5. fejezet

Ria, Ria, Hungária

Aránylag sok helyzetünk volt, meg persze a másik csapatnak is. Időnként lefirkantottam valamit a füzetembe, történést vagy személyes megjegyzést, véleményt. A kiégett portugál csillag már rég nem az igazi formáját mutatta, sokkal inkább volt az, aki annak idején a Manchesterbe bekerült. Állandóan feldobta magát, mindenért hisztizett és semmi nem sikerült neki. Hála istennek a bíró nem esett hanyatt attól, hogy ő Cristiano Ronaldo, és módszeresen tovább engedte a játékot, amit persze CR annyira nem értékelt.

Félidőben csörgött a mobilom, Tony érdeklődött a hollétem felől. Megjegyeztem neki, hogy találja ki a „Ria, Ria, Hungária” háttérzajból. Voltam olyan bátor, és meg mertem kérdezni, hogy esetleg szeretne-e interjút valakivel. A lelkem nem kitalálta, hogy akar egy rövid beszélgetést Ronaldóval. Még meg is oldottam volna, ha minimum mindenható lennék, plusz nálam lenne Harry Potter láthatatlanná tevő köpenye. Fél ironikus stílusban megnyugtattam Tonyt, hogy kizárt a dolog, és felejtse el, hogy annak a majomnak a közelébe megyek.

A meccs végére aztán meghozta a kedvem az SMS-sel miszerint „Ha meg se próbálod, kirúglak” Az elmúlt néhány nap folyamán már annyiszor hallottam ezt tőle, hogy már arcizmom se rezzent. Úgyhogy a meccs végeztével eloldalogtam a játékos kijáróhoz, és beengedtettem magam az öltözők folyosójára. Mire nem jó, ha az embernek vannak a stadionban dolgozó barátai, ugyebár.

– Köszi Peti, hálám örökké – nyomtam puszit a vigyorgó szőke srác arcára, és kényelmesen elhelyezkedtem a falnak dőlve. A telefonomon pötyögtem, és csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megböködi a vállam. Felnéztem az előttem lévő barna szempárba és vigyorogva a látogatóm nyakába vetettem magam.

– Rudiii! – visítottam a válogatott focista nevét, aki csak nevetve ingatta a fejét.

– Mi jót csinálsz erre?

– Tony interjút akar Cristiano Egoista Arrogáns Majom Ronaldóval. Hozzáteszem, szívesebben adnék neki Rudolf Gergely interjút, ha már egyszer ilyen jól játszott a csapatunk. Tényleg! Gratulálok a góljához, csapatkapitány úr – eresztettem meg egy vigyort felé, mire felnevetett.

– Ha mégis kellene riport, csak csörögj rám, a jövő héten itthon vagyok még.

– Ringre kijössz? – kérdeztem fellelkesülve. Iszonyat rég találkoztam már vele, és most, hogy legalább egy leheletnyi időt egy országban tartózkodunk, szerettem volna eltölteni vele egy kis időt. Rudival csináltam még annak idején az első interjúmat. Össze-visszatojtam magam előtte, paráztam, és egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni. Aztán bedobott pár poént, és onnantól kezdve simán ment a dolog. Igazából, ha ő nincs, lehet, hogy most nem itt dolgoznék, mert akkor még próbaidőn voltam, és minden cikkemnek tökéletesnek kellett lennie, hogy ne szórjanak ki, és higgyék azt, hogy amatőr vagyok. Hiába voltam az.

– Vasárnap előfordulhat – mosolygott. – Gondolom, te csütörtöktől kezdve kint élsz.

– Ismersz már – vigyorogtam rá. – Viszont nekem mennem kell, mert ahogy látom „Tökéletesnek kell lennie a hajamnak” uraság elkészült rettentő igényesen felzselézett sérójával, és interjúra készen áll. Feltéve, hogy nem küldd el a világ végégre.

– Majd hívlak, vagy hívsz. Vagy csak lesz valami. Aztán ügyes legyél, Regi! – rám mosolygott, és megölelt, majd mindketten mentünk a dolgunkra.

– Helló, bocsi, lehetne egy kérésem? – mentem oda céerhez.

– Mára már foglalt a hálószobám. – Egy kacsintás társaságában jelent meg az arcán a perverz vigyor. Éreztem, hogy életem legnehezebb húsz perce előtt állok.

– Egy: nem vagyok ribanc. Kettő: nincs az a pénz, hogy lefeküdjek veled. Három: nem vagyok visongató tini lány, hogy a bugyimba élvezzek, csak mert a „nagy és híres” Cristiano Ronaldo áll előttem. Hajlandó vagy adni egy interjút, vagy hozzak le rólad olyan cikket, aminek hatására minden cég felbontja veled a szerződését, és a klubodtól is kivágnak.

– Milyen cikket hoznál le? – vonta fel a szemöldökét.

– A kezemben vannak bizonyos információk, amikkel két nap alatt patthelyzetbe tudlak hozni. – Blöfföltem. De végig tartottam a szemkontaktust, és abból, ahogy erőteljesen nyelt egyet rájöttem, hogy ezt a menetet én nyertem, mert minden szavam bekajálta. Szóval az állás Regi – CR egy-null.

Az interjú tényleg rövidre sikerült, de többet egyszerűen képtelen lettem volna a társaságában tartózkodni. Na, meg kitaláltam közbe, hogy a cikk úgy fog kinézni, hogy lesz egy rövid összefoglaló a meccsről a szokásos stílusban, két oldalt pedig két rövid interjú, a két csapat gólszerzőivel. Magyarán Ronaldóval és Rudival.

– Egy idő után mindenki az ágyamban köt ki, bármennyire is kerülgeti a forró kását. – Már megfordultam, és elindultam, de a szavai hallatán csináltam egy hátraarcot, és azzal a lendülettel lekevertem neki egy isteneset.

– Megmondtam, hogy nem vagyok ribanc. És ha én valamit mondok, akkor az úgy is van – sziszegtem a fogaim között, majd otthagytam a folyosó közepén a sebeit nyalogató portugált.

Amikor végre kiértem a stadionból egyből Rudi számát tárcsáztam a mobilomba, és pár csörgés után meg is hallottam a focista hangját.

– Na mi van, már is hiányoztam? – Érezni lehetet a hangján, hogy vigyorog.

– Kellesz a cikkemhez. És gondolom érdekel, mitől éktelenkedi CR arcán egy vörös folt… – Az én arcomra is vigyor kúszott.

– Hol, mikor?

– Hazamegyek, mert másra már nincs erőm. Vagy odajössz, vagy nem sztorizok.

– Ebből azt vettem le, hogy fáradt vagy. – A hangjában kérdő hangsúly bujkált.

– Két erős fekete sok mindenen segít.

– Regi, nem feltétlenül hiszem, hogy ez lenne a megoldás… – óvatosan kezdett bele, tudta, hogy a kávéról vitatkozni velem, körübelül olyan, mint egy keresztényt meggyőzni arról, hogy Isten nem létezik.

– Rudi, kérlek. Ígérem, ha megcsináltuk az interjút, meséltem, és kész vagyok a cikkel, elmegyek aludni. Görbüljek meg, ha nem. De Tony kivág, ha nem küldöm el neki.

– Megér ennyit ez a meló? – Aggodalom csengett a hangjába, és szinte láttam magam előtt, ahogy ráncolja a szemöldökét.

– Nem. De szükségem van rá. Úgyhogy a téma részemről lezártnak tekintendő. Fél óra múlva gyere, addigra tuti hazaérek. Pusszantalak, te sztárfocista. – Bár arcomon vigyor ült, lelkem legmélyén sikerült elültetnie a csírát, miszerint minek dolgozom még mindig Tony keze alatt? Többször eszembe jutott már, hogy igazából nem éri meg, de karrierista picsa lévén, mindig megrugdostam magam az ilyen gondolatok után. Mert szükségem van a melóra, a pénzre, mert nem akarok apámnak dolgozni, vagy az ő pénzéből élni. Be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok megalkotni a saját világom.

Szinte észre se vettem, de a taxi, amibe beültem, már haza is hozott. A sofőr szólt, hogy megérkeztünk, és jó lenne, ha kiszállnék, mert máshova is kell még mennie. Nagy kegyesen kifizettem a fuvart, kimásztam a kocsiból, és fölballagtam a lakásomba. Bármennyire pici is volt, szerettem. Az ajtón egyből egy kis előtérbe jutottunk, innen jobbra volt egy ajtó, ott volt a konyha, és balra, az volt a hálószobám. A bejárati ajtóval szemben pedig a nappalim terült el. Semmi luxus, egy kanapé, két fotel, egy tévé, egy üvegasztal meg kiskomód, rajta három fényképpel – az egyik az unokabátyámról és rólam készült két éve, a középsőn a gyerekkori legjobb barátnőmmel, Lexivel öleltük egymást, a jobbszélsőn pedig Rudi hátáról nevettem a kamerába. A komód mellett volt egy ajtó, ami a fürdőbe nyílott.

Az első utam a konyhába vezetett, ahol legelőször is bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd a hűtőhöz léptem annak reményében, hogy találok valami ehetőt. De hát ugye Pintér Regina tervez és végez – egy doboz margarinon, egy üveg narancsleven meg három paradicsomon kívül az ég egy adta világon semmi nem volt benne. Utolsó reménységemként a fagyasztót nyitottam ki, de csak egy negyed doboz vaníliafagyi volt bent, meg mirelitzöldborsó – de az korlátlan mennyiségben. Így más nem lévén, a vanília fagyhoz fordultam, amiért úgy önmagában nem rajongok, csak csoki öntettel a tetején. Három kanál fagyi és a kávé bögrébe töltése után csöngettek. Legszívesebben kiordítottam volna, hogy bárki is az jöjjön, és vigyen, amit akar, de rájöttem, hogy bezártam az ajtót, úgyhogy kelletlenül, de fölálltam, és kiballagtam ajtót nyitni. Egyből felderült az arcom, mikor megláttam Rudit, meg a kezében tartott óriáspizzát illetve a rajta levő doboz fagyit, és csoki öntetet.

– A vesémbe látsz. Mondtam már, hogy imádlak? – Rávigyorogtam, majd beljebb invitáltam. – Foglalj helyet a konyhámban. Kávét, zöldborsót?

– A pizzára pályázom, meg a fagyira…

– Szabad neked egyáltalán ilyet?

– Bűnözök – vonta meg a vállát vigyorogva – Meg egyébként is, a mai meccs után megérdemlem.

– Vigyázz, még elszállsz. Báár, ha megeszed a pizzát meg a fagyit, akkor lehúz a súly. – Nem bírtam ki, hogy ezt ne süssem el. A csatár csak fejingatva felállt elkapta a derekam, és a vállára dobott.

– Ne Rudi, tegyél le! Kérleek! Ígérem, soha többet egy rossz szót se. – Mintha a falnak beszéltem volna. Ledobott a kanapéra és csikizni kezdett. Visítva könyörögtem, hogy hagyja abba, persze kínomban már úgy nevettem, hogy folytak a könnyeim.

– Na, jó, megkegyelmezek, ez egyszer. De csak mert éhes vagyok. – Vigyorogva indult vissza a konyhába, közbe pedig a hátára ugrottam.

– Ha már kihoztál vigyél is vissza. – Vállat vont, és a hátán vitt a konyhába. Nekiláttunk a pizzának, majd a fagyit is elfogyasztottuk – egy negyed doboz híján, csak hogy legközelebbre is legyen valami a hűtőmben, majd belekezdtem az interjúba.

– Hogyan értékeled a ma esti játékotokat? – Rudi gyorsan lehadarta a válaszokat, aztán persze hallani akarta a Ronaldós sztorit. Miután megnyugodott a lelke, hogy már ezt is tudja, illetve kellőképp kiröhögte magát, hogy hogy leosztottam, nekiálltam megírni a cikket. A focista persze maradt, mondván, ha kell, akkor erőszakkal rak be az ágyba, hogy aludjak. Mikor aztán kész lettem, gyorsan pizsibe vedlettem, Rudi meg elköszönt.

– Hajnal kettő van, ne mászkálj sehova, mert nem olyan jó környék ez, pláne meccs után, pláne neked. – Megvonta a vállát, majd bokszerre és pólóra vetkőzött.

– Nappali vagy itt? – kérdezte.

– Nekem mindegy, de az ágy kényelmesebb. – Ezúttal én vontam vállat.

– Akkor itt. – Ezzel lezártnak tekintette a témát, és bevackolt mellém. Lekapcsoltam a lámpát és nagyjából abban a másodpercben el is aludtam.