2. fejezet

A Német nagydíj első felvonása

A telefonom csipogására ébredtem, hogy aztán jó tízperc erőgyűjtés után ténylegesen kimásszak az ágyból. A négy óra alvás pont az, ami soknak nem sok, de kevés. Magyarán mondva, a fáradság elemi erővel tört rám. A szobához tartozó fürdőbe vetettem be magam, és egy jótékony zuhany után már egy árnyalattal jobban éreztem magam. A szobába visszaérve a táskámból előástam egy farmer sortot és egy lila spagetti pántos felsőt, majd kisétáltam a nappaliba. A teraszra nyíló üvegajtón át, volt szerencsém megszemlélni, hogy nem éppen időjáráshoz illően öltöztem, tekintve, hogy az eget sötétszürke rétegfelhők borították, és szakadt az eső. Jónak nem mondható hangulatban fordultam vissza a szobába, és rövid kutatás után magamra rángattam egy hosszú farmert, illetve egy szürke kapucnis pulcsit. A laptoptáskámban benne volt a gépem, belecsúsztattam még a diktafonom, illetve a pénztárcám meg a telefonom, majd a kedvenc Nike cipőm magamra húzva kiléptem a szobából.

A recepción a csajt megkértem, hogy szerezzen nekem egy taxit, mire csak kedvesen kimutatott a hotel elé, ahol valóban ott sorakozott három autó. Arra fogtam, hogy korán van még. Mivel annyi eszem már nem volt, hogy esernyőt is hozzak le magammal, fejre húzott kapucnival rohantam ki az egyik kocsiig, és pattantam be a hátsó ülésre, magamban halk fohászokat motyogva, hogy az általam beszélt négy nyelv közül valamelyiket megérti a sofőr.

Angolul hadartam le neki, hogy vigyen ki a Nürburgringre, és a hatás kedvéért a végére még odatoldottam egy „Schnell, Schnell”-t. Vagy értett angolul, vagy kiragadta a Nürburgring és Schnell szavakat, meg bólintott, és gyújtást adott.

Fél kilenckor már a pályán voltam, úgyhogy a fuvart kifizetve előkotortam a Tonytól kapott sajtós belépőt, és a bejáratnál felmutatva besétáltam. A Ferrari home-jának büféjébe tértem be, és egyből a pultos csajhoz sétáltam.

– Szia, tudnál nekem csinálni egy kávét három cukorral és két tejszínnel? – pislogtam rá leülve a pulthoz. A lány csak bólintott, és nem teljes két perc múlva már ott gőzölgött előttem az éltető nedűm. Hálásan rámosolyogtam, és elvonultam az egyik asztalhoz leülni. Mire elkortyoltam a kávémat, addigra a hangulatom is kilépett a „reggeli elviselhetetlenből”, ráadásul a kávénak hála, már nem keringett minden gondolatom a kényelmes ágy, és a benne történő alvás körül. Csak minden második.

Fernando kilenc után néhány perccel futott be, láthatóan egyedül, de sokat nem foglalkoztam vele. Hamar kiszúrta, hogy minden bizonnyal engem keres, és megindult felém. Az arckifejezése leginkább azt sugallta, hogy nagyon semmihez nincs kedve, legfőképpen nem interjút adni. Most erre mondjam azt, hogy nekem sem volt kedvem felkelni hétkor?

– Téged kereslek? – tette fel a kérdést spanyolul, amire elmosolyodtam, majd miután rájött a kérdése értelmére az ő arcára is mosoly szaladt.

– Amennyiben a magyar Nemzeti sport riportertét, itt áll, illetve ül előtted. Regina Pintér – feleltem neki szintén spanyolul. Számomra olya mindegy volt, hogy milyen nyelven csináljuk az interjút. Az angol, olasz, spanyol ugyanolyan szinten megy.

– Fernando Alonso – huppant le velem szemben.

– Csúnya lenne, ha sportújságíró létemre nem ismernélek meg, hanem be kéne mutatkoznod, bár a gesztust értékelem. – Megeresztettem egy mosolyt, majd előhalásztam a táskámból a diktafont, mire az arcán ugyanaz a fintor jelent meg, mint amikor bejött a home-ba.

– Nézd, látom, hogy semmi hangulatod nincs ehhez az egészhez és megértem. Gondolom csak nyűg mindannyitoknak az, hogy állandóan PR-rendezvényekre jártok, meg sajtókonferenciákat és interjúkat adtok. Látszik rajtad, hogy az egészet nem a csillogás meg a sajtócirkusz miatt csinálod, hanem hogy vezethess.

– Az újságírók kilencven százaléka görény, és kiforgatja a szavainkat.

– Büszkén jelenthetem, hogy a tízbe tartozok. Nem szokásom légből kapott sztorikat megírni. Mindig tényeket közlök le, úgy, ahogy a riportalany mondta, és otthon az olvasóim ezt szeretik. – Fejsóhajtottam. – Nézd, ha nem hiszed, akkor küldök majd egy fordítást a cikkből, vagy ha akarod egy eredetit is, bár nem tudom am agyarból mennyit értenél.

– Jó rendben, vágjunk bele. – Ezúttal ő sóhajtott fel. Közöltem a szokásos dolgokat, hogy a beszélgetést felveszem, aztán feltettem neki pár kérdést, amiknek elég nagy százalékát számtalanszor megválaszolta már sejtésem szerint, de kitartott, és próbált jó arcot vágni a dologhoz. Viszonylag gyorsan lezavartuk az interjút, mert a mérnöke már magából kikelve integetett és gesztikulált neki, hogy igyekezzen már, mert kezdődik a szabadedzés. Halvány félmosollyal elnézést kért, elköszönt és távozott, én pedig ott, a Ferrari home-jában nekiálltam gépre vinni az interjút. A szabadedzés kezdetére a felével már megvoltam, úgyhogy viszonylagos elégedettséggel csuktam le a laptopom tetejét, és kezdtem el egy füzetembe lejegyezni a szabadedzés történéseit.

Idő közben elszürcsöltem még egy kávét, és vettem hozzá, valami igencsak gusztán kinéző pék sütit, amiről meg nem mondanám, hogy mi volt. Időközben egész jót beszélgettem a pultos lánnyal, aki elmondása szerint két éve melózik itt, és bár van, hogy mindenki kiállhatatlan, de imádja a munkáját. Nem sokkal a szabadedzés vége után elköszöntem Celiától, mondván még beszélgetnem kell Vettellel is.

– Részvétem. – Felvont szemöldökkel, érdeklődve néztem a barna hajú, olasz lányra, aki erre bővebben is kifejtette. – Bár kétszeres világbajnok, és több mint öt éve itt van, még mindig nehezen viseli a kudarcot, és tekintettel, hogy csak hatodik lett a szabadedzésen, ráadásul Jaime mögött…

– Értem, szóval kötél idegek?

– Valahogy úgy – vigyorgott rám a lány. Nagy sóhaj kíséretében ugrottam le a bárpulttól, és indultam meg a Red Bull motorhome-ja felé. A Celia által elmondottak miatt, úgy éreztem, hogy szükségem lesz még egy kávéra, így a pultos lányhoz ballagtam és leültem az egyik székre. Leadtam neki a rendelésem, és nem sokkal már ott állt előttem a gőzölgő kávém. Hálás mosollyal díjaztam a gyorsaságát, majd kifizettem az italt

– Egyébként mi járatban? – nézett rám a szőkéshajú lány.

– Sportújságíró vagyok, és a főnököm írásba adta, hogy neki kell egy riport Sebastiannal. Mit várjak?

– Rendes srác, bár komolyan beszélgetni nem fogsz tudni vele. Egy nagyra nőtt gyerek – nevetett rám a lány. Úgy éreztem, hogy egy nehéz harmincöt perc előtt állok. Beszélgettünk még sok mindenről a lánnyal többek között szóba került, hogy ki hogy fogadta, még annak idején, hogy Mark helyén Jaime van, hogy előző évben egyéni, illetve konstruktőri VB-k is lettek, hogy egy-egy győzelem után mekkora bulikat szokott tartani a csapat. Aztán mikor a megbeszélt időpontban megláttam a home-ba belépő Sebastiant az oldalán egy szőke lánnyal, úgy éreztem van isten. Internetről, képekről, innen-onnan tudtam ugyanis, hogy a pilóta oldalán díszelgő lány nem más, mint a kétszeres világbajnok sajtósa. Búcsút intettem Lilynek, és az egyik asztalt céloztam be. Letettem a cuccom, és az asztalnak dőlve vártam, hogy a riportalanyom odaérjen.

– Regina Pintér? – tette fel a kérdést Britta.

– Mi árult el? A nyakamban lifegő sajtós belépő? – vigyorogtam rájuk. – Személyesen.

– Britta Roeske, ő pedig Sebastian Vettel.

– Részemről a szerencse. Hogyhogy a sajtósa is elkísérte? – néztem kérdőn Brittára.

– Szüksége van az állandó, huszonnégy órás bébi csősz felügyeletére – felelte mosolyogva, én pedig felnevettem. Leültünk az asztalhoz, majd Sebastiant kezdtem el kérdezgetni. Igazából a válaszok kilencven százalékát elpoénkodta, és a vége felé már nem csak a szemem forgattam, hanem én is nevettem. Meg reménykedtem, hogy össze tudok hozni egy tisztességes cikket.

– Most, hogy az interjú végére értünk, én is kérdezhetek egyet? – vigyorgott rám Seb.

– Már kérdeztél. – viszonoztam a vigyort.

– Jó, de még egyet. – A tekintetében egy durcás kisgyerek tükröződött, amin nevetnem kellett, így csak bólintani tudtam.

– Eljössz velem vacsorázni? – Az arcán gyermeki mosoly ült, én pedig egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam, aztán eszembe jutott valami.

– Ha megnyered a szabadedzést, esetleg. – Széles vigyor kúszott az arcomra.

– Ez esetben mindent meg fogok tenni az ügy érdekében – kacsintott rám. – Este találkozunk. – Egy újabb széles mosoly kíséretében felállt és nevetve távozott.

– Örültem, még biztosan összefutunk – köszönt el Britta is. Ahogy kiértek az arcom a kezembe temettem. Mibe kevertem magam?

– Hozhatok valamit? – Lily hangjára riadtam fel.

– Valami töményet – húztam el a szám, mire a lány felnevetett.

– Azzal nem szolgálhatok. Red Bull?

– Maximum vodkával. Egyébként nem iszom ilyen mocskokat.

– Ezt a Red Bull szentélyében csak halkan hangoztasd.

– Valami jó sütitek van? – néztem nagyokat pislogva a lányra.

– Csak az van. Francia krémes? – vigyorgott rám, majd lelkes bólogatásom látva elindult, hogy kiszállítsa hőn áhított süteményemet. A második szabadedzést Lilyvel az oldalamon néztem végig, a fontosabb dolgokat lejegyezve. Lényem egyik fele azért szurkolt, hogy Sebastiané legyen a legjobb köridő, hogy vele vacsorázzak, a másik felem pedig ilyenkor szépen lehurrogta, mondván micsoda árulás ez Jaimével szemben. Nyílt titok, a barátaim körében ugyanis, hogy amióta a kékszemű spanyol a nagyok közt versenyzik, érte szurkolok. Szóval az egész szabadedzés alatt elvitatkoztam magammal, időnként hangosan felszólalva, amin a mellettem ülő Lily rettentő jól szórakozott – amit azért, ha őszinte akarok lenni, nem csodálok.

Az edzés vége felé egyre jobb köröket futották, én meg a pult sarkát szorítottam izgalmamban. Bár eléggé lehetetlennek tartottam, hogy Seb fusson hirtelen a semmiből egy 1:31.3 körüli kört, de azért reménykedtem. Alonso, Raikkönen és Alguersuari sorra javítottak a köridőkön, ám Vettel elmaradt tőlük. Összeráncoltam a homlokom. Nem értettem, hogy ha Jaime ki tud ennyit hozni a kocsiból, akkor Sebastian miért nem.

– Te Lily. Mennyi az esély arra, hogy Seb csak etet? – fordultam a lány felé, aki azért mégiscsak jobban ismeri itt a belsős dolgokat.

– Hogy értve? – szakította el a tekintetét a kivetítőtől.

– Hogy direkt futja a rosszabbnál rosszabb köröket, hogy a végén durrantson egyet. – Elég erősnek éreztem, de láttam rá esélyt.

– Hát… Amennyire én Sebet és Guillt ismerem, ez könnyen meglehet. Várjuk ki a végét. – Úgy tettünk. Komolyan mondom, ha egyedül lettem volna a szobámba, minden valószínűség szerint tövig rágom a körmömet, de így erőt vettem magamon, és inkább azzal foglalatoskodtam, hogy kiszakítsak egy darabot a márvány pultból. Amikor mindenki az utolsó körét kezdte úgy éreztem, mentem leszédülök a székről, hogy leesik a vércukrom és felmegy a vérnyomásom. Egyszerre. Az éllovasok közül Seb kezdte meg utolsónak a körét. Alonso 1:31.365-töt ment, Kimi 1:31.342-t, Jaime 1:31.329-et. Közben mutatták Seb szektoridőit, amik messze az egyéni legjobbjai volt, de az első és a második az összesített legjobb is. A végére 1.31.314-et csinált belőle, mire belőlem egy sóhaj szakadt ki, Lilyből meg a nevetés.

– Azt hiszem, randid lesz este. – csúnyán néztem rá.

– Ez nem randi lesz. Csak egy vacsora.

– Hát hogyne – bólogatott a lány, de rá volt írva, hogy egy szavamat sem hiszi. A nagy izgalomra megettem még egy krémest, és épp egy pohár narancslevet kortyolgattam, amikor Sebastian vigyorogva belépett a home-ba.

– Melyik szállodában vagy? – Lediktáltam a hotel nevét. – Nyolcra érted megyek. – kacsintott rám. Már elindult, amikor utána szóltam.

– Ez nem randi. Csak baráti vacsora.

– Nem is tudtam, hogy barátok vagyunk – vigyorgott hátra Seb, mire megint mukkanni sem tudtam. Aztakutyafáját.