3. fejezet

A baráti „randi”

Mire visszaértem a hotelba már bőven volt öt óra is, úgyhogy gőzerővel nekiláttam, hogy megírjam a cikkeket. A két interjút viszonylag hamar sikerült lezavarnom, majd egy újabb háromnegyed óra alatt a két szabadedzés összefoglalóját is megírtam, így mindet el is küldtem Tonynak, majd egy csörgetés után bevonultam a fürdőbe. Letusoltam, megmostam a hajam, amit aztán lágy hullámokba szárítottam. Törölközőben ballagtam vissza a szobába, és kezdődött a dilemma, hogy mit vegyek fel. A választásom végül a magammal hozott fehér, nyakba kötős, combközép alá érő koktélruhára esett. Egyszerű volt, én mégis nagyon szerettem. Nem sminkeltem sokat, csak fekete szemceruzával kihúztam a szemem, feltettem egy kis szempillaspirált meg szájfényt, és ezt is késznek nyilvánítottam. Fekete magassarkú szandált húztam, és magamra vettem a fekete bőrdzsekim.

Pontban nyolckor kopogtak az ajtómon, úgyhogy a kistáskám a kezembe véve mentem ajtót nyitni Sebastiannak. Komolyan úgy gondoltam erre az egész vacsi-dologra, hogy baráti, mert alapjáraton jól meg vagyok pasi nélkül, hát még egy Forma1-es pilóta… Az kéne még csak… Bár ha mondjuk teszem azt, Alguersuari… Mindegy.

Függetlenül attól, hogy semmit nem akartam Sebastiantól, be kellett látnom, hogy piszok jól néz ki. Sötétkék farmert viselt, hozzá pedig egy halványkék inget vett fel, ami tökéletes harmóniában állt a csillogó kék szemével. A fekete bőrdzseki, amit az ing felett viselt, kicsit megbontotta a kisfiús kinézetet. Elmosolyodtam, majd miután gondosan bezártam a szobám, a felém nyújtott kezébe karoltam, és így lifteztünk le a szálloda elé, ahol Sebastian egy fekete Mercedes SL 65 AMG felé vezetett. Jól ismertem a német márka gyártmányait, mert az unokatesóim, és az őket körülvevő baráti kör, hatalmas Merci-fanatikus volt, és szinte térdre borultak egy-egy típus előtt.

Sebastian kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, majd miután beültem be is csukta, és néhány pillanattal később, már mellettem ült. Várakozva néztem rá, hogy mikor indulunk el, ő pedig fejingatva a biztonsági öv felé bökött. Megvontam a vállam és megingattam a fejem, mire ő tüntetőleg keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt.

– Addig nem indulok el, míg be nem kötöd magad. – vigyorgott fölényesen Bastian.

– Soha nem szoktam bekötni magamat – duzzogtam.

– Hát, márpedig egy centit nem mozdulunk el innen, amíg be nem kötöd magad. – Meguntam az óvodás vitát, úgyhogy becsatoltam az övem, majd a szőke németre néztem, aki vigyorogva beindította a kocsit, és kihajtottunk a parkolóból. Jelezvén, mennyire nincs ínyemre a „kössük be magunkat, a biztonságunk érdekében” dolgot, mindenfelé nézelődtem, csak Seb felé nem, aki hallhatóan roppant jól szórakozott a hisztimen. Nem érdekel, akkor se török meg.

Összeszorított szájjal néztem ki magam mellett az ablakon. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy hova az istenbe megyünk, de azzal megtörtem volna a duzzogásom, bár őszinte leszek, kicsit megijedtem, mikor a német kihajtott Nürburgból. Már nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mi is az úti célunk, de mikor ráeszméltem, mit is készülök tenni egyből összecsuktam a szám, és az előttem levő kesztyűtartót kezdtem szemlélni. Hozzáteszem, rettentő érdekes, és látványos dolog egy autóban, mindenképpen erős megfigyelést igényel.

És mindamellett, hogy az autó minden négyzetcentiméterét áttanulmányoztam – kivéve persze a vezetőülést meg az ott terpeszkedő szőkét – igyekeztem nem tudomást venni Sebastian állandó kuncogásáról.

– Nő lévén, gondolom, majd kifúrja az oldalad a kíváncsiság, hogy hova megyünk. – Egy pillanatra fellelkesültem, hogy most akkor kérdés nélkül is megtudom. – Úgyhogy megnyugtatlak. Amint odaértünk, megtudod. – Ez hideg zuhanyként ért. És szívesen visszaszóltam volna, de azzal ugyebár megszegtem volna a némasági fogadalmamat. Határozottan kezdtem azt érezni, hogy Sebastian direkt, saját szórakoztatására szívat. Néhány perc elteltével aztán felfedezni véltem az út szélén egy település kezdetét jelző táblát. Baar? Mi az istennek megyünk mi Baarba?

– Na jó, nem vagyok óvodás, hogy játsszam a sértődött kislányt, meg böki a csőröm, hogy mi dolgunk nekünk Baarban. – Bár maga a mondat kijelentő volt, szánt szándékkal elrejtettem benne egy kérdést. Aztán reménykedtem benne, hogy a szőke német megtalálja.

– Az óvodás részről vitatkozhatnánk – az arcán hatalmas vigyor jelent meg, és mindössze a sebességmérőre vetett kósza pillantásom gátolt meg abban, hogy megsüssem Bastiant. Ugyanis nem sok kedvem lett volna százötvennel fának menni. – Egyébként meg, mondtam már, hogy majd meglátod. – Rám kacsintott, és felettébb magabiztos pozícióban érezte magát.

– Hogy én mennyire nem bírom a németeket – morogtam magyarul az orrom elé, mire Seb kérdőn nézett felém, én meg elvigyorodtam. Hát persze, ő nem ért magyarul. – Semmi, semmi. Majd elmondom – vigyorogtam rá egy kacsintás kíséretében. Egy-egy, szöszi, egy-egy.

Tíz perc Baarban történő kacsázás után Seb leparkolta az autót egy épület háta mögött lévő parkolóba.

– Hova a… – kérdőn néztem rá, de a váltó felett átnyúlva a számra tette az ujját, elhallgattatva ezzel. Kiugrott a kocsiból, én pedig feleszméltem, hogy megálltunk, úgyhogy másodperc tört része alatt, már kicsatolt állapotban lógott a biztonsági öv a helyén. Bastian kinyitotta az ajtóm, és kisegített a kocsiból.

– Csini vagy – vigyorgott rám egy kacsintás kíséretében, miközben becsukta az ajtót és bezárta a kocsit, majd ismét egymásba karolva vezetett el az épület bejárathoz. Mint utóbb kiderült, egy étterem rejtőzött az ajtók mögött. Kívülről egy olyan épület volt, ami mellett az ember simán elmegy, sőt, ha lehet még meg is gyorsítja a lépteit, de az ajtón belépve, egy elegáns olasz étterem tárult fel előttünk. A mennyezet egésze faberakásos volt, és a bejárattól jobbra egy galériára lehetett felmenni, ahol két-háromszemélyes asztalok voltak. A földszint nagyobb asztaltársaságoknak adott helyet. A bejárattal szemben egy félkör formájú bárpult volt, és onnan nyílt a konyha. Az egész hangulata magával ragadott.

– Ez… meseszép. – Gyermeki rajongás ülhetett az arcomon, mert Seb elnevette magát, majd a fejével a lépcső felé biccentett és elkezdtünk arrafelé orientálódni.

– Örülök, hogy tetszik. – Arcán őszinte mosoly ült. Az galéria korlátja mellett volt az asztalunk, így miután leültünk is tökéletesen tudtam tanulmányozni az alsó szintet.

– Hogy találtad meg ezt az éttermet? – kérdeztem Sebtől, miután a pincér elment az italrendeléseinkkel.

– Az egyik barátom javasolta, még régen, aztán nagyon megkedveltem a helyet, és amikor időm engedi, eljövök. – Bunkóságnak tartottam megkérdezni, hogy egyedül jár-e ide, mert mi közöm hozzá. – Mesélj magadról – kérte, miután kihozták az innivalókat, és leadtuk a rendelésünk. Belekortyoltam a narancslevembe és ránéztem.

– Mit szeretnél hallani? – mosolyogtam, bár csak részben volt őszinte. Örültem, hogy érdeklődik, de utáltam magamról meg a múltamról beszélni, úgyhogy gyorsan elkezdtem előkotorni az életem szépített és moderált változatát.

– A szüleimmel Velencén éltünk, a család többi részéhez közel, hiszen a szomszéd faluban laktak az unokatesómék, így az időm nagy részét náluk töltöttem – három unokabátyám van, akik mind odáig vannak az autókért, és ez a mániájuk hamar rám is átragad. A barátaikkal állandóan autókat bütyköltek, így előbb tudtam, hogy mi az a karburátor és hogyan működik, mint az ABC-t. Ez viccesen hangzik, de tényleg így van. Imádtam könyékig az autóalkatrészek között turkálni. És mivel három plusz sok srác közt nőttem fel, foci terén is kiművelődtem. Soha nem voltam hercegnő, és zsigerből utáltam és utálom mind a mai napig a rózsaszínt. Aztán anyáék beírattak balett suliba, mert milyen dolog már, hogy sznobék lánya állandóan motorolajtól retkes. Szó se róla, szerettem, de nem éreztem magam benne annyira otthon, mint a kocsik közt. Lelkes Forma1 szurkoló is voltam/vagyok, és a srácokkal mindig együtt néztük a futamokat.

Aztán valahogy beleszerettem a táncba. Nagyon sokáig versenytáncoltam, és így kevesebb időm jutott arra, hogy az unokatesóimmal legyek, de soha sem éreztem úgy, hogy elhanyagolom őket, és ők sem. Elég sok eredményt fel tudtunk mutatni, csak aztán tizenhat éves koromban volt egy bokatörésem, és onnan nem volt értelme folytatni. Akkor döntöttem el, hogy sportújságíró leszek.

Nem szerettem a szüleimtől függeni, mert túl sok kötöttséggel, túl sok szabállyal járt, így tizennyolc évesen, felköltöztem Pestre az egyetemhez. Koliban laktam és suli mellett melóztam, így mire elvégeztem a főiskolát a megtakarított pénzemből vettem egy kis lakást. Büszke vagyok arra, amim van, mert mindet magam építettem fel. Aztán egyetem után pályáztam egy munkára, és friss diplomásként megkaptam. Azóta ott vagyok. – Egyetlen hazug szó nem hagyta el a számat, de mégis a sztori finomítottabb változatát adtam elő, kihagyva belőle jó néhány részletet.

– Tyűha. Izgalmas életed volt. – Az arcán tényleg őszinte érdeklődés ült. Már épp feltette volna a következő kérdését, amikor a pincér letette elénk a rendelt kaját. Én stílszerűen, ha már olasz étterem, akkor spagettit rendeltem. Ez az az étel, amit bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok elfogyasztani. Sebastian valami isten tudja mit evett, de számomra ránézésre elég bizarr volt.

– Nem lennék a kajám helyében – vigyorgott rám a német, amire kérdő tekintettel válaszoltam – Olyan bizalmatlanul méregeted, pedig nem esz meg…

– Nem tudom, mi az, de én olyat soha, hacsak az meg nem eszik engem… – Megeresztettem egy halvány mosolyt, Bastian pedig felnevetett. Evés közben nem sokat beszélgettünk, csak miután már befejeztük. A főétel után rendeltünk desszertet is, én személy szerint a tiramisut ajánlottam, Seb pedig lelkes bólogatással fogadta az ötletem, úgyhogy azt kértünk.

Seb mesélt a gyerekkoráról, az öccséről, a nővéreiről, a szüleiről, az első sikereiről, hogy hogyan érezte magát az első versenyén a királykategóriában…

– Miből gondolod, hogy holnap nem olvasod ezeket a dolgokat vissza a legelső bulvárlapban? – tettem fel neki a szerintem logikus kérdést.

– Nagyot csalódnék benned, ha így lenne. De nem hibáztatnálak. – Érdeklődve hallgattam. – Hiszen akkor az én hibám lenne, mert én lettem volna túl naiv. De bízom az emberismerő képességeimben, és reménykedem, hogy nem így lesz. – halvány mosoly kúszott az arcára.

– Garantálhatom, hogy nem így lesz. – Szívből jövő mosoly ült az arcomra. Egyszerűen ragadós volt a jókedve, és az ember akarva-akaratlanul is átvette Bastian hangulatát.

A tiramisu elfogyasztása után élénk vita alakult ki, hogy ki fizessen, majd mikor Seb kijelentette, hogy nem enged abból, hogy ő állja a vacsorát ismét játszottam a sértődöttet, és a hazafele úton sem beszélgettünk. Amin mondjuk Sebastian visszafele is remekül szórakozott. A hotelhez érve aztán kicsit megolvasztottam a jeget, megköszöntem a vacsit, meg annak jeléül, hogy jól éreztem magam az este, egy puszit nyomtam a szőke német arcára, majd sok szerencsét kívántam a másnapi időmérőhöz, és felballagtam a szobámba.