33. fejezet

Hát akkor… Táncoljunk!

Szilveszter után elkezdődött az igazi kemény munka. Heti háromszor voltak erőnléti edzéseink, a többi napon pedig az idei évre kiadott stílust próbáltuk meg feldolgozni. Eleinte csak a régi lépéseket próbáltuk feleleveníteni – kezdetben a forgásokat, lépéssorokat, emeléseket akartuk visszaidézni. A tervben utána állt a rumba alaplépéseinek megtanulása, hogy miután kellőképpen magunkénak érezzük, végre elkezdhetjük a koreográfiaalkotást. Az idő csak úgy röpült, miközben a próbaterem, a Milanello és az otthon alkotta Bermuda-háromszögben igyekeztem helytállni, de Rudi néha már tartott attól, hogy egyszer csak elveszek valahol a három között.

A rumbával gyakorlatilag vért izzadtunk, én legalábbis mindenképp. Tudtam a lépést, ismertem a zenét, de sehogy nem ment az, hogy meghalljam a zenében a hangsúlyt. De kötelező tánc volt, ezért nem lehetett vele mit kezdeni, muszáj volt csinálni.

– Nem Regi, nem! – Már Ádi is hangosan számolta négy-egyeket, de mégsem ment. – Négynél lépsz ki, nem kettőnél. – Ekkor immáron egy hete próbálkoztunk a rumbával. Ádinak remekül ment, ha csak rajta múlt volna, már rég lépéskombinációkat tanultunk volna, de tekintettel arra, hogy nekem a sima alaplépés sem ment zenére, maradtunk a kályhánál.

– Ádi, nekem ez nem megy! – Elegem volt. Utáltam a kudarcélményt, ha valami nem sikerült, bárhogy próbáltam is. Gyűlöltem ezt az érzést, mert én mindig mindent egyből akartam, és készen. Vagy ha verejtékes munka során is, legalább úgy, hogy közben látok részeredményeket. De itt… Itt nem volt semmi, csak sikertelen próbálkozások tömkelege.

– Figyelj kislány! Mondta bárki, hogy könnyű lesz? Hogy nem lesznek hullámvölgyek? Hogy nem lesznek pillanatok, amikor a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnád az egészet? Hogy nevetve fogjuk végigjárni az utat a stockholmi dobogó tetejéig? Ígért bárki ilyet? Nem. Viszont tudom, hogy benned annyi küzdeni akarás van, amennyi kevés emberben. Emellett az általam ismert legtehetségesebb táncosok egyike vagy. Nehogy már holmi rumba kifogjon rajtad. – Felém nyújtotta a kezét, amibe kissé félve csúsztattam az enyémeket. Igazat kellett adnom neki, tényleg nem azért fogtunk bele, hogy az első akadály után feladjam.

Fél óráig próbálkoztunk még, amikor sikerült végre ráéreznem a dologra. Arcomon egyre szélesedő mosollyal figyeltem az egész alakos tükörben a zenére mozgó kettősünket. Régebben sokan mondták, hogy jól mutatunk együtt, mint táncospár, és meg kellett állapítanom, hogy ez most sem változott semmit.

A próba után rohantam a San Siróba a csapat hazai meccsére, hogy írjak róla egy cikket. Még ennyi év után is furcsa volt nem szurkolói szemmel nézni egy meccset, hanem inkább szakmaian és főleg objektívan. Rudiék szerencsére legyőzték a Chievót, és a csatárom is betalált, meg a nagy haverja, Pato is. A meccs után nem vártam meg, mert tudtam, legalább egy órán keresztül marhulnak még az öltözőben a srácokkal. Meg egyébként is, én mocival voltam, ő pedig kocsival.

Hazaérve megírtam a meccs összefoglalóját olaszul, majd átfordítottam angolra is, majd fölcammogtam a Milan honlapjára, hogy a Gab által felrakott fotók közül párat kiválasszak a cikkhez, beszúrtam őket, majd nagyjából azzal egy időben, hogy az egészet publikáltam, Gergő kulcsa zörgött a zárban.

– Hogy-hogy nem mentetek sehová bulizni? – érdeklődtem a csatáromtól egy üdvözlő-csók után. Gyanús volt, hogy effektíve ilyen hamar itthon van.

– Kev[1] rohant haza, mert beteg a gyerek, Alex[2] ment, mert jöttek látogatóba anyósék, Bojanéknál[3] áll a bál, hisztizik az asszony, hogy a kölyök sosincs otthon. Stephannal[4] ketten meg sok kedvem nem volt sehova se menni.

– Szóval nem is azért jöttél haza, hogy velem legyél? – érdeklődtem felvont szemöldökkel, de magamban mosolyogtam.

– De, hogyne! Hát persze, hogy ezért jöttem haza! – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra, majd elindult a konyha felé. – De ugye van valami kaja itthon?

– Te gyerek, én tarkón csaplak! – szóltam rá nevetve. – Egyébként a hűtőben találsz az egyik dobozban sült húst, meg van hozzá krumplipüré. A húgod csinálta, mielőtt elment.

– Írok neki, hogy imádom – már kezdte volna írni az SMS-t, mikor kivettem a telefont a kezéből.

– Csak tájékoztatásul mondom, hogy tizenegy óra van, Tami a fél éjszakát áttanulta, reggel vizsgázott, aztán három órát repült. Szerinted mennyire fáradt? – Gergő bólintott egyet, ledobta a telefont, és inkább a hűtőben kezdett el kutakodni. Javíthatatlan.

– Amúgy tudsz róla, hogy a csapattársaidnak szörnyen egoista becenevei vannak? Herceg[5], meg Fáraó[6]... Már várom, hogy belőled mikor lesz Császár. – Megállapításomra Rudi csak felnevetett, majd megkomolyodva válaszolt:

– Á, az biztos nem leszek. Császár csak egy volt, Albert Flórián. – Kisebb hatásszünet után pedig folytatta: – De mondjuk az Őfelsége kifejezetten tetszene. – Az arcán ülő kaján vigyor mellé megkapta a beígért taslit.

*

Az idő gyorsan repült, és márciusban már ott tartottunk, hogy elkezdtünk zenéket válogatni a koreográfiáinkhoz. Ez némiképp nehéznek bizonyult, mert hiába hoztak fel Sabináék száz lehetőséget, vagy nekem vagy Ádinak nem tetszett, pedig az esetek többségében mindig könnyen dűlőre jutottunk zene-ügyben.

– Rendben van, a kortárshoz miért is nem jó a Cry me a River? – érdeklődte Ádám több órányi huzavona után.

– Mert nem tudom elképzelni, hogy erre táncolunk. Nem látom magam előtt a koreográfiát. – Milliószor mondtam már neki, hogy mi a problémám a felsorolt zenékkel, csak épp feldolgozni volt képtelen.

– Basszus Gini, nem is neked kell látnod! Sabina meg Tobias azért vannak!

– Bocsi, hogy beleszólok, de azért nem árt ám, ha a dolgokkal kapcsolatban nektek is van elképzelésetek. – Egy hálás mosoly volt a válaszom Tobias megállapítására.

– Tessék, nagyokos. Látod? És én ezekre a számokra képtelen vagyok bármilyen mozgást elképzelni.

– Jó rendben, de akkor mondj valamit, ami megy. Ami megihlet. – Némi iróniát éreztem a hangjában, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni.

– Rendben van – bólintottam. – Holnapra itt lesz a három szám! – Teljes eltökéltséggel néztem táncospárom szemébe, aki aprót biccentett. Föltápászkodtam a földről, ahol eddig ültem, majd kimért léptekkel átsétáltam az öltözőbe.

Gyorsan visszaöltöztem az utcai ruhámba, majd nyakam köré kanyarítottam a sálamat, és kisiettem az épület előtt álló BMW-hez. A téli időszakban sok szempilla rebegtetés hatására Gergő megenyhült, és hajlandó volt nekem adni a kocsiját, és elvitetni magát edzésre valamelyik csapattársával. Belátta, hogy rohanó életemben nekem nagyobb szükségem van az autóra, mint neki. Mert a Milanello-otthon távolság, lássuk be, nem túl nagy.

Hamar az edzőközponthoz értem, ahol minden szó nélkül hajthattam be a játékosoknak fenntartott parkolóba. Többek között ezért is imádtam Gergő kocsijával mászkálni, mert negyed annyit kellett gyalogolnom innen, mintha a személyzeti parkolóba állnék. Bár jó időben többnyire motorral jártam azzal meg gyakorlatilag oda megyek, ahova akarok.

Beballagtam a hatalmas létesítménybe, és miközben a telefonomat kerestem a táskámban azon tűnődtem, hogy ma vajon melyik pályán edzenek. Végre megleltem a mobilomat, így felhívtam Dantét, hogy ha ráér, azonnal csődüljön ide, mert égető szükségem van a segítségére. Lényeges infó, hogy Danténak és nekem gyakorlatilag pontról pontra megegyezik a zenei ízlésünk, ami azért megdöbbentő, mert néha mások szerint elviselhetetlenül pocsék számok kerültek a zenelejátszómra. Annyi volt csupán a különbség köztem és Dan között, hogy ő jobban tisztában volt a nemzetközi számokkal, mint én. Számomra gyakorlatilag az ismertebb brit és amerikai előadókban kifújt a lista.

A következő telefonhívást Gab felé intéztem, hogy megérdeklődjem, mégis merre leledzik. És persze, hogy tudja-e, nekem hova kell mennem. Természetesen tudta, úgyhogy megírtam üzenetben Dannek, hogy hova jöjjön, majd elindultam ki a pályára. Gab már a lelátón ült, a gyepen pedig már lézengett pár játékos, akik igyekeztek valamiféle mozgást végezni, hogy nem fagyjanak halálra a kora-márciusi időben.

Mikor Rudi és a sleppje kivonult vigyorogva intettem nekik, majd visszafordultam Gabhez, hogy megvitassuk a Milan esélyeit a bajnokságban és a BL-ben. Mire az edzés elkezdődött elővettem a füzetemet, Gab pedig lement a pálya szélére fotózni. Nagyjából a tréning felére érkezett meg Dante.

– Na, mi a pálya, csajszi? – kérdezte az olasz srác.

– Zene kell. Három. Amire táncolni tudunk. – Enyhe kétségbeeséssel a szememben néztem fel rá.

– Ühüm. Kicsit konkrétabban?

– Hát... Kell táncolnunk rumbát. Valami szabadon választott lírai kortárst, sok akrobatikával, meg valami abszolút szabadot, stílusbeli megkötések nélkül.

– És ti mit akartok harmadiknak? – érdeklődte.

– Fogalmam sincs. Semmiképpen sem a standard táncok közül. Szóval, mivel akróban jók vagyunk, valamit, amibe lehet sok olyat tenni. És lehet show-elemeket belepakolni, dögivel. – Összeráncolt homlokkal kezdett el kutakodni a zenelejátszóján, majd a kezembe nyomta a fél fülesét.

– Ehhez mit szólsz? – Pár másodperccel később meghallottam a fülemben Michael Buble Feeling Good című számának a kezdő taktusait. Ismertem a számot, már vagy ezer éve, de magamtól eszembe sem jutott volna, pedig jobban belegondolva. Megvolt… El tudtam képzelni az egészet, hogy hova jöhetne emelés, hova forgás, hova lépéssor.

– Tökéletes – feleltem neki mosolyogva.

– Nem igazán vagyok tisztában a rumba ritmusával, csak halvány emlékfoszlányaim vannak, de... ehhez mondjuk mit szólnál? – És már csendült is fel a fülemben Mariah Carey My allja. Ezt is eltalálta. Ez… csak egyszerűen fantasztikus volt. Nem túl csicsás, de ugyanakkor maradandó.

– Zseni vagy, Dan. Imádlak! – mondtam nevetve, miközben egy puszit nyomtam a srác arcára.

– Tudom, tudom. Írd le magadnak, hogy két csapatra osztották őket, és körben egyérintőznek. – Egy pillanatra fogalmam sem volt, hogy miről beszél, aztán leesett, hogy az edzésről. Lekörmöltem, amit mondott, majd várakozva fordultam felé.

– És a harmadik? – kérdeztem.

– Írd le, mit szeretnél bele.

– Többnyire ilyenkor az szokott lenni a hatásos… jézusom, Gergő meg fog ölni, de kenyér kell a népnek, és cirkusz. És akkor szórakoznak jól, ha valami valóságosat látnak. Mondjuk egy iszonyatosan tömör, és látványos szerelmet. Nem túl gyors zenére, de ugyanakkor legyenek benne néha hirtelen váltások.

– Nem tudom, mennyire fog tetszeni, de volna egy ötletem… – Egy kis ideig szórakozott a lejátszóval, majd meghallottam a fülemben a zongorát és az éneket. Lassan indult, de aztán ténylegesen elkezdődött a szám.

– Ez micsoda? – fordultam teljes testtel Dante felé.

– Matt Zarleytől a You don't have to tell me. Tetszik?

– Tökéletes, te vagy a legjobb, tényleg. Egy életre leköteleztél! – hálálkodtam.

– Csak annyit kérek, hogy majd a dobogó tetején állva, könnyek közt mondd ki, hogy "nagyon szépen köszönöm, Dante!". – Finoman vállon legyintettem, majd együtt nevettünk. Lejegyezgettem az edzés további részét, majd mikor végeztek, lesétáltam a pálya szélére.

– Mi volt ez a nagy jókedv? – érdeklődte Rudi egy üdvözlő csók után. Éreztem a hangján, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, és kicsit játszik benne a zöldszemű szörny.

– Tervezgettük, hogyan fogunk megszökni a titkos esküvőnkre. – Túl magas labda volt ahhoz, hogy ne csapjam le.

– Vicces – húzta el a száját a csatár.

– Zenéket mutogatott, amiket használhatunk Ádival. – feleltem neki mosolyogva.

– Majd megmutatod őket? – Széles vigyorral az arcomon öleltem meg, és bólogattam a mellkasába.

– Regi, ugye tudsz róla, hogy tetőtől talpig izzadt vagyok? – kérdezte nevetve.

– Ugye sejted, hogy mennyire nem érdekel? – Egy apró puszit nyomott a számra, majd elindult az öltözőbe.

– Megvárlak, csak siess! – szóltam utána, mire bólintott, majd eltűnt a folyosón.

Tényleg sietett, mert húsz perccel később már a kocsiban ültünk, és hazafelé hajtottunk. Azaz ő hajtott, mert nem engedte, hogy vessem a kocsiját. Elmondása szerint, ennél többet ér az élete. Akár meg is sértődhettem volna, de tisztában voltam vele, hogy csak a véremet szívja.

Otthon megmutogattam neki a számokat, és bár a You don't have to tell me-re kicsit húzta a száját, de mindig is voltak módszerek, amelyekkel könnyen meggyőzhetővé vált. Mondjuk egy tepsi csokis muffin elég jó tárgyalási alapnak bizonyult.

Másnap délelőtt mentem edzésre, hogy szembesítsem Ádit a zenékkel, és legnagyobb meglepetésemre egytől egyig tetszettek neki. Azt mondta, nem gondolta volna, hogy tényleg találok bármit is. Teljesen elégedetten sétálgattam Milánó utcáin, nem lévén semmi dolgom, mikor az egyik kávézóból egy nagyon ismerős személy lépett ki. Kísértetiesen hasonlított valakire, akivel egykoron, nagyon régen jóban voltam. Közelebb érve jöttem csak rá, hogy nem csak hogy hasonlít, de ő maga sétál előttem. A nevét kiáltva siettem felé, mire megfordult. Arcára a felismeréstől boldog vigyor költözött, és valószínűleg hasonló ábrázattal ugrottam a nyakába.

---

[1] Kevin Prince Boateng

[2] Alexandre Pato

[3] Bojan Krkic

[4] Stephan El Shaarawy

[5] Kevin Prince Boateng nevében a Prince jelentése Herceg

[6] El Shaarawy beceneve