6. fejezet

Ismerd meg Budapestet!

Másnap reggel magamtól ébredtem, ami azért volt furcsa, mert tisztán emlékeztem, hogy beállítottam a telefonom – tekintettel, hogy kilencre a szerkesztőségbe kellett volna érnem. A másik furcsa az volt, hogy a franciaágyban tök egyedül voltam, holott tudtam, hogy Gergővel az oldalamon aludtam el. Az ágy másik oldalát pásztázva a tekintetem az órára tévedt, ami kilenc harmincat mutatott. Az első reakcióm az volt, hogy kiugrottam az ágyból és a fürdő felé kezdtem rohanni, de aztán rájöttem, hogy tök fölösleges. Mert ha a késés miatt Tony ki akar rúgni, akkor az már megtörtént, ha meg nem, akkor tök mindegy mennyit kések, úgyse fog.

Úgy, ahogy voltam, a pizsamámul szolgáló, még hajdanán Ruditól kapott válogatott mezalsómban, és egy bő pólóban ballagtam ki a nappaliba, ahol a kanapén ott terpeszkedett a focista és a TV-t bámulva.

– Jó reggelt, álomszuszék! – villantott rám egy tipikus rudis vigyort, amitől tini lányok százai élveznek a bugyijukba.

– Tudsz róla, hogy fél órája a szerkesztőségben kéne lennem? – huppantam le mellé a kanapéra felnézve rá.

– Nem kéne. – Kérdőn néztem rá. – Hívott Tony. Mármint téged a mobilodon, de nem ébredtél fel, meg nem is akartalak felébreszteni. Úgyhogy szabadnapot kértem neked.

– És a főnököm rábólintott? – A focista lelkesen bólogatott. – És semmi olyat nem mondott, hogy akkor innentől kezdve egyáltalán nem kell látogatni a munkahelyem? – A csatár részéről élénk fejrázás formájában érkezett a válasz. – Ez isteni – nevettem fel elnyújtva a szóvégi i-t, és fejemet a focista vállára döntöttem. – Mit csinálunk ma? – pislogtam fel rá, miközben megkordult a hasam.

– Először is reggelizünk. Kávé meg péksüti az asztalon – vigyorgott rám a focista, mire hirtelen felindulásomból cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd felugorva a kanapéról célba vettem a konyhát.

– Imádlak, említettem már? – vigyorogtam rá vissza a konyhaajtóból.

– Alig néhányszor. De mindig jó újra hallani a szádból – nevetett fel, mire csak legyintettem, és levágtam magam a konyhaasztalhoz. A kávém úgy volt bögrébe kitöltve, ahogy szeretem – három cukorral és tejjel. Jól eső érzéssel töltött el, ahogy a meleg ital végigfolyt a torkomon, és néhány perc után érezni kezdtem az ereimben szétáradó koffeint. Ezt neveznék függőségnek? Na, mindegy.

A kávé mellett a tányéron egy csokis illetve egy vaníliás fánk hevert – mindkettő csoki mázzal a tetején. Ilyenkor komolyan el szoktam gondolkodni, hogy miért is nem vagyok együtt Rudival. Aztán mindig rájövök, hogy a képlet egyszerű – ő Milánóban él, én meg Budapesten. Az ő munkája nagyjából összeegyeztethetetlen az enyémmel. Mert míg ő hajnalban megy el edzeni, én akkor fekszem le, mert addigra fejezem be az aktuális cikket.

Egyébként ettől eltekintve, minden téren a tökéletes pasi, és nem egyszer és nem kétszer előfordult már, hogy egy-egy buli után egymás ágyában kötöttünk ki – nem feltétlen alvási célzattal. Mindettől függetlenül soha nem volt több közöttünk jó barátságnál – és soha nem is lesz. Nincs meg az a plusz, ami egy kapcsolathoz szükséges lenne. Mert bizonyított tény, hogy a jó szex – legyen az bármennyire is jó – nem elég a tökéletes kapcsolathoz. Tökéletes kapcsolat… Létezik egyáltalán ilyen?

– De elgondolkoztál… Mi jár a fejedben Regi? – Mellém húzott egy széket, és leült rá. Belenéztem a mogyoróbarna szemekbe, amelyekből őszinte érdeklődés csillogott. Mennyire jó is lenne, ha szerelmes lennék belé. De hiányoznak a pillangók a gyomorból, a torokba felugráló szív meg minden ilyen klisé.

– Csak kettőnkről – vontam vállat miközben jóízűt haraptam a második fánkomból – a vaníliásat hagytam a végére.

– És mire jutottál? – érdeklődve támaszkodott az asztallapra.

– Hogy testi vonzalomra nem lehet építkezni. – Sajnáltam. Tényleg sajnáltam. Mert Rudi az a pasi, akiről elképzelni sem tudom azt, hogy akár mentálisan akár fizikálisan bántson. Kicsit olyan, mintha a bátyám lenne. Ami így belegondolva elég fura, sőt kicsit morbid, mert az ember nem szokott a bátyjával lefeküdni… Inkább hagyjuk.

– Ezzel egyetértek, Hugi – ölelt magához mosolyogva, és amíg a karjaiban voltam sikeresen falatot lopott a fánkomból.

– Héé! Az az enyém! – vágtam be a durcás arcot, mire csak elvigyorodott.

– Kéred vissza?

– Idióta, agyatlan focista! – morogtam neki olaszul, tudva, hogy úgyis megérti. Nem felelt semmit csak felnevetett, de hagyta, hogy megegyem a reggelim.

Még mindig a fánkon nyammogtam, mikor megszólalt a csengő. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, hogy ki menjen ajtót nyitni, de végül a focista sóhajtva felállt, mert rájött, hogy nincs az az isten, hogy én magára hagyjam a kajám és a kávém – pláne az ő társaságában.

– Kerülj beljebb. A konyhában van. – Hallottam Gergő hangján, hogy mosolyog, majd néhány pillanattal később megláttam az konyhába belibbenő vörös hajú barátnőm.

– Lexi! – ugrottam fel az asztaltól, hogy a lány nyakába vessem magam. Egészen ovis korunk óta ismertük egymást még Velencéről, bár egy évvel fiatalabb nálam, és az általánoson kívül soha nem jártunk közös suliba, mégis tizenegynéhány éves korunk óta legjobb barátnők vagyunk. Középsuli után ő is felköltözött Pestre a műszaki egyetemhez. Már a fősuli alatt is gyakornokoskodott itt-ott különböző alsóbb osztályú formaautó csapatoknál mérnökként, mostanra már a GP2 egyik csapatának versenymérnökeként dolgozott, és révén az ő futamaikat a F1 betétfutamaiként tartják, most ők is Magyarországra jöttek.

– Mizu csajszi? – ült le vigyorogva az asztalhoz, és azzal a lendülettel be is kotorta a tányéron levő fánkmaradványom. Normál esetben ezért minimum egy csúnya nézést kapott volna, de most megúszta egy leheletnyit megemelt szemöldökkel.

– Semmi érdekes. Mi szél hozott erre?

– Hallottam, hogy összespannoltál Vettellel… – vigyorgott. – Viccet félretéve. Rég láttalak, és csiripelték a madarak, hogy ma szabadnapod van, és gondoltam elmehetnénk valahova. – Gyors pillantást vetettem a nappali felé, ahova sejtésem szerint Rudi visszatért az ajtónyitás után. Abban reménykedtem, hogy Lexi nem szúrta ki, de természetesen megint tévednem kellett. – A lovagod is hozhatod – vigyorgott. Ezért már megkapta a neki járó csúnya nézést.

– Csak egy barátom.

– Na és Vettel? – kérdezte. Olyan hirtelen ért a kérdés, hogy a válaszadást át sem gondolva vágtam rá, hogy „ő is”. Lexi arcára csak egy önelégült vigyor kúszott, az én hangulatomat meg kezdte elnyomni. Kiürítettem a bögrémet, annak reményében, hogy a kávé hatására kicsit jobban forognak majd a fogaskerekek az agyamban.

– És hová szeretnél menni? – kérdeztem beletörődve.

– Majd időben megtudod – vigyorgott elszántan, majd betrappolt a nappaliba. – Te fél olasz macsó öltözz, kirándulni megyünk. – Lexi mögött sétáltam a szobába, és Rudi egyből kérdőn nézett rám.

– Ne nézz így, én ártatlan vagyok. Semmiről nem tudok. Az ő ötlete volt – böktem a mellettem álldogáló kék szemű lányra. A focista felsóhajtott, majd elvonult letusolni és felöltözni, hogy én is bevethessem magam a fürdőbe.

– Attól, hogy órákat töltesz el a zuhany alatt, még nem fogod megúszni a mai programot – kopogott az ajtón Lexi, úgyhogy csak nagyot sóhajtva átballagtam a szobámba, hogy felöltözzek.

– Lexi, legalább egy kicsit segíts az úti célunkat illetően, hogy mit vegyek fel.

– Kizárt dolog, belőlem semmit nem húzol ki. – Kénytelen voltam az ő öltözködésére hagyatkozni. Így hozzá hasonlóan farmer sortot vettem egy rózsaszín-szürke csíkos ujjatlannal, a lábamra húztam a szürke, halványrózsaszín pipával díszített Nike-m, a vállamra dobtam egy szürke Nike pulcsit, és a szintén ilyen márkájú táskámba beledobáltam a telefonom, irataim, pénztárcámat, fejembe tűztem a napszemüvegem, kihúztam a szemem, feltettem egy kis szempillaspirált és indulásra készen álltam.

– Na, végre, méltóztatott elkészülni a kisasszony is. Akkor akár el is indulhatunk. – Komolyan, Lexi annyira be volt pörögve, ahogy még soha nem láttam. Először hazamentünk Gergőhöz, hogy át tudjon öltözni valami kevésbé tegnapiba, majd keresztülutaztunk a fél városon – természetesen BKV-val – mi mással? És természetesen nem úsztuk meg, hogy felismerjék Rudit, és autogramot, közös fotót, miegymást kérjenek tőle.

Amikor a földalattiról a Hősök terén szálltunk le, kezdett körvonalazódni, hogy nagyjából mi is lesz az úti célunk.

– Állatkert? Komolyan? – néztem Lexire, de leintett. Gyanúm pedig beigazolódni látszott, amikor beléptünk a Budapesti Állatkert elefántos főbejáratán.

– Te állandóan dolgozol, és a szerkesztőség – otthon – kávézó – stadion – reptér ötös között ingázol – mutatott rám. – Te meg. Szökő évente egyszer vagy itthon – bökött ezúttal a focista felé. – Komolyan, melyiktök tudja megmondani, hogy mikor volt utoljára itt? – Rudival mindketten élénk fejvakargatással egybekötött gondolkodásba kezdtünk, de egyikünk se jutott eszébe dátum. – Na, látjátok. Nincs elég időtök magatokra.

– Mondod ezt te, aki nullától huszonnégyig tervezeteket készít, számol, meg stratégiákat állít össze minden eshetőségre versenyhétvégéken, alvás nélkül, kávén élve – vigyorogtam barátnőmre, aki cserébe összeborzolta a hajam. Vidáman jártuk körbe az állatkertet, és tényleg egy csomó olyan dolog volt, amire vagy nem emlékeztem, vagy azóta építették, mióta utoljára itt jártam. Szóval a dolgok hatvan százaléka az újdonság varázsával hatott rám.

Az állatkert meglátogatása után a szomszédos vidámparkba vetettük be magunkat, ahol a Breakdance állandó állomáspontunkká vált, hiszen valahányszor elmentünk valahova (hullámvasút, szellemkastély…) visszatértünk, és felültünk rá. A vidámpark után, azt hittem a nap végére értünk, de tévednem kellett, hiszen Lexi még tartogatott egy meglepetést, miszerint elmegyünk moziba. Úgyhogy a földalattira fölszállva a Deákra, majd onnan a Nyugatihoz mentünk, a Westendbe, hogy egy gyors vacsora/uzsonna után beüljünk megnézni a Halálos iramban nem régiben mozikba kerülő hetedik részét. Arra számítottam, hogy már elcsépeltté válik a film, hogy a hetedikben már semmi újat nem tudnak mutatni, ehhez képest egy szerintem nagyszerűen összehozott filmet dobtak piacra. Bár mondjuk, ha egy film tele van pakolva gyors és szép kocsikkal, meg jó pasikkal, akkor általában nyerő nálam. Főleg ha a jó pasik vezetik a gyors kocsikat…

A film után elköszöntünk Lexitől mondván neki holnap már mennie kell ringre. Részvétet nyilvánítottam neki, és inkább nem mondtam semmi kávéfogyasztás mérsékelésre utaló megjegyzést, mert akkor a végén még rám fogta volna, hogy „Bagoly mondja verébnek”. Azt pedig a világért se akartam volna.

Rudi ragaszkodott hozzá, hogy hazáig kísérjen, ezek után én meg ahhoz, hogy ne mászkáljon éjszaka. A régi nóta megint csak, ugyebár. Úgyhogy megint ugyanott kötöttünk ki, mint tegnap – Gergő is meg én is az ágyamban. Meglepő módon az ágyat csak és kizárólag alvásra használtuk. A telefonomat beállítva, bújtam a focista mellkasához, ahol szinte azonnal elnyomott az álom.

*

Másnap már muszáj volt bemennem dolgozni, bár igazából semmit nem csináltam a szerkesztőségben ami hasznosnak nevezhető lenne. Látványos és nyilvánvaló unatkozásomat Tony ebédszünetkor unta meg, amikoris a kezembe nyomott harminc cikket megírva ugyanarról a témáról, mondván szelektáljam neki az öt legjobbat, és írjam le, hogy mi tetszik bennük és mi nem. Sejtésem szerint megint vérfrissítést tartott a stábban – magyarán, pusztán véletlenül kiszórt pár embert, de kell a munkaerő, az egója meg nem engedte, hogy ugyanazokat vegye vissza, úgyhogy állást hirdetett.

Ötig remekül elszórakoztam a cikkekkel, de csak a feléig jutottam el, így mivel a munkaidőm lejárt, meg Rudi is a szerkesztőség előtt toporgott, könnyes búcsút intettem a főnökömnek, a papírstócot a laptoptáskámba süllyesztve lementem Gergőhöz. Követelte, hogy menjünk hozzá, mert lassan már nem emlékszik, hogy néz ki a hálószobája. Úgyhogy a kocsijába beszállva elindultunk Budára – ott lévén lakása neki. Az általa lakásnak nevezett valami, körübelül négyszer akkora alapterületű, mint az én lakásom, arról nem beszélve, hogy van egy emelete is. Bár hozzáteszem, fogalmam sincs minek neki ekkora ház, mikor az év háromszázhatvanöt napjából jó, ha nyolcvanat itthon tölt, és akkor már sokat mondtam.

Útközben megálltunk kajáért, és azt ettük meg hazaérve. Vacsi után én ragaszkodtam ahhoz, hogy a nappaliban dolgozzak, ő meg ahhoz, hogy menjek fel és a hálóban ténykedjek – munkaügyben természetesen. Végül ő győzött, mondván nekem aztán teljesen mindegy. Úgyhogy végigfeküdtem a franciaágyon, előszedtem a gépem, és elkezdtem olvasgatni a cikkeket, és mindegyikről külön dokumentumba írtam a véleményem, illetve a pozitív és negatív dolgokat. Mondanom sem kell, többnyire az utóbbiból találtam többet.

Mindeközben Rudi a TV-ben nézte az egyik meccsük ismétlését – mit ad Isten, pont azt, amelyiken három gólt vágott a Napolinak, és összességében 5-1-re nyertek. Persze nem bírta ki kommentárok nélkül, és alkalomadtán nem restellte magát fényezni.

– Nem, szívem. Ez egy teljesen rossz beadás volt, csupán a szerencsén múlt, hogy embert talált. Az előző szabadrúgásnál pedig a labdaelrúgás pillanatában rossz helyen volt a súlypontod, ezáltal célt tévesztett a labda, és teljesen másik irányba ment, mint tervezted. Szóval kérlek, rántsd vissza a segged a földre, és ne ajnározd magadat. – Morcos arcot vágott, majd sértődötten levonult a nappaliba, és ott nézte tovább a meccset. Nem esett le neki, hogy nekem nem a meccsnézés tényével volt bajom, hanem az egójával. Vállat vontam, és átkapcsoltam egy zenecsatornára, és ezt használva háttérzajként befejeztem még tíz cikket, másnapra már csak ötöt hagyva, mondván úgyis csak tizenegyre megyek melóba. Kikapcsoltam a gépem, lehajtottam a tetejét és félrerakva egy kisasztalra elmentem fürdeni. Törölközőbe csavarva mentem vissza a hálóba, de Rudi még nem volt sehol. Kihúztam a szekrényéből az egyik mezét, és egy bokszerrel magamra kaptam, majd bebújtam az ágyba, és lekapcsoltam a lámpát. Ha ő így, én is így.

Már majdnem aludtam, amikor éreztem, hogy bemászik mellém.

– Bocsánat, pici-Gina, tahó voltam. Ne haragudj. – Háttal voltam neki, de a derekamnál fogva maga felé fordított. Tudta, hogy nem alszom, csak úgy teszek.

– Sértődékeny majom vagy. De kérlek szépen, ne öld ki magadból azt a kedves srácot, aki vagy – motyogtam a nyakába, mire ő puszit nyomva a fejem tetejére biztosított, hogy nem fogja. Hozzábújva aludtam el.

*

Az elkövetkezendő napok szinte eseménytelenül teltek, egészen csütörtökig, amikoris kilenctől a Hungaroringen tébláboltam. Benéztem pár szó erejéig Celiához a Ferrari home-jába, illetve betelepedtem Lilyhez a Red Bull home-ba. Jól elcsevegtünk, hogy milyen volt a vasárnapi buli, meg hogy én mit csináltam. Elújságoltam, hogy egy régi barátommal voltam a hét minden napján, akit ezre éve nem láttam, és hogy a hétvégén ő is kijön, és akkor majd bemutatom. A szőke lány a kezembe nyomta a cuccom, amit elhozott nekem Németországból. A csütörtököt igazából szinte már-már unatkozva töltöttem. Párszor átszaladtam Lexihez, de vagy összefüggéstelenül beszélt, vagy minden mondatába beleszúrt valamit, hogy mit kéne máshogy csinálnia a csapatnak, a siker érdekében – magyarán mondva értelmes beszélgetésre alkalmatlan volt.

A péntek már egy leheletnyit jobbra sikeredett, ekkor már sikeresen összefutottam Sebastiannal is, aki a két szabadedzés közötti negyvenperces interjú alatt nem restellte totál nullára fárasztani az agyam. Lily őrangyal módjára két kávéval várt, mikor végeztem a szőkével. Az erősen koffeintartalmú italt úgy hajtottam le, mintha legalábbis vodka lenne benne. De mindjárt jobban éreztem magam, így, hogy újra kezdtek szintetizálódni az agysejtjeim.

Szombaton aztán már a fotósommal Tomival együtt érkeztem a pályára. Szabadedzés és időmérő között, illetve időmérő után dumcsiztam Nandóval és Bastiannal, majd Tomi lelkére kötve, hogy megvár, kezébe nyomtam az összes cuccom és beszaladtam a Red Bull home-jába elköszönni Lilytől, meg meglátogatni a mosdót. Természetesen, mikor kijöttem a barnahajú srácnak nyomát se láttam…