36. fejezet

Egy csók, rosszkor

Amikor Gergő húga másnap hazajött, tisztán látszott rajta a változás. Őszintén boldog és vidám volt, felszabadult. Olyan, amilyennek még soha nem láttam, pedig ismertem már egy ideje.

– Igazából régen ilyen volt. Nem is tudom, mikor változott. Talán Bálint hatására, de jó újra így látni őt – mondta Rudi, mikor megemlítettem neki.

A spanyol sráccal rengeteg időt töltöttek együtt, vagy nálunk voltak, vagy Bojanéknál, vagy csak bolyongtak valamerre a városban. Videojátékoztak, filmeket néztek, viccelődtek egymással. Az egész kettejük között kialakuló kapcsolat őszintén emlékeztetett arra, ami kezdetben volt köztem és Rudi között.

Április elején Tami ellátogatott Svájcba, hogy higgadt fejjel meg tudják beszélni a dolgokat Sebastiannal, bár a lány tényleg semmit nem akart – csak elhozni a cuccait, és békében elválni. Míg a szőke lány úton volt, Bojan egész álló nap Rudi sarkában lihegett, hogy vajon most mi lesz. Én remekül szórakoztam rajta, Gergő annyira nem.

– Hé, Kölyök, nyugi! Ha a húgom mond valamit, akkor az úgy van. Ha azt mondta, hogy nem megy vissza Vettelhez, akkor nem is fog – mondta el a spanyolnak, aki bólintott egyet, bár a nyugalom jelei a továbbiakban sem látszottak rajta. Amikor este Tami hazajött Bojan természetesen nálunk várta, és amint a lány belépett csontropogtató ölelésbe zárta. Ezt látva Rudival gyorsan összenéztünk, és mindketten tudtuk, mire gondol a másik. Ő is magunkat látta bennük, és ez talán őt is megnyugtatta.

Tami nagyvonalakban felvázolta, hogy mi volt Genfben – Sebastian elnézést kért tőle, többszörösen is, majd beismerte, hogy tévedett. Önmagával kapcsolatban, mert bár mindennél jobban ki akart szeretni Hannából nem sikerült, csak addig mondogatta magának, míg el nem hitte. Tami valószínűnek tartotta, hogy rövid időn belül újra együtt lesznek, de nem bánta. Azt mondta, ő örül, ha Seb boldog. Mi pedig örültünk, mert ő örült. Bojannal aztán ezt megünnepelvén elmentek moziba. Vagy fene se tudja, hova.

– Nem is mondod neki, hogy egyben hozza haza a húgod? – kérdeztem vigyorogva Gergőtől, nyaka köré fonva a kezemet, mire hangosan felnevetett.

– Tisztában van a következményekkel. Azt mondta, vállalja. – Vele együtt nevettem.

*

Ajánlott zene: Glee - Dream on

Májusra másfél koreográfiával készen voltunk, tudatosan a rumbát hagytuk a végére. Úgy voltunk vele, hogy minél frissebb, annál jobb. A kortárs teljesen kész volt, azt már csak próbáltuk, tökéletesítettük, a választottnak pedig csak a legvége hiányzott. Imádtam a táncainkat. Mindkettőt, de a kortárst főleg. Az emelésekhez, dobásokhoz, az összes akrobatikus elemhez magas technikai tudás kellett, iszonyatosan látványosak voltak ráadásul mindegyik a legmagasabb értékű elem, tehát helyes kivitelezés esetén elképesztően magas pontszámot kaphattunk.

Ádi és én is segítettünk a koreografálásban, főleg az emeléseknél. Sabrináék könnyebb elemeket akartak bele, mi erősködtünk, hogy mehetnek a nehezebbek, és végül mi nyertünk – utólag belátták, jól döntöttek, hogy hagytak minket érvényesülni.

– Srácok, ez fantasztikus – mondta Tobias az egyik próbán, miután letáncoltuk. – Ezt így, ahogy van vihetnétek az EB-re. – Szeretett túlozni, inkább Sabrina volt az, aki szórta a kritikákat, de most ő is elismerően bólintott. Tudtam, hogy tényleg így látják, és valóban jó volt. És ez rettentően jól esett.

– Maradjatok még, ha gondoljátok, mi megyünk – mondta Sabrina, mi pedig bólintottunk. Megvártuk, míg kimennek, majd elindítottuk a zenét és nekiálltunk letáncolni az elejétől. Mindketten teljesen átéltük az egészet, együtt éltünk a zenével, a koreográfiával. A szám végén lihegve álltunk egymással szemben, még a tánc hatása alatt voltunk. Fogalmam sincs, Ádi mikor hidalta át a kettőnk közötti teret, vagy hogy mikor kerültek a kezei a derekamra, és hogy mikor értek össze az ajkaink. Ahogy azt sem tudom, hogy mikor csúsztak a kezeim a nyakába, és mikor csókoltam vissza. Annyira hihetően játszottuk a szerelmespárt tánc közben, hogy Tobias és Sabrina nélkül talán elfelejtettünk kizökkenni a szerepből.

Abban a pillanatban, mikor rájöttem mit is művelünk, mint aki tüzes vashoz nyúlt ellöktem magamtól és három lépést hátráltam. Képtelen voltam elhinni, hogy mit műveltünk. Butaság volt. Butaság volt itt maradni, butaság volt ezt a koreográfiát táncolni. Butaság volt hagyni magam megcsókolni, és butaság volt visszacsókolni.

– Ez… hiba volt – mondtam felnézve Ádám szemébe. El kellett volna mennem. Azon nyomban ki kellett volna mennem a teremből, de nem tettem.

– Akkor miért csókoltál vissza? Gini ne mondd, hogy nem élvezted! Ne mondd, hogy neked meg sem fordult a fejedben, hogy te meg én… – Nem hagytam, hogy befejezze.

– Hát nem érted? A táncon kívül nincs olyan, hogy te meg én. És nem, soha nem fordult meg a fejemben hogy újra együtt lehetnénk. Az már a múlt. És felmelegítve csak a töltött káposzta jó. – Ezt a lehető legőszintébben mondtam. Komolyan gondoltam, hogy olyan, hogy mi, nem létezik. Nem létezik azóta, hogy én Pestre költöztem.

– Akkor miért csókoltál vissza? – kérdezte elém lépve, mire felnevettem, bár jókedv sok nem volt benne.

– Mindenki követ el hibákat. És mert benne voltam a szerepben. Nézd Ádi, szeretlek, mert sok dolog köt minket össze, és mert a barátom vagy. Épp ezért mondom, hogy ne csináld ezt. Ne áltasd magad azzal, hogy lehet valami, mert nem lesz. Látod ezt? – emeltem fel a kezemet, amelyen a Ruditól kapott gyűrűt viseltem. – Vőlegényem van, akit szeretek. Akibe szerelmes vagyok – pontosítottam. Bár arról fogalmam sem volt, hogy ez a vőlegény hogyan fog reagálni erre az egészre, ha megtudja. Mert afelől nem volt kétségem, hogy meg kell tudnia.

– Rendben van – felelte elkínzott arccal. – Minden maradhat így? – kérdezte, és nem igazán értettem mire gondol. Ha a koreográfiára, akkor azon nem vagyok hajlandó változtatni. Ha a barátságunkra, az nem tudom, hogy áll ezek után.

– Szeretném, ha több ilyen nem lenne – kértem.

– Nem lesz. Ígérem. – Szavait nyomatékosítva bólintott egyet.

– Remek.

Köszönés nélkül vágtattam ki a teremből, egyenesen az öltözőbe. Magamra rángattam a farmerom és a sportcipőmet, majd az övtáskámat keresztbe dobva magamon rohantam az épület előtt álló Kawámhoz. Szükségem volt most arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Fölugorva a neonzöld csodára fejembe húztam a bukósisakot, felbőgettem a motort és kihajtottam az utcára, egészen pontosan az első lehetőségnél kimentem az autópályára. Ki akartam szellőztetni a fejemet, mielőtt hazamegyek, és talán egy kis időt is akartam nyerni. Végiggondolni, hogy miképp kéne elmesélnem ezt az egészet Rudinak, és átrágni magam azon, hogy tulajdonképpen hogyan is történhetett.

Nem tudnám elmondani, hogy merre jártam, de egészen addig motoroztam, amíg még voltak gondolatok a fejemben. Ameddig dolgozott bennem az ideg. Mert ideges voltam, legfőképpen magamra. Mert ha Ádi nem érezte volna a biztatásom, akkor nem csókolt volna meg. Nagyot sóhajtottam, és az út menti táblákat kezdtem szemlélni, hogy elinduljak haza. Igazából nem is voltam annyira messze otthonról, így fél órával később már a milánói ház udvarán szálltam le a hőn szeretett motoromról. Kimért léptekkel sétáltam fel a bejárathoz, mégis, a kezem, amivel az ajtót terveztem kinyitni, enyhén remegett. Egy hatalmas sóhajtás után lenyomtam a kilincset, és beléptem a házba.

– Megjöttem! – kiáltottam el magam, mire Gergő feje jelent meg a nappali ajtajában. Mosolyogva lépett elém egy üdvözlő csókért, de elfordította m a fejem, mire aggodalmasan kezdett szemlélni.

– Baj van? – Nem válaszoltam. – Csináltam valamit? – magamban keserűen elmosolyodtam, hogy egyből magát hibáztatja. Megráztam a fejem. – Akkor mi a baj?

– Menjünk be – biccentettem a nappali felé. Leültünk kanapéra egymás mellé, Rudi pedig várakozóan pillantott rám. A földet pásztáztam a tekintetemmel, és magamban megállapítottam, hogy Sheeva megint egy csomó szemetet behordott. Nevetséges volt, hogy így menekülök az egész dolog elől, mondvacsinált semmiségnek nevezhető problémákat helyezek a valós tény elé. De fogalmam sem volt arról, hogyan tálaljam ezt kíméletesen. Tisztában voltam bele, hogy bármit mondjak is, Rudinak fájni fog, tudtam ugyanis, hogy mit gondol a megcsalásról. Ugyanazt, mint a húga. Hogy a másikból valami hiányzik.

Óvatosan felpillantottam Gergő arcára. Türelmesen személt, próbált megfejteni, analizálni.

– Ádám ma megcsókolt. – Nagyot sóhajtottam, majd hozzátettem: – és én visszacsókoltam. – Láttam a Gergő arcán végigfutó érzéseket. A meglepettséget, a csalódottságot, a haragot, a szomorúságot, a sértettséget, és a fájdalmat. És ez nekem is fájt, főképp azért, mert tudtam, hogy az én hibám.

– Én csak… Sajnálom. Sabrináék elmentek, mi meg eltáncoltuk még egyszer a koreográfiánkat és… Csak megtörtént. Nem jelentett semmit. – Inkább csöndben maradtam, mert rájöttem, hogy a legócskább közhelyek hagyták el a számat.

Gergő nem válaszolt semmit csak felállt, és elindult kifelé.

– Várj! – szóltam utána, mire megtorpant. – Majd lelépek én. Maradj csak – mondtam feltápászkodva a kanapéról. Az előszobában igyekeztem a legapróbbra összehúzni magam, és a lehető leggyorsabban próbáltam magamra kapni a cipőm és a dzsekim. Az övtáskámmal a kezemben nyitottam ki az ajtót, majd mielőtt kiléptem volna, visszafordultam.

– Őszintén sajnálom – mondtam a barna szemekbe nézve, mire Gergő bólintott.

– Tudom. – Én is tudtam, hogy idő kell neki, hogy megeméssze, hogy átrágja magát a dolgokon. A szöges ellentéte volt az általam képviselt azonnal döntésnek. Mindent lehetőséget átvett, megnézte a lehetséges miérteket is. Ebben nagyon hasonlítottak Tamival.

A motoromat kitoltam a kapun, majd az utcán a fejembe húztam a sisakom, és útnak indultam Milánó utcáin. A próbaterem, mint menedék nem tűnt túl jó ötletnek, ezen kívül egyetlen lehetőség lebegett a szemem előtt – Martin. Tudtam, vagy inkább csak bíztam benne, hogy a fiú nem fog elküldeni. Kerülő nélkül mentem hozzá, mert tudtam, hogy rövid úton bőgni fogok.

Martin háza a város másik végében volt, egy viszonylag nagy épület a kertvárosi részben. A kocsifelhajtón hagytam a motort, és a bukómmal a hónom alatt siettem a bejárathoz és csöngettem. Martin pillanatokkal később szélesre tárta előttem az ajtót, és megpillantva engem, az arcára őszinte meglepődöttség ült ki.

– Nem, mintha nem örülnék neki, hogy itt vagy, de kikívánkozik belőlem a kérdés: Mit keresel itt? – kérdezte Martin, miközben beterelt a nappaliba.

– Hosszú sztori. Atus? – Szinte abban a pillanatban, hogy kiejtettem a nevét, a kisfiú levágtatott a lépcsőn.

– Ki jött, apu? – kérdezte, és amint megpillantott az arcára mosoly költözött. – Csókolom Gina néni! – Köszönt hangosan, mire a hangulatomtól függetlenül hangosan felnevettem.

– Hányszor mondtam már, hogy hagyd a nénizést? – Próbáltam rosszallóan nézni rá, de nem ment.

– Téves információt kaptam, mikor azt hallottam, hogy neked már ágyban kéne lennéd? – nézett Martin a fiára magasba emelt szemöldökkel.

– Olvasol nekem mesét? – pillantott rám nagyokat pislogva Atus, elmosolyodtam, majd bólintottam és elindultam utána az emeletre. – Apa, te ne! – szólt rá az utánunk induló Martinra, amin majdnem hangosan felnevettem, de látva a kölyök halálosan komoly arcát, inkább visszanyeltem a nevethetnéket.

A szobába belépve nem tudta elkerülni a figyelmemet az ágyra terített, Milan címerrel díszített takaró. Ez egyből eszembe juttatta Gergőt, de nem volt időm a csatáromon tűnődni, mert Atus a kezembe nyomott egy mesekönyvet, majd befészkelődött az ágyába. La Fontaine meséket kellett olvasnom, és arcomon széles mosollyal tettem ezt, mert sok eszembe jutott a gyerekkoromból. Na, nem a szüleim meséltek, nyilván. Vagy a nagypapám, vagy Bazsiék szülei.

A Teknős és a nyúl után A tücsök és a hangya következett. Én már itt abba akartam hagyni, de Atus kikönyörgött még egyet, így a Róka és a holló is felolvasásra került.

– Itt maradjak, amíg elalszol? – kérdeztem tőle, adva neki egy jó éjt puszit.

– Nem kell, én már nagyfiú vagyok! – jelentette ki határozottan, mire elmosolyodtam.

– Rendben, akkor jó éjszakát. – Kifelé menet az állólámpához sétáltam, hogy leoltsam, de Atus utánam szólt.

– A lámpát azért égve hagyod? – kérdezte, mire mosolyogva bólintottam, majd még egyszer jó éjszakát kívánva behúztam magam után az ajtót.

Leballagtam a földszintre, helyet foglaltam Martin mellett a kanapén, és kezembe vettem az üvegasztalra lerakott forrócsokis bögrét. A bögrét díszítő Ferrari-embléma megmosolyogtatott, de aztán két korty forró ital után belekezdtem a mesélésbe, és felvázoltam az egész Rudi-féle szituációt Martinnak.

– Addig maradsz, amíg szeretnél – mondta. – Bár, ha engem kérdezel, beszélned kéne vele. Nem feltétlen holnap, de valamikor. Nem elkergetni akarlak, örülök, ha itt vagy, meg Atus is szeret, de neked is jobb úgy. – Hálásan mosolyogva megöleltem, majd kértem tőle valami alvós ruhát, és a vendégszobában álomba merültem.

*

Másnap az edzésen Gergő láthatóan feldúlt volt, és még csak véletlen sem pillantott a lelátó felé, ami rögtön szemet szúrt Gabnak. Egyből meg is kérdezte, hogy van-e valami gond.

– Az mindig – feleltem tömören. Kedveltem a srácot, nem arról volt szó. Csak éppen a magánéletünket nem akartam kiteregetni. Senki előtt. Martin nyilván kivételt képezett, mert mint az egyik legjobb barátom, és Lexi híján nem igazán volt máshoz fordulnom. Főképp mert a legjobb barátnőm Olaszországnak még csak a közelében sem tartózkodott. Bár úgy voltam vele, hogy ha a dolgaink Gergővel nem rendeződnek rövid időn belül, Lexi segítségét fogom kérni. De nem akartam zargatni ilyenekkel, mert tudtam, ezer dolga van ebben a szezonban, most hogy végre bekerült a McLarenhez, ráadásul az utazó mérnöki csapatnak is tagja lett. Nem tudom, ennek köszönhetően-e, de erre a szezonra a brit csapatnak sikerült összehoznia egy járművet, ami akár dobogós helyezésre is képes lehetett.

A Milan edzése után csalódottan vonultam a gépemmel együtt a próbaterembe. Amikor tudtam, hogy Gergő már nem lesz otthon, reggel hazaugrottam pár cuccomért, többek közt a laptopomért is. Még mielőtt a mi edzésünk kezdődött volna, megírtam a cikket a honlapra, és a mobilnet csodálatos segítségével elérhetővé is tettem.

A próbánk csendesen és háborúmentesen zajlott, bár Tobiasék is érezték, hogy valami nincs rendben, mégsem szóltak egy árva szót sem, és ezért nem győztem elég hálás lenni. Tovább csiszoltuk a szabadon választott koreográfiánkat, és párszor letáncoltuk a kortártst is, bár mindig elég halványra sikerült, így arra jutottunk, azt inkább hanyagoljuk.

Kimerülten mentem vissza Martinhoz, és arra gondoltam, hogy ha már eltűri, hogy nála lakjak – ideiglenesen – akkor legalább valami hasznosat csináljak, így vacsorára főztem spagettit. Nem túl bonyolult, de mindenki szereti. Este ketten olvastunk mesét Atusnak, utána pedig Martin kielemezte a mai napomat.

– Szerintem pályát tévesztettél. Pszichológusnak kellett volna menned – közöltem vele a tényt.

– Ne ironizálj, segíteni próbálok – kérte.

– Oké, bocsi igazad van. De láttam rajta, hogy milyen. Nem tenne jót az, ha most leállnék beszélgetni vele. – Martin csak egy "Te tudod"-dal intézte el a dolgot, majd elvonult lefeküdni, és nem sokkal később én is hasonlóan cselekedtem.

Ajánlott zene: Glee - Stereo Hearts

Gyakorlatilag a hét hátralévő része hasonlóan telt – Rudival nem beszéltünk, a próbáink siralmasan mentek, Martin szerint meg Atuson kívül mindenkivel szemben ellenséges voltam. A hétvégi meccset a stadionból néztem, és bár pillanatnyilag rosszban voltunk, szurkoltam Gergőnek. Bár úgy tűnt, ez szinte fölösleges, mert szörnyen formán kívül játszott. Nem találta a helyét, a passzai pontatlanok voltak, a lövései fölé szálltak. Ráadásul egy sárgát is sikerült kidumálnia magának a pályán, ami miatt a következő meccset kihagyja.

Ekkor láttam elérkezettnek az időt arra, hogy beszéljek vele. Mert elfogadható volt a dolog, amíg csak edzésen nyújtott rossz teljesítményt, de ha a meccsekre is rányomta a bélyegét a vitánk, akkor ott lépni kellett. A meccset végül megnyerték, de Gergő sokat nem tett hozzá. Hogy úgy mondjam, statisztikailag a pályán volt, de érdemben nem sokat segített. Az öltöző folyosóján vártam meg, és gyakorlatilag az egész csapat előbb végzett, mint ő.

– Mondd, hogy beszélsz a fejével! – kérte Bojan, amint megpillantott.

– Megpróbálok.  – Csak egy halvány mosolyra futotta, mire a spanyol bólintott, és tovább ment, sok sikert kívánva.

Amikor Gergő kijött, megállt előttem és percekig csak néztük egymást.

– Szörnyen sajnálom. Egy idióta voltam, és néha azt kívánom, bár visszaforgathatnám az időt, és eljöhetnék onnan, Sabrináékkal együtt. – Amint a mondandóm végére értem, rettentően furcsa dolog történt. Gergő a kezét nyújtotta felém. Először nem értettem, aztán felnézve a szemeibe, észrevettem, hogy a tekintetével noszogat, így kezemet az övébe csúsztattam.

– Rudolf Gergely vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Velem vacsoráznál ma este? – Arcára a szokásos rudis félmosoly telepedett, amitől hatalmasat dobbant a szívem.

– Akkor ezt vehetem úgy, hogy nem haragszol? – kérdeztem reménykedve.

– Ezt veheted úgy, hogy a haragomnál sokkal nagyobb az az iránti örömöm, hogy egyből elmondtad. Szeretlek Regi, és semmi nincs a világon, ami kiváltaná azt, hogy ne szeresselek tovább. – Arcomon széles mosollyal fontam a karjaimat a nyaka köré, miközben a szemembe könnyek szöktek. Talán soha nem voltam belé annyira szerelmes, mint akkor.