9. fejezet

Komplikált

Reggel mikor felébredtem az első dolog, amit megláttam egy szikrázóan kék, nevető szempár volt, aztán bekúszott a képbe a hozzá tartozó szőke hajzuhatag is.

– Sebastian, te mégis mi az Istent keresel itt? – néztem kérdőn a németre.

– Tommi mondta, hogy itt vagy. Neki volt annyi logikája, hogy összelegózza, miszerint a magyar újságíró, Regina Pintér az, akivel én németben megismerkedtem.

– Várj! Ő Tommi – mutattam a Jaime mellett ülő finnre – az a Tommi, akit Britta múltkor lényegében melegebb éghajlatra küldött? – Kezdett összeállni a fejemben a kép.

– Milyen szabatosan fogalmaztál – kuncogott Tommi. – Egyébként igen, én volnék, személyesen – bólintott végül vigyorogva. Álljunk meg egy kicsit. Tommi finn ergo félig meg van fagyva. A finnek nem vigyorognak csak úgy. Vagy csak nekem van nagyon reggel… Megráztam a fejem, majd isteni ötletem támadt.

– Srácok, nektek mindjárt mennetek kell a pályára, igaz? – A válasz minden irányból bólogatás volt, bár nem igazán értették, mire akarok kilyukadni. – Én is kimegyek majd, de előbb haza akarok menni, hogy átöltözzek, úgyhogy idehívnám egy barátom, hogy vigyen el, de ehhez megint szükségem lenne egy telefonra. – Ezúttal a kis spanyol volt a leggyorsabb, és felém nyújtotta az I-phone-ját. Belenyomkodtam a focista telefonszámát, amit már fejből tudtam, és reménykedtem, hogy felveszi. Néhány csörgés után meghallottam a csatár kicsit morcos hangját.

– Jó reggelt, Rudi! – vigyorodtam el, mert teljesen magam elé tudtam képzelni a barátom arcát, alvástól összeszűkült barna szemeit, és párna nyomait az arcán.

– Regi? Mi az istenért hívsz te spanyol számról?

– Hosszú sztori. Elmesélem majd, de értem kéne jönnöd az InterContinental Budapestbe.

– Megpróbálok nem rosszra gondolni abból, hogy Budapest legdrágább luxusszállodájában vagy és spanyol számról telefonálsz. Ugye jól vagy, és nem csináltál semmi hülyeséget? – Tudtam, mire gondol, és bár nem láttam, de biztos volt benne, hogy a szemöldöke a magasba szaladt, barna szemeiben aggodalom ült, és a fáradság minden nyom eltűnt az arcáról.

– Abban az értelemben, ahogy gondolod, jól vagyok. Az előcsarnokban várlak.

– Sietek, kicsi lány. – Azzal ki is nyomta a telefont, én pedig hálás mosoly kíséretében visszanyújtottam Jaimének a mobilját.

– Srácok, elugranék zuhanyozni meg felöltöznék, utána meg lemennék a recepcióhoz, ha nem gond.

– A fürdés menni fog egyedül? – kérdezte vigyorogva Bastian, mire csak vállon bokszoltam és elsántikáltam a fürdőbe, ahol gondosan magamra zártam az ajtót. Ledobáltam a Jaimétől kapott ruhákat, és beálltam a jótékony hatású meleg víz alá. Más nem lévén pasi tusfürdővel tusoltam le, majd egy nagy fehér frottírtörölközővel tekertem körbe magam, gondosan felitatva vele a vizet a testemről, majd magamra kaptam az előző napi, azóta megszáradt ruháimat. Az ujjain fésülés céljából párszor áthúztam a hajamon, majd mikor késznek nyilvánítottam magam, kisántikáltam az ajtón, és egyből ketten ugrottak mellém, hogy segítsenek – Tommi és Seb.

– Meg fogsz fagyni így kint – mért végig Jaime. Kicsit mókásnak találtam, hogy pont ő tart előadást a magyarországi időjárásról, de hát ő tudja.

– Gergő kocsival jön – vontam vállat, de a spanyol hajthatatlan volt, és eltűnt, hogy pár pillanattal később egy sötétkék, cipzáras, Red Bull bikával ellátott pulcsival térjen vissza, és azon nyomban követelte, hogy vegyem fel. Mondanom sem kell, csak úgy áradt belőle a Jaime-illat.

A spanyol és a német támogatásával aztán sikeresen leérkeztem a hotel előcsarnokába. Parancsba adták, hogy márpedig itt és most, azonnal üljek le, amikor meg megjegyeztem, hogy nem vagyok nyomorék, karba tett kézzel, fejingatva és felvont szemöldökkel néztek rám mind a hárman, hatalmas egyetértésben.

Nem sokkal ezután pedig befutott Rudi is, aki először egy leheletnyit meghökkent a társaságom láttán, de eltántoríthatatlanul igyekezett felénk. Szegény srác kicsit tanácstalan volt a tekintetben, hogy milyen nyelven is kéne megszólítania az előtte álló finn, német és spanyol srácot, végül aztán nagyon bölcsen az angolt választotta. Bemutatkozott, majd pár mondatot váltott velük, és egy-egy kézfogással elbúcsúzott az F1-es delegációtól. Mindez alatt én ültem, és a szállodában sürgő-forgó embereket tanulmányoztam – magyarán mondva el voltam, mint a befőtt.

– A kocsiba. Most! – hangzott Rudi hangja magyarul, amiben egy csöpp köszönet se volt. A bekötött bokámra böktem, a csatár pedig megforgatta a szemeit, a karjába vett, és kicipelt az kocsihoz. Nem konkrétan erre akartam célozni, hanem csak arra, hogy támogasson, vagy valami. Mert őszintén kezdett már elegem lenni abból, hogy mozgássérültnek néznek.

Berakott az anyósülésre, majd ő is beszállt mellém, hogy aztán egész úton egy szót se szóljon.

– Könyörgöm, Rudi mondj valamit! Bármit. Amit gondolsz… – esdekelve néztem rá, de nem méltatott a pillantásával, az úthoz beszélt.

– Tudod, azon gondolkodom, mikor lettél ilyen. – Tudtam, mire gondol. Őszintén szólva, meg is értettem. A helyében én se gondoltam volna másra, csak mondjuk esetleg meghallgattam volna a másikat, hogy van-e bármi védőbeszéde per magyarázata.

– Nem feküdtem le egyikükkel sem. – Rápillantottam, annak reményében, hogy rám emeli a tekintetét, de hiú ábrándokat tápláltam.

– Ja, de nem rajtad múlt…

– Eszednél vagy? Te hallod is magad, vagy csak spontán, gondolkodás nélkül ontod magadból a hülyeséget? – Immáron teljes testtel felé voltam fordulva. – Mellesleg meg miért is zavarna, ha lefeküdtem volna bármelyikükkel? Baszná a csőröd, hogy nem csak veled kefélek?

– Áhá, tehát mégiscsak…

– Akkor baszd meg, ha nem hiszel nekem. Tomi kint hagyott a pályán, mert a hihetetlen magas intelligenciaszintjével gondolkodni kezdett, és arra jutott, biztos hazamentem. Ott maradtam egy büdös buznyák meg az irataim nélkül, és gyalog indultam be Mogyoródra. Útközben rám szakadt az ég, kiment a bokám, Jaime megtalált, felvett, és elvitt a szállodába. Hívott dokit a lábamhoz, meg mert belázasodtam, adott száraz ruhát, meg egy szobát ahol alhatok. Éjszaka felébredtem, mert dörgött meg villámlott, és előjött a szokásos műsor, úgyhogy elregéltem neki mindent. Mindent, amit rajtad és Lexin kívül senki nem tud Budapesten. Most boldog vagy? De gondolom, most sem hiszel még nekem. Mert tényleg, miért is hinne az ember a barátainak, nem az a legfontosabb alappillére a dolognak.

Egészen addig észre sem vettem, hogy Rudi félre állt a kocsival, és a kormányra támaszkodva, fejét a kezébe temette. Amikor azonban a végére értem, hirtelen magához ölelt a sebváltó felett. A mellkasához simultam, és pillanatok alatt összekönnyeztem a pólóját – fel sem tűnt, hogy folynak a könnyeim. A sebváltó hamar beleállt a hasamba, aminek hatására magyar szitokszavak áradata csúszott ki a számon. Nem láttam a focista arcát, de a hasfalának megfeszüléséből tudtam, hogy a nevetését próbálja visszafojtani. Végül segített rajtam, és a combom alá nyúlva az ölébe húzott – szerencse, hogy soha nem kötöm be az övemet.

Teljesen belesimultam az ölelésébe, ő pedig miután hátrébb tolta az ülését a hátam kezdte simogatni, majd óvatosan a nyakamba csókolt. Beleborzongtam a nyakamon érzett meleg leheletébe. Úgy kapaszkodtam a nyakába, mintha az életem múlna rajta, aztán a gondolataimba bekúszott a szikrázó, tengerkék szempár, és bűntudatom támadt. Nem azért, mert bármi is lett volna köztünk, hanem nemes egyszerűséggel azért, mert vele az első pillanattól kezdve éreztem azt, amit Gergőnél nem. A vibráló levegőt, és a szikrát. Pillangókat a gyomromban, meg a szívemet a torkomban. És ez ellen semmit nem tudtam tenni.

Ekkorra már teljesen abbahagytam a sírást, úgyhogy elhúzódtam a csatártól, és elmotyogtam egy halk köszönömöt, majd puszit nyomtam az arcára, egészen közel a szájához, amitől az féloldalas mosolyba szaladt. Olyan tipikus, rudis mosolyba, amitől mindenkinek mosolyognia kellett körülötte.

Visszamásztam a helyemre, és a lakásomig tartó utat már csöndben tettük meg. A tömbházhoz érve Rudi kiszedett a kocsiból, és felvitt a lakásba, ahol gyorsan átöltöztem, illetve a tündéri bokamerevítőm felhúztam a lábamra, majd mentünk is tovább – az orvoshoz. Nagy nehezen sikerült kisírnom nála, hogy ne legyen gipsz, csak a szokásos, krém, pihi, merevítő és mankó. Ebből a pihi az, ami szinte soha nem szokott megvalósulni, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ezt most kegyetlenül belém fogják diktálni. A biztonság kedvéért kedvenc orvosom még egy doboz fájdalomcsillapítót is felírt – na, nem mintha nem lenne otthon egy rakattal.

A dokitól egyenesen a pályára mentünk, ahol egyből a Red Bull bokszába robogtunk – már amennyire én a rossz bokámmal robogni tudtam. Lily vigyorogva figyelte, ahogy odaszerencsétlenkedem magam a mankóval a pulthoz.

– Nem röhög, együtt érez – szóltam rá, majd leesett, hogy ők még nem ismerik egymást Rudival, úgyhogy egy gyors bemutatást követően kikértem a szokásos kávém. A focista és a pultos lány láthatóan nagyon jól megtalálta az összhangot, ami egy picikét bántotta az önérzetem – rendben, fogalmazzunk úgy, hogy féltékeny voltam, de ahogy Jaime Seb és Tommi társaságában végigsétált a büfén ennek az érzésnek egyből nyoma veszett, és a szívem őrült tempóban kalapálni kezdett.

Odaköszöntek, váltottunk pár szót, megesküdtem, hogy voltam orvosnál, aztán Tommi elhajtotta őket, mondván öltözniük kell, mert mindjárt kezdődik a futam.

Lilyvel néztem végig a büfében a kivetítőről. A csajszi megint végig számolgatta az egészet, és ha az ő taktikáját használja a csapat, valószínűleg Seb nem negyedik lesz. Teszem azt. Meg is kérdeztem tőle, hogy honnan tud ilyeneket, mire közölte, hogy ő mérnöknek tanult. Ja, hogy ja. A futamot amúgy Alonso nyerte, Jaime lett a második és Kimi végzett a dobogó alján. Bastian a kötelező köreit lefutva a riportereknél egyből hozzánk jött. Vagyis egész konkrétan hozzám, mert Rudi és Lily épp elmerültek egymás megismerésébe, és egymást túlharsogva nevettek, nem törődve se élővel, se holttal.

– Sebike tudtad, hogy a büfétekben dolgozik a mérnökök gyöngye? – A német kérdőn nézett rám, hogy mi bajom van, úgyhogy elé csúsztattam a lapot Lily számolásaival. Gyanítom sokat nem érthetett belőle, de a lényeg azt hiszem lejött neki.

– Ez…

– Az a taktika, amivel minimum második lettél volna – veregettem vállba. Pont akkor sétált be a mérnöke Horner társaságában a büfébe, mire a német őrült integetésbe kezdett. Gyanítom, ez előtt is észrevették már, így meg főleg, na mindegy. Amint Guill odaért Seb elé tolta a papírt, amibe természetesen a csapatfőnökök gyöngye is belekontárkodott. A versenymérnök szemöldöke összeráncolódott, és elégedetten hümmögött.

– Ezek a te számításaid? – nézett rám Horner, mire elnevettem magam.

– Én? Én világ életemben sötét voltam a matekhoz. Lily. – Horner ritka értelmes arccal nézett felém, úgyhogy a pult felé böktem – A büfés csajszi. Mérnöki diplomája van. Szerintem beférne a stábba. Seb?

– Támogatom az ötletet.

– Amúgy ki vagy te? – nézett rám kérdőn Horner. Ja, hogy nem mutatkoztam be.

– Regina Pintér. Újságíró.

– Illetve az én egyik barátom, meg Jaime pártfogoltja – vigyorgott mellettem Bastian.

– Pártfogoltja? – néztem kérdőn a németre.

– Ja, hát tegnap behozott az esőről, nem? – Kedvem lett volna megverni a németet, de a csapatfőnöke előtt mégse akartam. Horner és Guill összenéztek, és elindultak Lily felé. Ide hallottam, ahogy Christian a lehető leghivatalosabb hangján mondja neki, hogy „Lilian, beszélnünk kell!” Ahogy elnéztem, a lányon páni félelem futott át, én meg csak vigyorogtam magamban.