20. fejezet

Ciao Milano!

A hétvége gyorsan elment. Sok időt töltöttünk négyesben Bazsiékkal, még többet Rudival kettesben. Jó volt így, távol a világtól. Ádámmal megejtettük a találkozót és felhívtuk az osztrák táncos párt – egészen konkrétan ő, mivel én és a német nyelv… Nem vagyunk barátok, mondjuk így.

Azt mondták, hogy kockázatos, főleg, hogy közel sem biztos, hogy a műtét sikerülni fog. De ugyanakkor láttak minket annak idején táncolni, és tudják, hogyha ez bejön, akkor messze lemossuk a mezőnyt. Nem igazán hittünk benne Ádival, hogy elvállalják, mégis, vasárnap jött az SMS, hogy ha megvolt a műtét, mindenképp értesítsük őket az eredményekről.

Boldogságomban azt sem tudtam, hova legyek. Évek óta először éreztem azt, hogy jó irányba haladok. Hogy jól döntöttem azzal, hogy nemet mondtam a Red Bullos munkára. Mert bármennyire imádtam is a Forma1-et és magát az egész autósportot, az én világom akkor is a tánc maradt.

– Szerinted jó leszek így? – kérdeztem a nappaliban TV-t néző Gergőtől, körbefordulva előtte. Már Milánóban voltunk, és éppen az állásinterjúra próbálgattam ruhákat.

– Elképesztően szexi vagy. De valahogy nagyon nem a te világod. – Egyet kellett értenem vele. Ez a kiskosztümös, blézeres variáció valahogy nekem sem tetszett. Igazság szerint, ha bárhova is mennem kellett volna benne, valószínűleg tíz méter után az őrületbe kergettem volna magamat.

– Komolyan mondom, elmegyek a legszakadtabb farmeromban, meg egy melegítő felsőben – morogtam a szoba felé tartva. Sikeresen átköltöztettük az összes ingóságomat ide, megbeszéltük ugyanis, hogy ha nem is kapom meg az állást a csapatnál, akkor is itt fogok elhelyezkedni.

A cuccaim még nem igazán voltak kipakolva, mégis, nagyjából a ruháim fele már szanaszét hevert a hálószobában. Itt egy fél pár cipő, ott egy szoknya, amott egy blúz. Kikerestem egy fekete hosszúnadrágot a dobozok és táskák közül, kerítettem hozzá egy krémszínű hosszított fazonú felsőt, és megtaláltam az ugyanilyen színben pompázó magassarkúm egyik felét is.

– Gergőőő! – kiabáltam ki a páromnak, aki pillanatokkal később meg is jelent az ajtóban.

– Jézusom. Regi, te bombát robbantottál? – érdeklődte vigyorogva, de csak leintettem.

– Segíts megkeresni ennek a cipőnek a másik felét, kérlek! – Lelkesen mutogattam neki a kezemben levő magas sarkút, mire a focista is bevetette magát a dobozaim közé. Hamar ráakadt a kérdéses lábbelire, ennek gyanítom, az lehetett az oka, hogy ő, velem ellentétben, szisztematikusan keresett. Egyik dobozt vette a másik után, míg én csak rohangáltam kétségbeesetten, nagyjából, mint pók a falon.

– Köszönöm, tündér vagy! – Egy gyors, arcára nyomott puszi után, kikaptam a kezéből a cipőmet, és bevetettem magamat a fürdőszobába. Magamra kapdostam a kiválasztott ruhákat, majd felgumiztam a hajamat lófarokba, és felvittem némi sminket. A fürdőszobából kilépve egyik kezemmel a cipőmet vettem, míg a másikkal a kézitáskámat kaptam fel az ágyról. Ellenőriztem, hogy minden szükséges iratom benne van-e, majd miután konstatáltam, hogy megvan minden, kilibegtem Gergőhöz.

– Mehetünk – villantottam rá egy vigyort, mire kinyomta a TV-t, és kezébe vette a kocsikulcsot.

– Csini vagy! – nyomott puszit az arcomra, miközben kivonult az előszobába cipőt húzni. Míg ő ezzel piszmogott, én kimentem a hatalmas milánói ház kertjébe, ahol Gergő németjuhásza, Sheeva szaladgált lelkesen. Megvakargattam a kutya fejét, aki lelkes farkcsóválással díjazta cselekedetemet.

Rudi BMW-je kinn állt a ház előtt – tudva, hogy ma még furikáznia kell engem, és az utolsó pillanatban fogok elkészülni, inkább nem állt be – így miután a csatár bezárta az ajtót együtt indultunk a kovácsoltvas kapun kívülre. Nagyjából tíz percet autókázhattunk az AC Milan központjáig, ahol egy gyors szerencsecsók után kiugrottam a kocsiból és elindultam befelé. A portán megkérdeztem, hogy úgy mégis hova vagy merre menjek, mire kedvesen útbaigazítottak, hogy a második emeleten a liftből kilépve jobbra, a folyosó végén balra, a második ajtó. Igyekeztem nem elfelejteni a dolgot, miközben a felvonóhoz siettem. Sikeresen odataláltam az irodához, amire az Isabella Esposito név volt kiírva. Ő volt a csajszi, akivel telefonon beszéltem. Két koppintás után kiszólt, így benyitottam.

– Jó napot! Regina Pintér vagyok, az állásinterjúra jöttem – mutatkoztam be olaszul, miközben az asztalához sétáltam. Mosolyogva mutatta, hogy üljek csak le, amíg ő előkeresi az átküldött papírjaimat.

– Az anyagod több mint bíztató. Fiatal, és minden bizonnyal ambiciózus vagy. Mivel ez idáig sportújságíróként tevékenykedtél arra gondoltam, edzések illetve meccsek, és egyéb, a csapattal kapcsolatos hírek összefoglaló cikkeit írnád a weboldalra. Váltott műszakban dolgoznátok két másik sráccal, mindhármatok mellé beosztott fotóssal. Van esetleg kérdésed?

– Kérdés az nincs. Viszont két apró hozzáfűznivalóm volna.

– Hallgatom, mondd csak! – A barnahajú harminc körüli nő kedvesen mosolygott rám.

– Az egyik az volna, hogy együtt vagyok a csapat egyik játékosával, Rudolf Gergellyel.

– Ez nem probléma, semmi akadálya a dolognak. Másik probléma? – kérdezte.

– Egy hónapon belül lesz egy bokaműtétem, ami nagyjából két hét kiesést fog magával vonni. Nem tudom, megoldható-e a dolog…? – Félve néztem a leendő főnökömre, de csak elmosolyodott.

– Ezt már a srácokkal meg fogjátok tudni beszélni szerintem. Tehát akkor maga a munkakör megfelel? – érdeklődte, mire teljes lelkesedéssel feleltem, hogy természetesen. Elém tolta a háromoldalas szerződést, amit viszonylag gyorsan átfutottam, majd a szükséges helyekre odafirkantottam a nevemet.

– Remek, akkor holnap reggel kilencre várlak ugyanide, bemutatlak a többieknek és Fabrizio majd körbevezet. – Állt fel kezét nyújtva a sajtós részleg vezetője.

– Köszönöm, akkor holnap kilenckor. – Elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd elindultam kifelé. – Viszontlátásra Signora Esposito.

– Ugyan, hívj csak Isának. – Szavait hallva csak bólintottam, majd miután kiléptem az ajtón becsuktam magam után. A földszintre érve arcomon széles mosollyal köszöntem a portásfiúnak, majd felhívtam Rudit.

– Sajnos el kell keserítselek. Innentől kezdve akármilyen piszkos pletykát megjelentethetek rólad a klub honlapján – Vigyorogva mondtam minden egyes szavamat, miután felvette a telefont.

– Ez nagyszerű, Kislány! – Mintha megkönnyebbülést hallottam volna a hangjában, de nem zavart. Örültem neki, hogy a legjobb úton haladok az álmaim valóra váltásához.

Gergő mondta, hogy máris indul értem, úgyhogy lehetőleg maradjak egyhelyben. A telefonomon pötyögtem egy gyors üzenetet Lexinek, helyzetjelentéssel, hogy mi minden történt velem, az elmúlt pár napban. Az Ádival közös projektünket direkt nem írtam meg – úgy gondoltam, azt majd személyesen.

Alighogy elraktam a telefonom, megérkezett Rudi is. Gyorsan beültem az autóba, és a sofőröm már indított is.

– Nem gond, ha elmegyünk vásárolni, utána pedig a reptérre? – kérdezte a csatár.

– Dehogy baj, de miért megyünk a reptérre? – Oldalra biccentettem a fejem és összevont szemöldökkel néztem Gergőre.

– Tami érkezik.

– Miért, eddig hol volt? – Nyilván tisztában kellett volna lennem azzal, hogy a barátom húga, aki amúgy jó barátnőm, hol tengeti a szünidejét, de nem voltam.

– Angliában, egy csoporttársával. A lány szülei ott élnek, és hozzájuk mentek látogatóba, és ha már ott jártak, akkor körbejárták Anglia felét is. – Elnevettem magamat, mert ha valami, akkor ez jellemző volt Gergő húgára. Az a lány képtelen volt megülni a fenekén, valahova mindig ment. Persze az egyetem miatt ezt lekorlátozta a szünetekre, de olyankor csak átutazóban járt Milánóban.

Egy gyorsbevásárlás után – ahol beszereztünk pár doboz mirelit pizzát, üdítőket, tésztákat, illetve üveges szószokat, zöldségeket – már mentünk is a reptérre, ahova alig tíz perc várakozás után megérkezett a lány gépe, és nagyjából újabb tíz perc után Tamit is megláttuk. Bőröndjét maga után húzva sietett felénk, és ölelt meg mindkettőnket. Láttam rajta, hogy valamit mondani akar, de valami visszatartja. Tartottam tőle, hogy nem más, mint a bátyja személye, így arra következtettem, hogy pasi van a dologban.

Rudi természetesen egyből elvette húgától a bőröndöt, és ő húzta ki a kocsiig, majd miután bepakolta a csomagtartóba, és beültünk, hazafuvarozta a „családot”. Visszaérve a Rudolf-rezidenciára, Gergőre hagytuk, hogy csináljon valami olasz tésztát, mondván nekünk fontos megbeszélnivalónk van – be kell számolnom Taminak mindenről, ami köztem és a bátyja között történt.

Rudinak – bár nagyon nem tetszett – végül belement, így Tamival ketten felvonultunk az emeletre, és bevetettük magunkat a szobájába.

– Na, jó, ki vele, ki a pasi? – kérdeztem egyből.

– Ki mondta, hogy pasiról akarok beszélni? Egyáltalán, hogy van mesélnivalóm? – kérdezte egyből védekezve.

– Neked mindig van mesélni valód. És ismerlek már annyira, hogy tudjam, pasi van a dologban. Szóval? – A padlót kezdte fixírozni, amiből azt vettem le, hogy nem igazán érzi helyesnek a dolgot.

– Sebastian. – Alig hallhatóan ejtette ki a nevet, mégis meghallottam.

– Gratulálok! – lelkesültem fel. – De hát… Mikor? – kérdeztem egyből.

– Velence után telefonszámot cseréltem, és valóban Angliában voltam, de a háromból egy hetet vele töltöttem. Eleinte azt mondogattuk, hogy csak, mint barátok megyünk ide vagy oda, de mindketten tudtuk, hogy ez minden, csak nem barátság. Aztán mikor harmadik este megcsókolt, úgy örültem, mint majom a farkának, mert tényleg, amióta először találkoztunk erre vártam. És össze is jöttünk, iszonyat aranyos volt, mikor megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Mit lehet erre mondani, igenen kívül? De tartok ettől az egésztől. A távolság… és akkor Gergőről nem is beszéltem. – Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogyan tálalhatná ezt a bátyjának. Nem azért, mert Rudi alapvetően előítéletes lett volna a húga barátaival szemben. Mindössze azért, mert a „barát” jelen esetben cirka tíz évvel volt idősebb Taminál.

– Örülök nektek, mert Seb megérdemel egy rendes barátnőt, és rád is rád fér már egy normális kapcsolat – mosolyogtam rá bíztatóan. – De… ugye tudod, hogy a bátyád iszonyat pipa lesz?

– Miért leszek iszonyat pipa? – Rudi hangjára mindketten összerezzentünk. Tami kétségbeesetten pislogott fel rám – nem akarta elmondani Gergőnek. Még nem.

– Azért, mert – kezdtem bele felállva, és arcomon széles mosollyal Rudihoz sétáltam, közben igyekeztem kitalálni, valami hihető hazugságot. – A húgod elmesélte, milyen jókat buliztak Angliában. – Próbáltam a lehető leghihetőbben előadni a dolgot, nagyokat pislogva néztem fel a focistára, és bíztam benne, hogy nem kérdez részleteket.

– És ezért miért lennék pipa? Regi, te nem tudsz hazudni, nekem nem. Tehát, ki vele, mi az, ami miatt iszonyat pipának kellene lennem? – Láttam Tamin, hogy összeszorul a torka, mert tudta, hogy már nem találhat ki semmit – a bátyja addig fogja nyúzni, amíg ki nem szedi belőle az igazat.