35. fejezet

Magányos szívek

Rudi meglepően jól fogadta a Martinos történetet, amiért nagyon büszke voltam rá. Azt mondta, hogy szívesen megismerkedne vele, bár őszintén szólva, ebben azért éreztem némi gyanakvást. Ettől függetlenül megbeszéltük, hogy valamikor áthívjuk majd régi barátomat egy vacsira.

Gyakorlatilag mire a mesedélután végére értünk egyrészt megsültek a pizzái, másrészt megérkeztek a srácok. Bár négyen voltak csak – Rudival együtt öten – olyan volt, mintha egy komplett huszonkét fős keret költözött volna be a lakásba. Nekem mondjuk nem volt vele problémám, mert csíptem a fiúkat, és nem vettem magamra a poénjaikat – alapvetően képtelen lennék arra, hogy ha viccelődve odaszólnak valamit, ne szóljak vissza zsigerből. Három unokabáty mellett ez belekódolódik az emberbe.

Ami viszont feltűnt, hogy Bojan – a szokásostól eltérően – csak levágódott az egyik fotelba, és merően bámult maga elé. Kérdőn néztem Gergőre, de csak megvonta a vállát. Bólintottam egyet, majd odaléptem a srác mellé.

– Gond van? – kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. – Figyelj kölyök, ismerlek már. Mindig te vagy az első, aki önként rohan bele egy kegyetlen vereségbe ellenem, szóval ne próbálj megetetni azzal, hogy minden rendben. – Letérdeltem a fotel mellé, és várakozóan néztem rá.

– A barátnőm összepakolt és elment. – Még mindig maga elé meredt, és láttam rajta, hogy a téma elég érzékenyen érinti.

– Mi?! De miért? – Értetlenül álltam a dolgok előtt. Ő és a barátnője szinte gyerekkoruk óta együtt voltak. Mármint, még Barcelonában ismerték meg egymást, és mikor Bojan Milánóba igazolt, a lány jött vele.

– A fejemhez vágott mindent. A meccseket, hogy néha a srácokkal összeülünk FIFA-zni, hogy szerinte soha nem vagyok otthon. Azt mondta, hogy képtelen lennék választani a foci és közötte. Majd mikor megcáfoltam, arra kért, hogy rendben, akkor válasszak. – Ledöbbentem. Totálisan lesokkolt a hír. A kölyök barátnőjét én egy normális, értelmes lánynak gondoltam, erre kiderül, hogy talán mégsem az.

– Arra kért, hogy válassz a foci és közte? Ennyi év után jött rá, hogy hirtelen nem akarja, hogy a pasija egy focista legyen? Mit mondtál?

– Nem válaszoltam, mire kijelentette, hogy pont erről beszélt, felvágtatott a szobába, összepakolt és elment. És nem tudtam azt mondani neki, hogy a foci elé helyezem, ezért folyamatosan bennem van, hogy ettől most rossz ember vagyok.

– Figyelj, egy valamit jegyezz meg jól. Te nem vagy, és soha nem is leszel rossz ember. És hidd el, hogy jön majd egy olyan ember, aki miatt ha kérné, mindent feladnál, de neki lesz annyi esze, hogy soha nem kérne ilyesmire.

– Rudi neked ilyen? – kérdezett vissza, amivel őszintén meglepett.

– Igen, ő nekem abszolút ilyen. Ha kérne, abbahagynám a táncot, mert bár fontosak nekem mindketten, de a saját bőrömön tapasztaltam azt, hogy nem szabad hagyni, hogy a munka tönkretegye a kapcsolatokat. Pláne nem az ilyen fontosakat. És tudom azt is, hogy Gergő bármikor ott hagyná a csapatot, ha kérném, de vagyok olyan bölcs, hogy ne kérjem meg rá. Meg egyébként is, mihez kezdenétek ti a csodacsatárom nélkül? – kérdeztem vigyorogva, és Bojan arcára is halvány mosoly telepedett.

– Tehát mi a konzekvencia? – kérdezte

– Az, hogy minden okkal történik. Az, hogy a barátnőd kilépett az életedből, nyilvánvalóan okkal történt, és hiszek abban, hogy valami jobb vár rá.

– Kösz, Regi. Sokat segítettél. Tudod, Gergő nagyon szerencsés, hogy vagy neki – mondta halvány mosollyal.

– Igazság szerint, én vagyok szerencsés, hogy ő van nekem.

– Technikailag mindketten szerencsések vagyunk, hogy itt a másik. – Rudi érkezett meg hozzánk, egy puszit nyomva az arcomra, majd felhúzott a földről, és fél karral átölelt.

– Azt hiszem itt az ideje, hogy lemossalak FIFA-ban – nézett fel rám Bojan, és bár látszott rajta, hogy maga alatt van, azért próbálta nem mutatni.

– Ne is álmodj! – nevettem fel, majd levágódtam a kanapéra, és kezembe vettem az egyik konzolt, mellém pedig megérkezett a spanyol.

A Bojannal lejátszott – és fölényesen megnyert – csatám után kivonultam a konyhába, hogy rendeljek magamnak egy igazi pizzát. Bármilyen nagyra is tartottam Gergő szakácstudományát, nem sok kedvem volt abból enni, amit a srácoknak csinált. Miután leadtam a rendelésemet egy chipses tállal a kezemben vonultam vissza a nappaliba, hogy figyelemmel kövessem Rudi és Pato csatáját. Technikailag sem nekik, sem nekem nem szabadott volna se pizzát, se chipset ennem, de kölcsönösen nem köptük be egymást. Az első félidő középénél tarthattak, mikor vágódott a bejárati ajtó, és élénk csapkodást hallatszott az előszobából, majd pillanatokkal később Tami jelent meg a nappaliba. Valami furcsa volt rajta, és elsőre nem jöttem rá, hogy mi, aztán elég hamar leesett. Egyrészt nyilván az, hogy olyankor jelent meg, amikor nem kellett volna, de nem ezen akadtam meg. Hanem azon, hogy mennyire meghökkentette, hogy a nappalink gyakorlatilag tele van. Nem erre számított, és mintha zavarta volna őt a srácok jelenléte, pedig alapjáraton kedvelte őket.

– Vettel egy vadbarom! – közölte a tényt, mindennemű mosoly nélkül, rezzenéstelen arccal, jeges tekintettel, és tudtam, hogy itt komolyabbról van szó, mint hogy összekaptak valamin.

Rudi egyből fölugrott, konzolját, El Shaaraway kezébe nyomta, és a húga felé indult, de ő csak megrázta a fejét. Gergőnek ez nagyon nem tetszett, ezt összeráncolt homlokával adta húga tudtára, de nem szólt egy szót sem. A szőke lány rám pillantott, és a tekintetéből azt tudtam kiolvasni, hogy minél hamarabb el akar tűnni a focisták társaságából.

– Gyere, menjünk ki a konyhába – javasoltam, és az említett helyiség felé indultam, Tami pedig bőszen követett. Leült az asztalhoz, én pedig csináltam egy-egy forrócsokit mindkettőnknek, majd letéve elé a forró italt, letelepedtem vele szemben. – Mi történt? – kérdeztem.

– Az elmúlt egy hetünk másról sem szólt csak Hannáról. Állandóan telefonálgatott, SMS-ekkel, meg e-mailekkel bombázta Sebet, találkozókat akart, minden áron. Vettel aztán nem bírta tovább, felhívta, hogy hagyja abba, és akadjon le róla, mire a csaj konkrétan szerelmet vallott neki. Jött a szöveg, hogy hiba volt a szakításuk, meg mit tudom én. Nem érdekelt, mert haragudtam Sebre, amiért nem vágta rá egyből a telefont. Annyit azért sikerült kihallanom belőle, hogy Genfben van. Ezek után összevesztünk Sebastiannal, mert mondtam neki, hogy bármi áron, de csillapítsa le az exét. Mire jött azzal, hogy féltékeny, és gyerekes vagyok, és hogy Hanna nem akar rosszat. Na, itt telt be a pohár, de mondtam, hogy mivel nem akarok vitát, elmegyek levegőzni egyet. Erre közölte, hogy persze, az a legegyszerűbb, menekülni a problémák elől. Nagy erőket kellett mozgósítanom, hogy ne vágjam pofon. Egy órát sétálhattam Genfben, mikor aztán hazaértem. A kanapén ott találtam Vettelt, póló nélkül, az ölében Hannát, egy szál melltartóban. Összepakoltam, aztán eljöttem. Meg kiosztottam egy egy csattanós pofont Vettelnek, meg a nőjének is. És mielőtt megkérdeznéd, igen, végleges, és nem, nem akarok róla több szót említeni. Túlélem, de egyelőre még túlságosan fáj. – Egy pontig meg tudtam érteni, amit Tami akar, de tudtam, hogy ez nem megoldás. Attól, mert elnyomja magában a fájdalmát, nem lesz jobb. Sőt, ami azt illeti, csak rosszabb lesz. Ettől függetlenül, bólintottam egyet, és mosolyogva invitáltam be őt a nappaliba.

– Nem akarod elverni valamelyik nagyszájút? – kérdeztem tőle, mintha mi sem történt volna. Tami megkönnyebbülten sóhajtott, majd halványan elmosolyodott.

– Minden vágyam! – Felpattant a székről és a nappaliba ballagott. Időközben megjött a pizzám, úgyhogy kimentem kifizetni. Mire beértem Tami már Bojan mellett ült, és valamiről éppen élénken diskuráltak, ami azért volt meglepő, mert azelőtt alig pár szót váltottak. Aztán beugrott, hogy gyakorlatilag hasonló cipőben járnak. És nézhetek én akármilyen megértően Tamira meg Bojanra, nem fogom azt érezni, amit ők. Bíztam benne, hogy segítenek majd egymásnak, és megmutatják a másiknak, hogy nem szabad a korábbi rossz tapasztalatokra alapozni.

Épp az este csúcsrangadójának számító ütközetet vívtuk Rudival, mikor csörgött a telefonom. Kétségbeesetten pillantottam körbe, hogy kis legyen az, aki ideiglenesen átvehetné a helyemet. A választásom végül Tamira esett, mondván izgalmas dolog lehet egy testvérpárbaj. Biccentettem egyet, mire egyből átmászott a helyemre és kezébe vette a kontrollert. Megszerezve a telefonomat, fogadtam a hívást, és közben kisétáltam a konyhába, mondván ott talán nem hallatszik be a fiúk ordítása a telefonba. Komolyan olyanok voltak, mint valami gyerekcsapat.

– Szia, Martin vagyok! – szólt bele barátom a telefonba, mire kitörő lelkesedéssel üdvözöltem.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar hívni fogsz – jelentettem ki, majd gyorsan hozzátettem. – De azért örülök neki. Mit szólnál hozzá, ha holnap átjönnél vacsizni? – kérdeztem.

– Férjed belement? – kérdezett vissza, és hallottam a hangján hogy vigyorog.

– Még nem az, de igen. – Megforgattam a szememet, bár tudtam, úgysem látja.

– Ez esetben szívesen megyek. Viszont, vinnék magammal valakit. – Ez egyből felkeltette az érdeklődésemet.

– Barátnő? – kérdeztem egyből, némi szkepticizmussal a hangomban. Nem azért, mert nem örültem volna Martin boldogságnak. Csupán mérhetetlen csalódás lett volna számomra az, hogy öt és fél év után a második találkozónkra elhozza a barátnőjét. Tudom, nem vagyok fair, mert nekem ott lesz Rudi, de én legalább meséltem róla. Na, jó, gyakorlatilag csak róla meséltem. Viszont Martin nem említett semmilyen lányt, és ezt furcsállottam.

– Majd meglátod. De remélem, kedvelni fogod őt. – Meg tudtam volna fojtani őt olyankor, mikor ilyen volt. Mindig is ezt csinálta, pedig pontosan tudta, mennyire felhúz vele. Elhint valami kis infót, amiből nem tudom kitalálni, mire gondol, és addig jár az agyam, míg bele nem őrülök. Ő meg közben remekül szórakozik.

– Utállak. De akkor holnap hatkor. Jajj, egyébként nem vegetáriánus a barátnőd? – kérdeztem, abban bízván, hogy elszólja magát.

– Gina, ennek még mindig nem dőlök be. De akkor hatra ott leszünk. Jó éjszakát! – Meg se várva a válaszomat kinyomta a telefont, amire csak megforgattam a szememet, majd visszamentem a nappaliba. Tami éppen támadást vezetett, úgyhogy odamentem Rudi mögé, hátulról átkaroltam, és puszit nyomtam az arcára.

– Holnap este átjön Martin vacsizni. – Mire befejeztem a mondatomat, Tami végigvitte a támadást, és góllal fejezte be.

– Ez csalás! – fakadt ki Rudi, de Tami csak pacsira tartotta a kezét én pedig boldogan csaptam bele.

– Pasi-túlerő van. Muszáj összefognunk ellenetek – jelentette ki a csatár húga.

– Én sem fogalmazhattam volna szebben – bólogattam helyeslően.

Taminak végül gigászi csatában legyőzte a bátyját, amit legnagyobb meglepetésemre Bojannal ünnepelt. Örültem, hogy megtalálták egymást, ugyanakkor féltettem is őket attól, nehogy belerohanjanak valamibe, amire még egyikük sincs kész egy ilyen kapcsolat után. Tami nagyon szerelmes volt, Bojan meg sokáig, és most mindketten össze voltak törve. A nap legsokkolóbb híre az volt, mikor a Tami kijelentette, hogy elmegy haza a spanyollal. Én sem, Rudi meg főleg nem tartotta jó ötletnek.

– Nézzétek, őszintén értékelem az aggodalmatokat. De egyrészt elég nagylány vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó nekem… – kezdte, és nyilvánvalóan folytatta is volna, ha Gergő nem szakítja félbe.

– Igen, amikor utoljára ezt hallottam tőled, szemellenzővel rohantál egy olyan kapcsolatba Vettellel, aminek nem tudom mi lett a végkifejlete, de tény, hogy itt vagy, idiótának nevezted őt, és most épp a csapattársammal készülsz hazamenni.

– Másrészt – folytatta Tami, mintha a bátyja közbe sem szólt volna – nem tervezek semmi hülyeséget csinálni, de lássátok be, hogy Bojan szinte ugyanazon megy keresztül, mint én, és sokkal jobban megért, mint bármelyikőtök. Szeretlek titeket – lépett közelebb hozzánk – de hagynotok kell, hogy úgy rendezzem az életemet, ahogy jónak látom.

– De ha folyton sérülsz közben, akkor csak rosszabb lesz – válaszolta Rudi, téve egy lépést a húga felé, aggodalommal a szemében. Szó sem volt arról, hogy Bojantól féltette volna. Pontosan tudta, hogy a srác elég érett, és elég elgyötört pillanatnyilag ahhoz, hogy ne csináljon hülyeséget. Tamit leginkább önmagától féltette, és Sebastian emlékétől.

– És ez az, ami erősebbé tesz. – Tami szava mindent eldöntőnek bizonyult, mert Rudi aprót bólintott, és megölelte a húgát.

– Vigyázz magadra! – kérte a lányt, aki csak halványan mosolyogva bólintott. – Te meg vigyázz rá! – szólt a spanyolnak, aki egy vigyorral az arcán bólintott. Piszkosul akartam, hogy mindketten boldogok legyenek, mert megérdemelték.

A két fiatal kisétált az ajtón, mi pedig fáradtan ballagtunk föl a hálószobánkba.

– Tulajdonképpen mi történt Vettellel? – kérdezte Rudi már az ágyban fekve. Nem voltam biztos benne, hogy nem kellene-e egy kicsit átkozmetikázni az igazságot, egy elfogadhatóbb köntösbe. De aztán végül úgy voltam vele, hogy ha a húgát tudja felnőttként kezelni, talán ő maga is képes felnőni. Úgyhogy előadtam neki az egész történetet, amit Tami mondott, Hanna és Vettel főszereplésével. Gergő először meg akarta tépni a lányt, aztán félholtra verni Sebastiant, de hamar lenyugodott, és belátta, hogy talán hosszútávon ezzel csak jót tett Tamival.

– Ugye tudod, hogy Bojannal ez nem fog megismétlődni? – kérdeztem halkan.

– Tudom. Az a srác a becsületesség mintaképe. És tudom, hogy ha valakit szeret, akkor azt soha nem tudná bántani. És ismerem a húgomat annyira, hogy kevesebb, mint egy hét alatt magába fogja bolondítani azt a szerencsétlent, még ha tudtán kívül is. – Halkan felnevettem, majd a csatár karjai közé bújva aludtam el.

*

A másnapom – a reggeli edzés, és a kora délutáni munka mellett – abból állt, hogy találgattam, vajon kit hozhat magával Martin, de gyakorlatilag semmire nem jutottam. Ellenben viszont végre elkezdtük az első koreográfiánkat, és ha olyan lesz, amilyenre tervezzük, egészen biztosan ütni fog.

Délután Gergő nekiállt főzni, én pedig igyekeztem a lehető leghasznosabban segíteni neki. Ez gyakorlatilag annyiban kimerült, hogy hagymát és gyümölcsöket vágtam – az előbbit valami szószhoz, az utóbbit gyümölcssalátához, amelyet kizárólag egyedül készítettem el, és amelyre még Rudi is azt mondta, hogy finom.

– Bár tegyük hozzá, hogy egy gyümölcssalátát nem nehéz elrontani – kotyogott bele.

– Nem muszáj ám enni belőle. Amúgy pedig, ha még egy darabot kilopsz belőle, kezedbe állítom a villát. – Jelzésképpen megemeltem az említett evőeszközt, mire egyből eloldalgott a kajás táltól. – Felmegyek átöltözni – közöltem a csatárral, aki csak bólintott. Letusoltam, majd köntösben álltam neki ruhát keresni. Egy virágos szoknya volt a kiindulási alap, amihez egy sötétlila elegánsabb felsőt húztam, és a párosítást egy őzbarna öv-csizma kombóval dobtam fel. A hajamat becsavartam, és hat előtt húsz perccel már lenn is voltam a nappaliban.

– Teríts meg, addig átöltözöm – mondta, miközben gyors csókot nyomott a számra, majd felszáguldott a lépcsőn. Jobb dolgom nem lévén az ebédlőasztalra kihordtam a tányérokat, poharakat meg evőeszközöket, és elkezdtem teríteni, de aztán az evőeszközök lerakásánál gondban voltam.

– Kés jobb vagy bal? – kiabáltam fel Gergőnek, aki nevetve válaszolta, hogy jobb. Kirakosgattam a késeket is, és mire ezzel végeztem, Gergő is lefáradt az emeletről. Épp a fogalmam-sincs-milyen tésztát pakolta ki az asztalra, mikor csöngettek. Arcomon széles – és kíváncsi – mosollyal siettem ajtót nyitni, mert bár igyekeztem nem gondolni rá, égtem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, kit hoz magával Martin. Az ajtónyitást követő első pillanatban ledermedtem, aztán jött a sok, majd az értetlenkedés. Végül Gergő invitálta be őket – Martint, és egy hat éves-forma szőke kisfiút.

– Rudi, ő itt Cseszneki Martin, fiatalkori jó barátom, Martin, ő a vőlegényem, Rudolf Gergely – mutattam be őket, miután sikerült legalább részben túljutnom a dolgon. Mert mindenre számítottam, csak egy kissrácra nem. Annak rendje és módja szerint kezet fogtak egymással, majd Martin magához vette a szót.

– Engedjétek meg, hogy bemutassam a fiamat, Cseszneki Attilát. – Rudi reagált elsőként, leguggolva a kisfiú elé a kezét nyújtotta és bemutatkozott. A szőke kis srác, kicsit megilletődötten rázta meg majd, meg is szólalt hozzá:

– Ismerlek téged. A Milanban focizol. – Elmosolyodtam, majd kérdőn Martinra pillantottam, de a tekintetével jelezte, hogy meg ne merjek kérdezni semmit most. Igazából nem is állt szándékomban, de azért bólintottam, és én is bemutatkoztam a kisfiúnak.

A vacsora jó hangulatban telt el, Atus igazán zabálnivaló kiskölyök volt, aki nem mellesleg rajongásig imádta az apját, a motor- és autósportot – itt természetesen a Ferrari volt a fő favorit – valamint az AC Milant. Amikor pedig meglátta a kertben bóklászó Sheevát mindenáron ki akart menni hozzá játszani, úgyhogy a vacsora befejeztével mi beültünk a nappaliba, ő pedig miután felöltözött, kiment a német juhászhoz. A nagytestű kutya lelkes farkcsóválással jelezte, hogy rettentő boldog, amiért valaki végre hajlandó dobálni neki a labdáját.

– Mennyi idős? – kérdeztem Martintól.

– Hat éves lesz pár hét múlva – érkezett a válasz, mire számolni kezdtem.

– Akkor valamikor akkor született, hogy én eljöttem otthonról. – Martin csak bólintott. – Mi történt?

– Igazából… Gondolom, sejtitek, hogy nem tervezett gyerek volt. A lányt, aki az anyja, alig ismertem, és ő amint megtudta, hogy terhes, el akarta vetetni. Nem engedtem neki, viszont azt mondta, hogy ő nem akarja felnevelni. Megértettem, viszont én képtelen lettem volna megválni tőle. Úgyhogy egyedül nevelem, néha besegít a nővérem is, ha épp itt van.

– Hogy fér össze a gyereknevelés a versenyzéssel? – Természetesen ez is érdekelt, de az jobban kikívánkozott, hogy ki a gyerek anyja, de illetlenség lett volna feltenni. Martin nyilván okkal nem beszélt róla.

– Nehezen. De azért megoldom. Elég gyakran van holt szezon, nyaranként utazik velem, vagy amikor szünete van az iskolában, akkor is. Egyébként pedig mikor nem vagyok itthon, többnyire a szomszédék vigyáznak rá. Van egy hasonló korú fiúk, szóval ők jól kijönnek, és szívesen vállalják a gyerekfelvigyázást. – Ekkor jöttem rá, hogy valójában Martin mégiscsak megváltozott. Megkomolyodott, és felnőtt a feladatához, hiszen kénytelen volt. De az arcán azt láttam, hogy egy pillanatra sem bánta meg azt, hogy Atus megszületett, és hogy csináljon a srác bármit is, ő büszke lesz rá, mindig.

Rudi is egészen megkedvelte Martint és a fiát is, aki időközben a kutyával együtt betelepedett a szobába, és lelkesen szóval tartott mindenkit. Az este vége felé Gergő feltette a kérdést, hogy mi, a motorozás szerelmesei, mikor akarunk versenyezni.

– Ó, én hivatásos versenyzők ellen nem állok ki. Nando vagy Kimi ellen sem vezetek soha – válaszoltam vigyorogva.

– Oké, a két névből így együtt azt kell feltételezzem, hogy a Forma1 világbajnokairól beszélsz. Hogy a pokolba lehetséges ez?  – kérdezte Martin némiképp meglepődve.

– Hosszú történet. A lényeg, hogy sok emberrel ismerkedik meg az ember, ha sportújságíróként dolgozik – feleltem vigyorogva, mire Martin csak amolyan "ez nem hiszem el" stílusban megingatta a fejét.

Ez után nem sokkal már lassan indultak, mert későre járt, ráadásul Atust is kifárasztotta a Sheevával való játék. Elköszöntünk egymástól, és legnagyobb meglepetésemre, Rudi volt az, aki felvetette a legközelebbi találkozó ötletét. Mi több, megemlítette, hogy egyszer átugorhatnának, mikor éppen FIFA-znak a srácokkal. Teljesen meg voltam döbbenve.

– Na, – kezdtem – megéri féltékenynek lenni? – Arcomon széles vigyor ült, miközben karjaimat a nyaka köré fontam.

– Igazán rendes srác.

– Ezt miből szűrted le? – érdeklődtem.

– Jól bánik a fiával, és aki jó bánik a gyerekekkel, az rendesen bánik a nőkkel. És az ilyen emberek pedig nem lehetnek rosszak. – Felelte mosolyogva, mire megcsókoltam.

– Tudod, örülök, hogy jól kijöttök, mert fontos számomra. – Rudi válasza csak egy mosoly volt, majd az ölébe kapva felvitt a hálóba.