1. fejezet

Kihívás elfogadva

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy kezemben egy Kommunikáció és médiatudomány szakon szerzett diplomával és egy OKJ-s újságírói papírral elnyerhetek egy állást a Nemzeti sport szerkesztőségébe. Próba szerencse alapon írtam meg a felvételhez szükséges cikket és küldtem be az önéletrajzommal együtt, majd egy héttel később kaptam a választ, hogy megpróbáljuk. A főnököm – istenem, de jó érzés leírni ezt a szót -, Tony azt mondta, vagy hatalmas sikert aratnak a cikkeim, vagy világméretű bukás lesz. Átmenet nincs. Vagy bejön a stílus, amiben írok, vagy nem. Az idő engem igazolt, hiszen két éve vagyok aktív résztvevője az újságban megjelenő cikkeknek.

*

A Budapest belvárosában levő egyszobás lakásom hálószobájában feküdtem az ágyamon a laptopommal. Hiába volt kicsi a lakás, büszke voltam rá, mert magamnak teremtettem lényegében a semmiből. Lévén Copa America, vasárnap éjszaka is az esti Brazília – Paraguay meccs összefoglalóját írtam a hétfői számba, amikor megcsörrent a telefonom.

– Szia Tony, mondd! – szóltam a Blackberrymbe.

– Regi, nagy harci feladat van. Hétvégén Nürburgring, és kéne két interjú. Egy legutóbbi futamgyőztes, meg egy tabellavezető. Lehetőleg még pénteken kapjam meg a kész cikkeket, mert a szombati számban lehoznám.

– Magyarán mondva, kérsz egy Vettel és egy Alonso interjút, készen péntekig, a két Copás mellé?

– Igen, annyit pontosítanék a dolgon, hogy egy Copás. A brazilos kell csak. Venezuela-Ecuadort odaadom Csabinak.

– Szerencsétlen utálni fog… Megpróbálhatjuk. Nem ígérek semmit, de igyekszem. Mellesleg még időben szóltál. Mert amúgy úgy volt, hogy csak Magyar Nagydíjon kell rohangálnom, de no para, őrizzük a pánikot. Meglesz. – Telefonok tömkelegét intéztem, hogy megszerezzem a két F1-es pilóta PR-osának a számát, és lényegében térdre ereszkedjem előttük, annak reményében, hogy van egy szabad félórájuk egy interjúra. Először Vettel sajtósának a számát találtam meg, amit egyből tárcsáztam. Semmi hangulatom nem volt Németországba utazni, hogy megcsináljak két riportot, aztán hazafele a repülőúton megírjam őket, és elküldjem Tonynak. Semmi, nada, niente Az ég egy adta világon, semmi…

– Igen, Britta Roeske – szólt a telefonba az általam keresett célszemély.

– Jó estét, Regina Pintér vagyok, a magyarországi Nemzeti Sport című napilap egyik újságírója… – kezdtem bele a szokásos rizsámba angolul. Amennyire abból a három mondatából le tudtam szűrni, szimpatikus csajnak tűnt. A megbeszéltek szerint csütörtök este nyolckor beszélgethetek korlátlan keretek között Sebasitannal. Ha már úgyis beszéltünk, megkérdeztem a PR-csajszitól, hogy véletlenül nem tudja-e a kedves kolléga számát. Nem tudta. Pech. Úgyhogy egy sóhajtás kíséretében dőltem hátra az ágyon, azért, hogy egy perccel később kelhessek is fel, mivel a telefonálást nem adhattam fel.

A lehető leglassabb tempóban csoszogtam ki az öt méterre levő konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét, tudván, hosszú lesz a mai éjszaka. A fekete éltető nedű elfogyasztása után belevetettem magamat a „Fernando Alonso PR-osának felkutatása” című akcióba, ami huszonöt perccel később sikerrel kecsegtetett, egy interjúidőponttal a kezemben tértem vissza a laptopom elé.

Felültem az ágy végébe, ölembe vettem a gépet, de a cikk megírása előtt még rácsörögtem Tonyra.

– Mi van veled, hogy hajnalok hajnalán hívogatod az embert? – morrant a telefonba. Hupsz. Ja, hogy már fél kettő.

– Csak gondoltam szólok, hogy megvan az interjúidőpont. Vettel csütörtök este nyolc, Alonso péntek reggel kilenc.

– Nagyszerű. A holnapra lehozandó cikkel hogy állsz?

– Több mint jó. A bevezető fele, szinte kész – vigyorodtam el, mert tudtam, hogy Tony ebben a pillanatban kezdi el szálanként kitépni azt a szép, szőke haját. – Nyugi, nem sokára befejezem. Max egy óra, és megy. Megcsörgetlek majd. Addig aludj egyet – kacsintottam, bár tudtam, hogy úgysem látja. A telefont az ágyamra dobtam, és újból beletemetkeztem a cikkbe. A tőlem megszokott meccsösszefoglaló volt. Kész tényeket állítottam szembe egymással, helyenként megfűszerezve a saját véleményemmel. Erre mondta azt Tony annak idején, hogy ezeket az emberek vagy imádják, vagy ki nem állhatják. Köztes állapot nincs.

Egy órán belül valóban végeztem vele. Átfutottam, majd küldtem is mailben a főnökömnek, és ment a csörgetés is. Kikapcsoltam a laptopot, letettem a földre, majd fáradtan, úgy, ahogy voltam, ruhástól dőltem végig a kicsiny szobámban levő franciaágyon. Az álom szinte azonnal elnyomott.

*

Azáltal, hogy Tony lényegében három és fél nap szabadságot adott, rengeteg időm volt, amit szinte már nem tudtam mivel elütni, így szabad óráimat is a szerkesztőségben tengettem. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, úgyhogy Csabi mellett üldögéltem, és állandóan belekotyogtam a cikkébe – ami tulajdonképpen az enyém lett volna. Nem haragudott érte, inkább egy hálás köszönömmel díjazta, mivel álmából zavarta fel a drága főnök úr azzal, hogy nézze a meccset, és a keddi számba hozzon egy cikket. Egyébként is, szerettem a hangulatát a szerkesztőségnek. Rengeteg embert ismertem, és a többségükkel jó is volt a viszonyom.

Csütörtök reggel beültünk az egyik fotóslánnyal egy kávézóba meginni egy kapucsínót, és átdumálni az élet nagy dolgait. Heni egyike volt a legjobb barátaimnak, és többnyire, ha interjút mentem csinálni, őt vittem magammal fotósnak. Ezúttal azonban egyszemélyes küldetésen voltam. A kávé után elköszöntünk egymástól, ő pedig egy kacsintás kíséretében sok szerencsét kívánt a hétvégére. Hazautaztam a hőn imádott pesti tömegközlekedéssel, és otthon gyorsan összedobáltam egy sporttáskába négy napra elegendő ruhát – biztos, ami biztos. A gépemet magam elé helyezve feküdtem végig az ágyon. A jobb alsó sarokban található órára pillantottam. Fél tizenkettőt mutatott. Úgy gondoltam, időm bőven van, és háromkor ráérek elindulni a reptérre. Belekezdtem egy filmletöltésbe – habár a laptopom tele volt meg nem nézett filmekkel illetve sorozatokkal, de az újítás sosem árt alapon, rányomtam a „letöltés” gombra. Beraktam egy Dr.House részt, és azzal a lendülettel el is aludtam.

Amikor felébredtem egyből az órát kezdtem el nézegetni, és sokkos állapotban ültem az ágyamon. Hét óra tizenegy. Hát nyolcra maximum akkor érnék ki a pályára, ha tudnék teleportálni – vagy hoppanálni esetleg. A teljes kétségbeeséshez közeli állapotban hívtam a repteret, hogy mikor megy a következő gép Frankfurtba – mint a Nürburghoz legközelebb eső nagyvárosba. Féltizenkettő Tökéletes. Foglaltam egy jegyet rá, hívtam egy taxit, majd miközben a lakást zártam hívtam Tonyt.

– Jó estét! Van egy aprócska, ici-pici probléma… – felsóhajtott. Tudtam, hogy tudja, hogy megint elgyökérkedtem. – Lekéstem a gépem. De féltizenkettőkor megy a következő, arra foglaltam jegyet. Viszont lenne egy olyan kérésem, hogy keress valahol nekem szállást, és foglalj le egy szobát vasárnapig. És kárpótlásul megpróbálok hozni futam utáni interjút is. Ja, és valakit be tudsz szervezni, hogy a frankfurti reptérre jöjjön ki elém? Köszönöm, imádlak. Leteszlek, mert még Vettel PR-osát is fel kell hívnom. – kinyomtam a telefont,

– Britta Roeske.

– Jó estét! Regina Pintér vagyok, a magyarországi Nemzeti Sport magazin egyik újságírója. Vasárnap este beszéltünk meg telefonon egy interjúidőpontot Sebastiannak. Ma estére. Az a helyzet, hogy akadt egy kis munkám a szerkesztőségben, ezért csak most tudok elindulni otthonról. A gépem hajnali egykor ér Frankfurtba, tehát le kell mondanunk a mai interjút. Viszont az a kérdésem volna, hogy lehetséges-e a holnapi nap folyamán valamikor egy beszélgetés? – A taxisofőr egy leheletnyit sem nézett idiótának, hogy angolul karattyolok a hátsó ülésen.

– A két szabadedzés között van egy szabad harmincöt perce, ha az megfelel. – Tudtam én, hogy rendes csaj.

– Tökéletes lesz, köszönöm. – Utáltam, a mézesmázos stílust, ahogy az ilyen sajtós picsákkal kell beszélni. A többség olyan volt, mint aki hatalmas szívességet tesz azzal, hogy a pártfogoltja időt szakít ránk, senki, alja újságírókra. Bár, ha jobban megnézzük, valójában így is volt. Tudom, lehetnek kivételek, meg csúnya dolog az előítéletesség, de néha kell. Mellesleg meg Roeske-t még egész szimpatikusnak tartottam.

A reptéren kiváltottam a jegyemet, majd az első felszólításnál fel is ugrottam a gépre. Egykor valóban ott álltam a frankfurti repülőtéren. A telefonom egyből bekapcsoltam, amin várt egy sms Tonytól, hogy szobát foglalt, de sajnálatos módon senkit nem tudott szerezni, menjek taxival. A hotel címét azért elküldte. Rendes.

Fogtam egy taxit és a sofőrnek angolul lehadartam a szövegem. Az arckifejezéséből ítélve sokat nem értett, így nagyot sóhajtva előkotortam azt a kevés némettudásom, amivel rendelkeztem. Hál istennek, a címet megértette, így nem volt szükség további magyarázkodásra. Révén közös nyelvünk nem nagyon volt, az út csendben telt, csak a rádió szólt halkan. Belemerültem az utazás monotonitásába, csak arra figyeltem fel, mikor a kocsiból időközben kiszálló sofőr megkocogtatja az ablakom. Kifizettem a fuvart, majd egy intés kíséretében elköszöntem, és besétáltam az előttem álló hotel előterébe.

A recepciós csaj arcán tükröződött, hogy minimum a pokolba kíván, hogy így hajnal három körül beállítok hozzá. Hadd ne mondjam, hogy én miket gondoltam. Kikértem a szobám kulcsát, majd a sporttáskámmal a vállamon a lifthez mentem. A harmadikon levő szobám tanulmányozásához nagyon nem volt hangulatom. Az ajtón egy nappali szerű helyiségbe kerültem, ahol a bejárattal szemközt egy tolós üvegajtó volt, jobbra pedig egy mahagóni ajtó. Elmormoltam egy halk imát, annak reményében, hogy a hálót találom ott. Szavaim meghallgatásra találhattak, mert a szobába belépve egy franciaággyal találtam szembe magam. A sporttáskát levágtam az ajtóban, fehérneműre vetkőztem, a telefonomon gyorsan ébresztőt állítottam, és bedőltem az ágyba, hogy csekély négy órát alhassak.