évek óta a legizgalmasabb nyitómeccs volt a nemzetközi tornák sorában. A mecset természetesen SMS-ben végigközvetítettük a srácokkal, akik nyilvánvalóan nem aludtak, hanem minden lehetséges formában próbálták követni az eseményeket.

*

Másnap délelőtt a csapat edzett egy lazát, aztán ebéd után már nem is láttuk őket, mert lelkiekben készültek az esti írek elleni meccsre. Rettentően örültem, hogy velük játsszuk az első meccset, mert tudtam, hogy ez egy nagyon nagy pozitív löketet adhat a srácoknak, plusz rá is tudnak hangolódni az egész EB-re. Nem azért, mert ne tartottam volna komoly ellenfélnek a szigetországi csapatot, hiszen amíg a labda gömbölyű a fociban bármi megtörténhet, csak épp tisztában voltam a nyilvánvalóval – hogy a mi keretünk sokkal erősebb, mint az övék.  És ha már az íreket sem tudjuk legyőzni, akkor akár utazhatunk is haza. Bár nagyra becsültem Trapattonit és a tudását, volt egy olyan gondolatom is, hogy ő már többet árt az íreknek, mint használ.

A meccsre teljes harci készültségben mentünk – Bazsi egyelőre Bogdán mezében parádézott, de fogadtak Németh-tel, hogy ha a srác ma gólt lő, akkor innentől kezdve csak és kizárólag az ő mezét fogja viselni. Inkább nem kérdeztem meg a csatárunkat, hogy neki ez miért is olyan piszok fontos. Pluszban két gigászi méretű magyar zászlóval is felszerelkeztünk, és nem maradhatott el az arcra festett magyar zászló sem.

A Stade Vélodrome magyar szektora teltházas volt, meglepően sokan látogattak el a mérkőzésre, és szinte biztosra vettem, hogy hangulatában a hazai pálya érzetét fogja kelteni a meccs a srácokban. A himnuszok idején néma csend volt a stadionban, de amint a végére értek, hatalmas üdvrivalgás tölt ki a magyar és az ír szurkolók részéről egyaránt. A találkozót mi kezdtük, és gyakorlatilag a második percre már megvolt az első helyzetünk, ami Ádámka nevéhez fűződött. Az írek alig-alig birtokolták a labdát, ha mégis, akkor sem túl sokáig. Nekünk viszont szinte minden támadásunk kapura lövéssel végződött, aminek a tizenhatodik percben meglett az eredménye, Koman volt az első fecske, ő helyezte az első gólt az ír kapuba. Innentől kezdve már nem volt kérdéses az, hogy nyerünk-e vagy sem, csupán az, hogy mennyi lesz az annyi. Másodiknak Ádámka gitározhatott, amit a közönség az I will survive-val díjazott, és természetesen mi sem maradhattunk ki a buliból. Még a szünet előtt betalált Gergő is, így teljes volt a boldogság. Mivel az első félidőt végigkiabáltuk a szünetben elmentünk szerezni némi üdítőt. Éppen hogy csak visszaértünk a második félidő kezdetére. A helyzeteink a továbbiakban is megmaradtak, és tíz perc után meglett a negyedik gól is, ami Dzsudzsák nevéhez fűződött. A magyar szurkolótábor ekkor kezdett rá a "Még, még, még, még, még, ennyi nem elég" rigmusra.

A hetvenötödik percben, a cseréket követően a beálló Németh tette fel a pontot az i-re a büntetőből kapuba tekert labdájával. A meccs végéig megmaradt ez az állás, így lefújáskor a srácok a magyar szektor előtt tapsolták a közönséget, akik "Szép volt, fiúk"-kal éltették őket. A srácok nagyon éltek, bohóckodtak, táncoltak, pedig ez még csak az első meccsük volt. De nem bántam, örültem neki, hogy boldogok, mert kétségkívül azok voltak.

Amikor elkezdtek leszállingózni a játékos kijárón, akkor mi is elindultunk a parkolóba, mivel visszafele Sanyi bácsi engedélyével a csapatbuszon utazhattunk. Még így is nekünk kellett várunk a fiúkra, mert természetesen kik értek ki utoljára? Rudolf Gergely, a meccs másik négy gólszerzője, és a kapusunk. Ettől függetlenül amint odaértek Gergő nyakába ugrottam, mire megcsókolt. Végül a többiek heves krákogása és huhogás – Koman és Ádámka voltak a leghangosabbak – elszakadtunk egymástól, és kézen fogva felballagtunk a buszra.

– Szeretnél elemzést? – kérdeztem Rudit, mikor már a buszon ültünk, és fejemet a vállán nyugtattam.

– Mindennél jobban! Mesélj! – lelkesült föl, bár némi iróniát azért éreztem a hangjában.

– Jól játszottatok, de a helyzetkihasználásotokon még van mit faragni. Ja, meg a rögzített helyzetekkel, mert a szögleteknek túl sok érdemi eredménye nem született.

– Ezzel Ádámkát piszkáld! – mentegetőzött vigyorogva, mire összeráncoltam a homlokom.

– Miért, te tán nem tudsz fejelni? – Felemelve a fejem a válláról ránéztem, és a mutatóujjammal megböktem a mellkasát. Nem válaszolt, úgyhogy inkább folytattam. – Erősebb csapatok ellen hamarabb vissza kell zárni védekezésnél, és már a saját térfelükön letámadni. Az íreknek is volt talán két szituációja, mikor eljutottak a kapunkig, mert nem volt rendesen lezárva a terület.

– Ha nem vigyázunk, a végén kitúrod Sanyi bá'-t a helyéről! – Dzsudzsi feje jelent meg az előttünk lévő két ülés között. Gergő hangosan felnevetett, én csak leintettem a szélsőt. Jó hangulatban telt el az út a szállóig vissza, ahol a fiúk kis kimenőt kaptak – betámadhatták egy kis bulizás céljából a hotel erre alkalmas helyét, de végül az lett belőle, hogy Ádám lehozta gitárját, és körben ülve énekeltünk – egy-két üveg sör mellett. Éjfél körül már mindenki a szobájában volt, és éltem a gyanúval, hogy hozzánk hasonlóan, nem sokáig fecserésztek.

Ajánlott zene: Edward Maya feat. Vika Jigulina - Stereo Love

Másnap a reggelit követően kimentünk a csapat délelőtti edzésére – én főleg azért, mert Sabrina megesketett, hogy valamiféle mozgást azért fogok végezni, így az edzés elején futkostam velük, illetve a tréning labda nélküli részét boldogan csináltam velük.

Amikor aztán már a gömbölyű játékszer is képbe került, akkor én helyet foglaltam a kispadon, és onnan szemléltem a csapatot. Pár évvel ezelőtt nem sokat tettem volna fel arra, hogy most ilyen csapatunk lesz, hogy kijutunk az EB-re, hogy olyan összetartóak lesznek, mint sok klubcsapat. Elmélkedésemből az elém álló Ádámka és Dzsudzsi szakítottak ki.

– Legyél bíró! – Fogalmam sem volt miről beszélnek. – Kihívott egy hármas szabadrúgáslövő versenyre, és kell valaki, aki pártatlan. – Kezdtem megvilágosodni.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert az Ádám csal! – mutatott rá Balázs a dologra, amin muszáj volt kuncognom.

– Nem is igaz! Te vagy az, aki mindig akkor akarja kezdeni, amikor épp volt egy jó lövése.

Igazság szerint teljesen olyanok voltak, mint az óvodások, és szerintem Atus is érettebben kezelte volna a szituációt, de ezt a világért meg nem mondtam volna nekik. Miféle mazochista ember lennék, ha elvenném magamtól a szórakozás lehetőségét?

– Honnan veszitek, hogy én pártatlan leszek? – kérdeztem megemelt szemöldökkel.

– Mert Gergő nem játszik. Vele szemben kételkednék a pártatlanságodban, de így nem – jelentette ki Ádámka.

– Rendben! – sóhajtottam fel. – Menjünk. – Felálltam, és a srácok nyomában elindultunk az egyik kapu felé, ahol már ott terpeszkedett Bogdán. – Dzsudzsi, nem szeretnéd inkább Gyurcsót játszatni magad helyett? Tudod, hogy meglegyen az Ádámok triumvirátusa. – Csak én találtam viccesnek, mert se Dzsudzsi, se Ádám nem nevetett rajta – egyik sem.

– Mielőtt belekezdenétek. Mi a tét? – kérdeztem, mire mindketten elgondolkoztak.

– Egy rekesz sör? – kérdezte Ádámka, mire a szélső bólintott, és belekezdtek a vérre menő küzdelembe.

 – Ez nem fair! Regi szólj rá! Még csak úgy sem tesz, mintha próbálna védeni! – Balázs hisztijén muszáj volt felnevetnem.

– Mondtam, hogy jobban járnál, ha Gyurcsót delegálnád, mert ő is Ádám, és az Ádámok egy összetartó közösség – közöltem balta arccal a szélsővel.

– Az Ádámok az elit! – tette hozzá Ádámka, amihez a kapus buzgó bólogatással helyeselt.

– Na, ti nagy elit. Ha még egy ilyen meg látok, akkor két rekesz sörrel jöttök. Eggyel ide, eggyel oda – mondtam a két Ádámnak, mire Bogdán egyből elkezdett a labdára koncentrálni, és ki is ütötte a csatár lövését.

– Egyből semmi! – jelentette be Dzsudzsi büszkén. A következő lövés a kapus kezéről a kapufára csorgott, amitől Ádámka kezdett kicsit feszült lenni.

– Ne bámuljatok! – mondta elővéve a durcás óvodás énjét.

– Nem azért, de amikor Münchenben játszol hányan is szokták nézni, ahogy nekikészülsz egy szabadrúgásnak? – kérdeztem, de csak leintett, mondván "az más".

– Én vagyok a bíró. Nekem muszáj néznem. – Csak megforgatta a szemét, és tudtam, nyertem. Egy-null, Ádámka, egy-null!

A harmadikat végül sikerült begyötörnie, így most már Dzsudzsin volt a sor. A szélső az elsőt egyből a bal felsőbe vágta, nem kis stresszt okozva így a csatárnak, de a következő kettőt magabiztosan védte a csodakapusunk.

– És ilyenkor mi van? – fordult felém a két focista, mire arcomra vigyor telepedett.

– Hirtelen halál. – Focistákról lévén szó, nem kellett nekik magyaráznom, Ádám egyből felkapta a labdát, és a tizenegyespontra helyezte, de a lövését Bogdán vetődve kiütötte. Dzsudzsi lövése a kapu mellé ment, így a küzdelem folytatódott. Már lassan a fél csapat ott állt a kapu körül figyelve az eseményeket.

A harmadik sikertelen kör után Sanyi bácsi szólt közbe:

– Azt már tudjuk, hogy ha holnapután az angolok ellen tizenegyest kapunk, ki nem fogja lőni. – Az egész csapaton jókedvű nevetés futott végig, csak a két említett nem értékelte annyira az edző bácsi humorát. Lehet, nem is az én vicceimmel volt baj, hanem az ő humorérzékükkel.

Magukra véve a sértést mind a ketten belőtték a maguk kis büntetőjét.

– Ennek soha nem lesz vége! – huppantam le a fűbe, miközben törökülésbe húztam a lábaimat. A csapat ismét felnevetett, de Ádám és Balázs már annyira beleélték magukat, hogy csak két szúrós tekintet kaptam válaszul.

Cirka tíz körrel később aztán sikerült dönteniük, Ádámka nagy nehezen begyötörte a büntetőjét, Dzsudzsiét meg kiütötte Bogdán, bár éltem volna a gyanúperrel, hogy igazából már a kapus is kezdte unni a két kis kakast.

– Amint hazaértünk, megkapod a sörödet – mondta Dzsudzsi, mire Ádám teljesen kiakadt.

– Mi az, hogy mikor hazaérünk? Most!

– Kérlek, légy szíves? – érdeklődtem a csatártól, de leintett.

– Hagyd, nem tanult jó modort – telepedett le mellém Koman vigyorogva.

– Miben fáradtál el ennyire édes fiam? – állt fölénk Sanyi bá', mire a középpályás úgy ugrott fel mellőlem, mint aki parázsba lépett. Egyből buzgó mentegetőzésbe kezdett, és a többiekhez csapódott. Miközben levonultam a pályáról, hogy végre ténylegesen is véghezvihessenek néminemű labdarúgást, még hallottam, hogy Dzsudzsi és Ádámka épp arról vitatkoznak, hogy tulajdonképpen mikor kellene megadnia azt a rekesz sört.

– Aminek a fele ugye az enyém – csatlakozott be Bogán, én meg kapva kaptam az alkalmon.

– A másik pedig az enyém – kiáltottam oda nekik, mire magyarázkodni kezdtek volna, de Sanyi bá' beosztotta őket csapatokra, úgyhogy erre nem maradt idejük.

*

Ajánlott zene: Don Omar - Hasta que salga el sol

A két nappal későbbi angolok elleni meccs gyorsan elérkezett, de nem aggódtam, egy cseppet sem, mert tudtam, hogy ilyen egységes talán még soha nem volt ez a csapat. Az edzéseken mindamellett, hogy komoly munka folyt, jó hangulat uralkodott, és egymást érték a csipkelődések. Ráadásul ezt az angol csapatot egy évvel korábban edzőmeccsen már megverték.

A győzelem sem volt lehetetlen – főleg úgy, hogy az angol csapat némiképp hiányosan állt fel – a döntetlen pedig egyenesen elvárás volt.

Az első félidő, izgalmasan, sok helyzettel, de gól nélkül zárult, amit mindenképpen pozitív előjelnek fogtam fel. Az angoloknak jó volt a csapata, mind védekezésben, mind támadásban remekül helyt álltak. Ugyanakkor a mi válogattunk pedig amellett, hogy remekül játszott rendelkezett egy átlagon felüli szurkolótáborral, akik minden egyes helyzetet, lövést vagy szerelést lelkes tapssal, és biztatással háláltak meg.

A második félidő közepén aztán az angolok Danny Welbeck révén megszerezték a vezetést, de Dzsudzsák távoli bombájából öt percen belül egyenlítettünk. Büszke voltam a srácokra, és ez az érzés percről percre csak fokozódott, ahogy láttam, hogy egyre felszabadultabban fociznak, ugyanakkor semmit sem veszítenek a koncentrációjukból.

A mérkőzés végéig megmaradt ez az állás, így ugyan csak egy ponttal, de elégedetten vonulhattak le a fiaink a pályáról.

– Úgy látszik megérte a sok gyakorlás az írek elleni meccs után – vigyorgott unokabátyám a névrokonára, mikor kijöttek a parkolóba. Lepacsiztak a szélsővel, és eddig voltam képben az eseményekkel, mert Gergő hátulról elkapott, és megpörgetett a levegőben.

– Gratulálok, csapatkapitány úr! – vigyorogtam rá, mikor letett a földre és megcsókoltam.

– Khm – krákogott közbe Ádámka. – Hogy az ördögbe csináljátok, hogy még most is olyanok vagytok, mint akik egy hete járnak együtt? – Gergővel összenéztünk, közelebb húzott magához, és egy puszit nyomott a homlokomra.

– Tudod Ádámka, ezt hívják szerelemnek – mondtam a csatárra vigyorogva, aki őszintén elmosolyodott.

*

Két nappal később a horvátokat kettő-nullra vertük meg, így mivel az angolok gólkülönbsége jobb volt, csoport másodikként mentünk tovább az egyenes kieséses szakaszba, ahol a cseh válogatott várt ránk. A srácok nem aggódtak, állatira nyugodtak voltak, véleményem szerint túl nyugodtak, és kicsit talán flegmák, amiért kaptak egy óriási letolást tőlem. Nem értettem, hogy hogyan képesek félvállról venni egy ilyen fontos meccset. Azt aláírtam én is, hogy a csehekkel jobban jártunk, mint ha teszem azt a spanyolokat vagy a németeket kapjuk, és így reális esélyünk is volt a továbbjutásra, de akkor sem tartottam nyerő ötletnek, hogy nem veszik komolyan.

– Gina, mi nem nem vesszük komolyan, csak nem stresszelünk rájuk – mondta Koman, de nem igazán lettem tőle nyugodtabb.

– Na, jó, akkor most elmesélek neked egy történetet. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csapat... – kezdtem, de a középpályás leintett.

– Nem szükséges a tanmese. Tudom mi vár azokra a csúnya, buta fiúkra, akik nagyképűek és lenézik az ellenfelet – kiesés. Éppen ezért fognak a csehek hazautazni, mert nem gondolják, hogy a csapatunk képes lehet megverni az övékét. Holott a bwin is megmondta, hogy szinte ugyanannyi az esélyünk, mint nekik. – Az utolsó mondatáért kapott egy enyhe vállba suhintást, de azért valamelyest megnyugodtam.

A meccs napján aztán váratlan látogatók érkeztek, nagyjából annyian voltak, mint egy kis létszámú turistacsoport, és ezzel el is terelték a figyelmemet arról, hogy tulajdonképpen az idegeim pattanásig feszültek attól, hogy a Csapat esetleg elmafláskodhatja a meccset. Kimi, Nando, Jaime, Jasmine valamint Lexi megjelenése felvillanyozta a napjaimat.

– Gondoltunk beugrunk Anglia és Németország között – válaszolta a finn, mikor megérdeklődtem, hogy mi a búbánatos eget keresnek itt. Szóval valahogy sikerült nekik helyet teremteni a lelátón, plusz mi is átcsoportosultunk velük együtt a VIP páholyba, mert valószínűleg elég furán néztek volna rájuk a magyar szurkolótábor közepén. Bár én ajánlgattam a srácok mezeit, de csak Lexi fogadta el, ő viszont velem, Bazsival és Flórával egyetemben, tetőtől talpig magyar zászlónak öltözött.

– Ugye tudsz róla, hogy nem ez a legígéretesebb találkozó a mai meccsek közül? – érdeklődte Nando, szélesen vigyorogva, mire vállon bokszoltam.

– Az lehet, de hogy ez lesz a legizgalmasabb, azt garantálhatom – vigyorogtam rá és igazam is lett. Amikor nem a pályán voltak izgalmak, akkor a legjobb barátnőmmel cseverésztem. Néha olyankor is, mikor épp izgalmas dolog történt a pályán, ilyenkor csatlakoztunk a szurkolók reakciójához, majd visszanéztük a kivetítőn, hogy tulajdonképpen min is háborodtunk föl ennyire.

– Tudok a kis balhétokról Rudival – közölte két kapura lövés között Lexi, olyan hangsúllyal, mintha az időjárásról cseverészne.

– Honnan? – kérdeztem vissza, de amint kimondta, rájöttem, hogy rossz kérdést tettem fel.

– Bingó. Ott a pont. Ez az a kérdés, aminek még csak fel sem szabadott volna merülnie benned, mert neked kellett volna elmesélned. Egyébként Bojant minden részletbe menően beavatta Rudi. A spanyol továbbítottam Taminak, aki felhívott, hogy ha úgy adódna, tegyelek helyre. – Megszakította a mondandóját, és felugorva tapsolta meg Bogdán hatalmas védését.

– A kis spanyolhoz még lesz egy két szavam – morogtam magam elé.

– És azt is mondták, hogy találkoztál Martinnal… – Láthatóan elgondolkozott valamin, nekem pedig ötletem sem volt afelől, hogy mi lehet az. – Hallottam azt is, hogy van egy fia.

– Igen van, tündéri kis srác, csak épp Martin azt nem hajlandó elárulni, hogy ki az anyja. – Némi felháborodottság volt a hangomban, mert én teljes, mindenre kiterjedő beszámolót adtam neki az életemről, ő pedig egy ilyen aprónak nem mondható infót képes elhallgatni előlem.
– Én azt hiszem, tudom… – Kérdőn kaptam rá a tekintetemet, és ezúttal az sem érdekelt, hogy a közönség épp lelkes ovációban tört ki. Ez lényegesebb volt szinte mindennél. Lexi arcát látván egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy esetleg ő, de azonnal el is vetettem az ötletet, mondván, arról tudnék. – Emlékszel arra a lányra, aki egy évvel alattam járt gimiben, és szinte soha senkivel nem beszélgetett senkivel? Szőke volt, meg kék szeme volt, vékony alkatú, de nem túl magas...– Bólintottam, jelezve, hogy tudom, kiről van szó.

– Ha jól rémlik, talán Anna volt a neve. – Kurtán bólintott, majd folytatta.

– Szóval rebesgették, hogy nem fejezte be a gimit, sőt egy időre fel is szívódott. Meg azt is, hogy volt köze Martinhoz. Szóval szerintem ő lesz az. – Nem tudtam elképzelni a dolgot. Úgy értem, az a lány mindig olyan ártatlannak és visszahúzódónak tűnt, fel sem merült volna bennem, hogy köze lehet Martinhoz. Azt gondoltam, hogy az ilyen típusú lányok messziről elkerülik a Martin-féle fiúkat. Ezek szerint tévedtem.

– Csak úgy szólok – kezdte Kimi megböködve a vállam –, hogy épp most szerzett vezetést a csapatod.

A pályára kaptam a tekintetem, ahol éppen Koman és Gergő ölelkezett össze.

– Ki szerezte a gólt? – kérdeztem a finntől, és magamban azért fohászkodtam, hogy normális választ adjon.

– A szőke. És a pasid adta gólpasszt. – Elvigyorodtam, és felállva tapsoltam nekik, Kiminek pedig megköszöntem az infót.

– Egyébként Lara merre van? – érdeklődtem a pilótától.

– Valahol itt Franciaországban, csak a spanyolokat boldogítja.

– Jogos, gondolom te is szívesebben ülnél a finnek meccsén. Ja, hogy nem jutottak ki, bocsi. – Arcomon letörölhetetlen vigyor ült, és kicsit mintha Kimi is elmosolyodott volna, majd lemondóan megcsóválta a fejét.

A mérkőzést végigvigyorogtam, mert biztos voltam benne, hogy így vagy úgy, de meglesz a srácoknak. Végül – bár egyenlítettek a csehek – de Rudi véghajrában lőtt góljával megnyertük a meccset így továbbjutva a legjobb nyolc közé, és tudtam, itt már nincs olyan, hogy könnyű ellenfél.

A játékos kijárónál vártunk a srácokra unokabátyámmal, Flórával és Lexivel – Kimi, Nando és Jaime-ék a hármas sípszót követően leléptek, mondván nekik holnap délutánra már Németországban kell lenniük ilyen-olyan PR rendezvényeken. Gátlástalanul kiröhögtem őket, de azért még mielőtt elmentek volna felvetettem, hogy a magyar futam után, ha gondolják, megint eltölthetnénk pár napot Velencén, lazítás címszóval, csak egy kicsit átalakult társasággal – nyilván Sebastian elhagyására gondoltam, Tami miatt. Kimi és Nando mondta, hogy jó, de akkor hoznák a barátnőiket is. Pardon, a spanyol esetében menyasszony, mert még tavaly szezon végén két futamhétvége között megkérte Dasha kezét. Bár még nem találkoztam a lánnyal, de ha el bírja viselni Nando hülyeségeit, biztos aranyos. Jaime csak megköszönte a meghívást, és visszautasította. Sajnáltam azt, hogy végül a barátság nem működött, mert őszintén kedveltem a kis spanyolt.

A fiúk óráknak tűnő idő után jöttek ki a stadionból. Arcukról sütött az öröm, de ugyanakkor kicsit le is voltak törve.

– Kivel játsszátok a következőt? – kérdeztem. Már kopott a fényem, nem követtem annyira figyelemmel a teljes EB-t, inkább csak a lényegesebb meccseket.

– Hollandia – felelte Dzsudzsi, mire elhúztam a számat. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján sok jóra nem számítottam, mert a hollandok évek óta nagy mumusnak számítottak. Akármilyen jó formában voltak is a srácaink, a hollandokra úgy rástresszeltek, hogy jóval forma alatt játszottak.

– Hallottad a remek hírt? – kérdezte Rudi elkenődve mikor kijött a stadionból. Hátulról átkarolta a derekam, és puszit nyomott az arcomra.

– Hé! – fordultam meg az ölelésében. – Adtál egy gólpasszt, és a te góloddal nyert a csapatod, ugrálnod kéne örömödben, ehelyett keseregsz. Basszus srácok! – fordultam meg, mire többen felém kapták a tekintetüket. – Ugyanazt csináljátok, amit eddig. Bepánikoltok attól, hogy jönnek a hollandok, és ez kihat a játékotokra, és ők ezt pontosan tudják. Csak egyszer, egyetlen egyszer ne rémülnétek meg tőlük. Csak egyszer mennétek ki sziklaszilárd eltökéltséggel a pályára ellenük. Ha a tizenegy pályán lévő játékos ugyanannyira akarja a győzelmet, akkor akár meteor is zuhanhat a stadionra, megnyerik a meccset. Csak higgyétek el! – Morajlás futott végig a csapaton, és emésztgetni kezdték, amit mondtam.

– Kinevezünk CSK-nak – vigyorgott Koman, mire csak legyintettem, és Gergő felé fordultam.

– Egyébiránt ne várd, hogy a csapatod elhiggye a győzelem lehetőségét, ha te magad nem bízol bennük, és abban hogy képesek rá – mondtam a csatárnak, aki mintha kicsit megsértődött volna.

– Én hiszek bennük, jobban, mint bárki! – jelentette ki felháborodottan.

– Akkor éreztesd velük! – mosolyogtam rá. – Értékeltek meccs után? – kérdeztem, mire csak bólintás volt a válasz.

– Akkor elmegyünk Lexivel megiszunk valamit. – Karjaimat a nyaka köré fontam, és lábujjhegyre állva apró csókot nyomtam a szájára.

– Rendben, vigyázzatok magatokra! – kérte, majd egy utolsó búcsúcsókkal utunkra engedett.

Hívtuk Bazsiékat is, de unokabátyám csak mosolyogva nemet intett, mondván most nekünk van szükségünk nosztalgiázásra. Így hát taxiba pattantunk a vörös hajú lánnyal, hogy egy nem túl hangos kocsmába vitessük magunkat. Méltóképpen akartuk eltölteni az utolsó marseille-i éjszakának. Neki, mert másnap délelőttre már Németországban kellett lennie, nekem pedig, mert a következő naptól már Párizsban lakott és edzett a csapat – velük és Ádiékkal együtt pedig én is.

– Szóval mesélj, mi újság veled? – kérdeztem, immár a koktélunkat kortyolgatva.

– Semmi érdekes. Zajlik az élet, bár erre számítottam már korábban is. Elképesztően élvezem az egészet, mert ezért tanultam éveken keresztül, és hagytam ki a jobbnál jobb bulikat. – Hangos krákogással jeleztem, hogy némi zavart éreztem a történetben.

– Nekem nem így rémlik. Már ami a kihagyott bulikat illeti. Úgy emlékszem, arra mindig tudtál időt szakítani. – Elvigyorodott, és elkezdtünk nosztalgiázni és feleleveníteni az összes jó gimis bulinkat.

– Na, jó, hatodszor pittyeg a telefonod SMS miatt, és minden üzenet olvasása közben úgy vigyorogsz, mint akit baszni visznek. Ki a pasi? – Kérdeztem rá a harmadik koktélunkat iszogatván.

– Miből gondolod, hogy pasi van a dologban? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel, arcán széles vigyorral.

– Mert a Velencén írott kódexünkben benne van, hogy csajos-dumálós-iszogatós este közben csak akkor SMS-ezünk, ha pasi van a képben. Egészen konkrétan akkor, ha a nagybetűs PASI van képben. Szóval ki az?

– Maradjunk annyiban, hogy Velencére lehet, hogy nem egyedül megyek. – Kacsintás kísérte mondandóját, és pedig fájdalmasan felnyögtem. Tudtam, hogy ennél többet úgysem húzok ki belőle, bárhogy próbálkozom is.

Három után értünk a szállodába, ahol Lexi gyakorlatilag már le sem feküdt, hanem egy gyors búcsúzkodás után már ment is ki a reptérre, mondván rövidesen indul a gépe, és úgyis sokáig tart a becsekkolás. Ebben erősen kételkedtem, mert úgy gondoltam, kevés olyan ember van, aki hajnalban akar Németországba utazni.

Miután gondosan bezártam mögötte a szobaajtót, ruhástól dőltem az ágyamba, és egyből el is nyomott az álom. A telefonom ütemes rezgésére ébredtem. Mint aki hangyabolyba nyúlt, úgy kaptam le az ördögi készüléket az éjjeliszekrényről. Üzenetet jelzett, feladónak pedig Lexit írta ki. "Egyébként Jens az." – Ez a három szó állt benne, és elsőre minden kommentár nélkül dobtam volna félre, de aztán a korai óra ellenére is beindultak a kerekek az agyamban, és minden a helyére ugrott. Villám tempóban pötyögtem be neki a válaszüzenetemet. "Egyrészt egyszer még kinyírlak, amiért felkeltettél, másrészt komolyan? Tényleg? Mármint Jens, mint Jenson Button?" A válasz azonnal megérkezett egy hosszú, vigyorgó hangulatjelekből álló SMS formájában. Ezt egy igennek vettem, úgyhogy mosolyogva dőltem vissza az ágyba, de pillanatok alatt rájöttem arra, hogy esélyem sincs arra, hogy visszaaludjak. Kimásztam tehát az ágyból lezuhanyoztam, átöltöztem és összepakoltam a cuccaimat. Fél nyolc lévén lementem a szálloda éttermébe meginni egy kávét, de hagytam egy cetlit Bazsiéknak, hogy tudják, még élek.

Legnagyobb meglepetésemre az asztaloknál már ült pár focista, nyúzott arccal, válogatottas melegítőben. Vigyorogva ültem le közéjük, kezemben a kávémmal.

– Mikor értél vissza? – kérdezte Koman. Ádámka éppen az asztallappal kötött közelebbi ismeretséget, Bogdán pedig a távolba révedt. A szöszi sem tűnt sokkal frissebbnek, de talán ő volt legalkalmasabb a kommunikációra.

– Valamikor három után…

– Ako-o-eec-i? – Ádámka mormogott valamit a karjába, de semmit nem lehetett belőle érteni.

– Tán, ha felemelnéd a fejed.

– Akkor mit keresel itt? – Abban a pillanatban, hogy végigmondta, a feje visszahanyatlott az asztalra.

– Hosszú sztori, majd mesélek Párizsban. Gergő? – érdeklődtem a középpályástól.

– Még alszik.

– Tényleg, és ti? – kérdeztem vissza.

– Hosszú sztori. Majd mesélünk Párizsban. – A nagyÁdám válaszolt felém fordítva a fejét. Ennyiben maradtunk, és izgatottan vártam már a párizsi napokat. Nem azért, mert odáig lettem volna a francia fővárostól, csupán azért, mert volt egy olyan érzésem, hogy a fiaink ott valami olyat fognak produkálni, amivel beírják a nevüket a történelemkönyvekbe.