Múlt és jelen összefut

időpont: 2016. március

helyszín: Milánó, Olaszország

elbeszélő: Rudolf Tamara Arianna

Ajánlott zene: Glee - Fighter

Furcsa volt minden. Gyakorlatilag az egész elmúlt huszonnégy órám rettentő furcsa volt. Világ életemben olyan voltam, aki mindent milliószor átrág. Végiggondolja az összes lehetséges végbemenetelt, és ezeket kiértékelve dönt, hosszú órák után. Azon a genfi estén, mikor rányitottam Sebastianra meg az exére szinte gondolkodás nélkül cselekedtem, és gyakorlatilag fel sem merült bennem, hogy nem az a helyes, amit teszek. Soha nem gondoltam azt, hogy elmenekülni a problémák elől bölcs dolog, de úgy voltam vele, hogy nekünk ott már nincs miről beszélnünk. Szerettem Sebastiant, efelől semmi kétségem sem volt. De a megcsalás az, amitől világ életemben a gyomrom fordult fel. Soha, senkinek semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó megbocsájtani ezt.

– Ezt idd meg! – Bojan tett le elém a kanapé előtt álló kis asztalra egy bögre forró teát. Hálásan néztem fel a fiúra, aki csak szerény mosollyal megvonta a vállát. Ő volt a másik rettentő furcsa dolog az elmúlt egy napban. Nem feltétlenül a személye, bár talán az is. Soha két szónál többet nem váltottunk, mégis olyan nemes egyszerűséggel adtam ki magam neki, és ő viszont, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Talán épp ez volt a jó, hogy objektívan, előítéletektől mentesen tudtuk nézni a másik helyzetét, ugyanakkor kicsit talán bennfentesen, hiszen voltaképpen hasonló cipőben jártunk.

– Tudod, egész vicces ez a dolog – fordultam az időközben mellém telepedő fiú felé. – Kevesebb, mint öt órája szakítottam feltehetőleg véglegesen azzal a sráccal, akivel két hónappal ezelőtt még a jövőmet tervezgettem. Most itt ülök, egy voltaképpen vadidegennel, ne vedd magadra, – közbeiktatott mentegetőzésemre csak elmosolyodott – és még csak sírni sem vagyok képes. – Bojan csak bölcsen hallgatott. Maga elé meredt, de tudtam, hogy figyel rá. Várja, hogy folytassam, de voltaképpen nem nagyon volt több mondanivalóm. Arra vártam, megossza velem, ő hogyan érez.

– Nem értelek. – Felém fordult és megrázta a fejét. – Falat emelsz magad köré. Miért teszed? Úgy értem, magadnak sem vagy hajlandó belátni, hogy fáj. Hogy igenis megbántottak. Mert, bár nem mondod, de tudom, hogy meg vagy bántva. Attól, mert a szőnyeg alá söpröd, hogy igenis fáj, nem lesz jobb, hidd el nekem. – Az arcán keserű mosoly látszott. Nem azzal volt a baj, elhittem én. Hogy ne hittem volna, mikor pontosan tudtam miről beszél. Csak épp… annyira piszkosul nehéz volt. Végigjátszani az egészet, az elejétől kezdve. Gondolkoztam. Azon tűnődtem, vajon el merjem-e mondani az egész történetemet, mert tudtam, ha belekezdek, onnantól nincs megállás, végig kell mondanom. Csakhogy nem tudtam, elég erős vagyok-e ahhoz, hogy felhánytorgassam a múltat. Mert a régi sebeket feltépni… nem voltam meggyőződve, hogy okos ötlet-e. Aztán belenéztem Bojan barna szemeibe, és arra gondoltam, hogy ha valaki, akkor ez a fiú biztosan nem fog bántani. Az őszinteség, ami a tekintetében ült azt az érzést keltette bennem, hogy ha a szükség úgy hozná, az életemet is rábíznám. 

– Nem ez volt az első – súgtam magam elé. 

– Hogy érted? Ugye… ugye nem azt akarod mondani, hogy Vettel már korábban is...? – kérdő hangsúly bújt meg a szavai mögött, bár konkrétan nem kérdezett rá, hogy Sebastian átverte-e már a fejem korábban is. Ez azért határozottan rendes volt tőle.

– Nem. Megmondtam, hogy az nálam egy kapcsolat végét jelenti. De Sebastian előtt… – Nagyot sóhajtottam, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy akarom-e ezt. Talán jobb lett volna, ha hagyom az egészet. Talán fölösleges megbolygatni a múltat. De talán épp itt az ideje, hogy valaki megtudja. – Volt egy barátom még Magyarországon. Mielőtt egyetemre jöttem volna Milánóba. Tizenhat voltam, mikor összejöttünk, és két és fél évet voltunk együtt. Ő volt az első nagy szerelmem. A suliban ismertem meg, eggyel felettem járt. Anyáék kedvelték, de Gergő mindig ellenséges volt vele, és állandóan mondogatta, hogy valami nem tetszik neki Bálintban. De persze nem hittem neki. Miért hittem volna? Azt hiszem az a mentségem, hogy szerelmes voltam. – Itt tartottam egy kis szünetet, összeszedtem a gondolataimat, és erőt gyűjtöttem a folytatáshoz. 

– Bálint… Ő maga volt a megtestesült álom. Jól tanult, sportolt – ő volt a sulis röplabda csapat kapitánya, ráadásul egyesületben is játszott. Udvarias volt, kedves, jóképű. Gyakorlatilag tökéletes. Persze tudom, ilyen nem létezik. Már tudom. De akkoriban nem zavart, hogy szinte túl tökéletes. Rengeteg időt töltöttünk együtt, így észre sem vettem azt, hogy miközben egyre közelebb és közelebb tart magához, minden második kedves mondatát követte valami, ami a hibáimra emlékeztetett. Mert volt egy pár akkor is, ezt soha nem tagadtam. Felállította egy éles kontrasztot köztem és közte, amitől úgy éreztem, gyakorlatilag semmit sem érek, de ő, mert ilyen nagylelkű, így is szeret. Elérte, hogy összevesszek a családommal. Elsőként Gergővel, mert pontosan tudta, hogy ő jelenti rá a legnagyobb veszélyt. Majd apával, végül anyával is. Ekkor végzős voltam a suliban, és mivel összevesztem otthon mindenkivel, kvázi hozzá költöztem. Nem akartam soha, hogy ez legyen, a dolgok maguktól történtek. Semminek nem voltam ura, kicsúszott minden a kezem közül. Hiába láttam, hogy ez nem helyes, csak álltam, és nem tettem semmit, mert szerelmes voltam. – Láttam, hogy Bojan karja megfeszül a szavaimra, de nem mondott semmit, türelmes várta a végét, és ezért hálás voltam. Sokkal könnyebb volt így végig mondanom. 

– Egyszer csak elkezdett problémázni azon, amiért sokat tanulok. Függetlenül a kapcsolatunktól, és attól, hogy elmérgesedett a viszonyom a családommal és a barátaim többségével, az iskolát fontosnak tartottam. Volt egy jövőképem, amit mindenképp el akartam érni. Talán ez volt az, ami visszarántott a földre. Először. Sokat vitatkoztunk emiatt, és egyszer nagyon csúnyán eldurvult a veszekedésünk. Megütött. Csak egy pofon volt, de akkor, ott felnyílt a szemem. El akartam menni, majd rájöttem, hogy nincs hova. Magyarázkodott, elmondta, hogy sajnálja, hogy nem akarta, de hogy ugyanakkor valahol az én hibám is volt. – Egy aprót szipogtam, és megtöröltem a szememet. Nem akartam sírni Bálint miatt. Már nem. Az az idő már elmúlt. Az a lány, akit még érdekelte, meghalt valahol idebenn. Bojan biztatóan kezébe fogta ez enyémet, és ez erőt adott. – Ez volt az a pont, amikor felálltam és eljöttem. Elhatároztam, hogy nem érdekel mi lesz, ha kell térden csúszva fogok könyörögni a szüleimnek azért, hogy megbocsássanak a hülyeségemért. Mert rájöttem, hogy bár fontos a szerelem, a család elé nem kerülhet soha. – Ezt azóta így gondolom. Ahogy azt is, hogy nem szabad, hogy egy kapcsolatban a felek elnyomják egymást. És Sebastiannal talán ez volt a baj, mindketten olyannyira a saját akaratunkat próbáltuk érvényesíteni, hogy észre sem vettük, hogy ezzel elnyomjuk a másikat.

– De függetlenül ezektől – mondd nyugodtan, hogy naiv vagyok – szerettem Bálintot, így visszamentem, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. Hogy elmondjam, lehetünk együtt, de visszább kell vennünk. Tudod mit láttam, mikor beértem? Őt, meg egy vadidegen lányt az ágyban, ahol kettő nappal korábban velem aludt. Szakítottam vele, és eljöttem. Másnap megkeresett a lány. Megkérdezte, mióta vagyok együtt Bálinttal, mert ő egy éve. Elmondtam, hogy én több mint kettő. Alapos nyomozás után kiderült, hogy négy barátnője volt egyszerre. Természetesen mindegyiket örökre szerette, és nyilvánvalóan mindet manipulálta. – Nagyot sóhajtottam, majd folytattam. A nehezén már túl voltam.

– Akkor, mikor rányitottam, valami meghalt bennem. Talán az a részem, ami tagadott, ami nem vette észre a nyilvánvaló jeleket. Ráébredtem, hogy az, aki szeret nem bánt sem szóval, sem tettel. Ő megtette mindkettőt. A szavaival folyamatosan terrorban tartott lelkileg. Az önbizalmam gyakorlatilag a béka segge alatt volt, és nagyon sok időmbe telt újra felépíteni. Sokáig tartott, míg rájöttem, nem bízhatok mindenkiben, de nagy árat fizettem érte. Az a naiv, önfeledt lány, aki akkor voltam, aki képes volt meggondolatlanul szeretni eltűnt. Azóta óvatosabb vagyok. Elérte, hogy okosabb legyek, erősebb és bátrabb. Hogy ki merjek állni magamért. – Várakozón Bojanra néztem, jelezvén, én itt befejeztem a mesélést.

– Mi lett a történet vége? – kérdezte összeráncolt homlokkal. Elmosolyodtam.

– Színötösre érettségiztem, és felvettem a milánói egyetemre. És kibékültem Gergővel, aki azóta félt mindentől. De… ezt a történetet nem tudja. Sem ő, sem más. Valószínűleg, ha tudná, akkor Bálint már nem élne, Gergő meg épp a huszonöt évét töltené. – Óvatosan átölelt, én pedig megnyugodtam, és arcomat a nyakhajlatába fúrtam. Furcsamód fontos volt az, hogy ne ítéljen el azért, amilyen voltam. 

– Nem is mondasz semmit az akkori megszállottságomról? – kérdeztem halkan. Tartottam a választól. Magam sem tudom hogyan, vagy miért, de fontos lett nekem ez a fiú. Annak kellett lennie, különben nem tudtam volna ennyire megbízni benne. 

– A múltban mindenki hibázik, de hozzánk tartozik. Ettől vagyunk azok, akik. És tanulunk belőlük, mindig. Ha nem tanulnánk, újra és újra beleesnénk ugyanazokba a buta csapdákba. Senkit sem szabad megítélni a múltbéli cselekedetei miatt, mert az emberek – az érzésekhez hasonlóan – változnak. – Hálásan pillantottam fel rá és az arcomon őszinte mosoly terült el. Aztán eszembe jutott valami és elkomorodtam.

– Tudod arra gondoltam, hogy… Kettőből a második kapcsolatom végződik megcsalással. És ez egyértelműen azt mutatja, hogy valami hiányzik belőlem. Úgy értem, akkor szoktak az emberek máshoz menni, ha a partnerükből valami hiányzik. Csak úgy belegondoltam, hogy mi van akkor, ha igazából az én hibám?

– Ez most verd ki a fejedből jó, Mara? Egy kapcsolathoz két ember kell, és ha gondjuk is volt veled – bár Bálint nyilvánvalóan egy seggfej volt, tehát ő nem mérvadó – akkor is gyávaság máshoz menekülni ahelyett, hogy a pároddal beszélnéd meg a problémád. Egyébként pedig, ha nem szerettek úgy, ahogy vagy, az az ő bajuk. Regi ma azt mondta, hogy onnan tudod, hogy megtaláltad az igazit, ha nem akarod megváltoztatni. És ha mégis képes lennél mindent feladni érte, az összes addigi álmod, mert átveszi a helyüket. – Elgondolkodtattak a szavai, és igazat kellett adnom neki.

– Nagyon szépen köszönöm. – Kérdőn nézett rám, így folytattam. – Hogy meghallgattál, hogy segítettél, hogy itt voltál – mosolyogtam fel rá.

– Nem tesz semmit. Ezért vannak a barátok, nem igaz?

– Miért, azok vagyunk? – pislogtam nagyokat, meglepődést tettetve.

– Határozottan – felelte bólintva, majd puszit nyomott az arcomra. Jól esett, hogy van egy barátom, akinek kiönthettem a szívem, akinek elmondhattam minden olyan dolgot, amit soha senki nem hallott még így. Egy olyan bizalmasommá vált, akit nem akartam soha elengedni.

– Jut eszembe. Mara? – kérdeztem rá az általa használt becenévre. Már akkor megütötte a fülemet, csak fontosabb volt a pillanatnyi mondanivalója.

– Gondoltam Tamara, Mara. Ha nem tetszik, akkor nem hívlak így, de szerintem illik rád… – kezdett mentegetőzni, mire elmosolyodtam. Eszembe jutott a gyerekkorom, hogy Rudi szólított mindig így, amitől csak még szélesebb lett a mosolyom. Röviden megöleltem, hogy fülébe súghassam:

– Nagyon tetszik.