32. fejezet

Házibuli Raikönennél

A december hátralévő néhány napja a szilvesztert övező teljes lelkesedésben telt. Bazsi és Flóra végül előbb érkeztek egy nappal, és Tami is hazautazott harmincadikára, mondván majd velünk jön Genfbe másnap reggel. Rudi húgának megérkezésétől számítva nagyjából kettő és fél óránkba telt az, hogy totális pánikot rendeljünk el, és az ideg összeroppanás szélére sodródva üljünk a hálóban, azon agonizálva, hogy mégis mit vegyünk fel. Újabb egy órányi tanácstalan tipródás után arra jutottunk, hogy felhívjuk Kimit. Még csak azt sem tudtuk, hogy nagyjából merre induljunk el.

– Regi! Minek köszönhetem a hívásodat? – szólt bele a finn a telefonba.

– Baj van! Itt ülünk Tamival és Flórával több, mint három órája, és fogalmunk sincs, hogy mit vegyünk fel. – Hallottam, hogy Kimi jóízűen felnevet a telefon túloldalát.

– Legyetek csinosak, és érezzétek jól magatokat. – Szinte biztos voltam benne, hogy ha éppen a közelemben van, kap egy maflást, mert ezzel egy cseppet sem hozott közelebb a megoldáshoz.

– Valami kulcsszó? Szín? Kell kisestélyi vagy nem? Szoknya vagy nadrág? Magassarkú vagy sportcipő? Kimiii! – A kérdésáradatom hatására Kimi hangosan felnevetett, amihez hamarosan becsatlakozott egy másik hang is.

– Kisestélyi nem kell! Egyébként meg igaza volt, legyetek csinik! – Bár nem láttam Fernando arcát, szinte biztos voltam benne, hogy harminckét fogas vigyorral és egy kacsintással kísérte a mondandóját.

– Kösz! – Nagyot sóhajtottam és elköszöntem. Lehunytam a szememet és gyakorlatilag végigpörgettem magamban a ruhatáramat. Lassacskán elkezdett körvonalazódni a dolog, így felugrottam és a szekrényemhez sietve elkezdtem kidobálni belőle pár ruhadarabot.

– Flóra neked mennyi cuccod van itt? – kérdeztem derékig a szekrénybe hajolva.

– Gyakorlatilag szinte semmi. – Ezt a választ akartam kapni. Ránézésre megegyezett a méretünk, így az ő számára is kikaptam pár ruhát. Mikor késznek ítéltem átbaktattunk Tamihoz, hogy számára is keressünk valamit.

Kilábalva a tanácstalanságból, felforgatva a teljes ruhatárunkat már sokkal nyugodtabbak voltunk, így a Rudi és Bazsi által közösen készített vacsorát is kellemes hangulatban költöttük el.

– Igazából rendszeresíthetnénk azt, hogy te főzöl itthonra – nagyokat pislogva néztem Gergőre, mire csak megvonta a vállát.

– Gyakorlatilag mivel felőled éhen is hallhatnánk… – Egy nagyon morcos tekintetet kapott tőlem válaszul, ám a többiek díjazták a humorát.

– Jól van, Rudolf Gergely, így fogok bármikor is süteményt sütni neked! – tettetett sértődöttséggel fordultam Tamiék felé, akik csak nevetve konstatálták a vitánkat. Gergő derekamra kulcsolt keze, és az arcomra nyomott puszi végül megbékített, és minden ment tovább az addigi kerékvágásban. Az este során Tami mesélt egy csomót Seb családjáról, az összes Vettel-testvérről, hogy mennyire megszerette a barátja kisöccsét, Fabiant. Biztosított minket arról, hogy a félelmei alaptalanok voltak, mert mindenki, még a német anyukája is, akitől a legjobban tartott, örömmel és kedvesen fogadta. Basi nővérei ellátták a létező legjobb és legégőbb gyerekkori sztorikkal, a szülők pedig a vezetésen kívül másért nem lelkesedő Sebről meséltek neki történeteket.

Mi Gergővel beszámoltunk a srácok látogatásáról, majd szépen lassan mindenki elszállingózott aludni.

Másnap délelőtt tizenegykor már a milánói Malpensa reptéren szálltunk föl a genfi gépünkre. Előre ki akartam magam aludni szilveszterre, ám ez nem sikerült, úgyhogy az egész jegyátvevős, becsekkolós procedúra alatt morcos és szótlan voltam, amin rajtam kívül mindenki jól szórakozott. Valójában Gergő sem élvezte annyira, mert tudta, hogy ilyen hangulatban az a minimum, hogy a komplett baráti köröm bulizását elrontom, úgyhogy erősen próbálta azt sugallani, hogy aludjak. Ezt a cirka egyórás repülőút alatt sikerült is megejtem, viszont ez pont az az alvásmennyiség, ami nem sok, ellenben iszonyatosan kevés, és kizárólag arra elég, hogy még álmosabb legyek.

A genfi reptéren kóvályogva aztán arra jutottam, hogy itt nincs más lehetőség, vissza kell térni a gyökerekhez, úgyhogy az első erre alkalmas helyen, kértem egy kávét, telepakoltam cukorral, és kicsengettem érte azt az összeget, amennyiből Pesten jóízűen elkávézok egy hétig. Napi kétszer. Mindenesetre igyekeztem minden követ megmozgatni azért, hogy ne szolgáltassak túl sok alapot arra, hogy Kimi és Nando piszkálódásait két napig hallgassam.

Minután gyakorlatilag egy húzásra megittam a kávét kezdett visszatérni belém az élet, elkezdtem kevésbé negatívan látni a dolgokat, és kevésbé szkeptikusan szemlélni az embereket. Gergő a biztonság kedvéért vett nekem még egy fedeles pohárban tejeskávét arra az időre, amíg az elénk érkező Sebastian beszállít minket a finn házához.

A félórás út végére már elfogyott a kávé, én pedig visszatértem az élők sorába, be nem állt a szám, és Bazsival karöltve fárasztottuk Sebastianékat szörnyűbbnél szörnyűbb szőkés poénokkal. Akkor épp egy cseppet sem érdekelt, hogy az én hajszínem is megegyezik az övékével. Mire odaértünk Kimihez, rajtam és Bazsin kívül gyakorlatilag mindenki lefáradt, mi ketten viszont életünk formáját hoztuk.

– Pozitívumként fogom fel, hogy nem hoztatok magatokkal három ruhásszekrényt, szóval gondolom sikerült nélkülünk is dűlőre jutni. – Ez volt Kimi első mondata az után, hogy Sebastian nyomában beléptünk a házba.

– Képzeld, sikerült. De nehogy azt hidd, hogy túl nagy segítség voltál. – Morcosan néztem rá, majd egy ölelés és két puszi kíséretében üdvözöltem, és mentem tovább a mögötte álló, vigyorgó Fernandóhoz. Miután a spanyolnak is köszöntem, a csizmámat lehúzva Tamival a nyomomban besétáltam a nappaliba.

– Persze Regi, érezd otthon magad! – kiabált utánam Kimi, mire felnevettem.

– Ha már így mondod… – Helyet foglaltam a kanapén, és megvártam, amíg a többiek is beszállingóznak. Nagyjából azzal egy időben, hogy mindenki megtalálta a helyét, besétált egy szép arcú, szőke lány és Kimi mellé lépve, apró csókot nyomott a finn szájára.

– Srácok, hadd mutassam be a barátnőmet, Lara Aberquerót! – A lány mosolyogva intett nekünk, majd helyet foglalt mellettem a kanapén. Ismerős volt valahonnan a lány, de meg nem tudtam volna mondani, hogy honnan. Aztán ahogy járattam az agyamat valami beugrott.

– Te nem focizol véletlenül? – kérdeztem a lányhoz fordulva, mire elmosolyodott.

– De igen, a Barca női csapatában.

– Tudtam, hogy ismerős vagy valahonnan – nevettem fel. – Hogy ismerkedtetek meg Kimivel? – kíváncsiskodtam.

– Négy éve Barcelonában egy szórakozóhelyen, mikor nálunk állomásozott a Forma1. Eléggé sablon-sztori. Kimi kiborította a piám, amiért mindenképpen újat akart venni. Aztán táncolni kezdtünk, utána pedig kitaláltam, hogy játszunk olyat, hogy ki tudja a legtöbb vodkát megívva is töretlenül folytatni a táncolást. Kimi nyert, én pedig elmentem vele randizni. A többi pedig már történelem. – Larán tisztán látszott, hogy szereti a finnt, de ugyanakkor úgy gondoltam, hogy tökéletesen tudja kezelni Kimi hülyeségeit és hangulatingadozásait.

– Lehet, bunkóság ezt megkérdezi, de mikor nyáron találkoztam Kimivel, azt mondta, nincs barátnője. – A szőke lány szája keserű mosolyra húzódott.

– Tartottunk egy kis szünetet, mert már egymás agyára mentünk. De aztán október óta újra szent a béke, sőt, jobb a kapcsolatunk, mint új korában.

Larában egy kedves, szimpatikus lányt ismertem meg, aki nem mellesleg legalább annyira imádta Barcelonát, ahogy én. Rengeteget beszélgettünk, mielőtt felvonultunk volna készülődni az estére. A viszonylag gyors készülődést követően mindannyian segítettünk a házigazdának berendezni a házat a bulira. A hatalmas nappali közepén egy táncteret alakítottunk ki, csináltunk helyet a zenének, amit Jaime feladatául osztott ki a finn. Illetve szolidan, de berendeztük az italos pultot is.

A készülődés közepén megérkezett Jaime és Jasmine, majd szépen lassan elkezdett szállingózni a többi vendég is, akiknek jelentős részét nem ismertem, de igazából nem is nagyon vágytam rá. Rengeteget táncoltunk, beszélgettünk és szórakoztunk, persze néminemű alkohol elfogyasztásának kíséretében.

Már javában tartott a buli, amikor kiszúrtam egy párt a táncoló tömegben, akik külön külön ismerősek voltak, de nem akartam elhinni, hogy ők együtt érkeztek, így megkocogtattam a mellettem táncoló Fernando vállát.

– Te, Nando! Az a lány ott teljesen úgy néz ki, mint Lily – magyaráztam a spanyolok, túlkiabálva az üvöltő zenét.

– Azért, mert az Lily. – Bólintottam egyet, majd folytattam.

– De ki a pasi, aki éppen a száját térképezi fel? – érdeklődtem, mire Fernando elvigyorodott.

– Hát, Horner. – Lesokkolódtam, és kis időbe telt, mire a rendszer újraindult.

– Mármint úgy érted, hogy Christian Horner? A Red Bull csapatfőnöke, karót nyelt angol Christian Horner? Lilyvel? A kedves, aranyos, nagy dumás Lilyvel? Miféle világ ez, ahol megtörténhet ilyen? – Nando jót szórakozott a kifakadásom, majd lelkesen magyarázni kezdte azt a történetet, ami szerény véleményem szerint minimum öt kézen keresztülment már, és maximum nyomokban tartalmazta a valóságot, bár talán úgy sem. Mindenesetre lelkesen hallgattam a Lily-Horner sagát.

– Így jobban belegondolva, már Monzában is utalgatott ilyesmire Jaime. De azt hittem, egyoldalú a dolog. – Miután sikerült túltennem magamat a dolgon, magamban megjegyeztem, hogy erről mindenképpen ki kell majd faggatnom Lilyt. De elnapoltam a dolgot, mert közeledett az éjfél, nekem pedig sejtésem sem volt arról, merre találhatnám Rudit. Úgyhogy keresztülgázolva a tömegen a csatárom felkutatására indultam.

A kajás pulttól nem messze álldogált Flórával és Bazsival, és valamiről éppen lelkesen beszélgettek. Hátulról átöleltem Gergő derekát, és arcom a hátába temettem. Megfordult az ölelésemben, és puszit nyomott a számára.

Indítványoztam kicsiny társaságunknak, hogy kerítsük elő a kabátjainkat, mert rövidesen éjfélt üt az óra, azt pedig a tűzijáték alatt terveztem eltölteni, egy pohár pezsgővel a kezemben, Rudi ölelésében. Mert pont a Genfi-tó partján ne lenne tűzijáték. Ugyan már. Ha Velencén, és Pest legeldugottabb részein van, akkor itt is kell lennie.

Az utolsó egy percben hangosan számolt vissza mindenki, majd mikor éjfélt ütött az óra, mindenki egyszerre kiáltott fel, hogy Boldog újévet. Mindenki a saját nyelvén, így hallottam finnül, spanyolul, németül, olaszul és még isten tudja, milyen nyelveken a jókívánságot. Gergő hosszan megcsókolt, és csupán az vetett véget neki, hogy a többiek jöttek koccintani. Véget nem érő koccintások és jókívánságok után, nem törődve az illemmel belekortyoltam a pezsgőmbe.

– Ejnye-ejnye. Iszogatunk, iszogatunk? – Lara sétált mellém, arcán széles vigyorral.

– Te ne mondj semmit, neked már üres a poharad. – nevettem rá.

– Kimi mellett megtanultam, hogy a piát tartogatni bűn.  – A szeme pajkosan csillogott, és a hangsúlyából sütött az, hogy odáig van a finnért.

– Ez egy jó elmélet. De szerezz pezsgőt, hogy tudjunk koccintani.

– Értettem, kapitány! – Vidáman szalutált egyet, majd beleveszve a tömegbe elindult pezsgőért. Nagyjából fél órával később a már lényegesen üresebb udvaron üldögéltem, mikor a szőke lány felbukkant mellettem két pezsgőspohárral, és az egyiket a kezembe nyomta.

– Na, végre, hogy megvagy! Kicsit megkésve, de boldog újévet!

– Csirió! – Összekoccintottuk a poharainkat, majd belekortyoltunk a buborékos italba. – Tulajdonképpen Kimi minek hívott ennyi embert? – érdeklődtem a lánytól.

– Gőzöm sincs. Foggal-körömmel tiltakoztam az ellen, hogy az össze Maranellóban dolgozót meghívja, de nem hallgatott rám. Az emberek háromnegyedét még csak látásból sem ismerem. Igazából… maradhattam volna Barcelonában is szilveszterezni a csapattársaimmal, meg azzal az egész társasággal, tele focistákkal, de annak fényében, hogy most végre minden újra sínen van, nem akartam. Meg egyébként is, a Kimi-féle bulik mindig jók. – Az arcára kúszó kaján vigyor miatt örültem, hogy eddig nem volt szerencsém részt venni Raikkönen által szervezett összejövetelen.

A buli reggelig tartott, és nagyjából háromtól már kezdett egész jó hangulat kialakulni, mert többen elmentek már, és csökkent az ismeretlenek aránya. Kimi ismét bevodkáztatta szerencsétlen Sebastiant, és Bazsinál is próbálkozott, de a srác a negyedik kör után lekicsinylő mosollyal közölte Kimivel, hogy azt, aki pálinkán nőtt fel, az életben nem fogja vodkával öntudatlanságig itatni. Sikerült Lilyt is elkapnom, aki eleinte szemlesütve, de boldog mosollyal arcán mesélte, hogy a szezonzáró után jöttek össze Hornerrel, eleinte csak egy éjszakára, aztán több lett belőle. Örültem neki, hogy boldognak látom valaki mellett, mert ráfért már.

Fogalmam sincs mikor mehettünk el aludni, de abban biztos vagyok, hogy kinn már világos volt. Amikor felkeltünk akkor pedig gyakorlatilag már sötét.