34. fejezet

Ismered Martint?

– Atya ég, Martin! Vagy ezer éve nem láttalak! – nevettem rá, mikor kibontakoztunk az ölelésből.

– Mert soha nem kerestél! – felelte vigyorogva, mire belebokszoltam a vállába. Annak idején abból az egy délutánból, sokkal több lett. Sokáig együtt is voltunk, és mikor szakítottunk, akkor is megmaratunk barátoknak. Vagyis… néha többnek, mint barátok, de ez soha nem ment a kapcsolatunk rovására.

– Te esem erőlködtél, hogy felhívj. – Bár piszkáltuk egymást amiatt, hogy rég találkoztunk, de a lelkünk mélyén örültünk a viszontlátásnak. Kíváncsi voltam, mi történt vele, amióta mindketten elhagytuk Velencét. Hogy hogyan éli azóta a mindennapjait, hogy mivel foglalkozik.

– Megiszunk egy kávét? – kérdeztem mosolyogva. – Vagy kettőt? – A mosolyom vigyorrá változott, mire rég nem látott barátom felnevetett. Igazándiból nem változott sokat. Még mindig pofátlan mosolya volt, még mindig szőkés barna volt a haja, a rikítóan zöld szemei sem változtak, és még mindig úgy nevetett, hogy közben a szeme egészen összeszűkült. Mindössze annyi történt, hogy az arcán ott felejtette a háromnapos borostát. Meg jó pár évvel idősebb volt, de gyakorlatilag ugyanúgy nézett ki, mint mikor évekkel ezelőtt először találkoztam vele Bazsiék garázsában.

– Veled Gini? Akármennyit! – felelte, majd elindultunk a sarkon lévő kávézó felé. Az odavezető úton csöndben voltam – amit mellesleg Martin sem restellett szóvá tenni. Konkrétan kijelentette, hogy amióta ismer, egy huzamig ennyit még nem voltam csöndben. Köszöntem szépen.

Igazából azon gondolkoztam, hogy milyen sorrendben essek neki a kérdéseimmel, ha leültünk a kávézóban. Bent helyet foglaltunk az egyik eldugott asztalnál, rendeltünk – én egy latte macchiattót, ő pedig egy kapucsínót –, majd gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy a pincér elment elvigyorodtam.

– Mesélj! Mi újság veled? – Úgy gondoltam, indító kérdésnek ez tökéletesen megfelel majd.

– Megvagyok. – A szája szegletében megbújó apró mosolyból, és a zöld szemek pimasz csillogásából tudtam, hogy direkt húzza az agyamat. Hogy van valami, amit el akar mesélni, csak éppen előtte az őrületbe akar kergetni.

– Mi történt veled az elmúlt – itt gyors fejszámolást végeztem – öt és fél évben?

– Lecseréltem a BMW-t. – Ez volt az első értelmes mondata, bár nem értettem, miért lényeges ez. Persze egyből a fejemhez kaptam, hogy milyen elmebeteg ember ad el egy német verdát, azért hogy vegyen bármi mást.

– És mit vettél helyette? Legalább Audi? Vagy Merci? Még azt is elnézem neked, ha VW. Ez se? Csak azt ne mondd, hogy valami japán, én… – Ez volt az a pont, ahol félbeszakított.

– Engeded esetleg, hogy válaszoljak a kérdéseidre, vagy elbeszélgetsz magaddal? – Láttam rajta, hogy remekül szórakozik, amiért egy picit haragudtam – ennek jeléül kissé összeráncoltam a homlokomat –, de ezen felül beláttam, hogy igaza van. – Nem olyan értelemben cseréltem le. Úgy értettem, hogy átnyergeltem. Négy kerékről két kerékre. Nem kell aggódnod, a kis kedvenced megvan még.

– Várj! Hogy… hogy érted azt, hogy átnyergeltél? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Valami kezdett derengeni, de még mindig nem értettem.

– Hát, jelenleg a Moto3-ban űzőm az ipart. – Nagyjából úgy közölte ezt a tényt, mintha az időjárásról fecsegne. Nem… Az időjárás több érzelmet kicsal egy emberből, mint ahogy ezt ő közölte.

– És ezt csak így mondod? – Igyekeztem nem hangosan felvisítani örömömben. – Mióta? Hol? Meg hogyan? – zúdítottam rá egy kisebb kérdésáradatot.

– Miért hogy mondjam?  Térdeljek le és énekeljem fejhangon? – Tipikus Martin. Az ég egy adta világon semmit nem változott, egy szemernyit sem komolyodott.

– Ne szórakozz már! Mesélj! – kértem.

– Két éve vagyok itt, a csapat székhelye itt van Milánótól nem messze, ezért vettem itt egy lakást, mert egyébként is szeretem a várost…

– Te vettél egy lakást Milánóban, és még csak nem is szóltál róla? – fakadtam ki.

– Mert te egyből siettél elújságolni, hogy Milánóba költöztél, ugye? – kérdezte szkeptikusan, de csak leintettem, és továbbra is várakozóan tekintettem rá.

– Hát persze, Gina-logika – kapott a fejéhez, mire kinyújtottam rá a nyelvemet. – Dedóós! – mondta nevetve.

– Dedós! – utánoztam őt, majd fél perc farkasszem után mindketten nevetésben törtünk ki.

– Szóval, téged mi szél hozott Milánóba? – kérdezte őszinte mosollyal az arcán. Voltak olyan rövid kapcsolataim, akikkel kapcsolatban már két nappal a szakításunk után felmerült bennem a kérdés, hogy "Uram-atyám, mit láttam benne?!". Martin határozottan nem ebbe a kategóriába tartozott. A mai napig pontosan láttam benne azt a szemtelen, félszeg srácot, akivel annak idején elmentem kocsikázni. Az pedig, hogy utána igazán megismertem csak meggyőzött arról, hogy Martin az egyik legnagyobb szívű fiú a világon.

– Miután kirúgtak a Nemzeti Sporttól… – kezdtem bele, de ezúttal ő szakított félbe.

– Te a Nemzeti Sportnál dolgoztál, és fogalmad sem volt róla, hogy egy magyar a Moto3-ban versenyez? – Határozottan jól szórakoztam rajta. Szörnyen sértette azt a fene nagy önérzetét, hogy nem cikkeztem róla, sőt, még csak nem is tudtam.

– Valahogy így. Egyébként is, én többnyire foci és Forma 1 vonatkozású cikkeket írtam, néha kézilabdát. A motorozást szerettem megtartani csendes hobbiként.

– Még mindig megvan a Kawád?

– Naná! Azt a mocit soha nem cserélném el! – válaszoltam álmodozva, mire halványan elmosolyodott. Pontosan tudta, miről beszélek. Nem kellett magyaráznom neki a szabadságérzést, a hihetetlen mértékű adrenalin löketet. Teljes mértékig tisztában volt vele, különben nem ez lett volna a munkája.

– De még mindig nem mondtad, hogy kerültél ide – mutatott rá a tényre Martin. Bólintottam egyet, és kortyoltam a kávémból.

– Amikor kezdő újságíró voltam megismerkedtem az egyik legsikeresebb magyar focistával. Jó barátok lettünk, sőt, többek, mint barátok. Tudod, hogy nálam ez könnyen megy, bár határozottan fejlődtem – vigyorodtam el, mire Martin csak mosolyogva ingatta a fejét. – Amikor kirúgtak, szörnyen magam alatt voltam. Ez igazából csak a jéghegy csúcsa volt, Bazsi megint belekeveredett valami szörnyen nagy katyvaszba, és segítettem neki, de ez engem is megviselt. Aztán elmentem Rudihoz, és… – Itt Martin ismét félbeszakított. Kicsit untam már, hogy nem tudom befejezni egyetlen mondatomat sem, de végül is soha nem a türelméről volt híres.

– Rudi? Mint Rudolf Gergely? Komolyan Regi, nem is te lennél. – Belegondoltam abba, hogy mit szólna, ha elmesélném neki Kimit, Nandót, Jaimét és Sebet, és magamban jót mosolyogtam, ahogy elképzeltem a reakcióját. De inkább nem közöltem vele, mert féltem, akkor egy hétig itt ülnénk.

– Igen tudom-tudom. Szóval miután elmentem hozzá, együtt visszamentünk Velencére, ahol összejöttünk, aztán jelentkeztem az AC Milanhoz, mint a csapat tudósítója, és megkaptam az állást, úgyhogy Rudihoz költöztem. Ősszel megműttettem a bokám, és most újra próbálunk Ádival. – Eléggé leegyszerűsítettem a történetet, de úgy voltam vele, hogy valószínűleg fogunk még találkozni, és jobban fogja ismerni az elmúlt közel hat évemet, mint én.

– Az a srác, akivel régen táncoltál, meg egy ideig talán jártatok is? – Aprót bólintottam, jelezve, hogy eltalálta. – Aszta' csajszi, körülötted aztán zajlik az élet! – nevetett fejingatva, és én is elmosolyodtam. Az szakította félbe a hangulatot, hogy megcsörrent a telefonom. A kijelzőn egy Rudival közös képünk villogott, és a csatár neve virított.

– Szia, édes! – szóltam bele telefonba.

– Merre vagy? – kérdezte.

– Összefutottam egy… régi jó barátommal. – Elmosolyodtam, és szinte biztos voltam benne, hogy ő is hallja a hangomon. Furcsa dolog volt ez, de valahogy hallani lehet az ember hangján, hogy mikor örül valaminek, mikor letört, és mikor közönyös.

– Régi szerelem? – kérdezett vissza, mire felnevettem.

– Volt, egy időben. Lelki társ, vagy mi fene.

– Van okom aggódni? – kérdezte, és szinte láttam magam előtt, ahogy a bal szemöldöke a magasba szalad.

– Egyáltalán nincs – feleltem nevetve. – Nem sokára indulok haza, csak megiszom a kávém.

– Jól van. A srácok este lehet, hogy átnéznek.

– Király, úgy is el akartam már verni Bojant FIFA-ban – vigyorodtam el, mire a telefon másik felén Rudi felnevetett.

– De azért hagyj neki egy kis önbizalmat a hétvégi meccsre!

– Ígérem, úgy lesz – nevettem. – Majd megyek. Szeretlek, puszi!

– Én is! – mosolyogva kinyomtam a telefont.

– Csajszi, valahogy mindig is ilyen életet képzeltem el neked – mondta Martin, miután letettem a telefont. Nem egészen értettem, mire gondolt, de nem kellett rákérdeznem, kifejtette magától is. – Ilyen pörgő, társasági… boldog. Mert boldog vagy, ugye? Nyugtass meg, hogy az vagy! – Hirtelen összeráncolt szemöldökén muszáj volt nevetnem.

– Azt hiszem, sosem voltam boldogabb – mosolyogtam rá.

– Akkor jó. És egyébként… Te banya! Volt képed eltitkolni,  hogy eljegyeztek? – kérdezte felháborodva, mire hangosan felkacagtam. Az orra alá toltam a kezemet, amin a gyűrű volt, hogy közelről is megtanulmányozhassa.

– Kíváncsi voltam, kiszúrod-e. Egyébként karácsonyi ajándék volt.

– És esküvő mikor lesz? – érdeklődte széles vigyorral az arcán.

– Majd egyszer valamikor biztosan. Egyelőre én táncolok, ő meg focizik, és nem igazán van időnk esküvőszervezésre.

– Valamikor összeülhetnénk ebédelni, vagy vacsizni. Meg akarom ismerni a pasit, aki rávett arra, hogy igent mondj neki. Tudni, akarom, hogy csinálta! – nevetett Martin, mire én is felkacagtam. Eszembe jutott a kép, amikor tizenhat éves koromban azt mondtam neki, hogy márpedig én soha az életben nem fogok férjhez menni senkihez. Teljes és tökéletes elszántsággal állítottam, hogy nincs az az isten, vagy pasi, akinek a kedvéért én feladnám a függetlenségemet. Nos, sok minden változott azóta.

– A dolgok változnak. Néha egy szempillantás alatt. – Elmélázva tekintettem ki a kávézó ablakán, és azon tűnődtem, mikor adtam fel a függetlenséggel kapcsolatos elveimet.

– Furcsa, mert függetlenül attól, hogy ott a gyűrű az ujjadon, amennyire ebből a beszélgetésből lejött, ugyanolyan makacs vagy, mint voltál, és ugyanúgy nem lehet megmondani neked, hogy mit csinálj. – Igazat kellett adnom neki, mert ha csak az Ádival való előző napi vitámra gondoltam, akkor is sziklaszilárdan álltam valami olyan mellett, amiben nem feltétlenül volt igazam.

– De persze van, ami soha nem változik – vigyorodtam el, mire a velem szemben ülő srác felnevetett, pedig komolyan gondoltam. Nem változott például a makacsságom, a szabadság iránti mérhetetlen szenvedélyem sem tűnt el, csak lecsökkent és átalakult. Nem változott Martin sem, egyáltalán nem. És nem változott az sem, hogy Martin talán még mindig egyike azoknak az embereknek, akik a legjobban ismernek.

– Lassan indulnom kéne – közöltem kicsit szomorúan.

– Addig innen egy lépést nem mozdulsz, míg meg nem adod a számodat. – Nevetve nyújtottam a kezem a telefonjáért, hogy belepötyögjem a mobilszámomat és a nevemet. Mialatt én a telefonjával foglalatoskodtam, ő hívta a pincért és fizetett.

– Te komolyan kifizetted a kávémat? Minek? – kérdeztem, miközben visszaadtam neki a telefonját.

– Udvariasság? – kérdezett vissza a szemét forgatva. – Egyébként csak azért, hogy legközelebb meghívathassam magamat.

– Bolond! – Nevetve csaptam egy aprót a karjára, miközben felálltunk.

– Kocsival vagy? – kérdezte kifele sétálva, mire megingattam a fejemet. – Hazadobjalak?

– Az jó volna – bólintottam. Elindultunk a milánói utcán, és így, hogy tudatosan kerestem, egyből kiszúrtam Martin BMW-jét. Sok emlék fűzött a sötétkék német csodához, így kicsit szentimentálisan simítottam végig az oldalán.

– El ne bőgd magad! – szólt közbe Martin a vezetőülés felőli ajtót nyitva, arcán pimasz mosollyal.

– Utállak – mondtam beszállva az anyósülésre. Sértettségem jeléül összefontam a mellkasom előtt a karomat, és az ablakon át szemléltem az olasz utcát, amin sofőröm rettenetesen jól szórakozott.

– Ó, Gina, kélek! Miért büntetsz némaságoddal? – Teátrálisan az ég felé tekintett, miközben beindította a kocsit.

– Hozzáfűznék valamit, de csak magamat ismételném. – Mivel Martinnak halvány gőze sem volt arról, hogy merre is kéne mennie, kénytelen voltam hozzászólni, és mire megérkeztünk, már el s felejtettem, hogy miért is utáltam olyan szörnyen, mikor beszálltam a kocsiba. Két puszival elköszöntem, ő meg annak ígéretével, hogy hívni fog.

A házba beérve Rudi épp a konyhában sürgölődött, és mirelit pizzára kent rá valami általa kevert szószt.

– Mondanám, hogy majd megkóstolom, de inkább rendelek majd magamnak. – Vigyorogva sétáltam hozzá, és nyomtam apró csókot a szájára.

– Jól telt a délutánod? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet.

– Igen, összefutottam Martinnal – feleltem mosolyogva.

– Martinnal, aki… – kezdett bele, a folytatást tőlem várva, én pedig belekezdtem annak elmesélésébe, hogy hogyan is ismertem meg Martint.