A megmentő

időpont: 2015. július

helyszín: Velence, Magyarország

elbeszélő: Gáll Flóra

Ajánlott zene: Rise Against - Savior

Hetek óta nem hallottam Bazsi felől, ezért úgy döntöttem, magam járok a dolgok után. Aggódtam érte, mert bár tudtam, nagyfiú, aki elméletileg tud vigyázni magára, a gyakorlatban Barta Misi megjelenését nem tartottam jó előjelnek. Nem ismertem, soha nem találkoztam vele, de neki Velencén híre van. Nem, nem híres, sokkal inkább hírhedt. A különbség talán csak annyi a kettő között, hogy ő a hírhedtségét abból szerezte, hogy állandóan a rend őreivel keringőzött, de azok soha, semmiért nem tudták bevarrni. És ez bosszantott, még így látatlanban is. Nem hittem el, hogy a rendőrség ennyire tehetetlen legyen egy senkiházi kis nyikhajjal kapcsolatban. És persze azáltal sem vált szimpatikusabbá, hogy minden jel szerint, két kézzel rángatta bele Bazsit a hülyeségeibe. Mert tegye tönkre magát, mit érdekel az engem. De Balázst hagyja ki belőle.

Belépve a kicsit füstös, zajos velencei szórakozóhelyre, egyből a tömeget kezdtem el pásztázni, annak reményében, hogy ráakadok Bazsira. Látni akartam őt, ha csak egy kicsit is, de szükségem volt arra, hogy tudjam, jól van. Már kétszer körbeloholtam a bárban, és épp kezdtem feladni a reményt, hogy megtalálom, amikor szemet szúrt egy a sötét sarokban üldögélő pár fős társaság. Közelebb ballagtam hozzájuk, és észrevettem a félkör alakú pad legszélén ülő Bazsit. A szívemről hatalmas kő gördült le, és hátat fordítottam neki. Az aggodalmamtól függetlenül haragudtam rá, amiért nem hívott és nem írt, és így, hogy tudtam, jól van, csak még mérgesebb lettem. Aztán valami szöget ütött a fejembe. Annyira nem volt bazsis. Nem az az életvidám, folyton nevető srác, akit megismertem. Hanem egy letargiába zuhant, magába burkolózott, megkeseredett fiatal fiú.

Megfordultam, és közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem. A szemeit vérerek szőtték át, és üveges tekintettel bámult maga elé, megtörten, magányosan. A szívem szakadt bele a látványba. Fogalmam sem volt, ki tette ezt vele, de elégtételt akartam. Mert bárki legyen is az, nincs joga ahhoz, hogy egy kedves srácot ebbe az állapotba taszítson.

Öles léptekkel indultam el Bazsi felé. Jöttömre minden asztalnál ülő felnézett, kivéve Bazsit, így megböködtem a vállát, mire lassan rám emelte a tekintetét. Láttam rajta, hogy megörül nekem, a szemébe visszaköltözött egy kis élet, de mégis, a szavai meghökkentettek, sőt, egyenesen letaglóztak.

– Ki vagy? Mit akarsz? – Olyan volt ez, mintha apró pici pengéket dobált volna a szívembe. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy az útra készen álló könnyek odabenn maradjanak. Nem hittem el, hogy ez ő. Nem akartam feladni, mert tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Tüzetesebben szemügyre vettem, és a tekintetem megakadt a szemén. Mondhatott akármit, a szemei mindig elárulták. A barna szempára már majdhogynem könyörgően nézett rám. Segítséget kért tőlem, még ha némán is, de megtette. Szóban nem merte, magam sem tudom miért, de nem merte.

– Már én sem tudom, mit is akarok itt tulajdonképpen. – Megvetően körbefuttattam a tekintetem az asztalnál ülőkön, majd újra Bazsira néztem. Belementem a színjátékba, ami minden valószínűség szerint a társaságnak szólt. Mert színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő. Bármi történt is vele, a józan eszét nem vesztette el, és ez jó hír volt. Keserű mosolyra húztam a szám és Bazsi szemeibe néztem. – Azért ha esetleg eszedbe jutna, ki vagyok, hívj fel. Ha megvan még a számom – tettem hozzá szkeptikusan, majd hátradobtam a hajam, és megfordulva utat törtem a tömegben, és elhagytam a szórakozóhelyet.

Nem volt más dolgom, mint várni, de kevés ennél idegőrlőbb dologlétezik a világon. Két és fél napig olyan voltam, mint valami elmebeteg. A telefonom csörgésére összerezzentem, majd boldogan kaptam fel, de abban a pillanatban, hogy láttam, a hívó nem Bazsi a lelkesedésem egy szempillantás alatt lohadt le. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy ha nem tudok meg azonnal valami Balázsról, akkor megőrülök. Pengeélen táncoltam, és ezt minden körülöttem élő észrevette, beleértve a bátyámat is, de ő volt az egyetlen, aki nem szólt és nem kérdezett semmit, csak biztatóan mosolygott, és időnként amolyan "fel a fejjel, húgi" -módra megszorította a karom, vagy megölelt. Elmondhatatlanul hálás voltam neki ezért. Épp meg akartam köszönni, amikor a telefonom SMS-t jelzett a szobámban. Már nem rohantam, hogy megnézzem, már-már feladtam a reményt. Talán már nem hittem benne, hogy Bazsi értett, akkor este a bárban. Vagy, hogy egyáltalán meg akart-e érteni. Felmerült bennem, hogy talán tényleg fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok.

Amikor kezembe vettem a telefonom, és a feladó rubrikában megláttam fekete hajú barátom nevét, a szívem hatalmasat dobbant. Nem tudom mire számítottam, de ez nem volt közte. Nyilván nem vártam ömlengős, cukormázas üzeneteket. És nyílt segítségkérést sem, mert tudtam, azt a büszkesége nem engedné. De egy kétszavas "gyere át" üzenetnél azért kicsit többre számítottam. Indokra, magyarázatra, miértekre. Válaszokat akartam kapni. Hogy mitől lett olyan, amilyen. Hogy mit tett vele Misi. Hogy hol volt az elmúlt három és fél hétben.

Nagyot sóhajtva vettem a vállamra a bőrdzsekin és indultam el az eső miatt pocsolyás velencei utcákon Bazsiék háza felé. Egy negyedórás séta és egy ronggyá áztatott cipő után már ott is voltam a ház előtt, ahol finoman rátenyereltem a csengőre. Ám legnagyobb meglepetésemre nem Balázs jött ki kaput nyitni, hanem az anyukája. Találkoztunk már párszor, így mosolyogva beengedett, majd felterelt a lépcsőn Bazsi szobájához.

Nem kopogtam, tudtam, hogy teljesen fölösleges, meg egyébként is, ilyen apró udvariasságokra nem tellett, amikor nüanszok választottak el attól, hogy megtudjam, mi áll Bazsi rejtélyes viselkedése mögött. Benyitottam a szobába és a látványtól kedvem lett volna becsapni az ajtót, és sikítva menekülni onnan minél messzebb. Hogy elfelejtsem az egészet, hogy elhiggyem, az egész csak egy nagyon rossz, szörnyű álom. De tisztában voltam vele, hogy ez a valóság, a kíméletlen igazság, amely olyan pőrén állt előttem, hogy szinte arcul csapott.

A földön ülő srác, üveges tekintettel, mellette injekciós tűk, öngyújtók, és egy kanál. Ha akartam volna se tudtam volna másra gondolni. Ha eddig láttam is volna halvány esélyt arra, hogy a Misiről szóló pletykák hamisak, minden kétségem szertefoszlott. Olyanba rángatta bele Bazsit, amihez nem volt joga.

Becsuktam magam mögött az ajtót és odaléptem a fiú mellé. Kivettem a kezéből a tűt, mire rám emelte a tekintetét. Világok törtek darabjaira bennem, ahogy a barna szempárba néztem, amelyből reményvesztettség, kétségbeesettség és az életkedv teljes hiánya. Sírni lett volna kedvem, sikítani, és addig ütni Misit, amíg élet van benne. Őt tettem felelőssé, mindazért, ami Bazsival történt, hiába tudtam, hogy ehhez két ember kell, és hogy Bazsi is nyilvánvalóan benne volt. Misi testesítette meg a gonoszt, aki Bazsit a poklok poklába taszította.

– Bazsi. – Alig hallhatóan szólítottam meg a fiút, de szinte semmi hatása nem volt. Nagyot sóhajtottam, mert tudtam, hogy ameddig az anyag benne van, egy árva értelmes szót sem fogok tudni kihúzni belőle. Úgyhogy más megoldást nem látván, leültem mellé a földre és vártam. Vártam arra, hogy kiderüljön ez az egész csak egy rossz álom. Unalmamban az öngyújtóval játszottam, és arcomon keserű mosollyal emésztgettem a Bazsival való barátságomat. Barátság? Kezdtem azt gondolni, hogy az én részemről ez jóval több annál. Szánalmas ragaszkodás valami olyanhoz, ami nem lehet az enyém. Megráztam a fejemet. Nem ez volt a legfontosabb problémám. Gyakorlatilag ez eltörpült amellett, hogy minden látható jel szerint Balázs súlyos heroin-függőségben szenved.

Hittem benne, hogy ez nem az igazi Bazsi. Nem az, akit megismertem. Hogy ez az állapot nem tart örökké, és idővel majd valahogy kilábalunk belőle. Együtt.

Rossz volt látni azt, hogy mindenki észreveszi, hogy gondja van, de senki nem segítene neki. Hogy mindenki elfordul tőle, és ez vezetett ahhoz is, hogy elvesztette az önmagába és a világba vetett hitét, és csak még erőteljesebben kezdte lőni magát. Felnevettem, bár egy csepp boldogság sem volt a hangomban. Csupán a helyzet abszurditásán, hogy a drogos barátomat próbálom analizálni, miközben az félkómásan fekszik mellettem minden bizonnyal édes heroin-mámorban.

Megtehettem volna, hogy beállok a sorba, és én is magára hagyom. De láttam rajta, hogy én vagyok az utolsó utáni szalmaszál, amibe kapaszkodhat, és ha kisétáltam volna azon az ajtón, anélkül, hogy segíteni próbáltam volna neki, képtelen lettem volna újra tükörbe nézni. Egyébként pedig világ életemben arra törekedtem, hogy a legrosszabb emberekben is meglássam a jót. Hittem ugyanis abban, hogy mindenkiben megvan, mert a világ nem osztható fel egyszerűen feketére és fehérre. Bíztam benne, hogy  Bazsi alapvetően jó ember, akit könnyű elmozdítani a rossz irányába, de képes újra és újra visszatérni a helyes útra. Mindennél jobban akartam, hogy igazam legyen.

Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat cirógatja. Óvatosan nyitottam ki a szememet, és arra kellett eszmélnem, hogy korom sötét van. Feküdtem, feltehetőleg Bazsi ölében, ami egy pillanatra erőteljesebb dobogásra ösztökélte a szívem. A srác valamit zörgött, aztán tompa fény árasztotta el a szobát. Felnéztem Bazsi arcába, ami most szinte olyan volt, mint régen, bár a figyelmemet nem kerülték el a szeme alatt húzódó karikák, illetve az, hogy az arcán is látszott, hogy minimum öt kilót fogyott.

– Köszönöm, hogy eljöttél. – Az arcomra mosoly telepedett, miközben ülő helyzetbe tornásztam magamat. Hátamat az ágy szélének vetettem, és kényelembe helyeztem magamat. Legnagyobb meglepetésemre, Bazsi a vállára húzta a fejem, így elvackolódtam, majd megszólaltam.

– Nem tesz semmit. Viszont, ha már itt vagyok. Szeretném, ha elmesélnél mindent. Nem ítélkezem, csak… érdekel. És segíteni akarok. Mert szükséged van rá. – Azt hiszem, ez volt a varázsszó. Innentől kezdve ömleni kezdett belőle a szó. Arról, hogy miképp találkozott újra Misivel, hogy hogyan idézte fel benne a néhány évvel korábbi történéseket. Hogy hogyan keltett benne bűntudatot, és hogy miképp került bele ismét ebbe a világba. Misi világába. Mesélt arról, hogy milyen volt annak idején, mikor elvitték előzetesbe, és ismét szóba került az unokahúga, aki mindennél fontosabb a számára. Nem vettem magamra, mert teljes mértékig megértettem. A bátyámért én is tűzön-vízen keresztülmentem volna. Rájöttem, hogy ha van bárki, aki ki tudja ebből az állapotából rángatni Bazsit, akkor az Regi. Fontos voltam Bazsinak, efelől kétségem sem volt – ha nem lettem volna, nem írt volna és nem mesélt volna el mindent. De kisebb mozgatóerőt képviseltem, mint az unokahúga.

Az egyetlen dolog, amit tenni tudtam, az az volt, hogy minden létező időmet Bazsi mellett töltöttem, és nem hagytam, hogy mélységes mély depresszióba süllyedjen, vagy hogy feleméssze a bűntudat. Csupán a véletlen szerencsének tudtam be azt, hogy kereken egy nappal azután, hogy Bazsi összefutott az unokahúgával az egyik bárban, Regi megjelent nálunk. És bár Bazsiban dolgozott a heroin, ettől függetlenül felismerte Regit. Mert van, amit semmilyen kábítószer nem nyomhat el. És ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy minden rendben lesz, mert amikor láttam Regi aggodalmas, de mindenre elszánt tekintetét, tudtam, hogy nem fogja hagyni, az unokabátyát addig, amíg ki nem gyógyul a szenvedélybetegségéből. Tulajdonképpen Regi elszántság és a Bazsi iránti érzéseim adtak erőt ahhoz, hogy egész végig a fiú mellett maradjak.