31. fejezet

Elvan a gyerek, ha…

Estére értünk csak haza, ezért az aznapi aktivitásunk kimerült annyiban, hogy a táskákat bevittük a házba, Sheevát a kertbe, magunkat pedig a hálószobába. Tisztában voltunk vele, hogy ezáltal rengeteg munka hárul másnapra, mégsem volt sem erőnk, sem kedvünk ahhoz, hogy este tízkor nekiálljunk bármit is csinálni.

Korán indult a másnap és mivel Velencén gyakorlatilag semmi nem maradt a Nyíregyházáról hozott süteményekből, ezért kénytelen voltam én sütni – szigorúan az Esztertől megtanult recepteket. A főzést viszont nem vállaltam. Egyrészt időm sem lett volna, másrészt pedig annak a megtanulása nem tűnt annyira létszükségletűnek, ezért amit a tűzhely tetején kellett csinálni, az nálam egyet jelentett a veszett fejsze nyelével. Úgyhogy a csapattársainak való ebédkészítés feladata Gergőre hárult, amit egyébként egy cseppet sem bánt, mert szeretett főzni.

Egészen jól képesek voltunk egymás mellett dolgozni, függetlenül attól, hogy nagyjából a konyha háromnegyedét belaktam mindenféle koszos edényekkel, kész süteményekkel, sütőbe készülő, vagy onnan kikapott tepsikkel. Rudi csak állt a tűzhely mellett, ha épp útban volt, szó nélkül odébb lépett, és valamit mindig kavargatott. Fogalmam sem volt, mi készül, de az illata alapján valami finomat és valami olaszt vártam.

Épp a muffin tésztát pakolgattam a kis papírformákba, nyakig maszatosan, amikor megszólalt a csengő. Gergővel ijedten néztünk össze, majd fel az órára. Mindkettőnk fejében ugyanaz a gondolat futott le – még nem lehet annyi idő, hogy az éhenkórász bagázs itt legyen. Az idő valóban nem volt annyi, ettől függetlenül valakinek ki kellett mennie megnézni, hogy ha nem a magyar válogatott legfényesebb csillagai, akkor mégis ki a bánatos ég zargat ilyenkor.

– Ha ezt itt hagyom kevergetés nélkül, odakozmál – mutatott a nyeles lábosban lévő piros szószra. Nagyot sóhajtottam, majd végignéztem magamon – szakadt, ezeréves farmer, kinyúlt, alapjáraton is két számmal nagyobb póló, amit különféle a sütés következtében odakerülő foltok díszítettek – majd leraktam a kezemben tartott tálat és kanalat, és elindultam a bejárati ajtó felé. Kénytelen kelletlen magamra rángattam a kabátomat és a csizmámat, majd kicsoszogtam a havas kerti úton a kapuhoz. A bejáratban egy vigyorgó szőke állt két sötétbarna hajú társaságában – Koman, Szalai és Németh. Amint felismertem őket, halk sikkantás hagyta el a számat, majd megszaporáztam lépteimet, és a kapuhoz rohantam, ám az zárva volt.

– Jézus! Elvetemültek! Nektek három órával később kellene itt lennetek! Mit kerestek itt? Várjatok, mindjárt beengedlek… Kulcs. Bennhagytam, mindjárt jövök. – A srácok csak jót nevettek a szétszórtságomon, úgyhogy miközben befelé hátráltam rájuk szóltam. – Ha ennyire tetszik itt kinn, maradhattok!

– Értettük, főnök, jók leszünk! – szalutált viccesen Voli, én pedig sarkon fordultam és berohantam a házba, leakasztottam a kapukulcsot, majd nagyjából egy perc leforgása alatt újból a kovácsoltvas kapu előtt álltam. Kikulcsoltam a zárat és beengedtem őket.

– Tempózzatok kissé, mert irdatlan hideg van idekinn. Ádám?  – kérdeztem Volira nézve, de ő csak Szalaira bökött, hogy itt van, miért keresem. Megforgattam a szememet.

– Lekéste a gépet, majd jön. – Krisz volt az, aki normális, épkézláb választ volt képes adni a kérdésre, amiért egy hálás mosollyal jutalmaztam.

– Mellesleg, miért is nem lepődök meg rajta, hogy pont ő késte le a repülőt? – Teátrálisan az ég felé pillantottam, majd a srácok nyomában beléptem a jó meleg lakásba, és behúztam az ajtót magunk után. Mondtam nekik, hogy érezzék otthon magukat, de ne lábatlankodjanak a konyhában, mert komoly munkák folynak.

– Csak azt ne találd ki, hogy te csinálsz bármit is a konyhába! – Voli megállt a kabátja levételében, és hitetlenkedve nézett rám – arcán széles vigyorral.

– Rohadj meg! – Kinyújtottam a nyelvem és bevonultam a konyhába folytatni a muffinsütést. Körülbelül két kis papírformát tudtam megpakolni, amikor észrevettem a srácokat az agytóban, kezükben telefonnal.

– Bocsi, de meg kell örökíteni a pillanatot, amikor te a konyhában tartózkodsz nem evési célzattal. – Ádám csak megvonta a vállát, és készített egy újabb képet. – Akkor ezt posztolom a netre, majd bejelöllek rajta. – A telefonját nyomkodva sétált ki, nyomában a másik két focistával.

– Olyan gonoszak! – Lebiggyesztett szájjal néztem Gergőre, aki fejét lehajtva próbálta elfojtani a vigyorát. – Te is az vagy! – Sértődötten fordultam vissza a sütijeimhez, amikor Rudi egy puszit nyomott az arcomra, majd már vissza is állt a tűzhely elé. Mosolyogva ingattam a fejemet, mert kicsit olyan volt, mintha újra kamaszok lennénk, de egy cseppet sem zavart. Csak örültem, hogy itt van Gergő, hogy itt vannak a srácok, hogy újrakezdhetem azt, ami egykor az életemet jelentette.

– Elgondolkoztál. – Rudi már a konyhapultnak dőlve nézett rám összevont szemöldökkel. Lepillantottam a muffinjaimra, amik már sütésre készen álltak, úgyhogy betoltam őket a sütőbe, majd Gergőre néztem.

– Csak azon, hogy milyen végtelenül szerencsés vagyok. Veled, Bazsival, a srácokkal. Úgy érzem, hogy helyén van az életem, mert mindenki benne van, aki valaha is fontos volt. – Arcára félmosoly kúszott, az a félmosoly, amit annyira nagyon szerettem, és a derekamnál fogva magához húzott.

– Nekem is minden megvan az életemben, ami fontos. Te, Mara, és a foci. – Elmosolyodtam. Nem, nem azon, hogy velem kezdte a felsorolást, hanem azon, hogy Marának hívta a húgát. Mesélte, hogy kicsi korában mennyire imádta, aztán hirtelen dacosan megtiltotta, hogy használják. Ezek szerint újra megbékélt bele.

Lassan csókolt meg, és szerelmesen, amit végül Krisz krákogása szakított meg.

– Elég a süti, és azt nem élném túl. – Csak megforgattam a szemem, majd leintettem, mondván, tudom, hogy mit csinálok. A biztonság kedvéért azért benéztem a sütőbe, ahol tényleg készre sülten csücsültek a sütijei, úgyhogy felkapva egy konyharuhát kiraktam őket a konyhapultra.

– Mellesleg ti nem is ehetnétek ilyet. – Felvont szemöldökkel néztem a két sztárcsatárra, akik feltűnően a mennyezetet kezdték el bámulni. – Felmegyek zuhanyozni meg átöltözni. Majd jövök. Addigra terítsetek meg, és legyen csili-vili az asztal. – Egy kacsintás kíséretében puszit nyomtam Gergő arcára, majd elindultam ki.

– A nagyÁdámot nem várjuk meg? – vonta össze a szemöldökét Krisz. Bár Bogdán kevesebb, mint három hónappal volt idősebb Szalainál, megkapta a "nagy" jelzőt, mert máshogy nem tudták máshogy megkülönböztetni őket.

– Nem. Aki késik, az a maradékot eszi. – Villantottam egy vigyort, majd felrobogtam a lépcsőn. Miután sikerült lesikálnom magamról az összes különböző tésztafoltot, magamra kaptam egy fekete nadrágot, egy világos, nyomott mintás hosszú ujjú felsővel, nyakamba kanyarítottam egy körsálat, és belebújtam egy a pulcsimmal egyező színű magassarkúba. Leballagtam a lépcsőn, és legnagyobb meglepetésemre tényleg meg volt terítve, és a Rudi által készített ebéd is ott gőzölgött az edényekben.

Amikor leértem minden srác kapott egy-egy puszit, Gergő egy csókra nyújtott szájra puszit. Kihúzta nekem a széket, majd miután mindannyian leültünk nekiláttunk az evésnek. Én nem gondoltam volna, hogy amekkora adagot Gergő főzött kevés lenne, mégis alig maradt egy kevés Ádámnak. Mármint én azt mondtam, hogy nekem sok lenne, de Ádámka kiábrándított, hogy ez egy normális embernek édeskevés. Úgy döntöttem, nem veszem magamra.

Alighogy megebédeltünk, csöngettek, de ezúttal Gergőt küldtem ki, mert nem akartam megfagyni, és ezúttal nem volt semmi kifogása arra, hogy miért nem tud ő kimenni. Még be sem ért a nagyÁdám, a másik három már sóvárgó pillantásokat vetettek a nappaliban lévő xbox-konzol felé.

– Szeretnétek elverődni? – kérdeztem vigyorogva, a nappali felé biccentve. A reakciók különbözőek voltak – Krisz leplezetlenül felnevetett, Voli csak sokat sejtően mosolygott, Ádámka pedig csupán a szemöldökét rántotta a magasba. Vigyorogva álltam fel, hogy üdvözöljem a kapusok gyöngyét.

– Ebédelj, vagyis fogyaszd el azt, amit a srácok hagytak neked, aztán xboxozni akarnak. – Tájékoztattam a kapust, aki vigyorogva bólintott. Furcsa dolog volt ez, hogy a focisták szabadidejükben képtelenek mást csinálni az xboxozáson kívül. Gyakran átmentek a barátaikhoz, hogy velük együtt játszanak és néha már-már fanatikus szinten űzték ezt.

Míg Ádám megette a tészta maradékát, addig a srácok bombázták egymást jobbnál jobb sztorikkal. Én azt hittem, hogy a Milan focistái azok, akik néha baromállat módjára viselkednek, de rá kellett jönnöm, hogy Ádámka a Bayernes srácokkal túltesz mindegyiken. Bár hiába becsültem a labdarúgókat, imádtam a focit, továbbra is tartottam az elméletem, miszerint ha valaki focistának megy, annak biztosan van valami kis gyári hibája. Persze ezt a világért nem hangoztattam egy focistákkal teli lakásban.

– Csináljunk csapatokat az xbox-hoz! – szólalt fel Krisz abban a pillanatban, hogy Ádám lenyelte az utolsó falatot.

– Regi velem van! – kiáltott fel Voli, amin elnevettem magam. Rudi is csatlakozott hozzá, így lényegében ki is alakult a két csapat, Krisz megnyerte az Ádámokat.

– Tiéd lehet a döntés joga. Miben szeretnél kikapni? – érdeklődte Voli, amin muszáj volt elnevetnem magam, még Rudi is szolidan nevetgélt mellettem.

– FIFA! – vágta rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Erre a csapattársaimmal összenéztük, majd a kanapé felé mutattunk. Párosával álltunk ki egymás ellen, gyakorlatilag úgy, hogy mindenki mindenki ellen játsszon. Rudi kezdett a kisÁdám ellen. Mialatt Rudi a fölényes győzelemért dolgozott, mi Volival beszélgettünk.

– Asszony? – érdeklődtem vigyorogva, mire nevetve megingatta a fejét. Találkoztam párszor a barátnőjével – azaz pardon, már menyasszonya –, és kedves lánynak tartottam.

– Megvan. De hallom, te is az vagy már. – Erre a kijelentésére csak megemeltem a kezem, megvillantva így a rajta díszelgő gyűrűt. Az ékszert szemlélve arcomra boldog, szentimentális mosoly ült, mire Voli féloldalasan magához ölelt. – Szóval felnőtt az én kishúgom? – Amióta ismertem, olyan volt, mintha a bátyám lenne. Nagyon szerettem, még ha csak ritkán találkoztunk is.

– Attól tartok, igen. – Vigyorogva dőltem neki, és vártam, hogy sorra kerüljek. Krisz volt az, aki minden áron velem akart játszani, úgyhogy Rudiék után mi ültünk a konzol elé. Választottunk csapatot – természetesen én a Barcát – majd elkezdtünk játszani. A vége egy négy-egyes vereség lett neki, ezzel a csapatunk a második győzelmet is bezsebelte.

Az xboxozás során az Ádámok csapata súlyos vereségbe futott vele, mindössze kettő meccset nyertek, és kettőt hoztak döntetlenre. A vereséget jól viselték – elviccelték az egészet, és azzal fenyegetőztek, hogy legközelebb megtorolják. Én örültem, hogy végre találkoztam velük, és minddel megígértettem, hogy a legközelebbi találkozásunk nem lesz ilyen messze. Azzal nyugtattak, hogy legkésőbb az EB-n találkozunk Franciaországban. Ádámka az ötletért csak egy laza taslit kapott. A nagy búcsúzkodást követően Rudival összepakoltunk, majd felvonultunk aludni.

– Jó végre ketten – motyogtam, már az ölelésében feküdve. Nem válaszolt, csak egy puszit nyomott a hajamra, ami tökéletes altatónak bizonyult.