10. fejezet

Kísért a múlt

Amikor Lily elment, Rudit is odainvitáltam magunkhoz, és bemutattam a németnek. Hamar megtalálták a közös hangot, és együttes erővel szívták a véremet. Nagyjából fél óra után egy ezer wattos mosollyal vigyorgó Lilian Becker ugrál be a büfébe, és rohant oda hozzám milliószor elismételve a „köszönöm” szót.

– Mit köszönsz? A te érdemed. Nem én számolgattam. Csak te túl mulya voltál hozzá, hogy bármit is tegyél az ügy érdekében – mosolyogtam rá.

– Nem baj. Attól függetlenül köszönöm – ölelt meg. Láttam a szemében, hogy az álma vált ezzel valóra. – Erre iszunk este. Ugye jössz? – szegezte nekem a kérdést, mire csak bólogattam.

– Na és milyen szerepkör lett rád osztva? – szólalt meg Bastian.

– Az utazó mérnöki gárda tagja lettem. Egyike a te stratégáidnak. Szóval bármit is mondasz nekem, csak okosan – kacsintott Lily nevetve a németre.

Nem maradtunk már sokáig Rudival, mondván el kell mennünk készülődni az esti bulira. Már szinte ott voltunk Rudi BMW-jénél, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltozza. Hátrafordulva vettem észre csak, hogy két kétségbeesett arcú spanyolról van szó – nevezetesen Jaiméről és Fernandóról.

– Na mi a pálya srácok? – kérdeztem mosolyogva.

– Britta parancsba adta, hogy őt nem érdekli milyen újságnak, de valamilyen magyar lapnak adjunk egy interjút Sebastiannal. Úgy gondoltuk, veled járunk a legjobban. – hadarta le a kisebbik spanyol.

– Na és te? – fordultam Alonso felé.

– Ugyanez a szitu. Minket is erre kárhoztak – sóhajtott színpadiasan Nando.

– Oké rendben, lehet róla szó, csak beszélnem kell a… Várj, azt mondtad „minket”. Ez kit takar? – néztem félig felvont szemöldökkel a két spanyolra.

– Hát valójában engem és Kimit – vakargatta a fejét halványan mosolyogva és nagyokat pislogva. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel.

– Holnap megfelel, vagy mindenképp szeretnétek még ma? – kérdeztem beletörődve a sorsomba.

– Tökéletes a holnap – bólogattak nagy lelkesen mindketten.

– Remek, akkor délután négy. Hol szeretnétek beszélgetni? Egy parkban, nálam, itt a pályán.

– Nálad – kezdte el vonogatni a szemöldökét vigyorogva Fernando.

– Idióta – morogtam magyarul, belebokszolva a vállába.

– Itt a pályán jó lesz – mentette Jaime a menthetőt.

– Remek, akkor holnap délután négy, itt a pályán. Aki késik, beárulom a sajtósánál. Ez főleg rátok vonatkozik kis bikák, mert Brittával jóban vagyok – vigyorogtam Jaimére, aki rémületet tettetve megborzongott. – Na, isten veletek srácok, este még látjuk egymást. – mosolyogva pá-t intettem nekik, majd beszálltam Rudi mellé a fekete M3-asba.

– Láttam jót dumcsiztatok Lilyvel – említettem meg csak úgy mellékesen, és igyekeztem úgy kiejteni a szavakat, hogy egy fikarcnyi féltékenység se legyen benne.

– Igen. Kedves lány. – Ahogy észrevettem, nem volt igazán bőbeszédű hangulatában.

– Baj van? – kérdeztem, de csak megingatta a fejét. – De ha lenne valami, ugye elmondanád?

– Persze. – Nem volt igaz. Tudtam, hogy nem az. De mégsem mondtam semmit, és tudtam, hogy neki sincs mondanivalója. Bekapcsoltam a rádiót, ahonnan egy régebbi Adele szám első taktusait hallottam meg. A Someone like you-t hallgatva könnyek szöktek a szemembe. Erre a számra volt ugyanis az a koreográfiánk, amivel Európa-bajnokok lettünk – először. Mint aki tüzes vashoz nyúlt, úgy kaptam el a kezem a rádióról. A mellettem ülő focista megértette a problémám, és azonnal számot váltott, hiszen a szó szoros értelmében mindent tudott rólam, életem legapróbb stiklijétől kezdve, a legnagyobb sikerekig. Ez kétség kívül az utóbbiba tartozott.

Megpróbáltam rámosolyogni, de sejtésem szerint csak egy erőteljes fintor sikeredett belőle. Vigasztalóan végigsimított a combomon, aminek hatására picit megrezzentem, és kedvem lett volna arcom a focista nyakába fúrva zokogni, és soha abba nem hagyni. Bármit is mondtam vagy mutattam a külvilág számárára, az igazság az volt, hogy a két számomra legfontosabb dologról le kellett mondanom – ezek közül a táncról a saját hülyeségem miatt. És Gergő volt az egyetlen, aki tudott a bennem dúló érzelmi viharokról, megértette őket, és elfogadott velük együtt. Ha szükségem volt támaszra vagy vigaszra, ő ott volt. De a végletekig tőle sem várhattam el a segítséget, a türelmet. És ez volt az, ami végül megakadályozott abban, hogy a tegnapihoz hasonlóan, kisgyerek módjára az ölébe mászva zokogni kezdjek. A kézfejemmel letöröltem az arcomról és a szemem sarkából a könnycseppeket, szipogtam kettőt, majd Rudira néztem, aki engem figyelt. Rámosolyogtam, jelezvén jól vagyok, bár mindketten tudtuk, hogy ez a világon létező legnagyobb hazugság.

Nagyot sóhajtott, majd figyelmét újra a vezetésnek szentelte, én pedig a mellettünk elsuhanó tájat kezdtem tanulmányozni. Amikor hazaértünk hozzám, Rudi segített kiszállni a kocsiból, majd lényegében felcipelt a harmadikon levő lakásomhoz, ahol az ajtó előtt a kulccsal szerencsétlenkedtem egy kicsit. Már nem volt kedvem sehova sem menni. Otthon akartam gubbasztani a szobámban, és rágódni a múlton. Arra lettem csak figyelmes, hogy a csatár kiveszi a kezemből a kulcsot, és másodpercek alatt kitárja előttem az ajtót. Ráemeltem a tekintetem, majd egy pillanat múlva már kezeim a nyaka köré fonva öleltem. Hálás voltam neki, mérhetetlenül hálás, mert ha ő nincs, akkor nem tudom, mi lenne velem. Nem tudom, mennyi idő után engedtem el. Lehet, hogy percek voltak, lehet hogy órák, az időérzékem a büszkeségemmel és a hitemmel együtt a porban hevert, és Rudi volt az aki felvéve azt felém nyújtotta – ahogy minden egyes alkalommal tette.

– Nyolcra érted jövök. Csinos legyél. – Elmosolyodott, majd egy homlok puszi után elindult lefelé a lépcsőn. Egészen addig álltam az ajtóban, amíg meg nem hallottam, a bejárati ajtó csapódását. Ez valahogy kirántott a révületemből. Becsukva magam mögött az ajtót beléptem a lakásba és a parányi nappalimba siettem. A DVD-s polc elé guggoltam és kikerestem azt a többi mögé elrejtett lemezt, amely évek óta porosodik ott, arra várva, hogy valaki végre megnézze. Előhúztam, és tekintetem végig futotta házi készítés borítón. Egy szőke lány volt rajta halványzöld ruhában, és őt hátulról ölelte egy halványzöld ingben feszítő, a lánynál valamennyivel magasabb szintén szőke fiú. A nyomtatott cím a „Pintér Regina & Diós Ádám” címet hirdetette. Remegve helyeztem be a lemezt a lejátszóba, és a kanapé előtt a földre leülve vártam az első képkockák megjelenését.

Házi kamerás felvétel, egy próbateremben, egy kilencéves forma kislány tejfölszőke hajjal, és egy nála picit idősebb fiú melegít, majd vált a kép, és már táncolnak. A mozgásuk teljes összhangban. A következő kép már egy versenyen készült, a területi bajnokságon, amit a kategóriájukban megnyertek. Próba– és versenyfelvételek sora következett, mégis a legfájóbbhoz jó félóra után jutottam csak el. A tizennégy éves önmagamat láttam a képernyőn – ahogy a kiírás is mutatta, a videó 2004-ben készült. Azt a koreográfiának mutatta, amellyel kvalifikáltuk magunkat az EB-re. Gyors váltás következett, és már az eredményhirdetést nézhettem. Amikor beolvasták Ádi és az én nevem, hogy megnyertük a versenyt ezzel kijuttatva magunkat a Brüsszelben megrendezésre kerülő Junior Európa-bajnokságra a párom nyakába ugrottam, aki nevetve pörgetett meg. Ismét váltott a kép, és már az érmet akasztották a nyakunkba, és kezünkbe kaptuk a kupát.

Tisztán emlékeztem, hogy ez után a verseny után, szinte minden időnket próbálással töltöttük, hogy összehozzuk a legjobb koreográfiát, olyan elemeket is beletéve, amik a mi kategóriánkban még rég nem kötelezők – ugyanakkor, aki megcsinálja, rengeteg pluszpont jár érte. Ezt a következő bevágásnál semmi sem bizonyította jobban. Annak az emelésnek az egyik kezdeti próbája volt, ahol Ádi a csípőmnél tartva kiemelt, illetve az innen történő lehozatal. Rengeteget estünk közbe, és ennél is többet nevettünk, de a munkát véresen komolyan vettük – meg is lett az eredménye, mert másfél hét után az emelés már biztosan, hiba nélkül ment. Amikor először sikerült teljesen hibamentesen az elem megint visítva-vigyorogva kötöttem ki Ádám nyakába, aki hasonló arckifejezéssel konstatálta az örömöm.

A következő videókon már koreográfia készítése volt látható. Ahogy a közös duó részeket gyakoroljuk, hogy a forgások és ugrások, egyszerre legyenek, ugyanolyan sebességgel, ugyanolyan magasra. Majd egy videó, amin épp a reptérre tartunk, és viccelődünk, ezt pedig követte a repülőgépen készített, illetve a szállodában felvett képsor. Majd végül maga az EB – annak is az első felvonása – a kötelező elemekből összeállított koreográfiánk, amelyet a Just the way you are-ra csináltunk. A videón nem csak hogy a koreográfia maga, de a teljes pontozásunk is rajta volt, ami magasan az egyik legjobb volt a versenyen. A következő a választott elemekből álló, szabad koreográfia volt – a Someone like you, amivel viszont messze a legmagasabb pontszámot értük el, megszerezve így első Európa bajnoki címünket. Azt az örömöt, amit akkor éreztünk semmi sem múlhatja felül. Akkor volt először az, hogy nagy nyilvánosság előtt sírtam – igaz, akkor a boldogságtól.

Aztán folytatódtak a videók, és jöttek a következő éves felvételek, ahol a VB-re kvalifikáló versenyeken vettünk részt, különböző koreográfiákkal – ismét sikeresen, hiszen a világbajnokságnak is résztvevői voltunk – igaz, itt csak a harmadik helyet sikerült elérni, köszönhetően annak, hogy a kötelező számunkban többször is hibáztunk, csak a szabad programra kaptunk jó pontszámot. Az egyik zsűritag, egyébként azt mondta a verseny után, hogy ha a kötött koreográfiánk jobb lett volna, simán hoztuk volna a versenyt, mert a Coldplay The scientist című számára készített szabad koreográfiánk annyira jó volt.

De végül így is nagy eredménynek könyveltük el, hogy felállhattunk egy világversenyen a dobogó legalsó fokára, és megfogadtuk, hogy két év múlva majd jobb lesz.

A videó folytatódott, és már voltak benne családi videók is – egészen pontosan egy felvétel, amin Ádiék elvittek magukkal nyaralni a tengerpartra. Istenien szórakoztunk, hogy aztán hazaérve újból folytatódjon a munka. Versenyek, koreográfiák, edzések és próbák követték egymást felváltva, míg végül elérkeztünk a 2006-os EB-hez, ahol ezúttal a kötelező számunkat csináltuk Coldplay számra – a Fix you-ra. Osztatlan sikert aratott, és már az erre kapott pontokkal az élre ugrottunk, a választott Howie Day – Collide számmal pedig tizenhét pontra növeltük az előnyünket megvédve így az Európa-bajnoki címünket – illetve nyilvánosságra hozva azt, hogy Ádival együtt vagyunk – akkor lassan három hónapja. Majd jött a gála táncunk a My first kissre, aztán pár részlet az ünneplésünkből, és egy interjú a Fókusznak velünk, mint kétszeres Európa-bajnokok. Aztán hívtak minket valami RTL-es szilveszteri gálára, a meghívást persze elfogadtuk, sőt külön oda készített koreográfiát kaptak, az Unfaithfulra Rihannától. Különleges koreográfia volt, mert a show kedvéért a végét egy kisebb medence vízben táncoltuk.

Élveztük az életet, és fürdőztünk a sikerben. Tele voltunk ambícióval és álmokkal. Álmokkal arról, hogy nyerjük meg a VB-t, hogy esetleg utána kicsit kötöttebb keretek közé soroljuk magunk, és versenytáncok közül válogatva fogunk alapkoreográfiát csinálni emelésekkel és akrobatikus elemekkel. De az élet közbeszólt, és összeszedtem a bokasérülésemet, aminél nem vártam ki a doki által kiszabott időt, rásérültem és utána már nem tudtam többet ezen a szinten táncolni. Természetesen ez a videó is megvolt. Egy edzésen az egyik emelésnél rossz helyre került a súlypontom, megbillentünk, és szerencsétlenül estem. Ott tört ketté a karrierem. Ádi keresett magának másik párt – a segítségemmel próbáltuk megtalálni a legmegfelelőbbet, de senkivel sem volt meg neki az az összhang és együttműködés, ami annak idején velem, így ő is felhagyott a tánccal, és „polgári” hivatás után nézett. Egy darabig még együtt voltunk, de miután felköltöztem Pestre szakítottunk.

A filmnek már rég vége volt, de én még mindig a földön ülve zokogtam. Ha akkor nem vagyok hülye… Gondolatmentemet az szakította félbe, hogy egy kéz hátulról a derekamra kulcsolódik. A rémülettől felsikítottam, de meghallottam Rudi hangját, ahogy a fülembe motyog, és az érzés egyből elszállt.

– Miért kínzod magad ezzel? – Gergő ölében ültem, vele szembe, de hogy hogyan és mikor kerültem oda, arról fogalmam sem volt.

– Muszáj volt. Látnom kellett. Még egyszer. Azt hittem, elég erős vagyok, de csúfosan kudarcot vallottam. – Már nem sírtam. Azt hiszem, elfogytak a könnyeim.

– Erős is vagy, nem ismerek nálad erősebb embert. Ha gyenge lennél, eszedbe se jutott volna, hogy megnézd. – Egy tincset a fülem mögé simított, és puszit nyomott a homlokomra, jelezvén, hogy vigyáz rám, és ez akkor mindennél többet jelentett.

– Köszönöm, hogy vagy nekem. – Ismét bebújtam ölelő karjai közé, és a mellkasára kucorodtam.

– Tudom, hogy semmi kedved, de Seb, Jaime és Lily meg fognak sértődni, ha nem mész el a buliba – hozta fel finoman a témát.

– Összekészülődöm, és mehetünk – bólintottam, és kimászva az öléből elindultam a szobámba, de félúton visszafordultam. – Legkésőbb télen megműttetem a lábam. – Az arcára mosoly kúszott, szemébe pedig kiült a megkönnyebbülés.

– Ugye tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád?

– Csak remélni tudom, hogy annyira, amennyire gondolom – halványan elmosolyodtam, de ez a mosoly most valóban őszinte volt. Bebicegtem a szobámba, és egy gyors zuhany, hajmosás-szárítás és smink után a szobámban magamra húztam egy kék, nyakbapántos ruhát, a lábamra pedig, mivel a bokám miatt magas sarkút nem vehetek, így csak egy fekete bokacsizmát – persze azt is szigorúan bokarögzítővel. Egy fekete kistáskába beleszórtam pár sminkszert, a telefonom és az irataim, majd visszasétáltam Rudihoz, aki karjába kapva vitt le a lent váró kocsijához, amivel a helyszínre szállított minket. Nagyot sóhajtva hajtottam hátra a fejem az ülésen ülve, tudván, hogy hosszú éjszaka előtt állok.