8. fejezet

Meg akarlak ismerni

Az éjszaka közepén hatalmas égdörgésre ébredtem, és egyből rám tört a félelem. A gyerekkori rossz emlékek miatt, rettegek, ha vihar van.

A takarót magam köré tekerve álltam fel az ágyról, hogy aztán fél lábon bicegjek ki a nappaliba. A hatalmas ablakkal szemben álltam meg, így tökéletesen láthattam, az éjszakai égbolton végigcikázó villámot. Megremegtem tőle, majd a villanást követő dörgésre összerezzentem. Hiába tudtam, hogy biztonságban vagyok a hotelban, elfogott a pánik. Dermedten álltam, és néztem a kinti borzalmas időjárást.

*

Arra eszméltem fel, hogy földön ülök, zokogok és reszketek, és hogy valakinek az ölelő karja fonódik körém, simogatja a hátam, és halk hangon motyog valamit, próbál megnyugtatni. Felismertem Jaime hangját, éreztem az illatát, és kezdtem megnyugodni. A zokogásom hüppögéssé szelídült, és a reszketés is szinte teljesen abbamaradt. Ekkor vettem csak észre, hogy mintegy utolsó mentsvárként, két kézzel kapaszkodok a spanyol nyakába.

Kezeimet lefejtve próbáltam elhúzódni. Utáltam, ha bárkinek így kell látni, azt pedig, hogy neki is, még inkább.

– Mi történt? – fordított maga felé Jaime. A kék szemekben őszinte aggodalom és érdeklődés ült.

– Fogalmazzunk úgy, hogy egy kisebb fajta pánikroham – súgtam magam elé száraz torokkal, rekedten-

– Mitől? – nagyot sóhajtottam, és belekezdtem.

– Születésemtől kezdve Velencén éltünk, a nagyszüleim viszont Pesten. Volt három unokabátyám, néhány évvel idősebbek, mint én, és megszerettették velem a kocsikat és így a Forma1-et is. Tíz éves voltam, mikor a nagypapámmal először mentünk ki a Hungaroringre, a Magyar Nagydíjra. Szülinapi ajándékként kaptam tőle, és abban a pillanatban én voltam a legboldogabb ember. Hazafelé jöttünk az autópályán, és szörnyű vihar volt. Ömlött az eső, és szinte semmit nem lehetett látni. Eleinte mókásnak tartottam a dolgot, de aztán elkezdtem aggódni, és a pánik egyre jobban ellepett. – Magam elé révedtem, és újraéltem azt a napot. Újra ott ülte a papám mellett a Mercedes anyósülésén, és újra láttam a zuhogó esőfüggönyt, az égen cikázó villámokat. – Az út vizes volt, és csúszott, a kocsit pedig megdobta egy kátyú, és hiába fékezett, a vizes betonon a kerekek blokkoltak és továbbcsúsztak, egyenesen a szalagkorlátba. A papám azonnal meghalt. Én megúsztam ezzel – felhúztam a sortot a combomon, ahol még mindig ott volt a jó hét centis heg. – A legszörnyűbb az volt, hogy egy pillanatra sem vesztettem el az eszméletem…

– Valahányszor vihar van, előjön ez a …? – kérdezte Jaime, de megráztam a fejem.
– Többnyire nem. Illetve már nem. De most egyrészt valamilyen szinten fordulója van, másrészt bennem van a lázcsillapító, plusz a pályán lenyomtunk két sört, és az általában nem segít. Egyébként, meddig tartott?

– Tíz perc, talán tizenöt.

– Meglep. Sokkal hosszabb szokott lenni. Utálom, mert kiszolgáltatottá tesz, sebezhetővé, és olyan dolgokat elevenít fel, amiket el akarok felejteni. Sajnálom, hogy látnod kellett, és köszönöm, hogy itt voltál. Sokat segített, komolyan – megpróbáltam halványan rámosolyogni.

– Ne sajnáld. A félelmeink és a gyengeségeink mutatják meg, hogy emberek vagyunk és nem gépek – mosolygott rám Jaime, és megsimította az arcom. – Mesélj magadról! – kért, én pedig halványan felnevettem.

– Mit szeretnél hallani? – kérdeztem.

– Akármit, amit akarsz. – A mosoly az arcán bíztató volt.

– Hát jó – egyeztem bele. – Kicsi koromtól kezdve két dolgot imádok nagyon. Táncolni és a sebességet, meg ezáltal a kocsikat. Három unokabáty mellett nőttem fel, akik állandóan motoroztak, vagy kocsit szereltek. Persze hamar magával ragadott a világ, és minden időm velük, meg a haverjaikkal töltöttem. Nyolcévesen már Simsonnal száguldottam egyik helyről a másikra. És bár imádom az autókat és magát az autósportot is, soha nem kergettem olyan álmokat, hogy Forma1-es pilóta leszek, mert a racionális gondolkodású, ügyvéd szüleim lebeszéltek róla, és beírattak egy balett suliba. Szó se róla, szerettem, de sokkal szívesebben lettem volna kint a gokart pályán, ahova a papám néha titokban az unokatesóimmal együtt kivitt. Imádtam, de tisztában voltam vele, ha a szüleim megtudják, soha nem engednek el sehova nagyapámmal.

Aztán volt az a baleset… Nagyon sokáig a gokart pálya közelébe sem mentem, bár a F1-es futamokat mindig megnéztem. A gokart hanyagolásával a tánc lett az életem, és bár kijártam a srácokhoz is elég gyakran, mégis, több időt töltöttem a táncteremben. Napi három-négy órát táncoltam, edzettem, futottam.

Versenytáncoltam, és kétszer Európa bajnokságot nyertünk a párommal a kategóriánkban, a világbajnokságon pedig harmadikok lettünk. Sorolhatnék versenyeket illetve, hogy melyiken milyen eredményt értünk el, de nem hiszem, hogy sokat mondanának. Tizenhat évesen aztán megszereztem a hőn állított jogsit motorra, és megkaptam az életem értelméül szolgáló Kawasaki Ninját. Innentől kezdve legálisan robogtam a Kawámmal. És hiába vált mindenemmé a tánc, bebizonyosodott, hogy ebből megélni nem fogok, mert a bokám nem bírja. A napi négy óra öngyötrésnek meglett az eredménye, a bokám meggyengült, és kibicsaklott. Én, állandó örökmozgó lévén nem vártam meg a doki által kiírt pihenő végét, hanem mikor úgy éreztem, már nem fáj, elmentem a próbaterembe, és azzal a lendülettel hazavágtam a lábam. Mondta az orvos, hogy esélytelen, hogy valaha olyan szinten táncoljak, mint eddig. Egy világ dőlt bennem össze.

Innentől kezdve előtérbe került az eddig csak B tervként használt sportújságírás. A nyelvekkel nem volt problémám, mint hallhatod, angolul jól beszélek. Spanyolul és olaszul is ugyanilyen szinten, a franciát négy éve kezdtem, a németet tavaly. Meg van az előnye, ha az ember szülei művelt gyereket akarnak faragni a lányukból. – arcomra halvány mosoly kúszott.

– Három éve végeztem az egyetemen, média szakon, és felvettek ahhoz a laphoz, ahol most dolgozom. A szüleimtől gimi után eljöttem, mert nehezen viseltem azt a közeget, és amúgy is, Pestre akartam költözni. Koleszban laktam, és egyetem mellett dolgoztam is, felszolgálóként egy kisvendéglőben. És bár a szüleim rengeteg mindent ajánlgattak, hogy ezt megveszik, azt megveszik, rosszullét kerülgetett a nagyzolós stílusuktól, és mindent elutasítottam. Egyedül a motorom hoztam magammal Pestre. Miután elvégeztem a fősulit, megtaláltam azt a lakást, ahol most élek, egyből beleszerettem és megvettem a félrerakott pénzemből.

– Komolyan van egy Kawasaki Ninjád?

– Látom sikerült megragadni a lényeget – nevettem fel.

– Nem, figyeltem végig – húzta ki magát büszkén – csak furcsa, hogy egy lány ekkora motoron él és létezik.

– Talán ez az egyetlen dolog, ami a régi Regiből megmaradt. Nem versenyzek… De jól esik néha végigmenni az autópályán, csak úgy céltalanul, nem tudni, hogy hol kötök ki. Amikor csak én vagyok meg az alattam levő harminchárom lóerő és százhatvan kiló. – Jaime elmosolyodott. Gondolom sok újat nem mondhattam neki a sebességről.

– Sajnálom, ami a lábaddal történt.

– Ne tedd – mosolyogtam rá. – Már amúgy is túl vagyok rajta, és talán egy kicsit örülök is, hogy így történt. – Ha nem megy tönkre a táncos karrierem, soha nem megyek el újságírónak, nem vesznek fel a Nemzeti Sporthoz, akkor soha nem leszek jóban Tomival. Nem megyünk el a Hungaroringre, nem hagy ott… A többit meg mindenki ismeri.

– Azt mondtad, szereted a Forma1-et. Ki a kedvenc pilótád, csapatod? – Bár az arcán vigyor ült, tudtam, tényleg érdekli a mondanivalóm.

– Szeretem a Red Bullt, mert jó és összetartó csapat meg jó kocsit raktak össze. De az örök álmom a Ferrari. Ez nálam olyan, mint a foci. Szinte minden ország bajnokságából megvan a kedvenc csapatom, mégis ha egy BL-döntőben találkozna közülük kettő, meglenne az, hogy melyiket akarnám győztesnek látni.

– Na és melyik ez a csapat? Várj, kitalálom! Real Madrid?

– Isten ments! – húztam el a szám. – Barcelona. Meg egy picit a Milan, de csak mert egy nagyon jó barátom ott játszik – vigyorogtam rá.

– Atya ég. Egy nő, aki szereti a focit, a barcelonai focit, motorozik és sportújságíróként dolgozik. Minden férfi álma. – Próbált komoly maradni, de csúfosan kudarcot vallott vele és elnevette magát. A szeme is nevetett vele. Azok a gyönyörű, tengerkék szemek. Belenéztem, és elvesztem bennük. A tótükör kékségű íriszek futóhomok módjára rántottak magukkal, mintha soha nem akarnának elengedni.

– Elmúlt a vihar – jelentettem ki a nyilvánvalót, csak hogy mondjak valamit. Ha nem éjszaka lett volna, minden bizonnyal már hétágra sütne a nap. – Azt hiszem jobb, ha visszamegyek aludni – keltem fel a földről, és Jaime is velem együtt, ezzel veszélyes közelségbe került. Olyan közelségbe, amiben nem voltam biztos, hogy kontrollálni tudom, a bennem lakó, érte rajongó tini lányt.

– Segítek – hálásan rámosolyogtam, és igyekeztem a fejemből kizárni minden olyan gondolatot, aminek köze van hozzá, meg az esetleges félmeztelen felsőtestéhez. Hogy mást már ne is említsek. Betámogatott a szobába, én pedig ismét bevackoltam magam az ágyba.

– Megleszel? – kérdezte, én pedig bólintottam.

– Persze. – Ezúttal ő bólintott, majd egy halvány mosoly kíséretében elindult. Már az ajtónál járt, amikor utána szóltam.

– Jaime! – Először mondtam ki hangosan a nevét, neki címezve. A szó, a neve olyan természetesen hatott a számból, mintha arra találták volna ki, hogy mondjam. Halkra sikerült, olyannyira, hogy azt hittem meg sem hallja, de mégis megfordult.

– Mondd! – Normál esetben bunkónak hangozhatott volna, de az arcán ülő őszinte érdeklődés, és a hangjába vegyülő kedvesség elvette az ilyesforma élét.

– Köszönöm. – Nem felelt semmit, csak elmosolyodott, és bólintott, majd behúzta maga mögött az ajtót. A szívem még mindig kalapált a közelségének emlékétől. Felsóhajtottam. Nem lesz ez így jó…