7. fejezet

Hol vagy?

Miután negyedszer loholtam körbe a nézők között, nyugtáztam magamban, hogy Tomi elhúzott haza. Komolyan, mi nem érthető abban, hogy „Elugrom a mosdóba, várj meg!”? Nem, a drága fotósom képtelen egy ilyen egyszerű mondatot értelmezni és feldolgozni. Teljesíteni a benne elrejtett kérést meg aztán főleg. Ráadásul az összes iratom meg pénzem nála hagytam, a bérletemmel, a laptopommal és a komplett táskámmal egyetemben. Úgyhogy a hazajutás leheletnyit problémássá vált. Az egy dolog, hogy begyalogolok Mogyoródig, de hogy honnan hogyan tovább? Hát arról fogalmam sem volt.

Persze a telefonomon ilyenkor nincs egy árva forint se, mert tényleg, minek is az? Átkoztam magamat, amiért még mindig nem intéztem el az előfizetést. Nagyot sóhajtottam, majd dühösen fújtatva indultam el a bekötőúton. Lévén augusztus, a hőmérséklet a 35°C-ot kocogtatta árnyékban, úgyhogy különösen értékeltem az elém letett négy és fél kilométeres sétát a HÉV-ig.

Mikor már túl voltam az első egy-másfél kilométeren, szakadni kezdett az eső, és a másodperc tört része alatt gyakorlatilag – fejezzük ki magunkat magyarosan – szarrá áztam.

– Remek! Még valami? – sóhajtottam fel az ég felé nézve, mire az hatalmasat dörrent. Kicsit összerezzentem, majd megcsóváltam a fejem, és tovább baktattam az úton.

A rajtam lévő fehér atlétát akár le is kaphattam volna, mert teljesen elázott, és lényegében olyan volt, mintha rajtam se lenne.

Az égen villámok cikáztak, és tíz másodpercenként dörrent egyet az ég. Féltem. Világ életemben utáltam a vihart, és mindig a szobámba húzódva vártam az elmúlását. Erre most a semmi közepén baktatok isten tudja hova, egy hatalmas viharral a fejem felett.

A nap megkoronázásaként még sikeresen beleléptem egy gödörbe, ami önmagában még nem lett volna probléma, de tekintettel hogy papucs volt rajtam, az út meg csúszott, a bokám – ami egyébként sem jó állapotáról híres – kellemesen alám fordult. Ekkor volt az a pont, amikor biztos voltam benne, hogy ha én egyszer visszajutok Pestre, Tomi nem marad életben. Mert ha képes kettő egész perccel tovább várni, akkor nem kell gyalog elindulnom Mogyoródra.

Az út szélén ültem – lévén menni nem tudtam –, a könnyek folytak a szememből, a világméretű hiszti határán álltam, és vártam, hogy hátha a nap folyamán először, rám mosolyog a szerencse. „Vigyázz, mit kívánsz!” tartja ugyebár a mondás.

Nem tudom mennyi időt ülhettem az árokparton a vizes fűben, amikoris megállt mellettem egy kocsi, nyílt az ajtaja, és kiszállt belőle egy kékszemű, spanyol F1-es pilóta – aki mellesleg az egyik kedvencem.

– Valami gond van? – tette fel a kérdést angolul, mire én ugyanezen a nyelven elregéltem neki a nap történéseit. Csak jó valamire az, ha az ember nyelveket tanult, ugyebár. Időközben a tekintete jelentősen elidőzött az átázott pólómon.

– Szállj be, elviszlek valameddig. – nem tudtam, hogy a vizes póló, a megható történetem, ázott veréb külsőm, az időközben elmorzsolt néhány könnycsepp vagy netán e négy együttes hatására tette-e a felajánlást a lényeg, hogy megtette, én pedig kis teketóriázás után örömmel kaptam volna rajta, csakhogy a bokám nem igazán támogatta azt, hogy elhagyjuk a kényelmes, esőáztatta földet.

– Na, gyere már! – noszogatott Jaime.

– Ami azt illeti, a legjobb részt kihagytam… Kiment a bokám és elég nehézkesen megy a járás… – A spanyol nagyot sóhajtott, majd odajött elém és a térdem alá nyúlva felnyalábolt, és betett az anyósülésre, ő maga pedig a volánhoz ült. Nem igazán értettem a kedvességét, hisz az emberek több mint 99%-a lazán elhajtott volna mellettem.

– Tulajdonképpen hova is megyünk? – kérdeztem, miután elhagytuk Mogyoródot, és tovább autóztunk Pest felé. – Ugye nem áll szándékodban elrabolni? – arcomra vigyor kúszott, és ahogy láttam, ő is elmosolyodott.

– Azt hittem, ez világos. Dokihoz, a lábaddal… A csapat orvosához, a szállodába…

– Szórakozol, ugye? – kérdeztem meghökkenve.

– Egyáltalán nem. De igazából még be sem mutatkoztunk. Jaime Algue…

– Tudom, hogy ki vagy… – intettem le. – De úristen! Mit csinálsz? Látod ott az út közepén azt a fehér vonalat? Úgy hívják záróvonal, és ha ezt látod, az azt jelenti, hogy nem szabad előzni, mert jönnek szemből. Ott van oldalt az a kis tábla piros meg fekete autó egymás mellett. A jelentése ugyanaz. Ha a fehér vonal szaggatott verziója van jelen, akkor is jönnek a túloldalon. Mert itt van szembeforgalom! Vágod? Tudtam én, hogy nem jó ötlet beülni egy F1-pilóta mellé… – mondtam vigyorogva, mire a spanyol csak elhúzta a száját.

– Na, akkor mondjad, ki is vagyok? – kérdezte, mintha az előző KRESZ-gyorstalpalót nem is hallotta volna.

– Jaime Alguersuari, F1-es pilóta, Red Bull Racing, kétszeres világbajnok… – nem akartam hozzátenni, hogy az (egyik) kedvenc csapatom, (egyik) kedvenc versenyzője. Az valahogy furán vette volna ki magát.

– Jó, szóval Te már sok mindent tudsz rólam, de én még a neved sem.

– Regina Pintér, két éve újságíró, ex-versenytáncos, F1-rajongó… – hadartam el neki a legfontosabb dolgokat magamról, és épp reagált volna, amikor megcsörrent a mobilom. Vetettem rá egy amolyan „Bocsi, ezt muszáj felvennem” pillantást, majd fogadtam a hívást.

– Szia szívem! – szóltam a készülékbe magyarul, miután láttam a kijelzőn a fotósom, Tomi nevét. – Eszedbe jutottam? Ugyan miről? MI az istent nem lehet azon felfogni, hogy „itt várj meg”?

– Hol vagy?

– Erre irányuló kérdés nem volt.

– Hol vagy? – ismételte meg a kérdését ezúttal tagoltabban.

– Hát igazából otthon szeretnék a szobámban, de hála neked, vizes ruhában, feldagadt bokával, iratok és pénz nélkül ülök Jai… a kedvenc F1-es pilótám kocsijában, és épp a csapat dokihoz furikáz – vagy mi az istennek hívják. – Nem akartam kimondani a nevét, mert utána magyarázkodhattam volna.

– Raikkönen?– hallottam a hangjában a kétkedő hangsúlyt. Megingattam a fejem és nemet mondtam.
– TE JAIME ALGUERSUARI MELLETT ÜLSZ? – Na, jó, valószínűleg kár volt finomkodnom. Ezt úgyis meghallotta. Hogy miből gondolom? Abból, hogy vigyor kúszott az arcára.

– Gratulálok Tomika, gondolom hangosabban nem ment volna… Egyébként kérdésedre a válasz igen.

– Jézusom. Figyelj Regi…

– Bármit akarsz is mondani, nem érdekel. Te, aki amellett, hogy a munkatársam vagy, az egyik legjobb barátom is, otthagytál. Ő, aki nem is ismer felvett, mikor ott ültem az út szélén elázva, sántán, zsé nélkül.

– Sajnálom.

– Jó okod van rá. Viszont letettem, mert szerintem mindjárt ott vagyunk. És csak hogy tudd, attól, mert beszéltem veled, még nem jelenti azt, hogy nem haragszom. Na, cső.

– Vigyázz magadra, Regi. – Kinyomtam a mobilt, és felsóhajtottam.

– Ha az embernek ilyen barátai vannak, ellenségekre nincs is szüksége – motyogtam, mire a mellettem ülő spanyol csak kérdőn nézett, úgyhogy megismételtem angolul is.

Az út további részében már nem nagyon esett szó köztünk, és egyébként is hamar a szállóhoz értünk – gyanítottam, hogy belebetegedne, ha lassan kéne vezetnie. Alkalomadtán majd felhívom rá a figyelmét, hogy az utcán nem kell pályatempót mennie.

A szálloda parkolójában, miután Jaime leállította a motort, ugyanúgy, ahogy a mogyoródi bekötőúton, az ölébe vett, és a hátsó bejáraton át bevitt.

– Ennyire azért nem vagyok könnyű, hogy csak úgy cipelgess – említettem meg neki, bár a helyzet igazából cseppet sem volt ellenemre. Mindettől függetlenül a spanyol végig a karjában tartott, csak akkor rakott le, mikor már a lakosztályában voltunk. Az egyik fotelbe pakolt le, és azzal a mondattal kezdett pötyögni a telefonjában, hogy „Meg ne mozdulj!”. Vállat vontam, mert nem igazán értettem, hogy hogy gondolta, hogy kificamodott bokával elrohanok haza. Gondolkodás helyett inkább a szobát kezdtem el tanulmányozni.

A parketta mahagóni színben pompázott, néhol – a kanapé és a fotelek előtt – volt egy-egy krémszínű kis szőnyeg. Az ugyanilyen színű bőrkanapé és két fotel, egy kis körív mentén voltak elhelyezve, és az ennek középpontjául szolgáló TV felé fordultak. A készülék előtt apró üvegasztal állt, rajta többféle távkapcsoló és egy kis tálka. A halványbarna falak mentén mahagóni polcsorok álltak, melyek egyikén felfedeztem egy hifi berendezést.

Kékszemű vendéglátóm eközben telefonon diskurált valakivel angolul, de lusta voltam lefordítani. Fáradt voltam és fáztam – csak ekkor döbbentem rá, mennyire, valamint a bokámba is sajgó fájdalom nyilallt minden apró mozdulatra.

– Az orvos mindjárt itt van. – Ja, hogy már hozzám beszél… Bólintottam, jelezvén, hogy értettem, meg mert beszélni nem nagyon volt energiám.

– Jól vagy? – Hazudjak, vagy sajnáltassam magam? Mivel egyiket sem tartottam éppen optimális lehetőségnek, ezért inkább nem feleltem semmit. Nem is vette ki magát kínosan a dolog, mert ebben a pillanatban kezdtek el kopácsolni az ajtón, úgyhogy Jaime odabaktatott, hogy kinyissa. A szélesre tárt ajtón két férfi lépett be, egy barna hajú, és egy szőke, mindketten harminc körül lehettek.

– Daniel Mascot, a doki bácsi, aki meggyógyítja a lábad valamit Tommi Parmakoski, állandó óvó bácsi és bébi csősz… – mutatta be őket a spanyol pilóta.

– Egy nagyra nőtt óvódás mellett szükség is van rá. Amúgy a személyi edzője vagyok, Dan pedig a csapat doki – vette át a szót Tommi a spanyoltól.

Mindketten váltottak pár szót Jaimével, majd felém vették az irányt.

– Bár ketten is bemutattak, egy apró részletet lefelejtettek – lépett elém a barna harmincas – Dr. Daniel Mascot. A hangsúly a doktoron. – vigyorodott el. – Jaime mondta, hogy kiment a bokád, mutasd. Amúgy nem vagy lázas?  Sápadtnak tűnsz. – ezzel kezét a homlokomra tette, majd nem sokkal később el is kapta. – Tűz forró vagy. Mindjárt hozok lázcsillapítót. Vagy majd Jaime hoz. Addig nézzük a bokád.

– Hallod Jaime, aktivizáld magad – böködte meg Tommi vigyorogva a pilótát, aki morogva elindult gyógyszerért.

Dan elkezdte nyomkodni az időközben feldagadt bokám, és férfiasan bevallom, nem sokon múlt, hogy felsikítsak.

– Hm… Röntgen nélkül nem tudom pontosan megmondani, de nem gondolom, hogy törés lenne. Maximum repedés, de én inkább részleges szalagszakadásra gyanakszom. Ha igazam van, akkor nagyon szerencsés vagy, bár a gipszet így sem úszod meg. Holnap elviszünk egy kórházba.

– Felejtős a dolog. Holnap én már nem leszek itt. Ami azt illeti, már megyek is. Köszi a segítséget, meg minden – azzal már álltam is volna fel egy lábon, de Dan visszanyomott a fotelba, és Jaime meg Tommi egy másodperc tört rész alatt ugrottak elém.

– Felejtsd el, hogy ilyen lábbal, lázasan kimész a szakadó esőbe. – Tommi nézett rám szúrós szemekkel, Jaime pedig a dokival kiegészülve lelkesen bólogatott. De nagy az egyetértés…

– Beveszed a lázcsillapítót, szépen lefekszel, és fülig betakarózva alszol. Értettem? – állt fel mellőlem Dan, mire kelletlenül ugyan, de bólintottam.

– Remek! Bekenem a lábad ezzel a krémmel. A dagadás egy részét lehúzza, és holnapra tisztábban látjuk majd a röntgenen. Illetve teszek rá egy lazább szorítókötést.

– Rendben. De holnap nekem ki kell mennem a pályára, különben kiraknak a melóhelyemről… – a hangom elhaló volt, és láttam a dokin, hogy frankón aggódik és próbál segíteni. – Telefonálhatok egyet? – Jaime és Tommi egyszerre kezdett el a zsebében turkálni, de végül a finn találta meg előbb a kis készüléket, és nyomta a kezembe.

– Szia Tomi, Regi vagyok. – szóltam bele a mobilba, miután hallottam, hogy a másik oldalon valaki felvette. – Csak azért hívlak, hogy beszélj légyszí Tonyval, hogy ma nem megyek haza, és nem tudom befejezni a cikket

– De hol vagy? És… Úr isten, beteg vagy?

– A szállodában… de ez nem lényeg. És igen, beteg vagyok, de ez sem lényeg. Van velem doki.

– Tonynak mit mondjak?

– Regéld el neki, hogy ott hagytál a pályán. Értékelni fogja – próbáltam a lehető legtöbb gúnyt a hangomba rejteni. – Ha ez a lehetőség nem szimpatikus, találj ki valamit. Használd azt a kevés kis intelligenciát, ami beléd szorult. Ha ezt megteszed, elnézem a délutánt, persze csak neked. Kérlek, Por favor, Please, Bitte, Per favore…

– Jó rendben, legyen…

– Köszönöm Tomi, imádlak. Te vagy a legjobb! Most le kell tennem. Majd holnap hívj, vagy hívlak, vagy majd lesz valami. Na szia.

– Szia… – Kinyomtam a telefont, és hálás mosollyal visszaadtam Tomminak.

– Itt a gyógyszer meg egy kis víz. Vedd be! – nyomta a kezembe Jaime, én pedig bólintottam, és lenyeltem a kis rózsaszín bogyót, majd egyik oldalt Danre, a másikon Tommira támaszkodva bebicegtem a szobába, ahova vittek.

– Nem akarom kitúrni Jaimét… – mondta, még mindig rekedten, a végére ráadásul köhintettem is párat.

– Ez amolyan vendégszoba, ne aggódj, csak pihenj le. – mosolygott rám Dan.

– Köszi srácok… édesek vagytok, de nem tudnátok szerezni valami száraz cuccot ehelyett? – mutattam végig a rajtam levő vizes göncökön.

– De, persze – csapott a homlokára Jaime és elsietett, majd nem sokkal később egy pólóval, és egy rövidgatyával tért vissza. Kimentek a szobából, én pedig egyből ledobtam magamról a vizes gönceim. Magamra húztam a sortot és a pólót, ami árasztotta azt az illatot, amit a spanyol pilóta karjaiban éreztem – Jaime-illatot.
A száraz ruhákban mérföldekkel jobban éreztem magamat, és hajlandó voltam belefeküdni a puha, szállodai ágyba. A takarót magamra húzva fészkeltem be magam a párnák közé. A láz a fáradság, és a bennem dolgozó gyógyszer együttes hatásaként lassan elnyomott az álom. Félkómásan érzékeltem még, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, aztán végleg elaludtam.