21. fejezet

Fogadd el… Fogadj el!

Ajánlott zene: Eminem ft. Rihanna - Love the way you lie

– Jól van... Elmondom... – Heves fejrázásba kezdtem, és ez a páromnak is feltűnt.

– Regina! Ne rontsd el a húgom! – Gergőt láthatóan nagyon érdekelte, hogy mit akar mondani a kisebbik Rudolf, és ezt nagyon rossz előjelnek vettem. – Tami, mondd!

– Angliában megismertem egy srácot. – A szőke lány itt hosszabb szünetet tartott. Szívem szerint belekotyogtam volna, hogy Sebastian kiesik a "srác" kategóriából, még nálam is, Rudinál meg főleg, de inkább visszafogtam magamat. Taminak nem erre volt szüksége.

– Folytasd, kérlek! – Bár meglágyult picit a hangja, sok jót még így sem vártam a szituációtól.

– Egészen pontosan nem ott ismertem meg. Ott csak jobban megismertem. – Újabb szünet következett barátnőm részéről. Nem igazán tudta, hogyan vezesse fel a Sebastian-témát.

– Ha nem ott ismerted meg, akkor hol? – kérdezte Gergő. Tökéletes érzéke volt ahhoz, hogy olyat kérdezzen az embertől, amire a legkevésbé sem akar válaszolni.

– Velencén – felelte Tami lesütött szemekkel. Szinte hallottam, ahogy Rudi agyában kattognak a kerekek.

Egyesével szépen sorjában kizárta a srácokat. Jaime nem, mert velem volt elfoglalva. Tommi nem, mert ő Brittával jár. Fernando sem, mert beszélt a barátnőjéről. Maradt tehát Kimi és Sebas. Valószínűleg Gergő is erre juthatott, mert a következő kérdést tette fel:

– Melyik szőke?

– Sebastian – súgta maga elé Tami megsemmisültem. A mellettem álló focistán éreztem, hogy minden izma megfeszült, és ha az említett pilóta egy légtérben tartózkodott volna vele, minden valószínűség szerint nem úszta volna meg holmi nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel.

– Megölöm – sziszegte a focista, és láttam rajta, hogy dolgozik benne az indulat. – Te tudtál erről? – nézett rám vádlón.

– Most mondta el. De talán ha előbb tudom, sem mondom el, épp azért, mert így reagálsz.

– Hogy reagálok? A húgom egy naiv kislány, akit minden bizonnyal kihasznál egy nála jóval idősebb pasi – kelt ki magából Gergő, és megfordulva belebokszolt a falva. Lopva Tamira pillantottam, és láttam rajta, hogy talán először életében, de tart a bátyjától.

– Na, látod, ebből látszik az, hogy nem ismered Sebet. Ha ismernéd, nem mondanál ilyeneket. Lehet, hogy idősebb a húgodnál, de biztos nem használja ki. Egyrészt, mert egy nagy gyerek, másrészt, mert pontosan tudja, milyen érzés padlón lenni, valaki miatt, akit szeretsz. – Nem kiabáltam, épp ellenkezőleg. Halkan intéztem szavaim a focistához, aki bár megnyugodni látszott, tudtam, hogy ugyanolyan viharok dúlnak benne, mint eddig.

– Szóval te támogatod ezt az egészet? – Ismét vádaskodást láttam a tekintetében, és már kezdtem megunni. Annyira elvakultan akarta védeni a testvérét, hogy nem látta a lényeget. Hogy Tami már nem kislány, hogy felnőtt és nem óvhatja meg mindentől, mert meg kell vívni a maga harcait – amik nem feltétlen fognak sikerrel záródni. De ezek a csalódások hozzá tartoznak az élet rendjéhez, és nem lehet megkerülni őket.

– Igen, támogatom. Mert Taminak azóta a balfasz Bálint óta nem volt normális kapcsolata, és megérdemelne már valakit. Valakit, aki, vigyáz rá. Sebastian pedig a barátom, akit az előző barátnője csúnyán kihasznált, és maga alatt van. Emellett pedig egymáshoz passzoló emberek.

– Geri, kérlek! – Tami először szólt bele a Rudival való szóváltásunkba. Véleményem szerint nem a legjobbkor.

– Mire kérsz? Hogy nézzem el azt, hogy egy majdnem tíz évvel idősebb pasival vagy együtt? Hogy találkozgattatok, és ki tudja mit csináltatok, és még csak nem is szóltál róla? – A szemei szikráztak, és be kellett ismernem, hogy még nem láttam ilyennek.

– Próbálj megérteni! – A szőke lány szeme már könnyes volt, ahogy felnézett a bátyjára. Ritkán veszekedtek, és ilyen komoly vitájuk talán nem is volt. Gergő egészen eddig valahányszor a húga hülyeséget csinált, ahelyett, hogy leszúrta volna, inkább ott volt neki támaszként. Nem is igazán értettem, hogy most mi lelte.

– Megérteni? Nem, az nem fog menni. Menj el, kérlek! – Lefagytam, majd abban a pillanatban, hogy eljutott hozzám a csatár szavainak jelentése, magamból kikelve indultam felé.

– Mond, neked teljesen elment az eszed? Képes lennél kirakni a húgodat Milánóba? Hol van, az a srác, aki a testvéréért tűzön-vízen keresztülmenne? Akit soha nem érdekelt mások véleménye, csak az, hogy a családja mit gondol? Aki kedves és megértő, történjék bármi? Hol van? Mert én vele akarok lenni, nem pedig azzal, aki képes lenne utcára tenni a húgát. Mert ha tényleg ez vagy te, akkor Tamival együtt fogok kisétálni az ajtón, és vissza sem jönni többet. Szóval úgy gondold meg, mit mondasz. – Nem akartam én ezzel fenyegetőzni, de valahogy muszáj volt felnyitnom a szemét. Mert tudtam, hogy nem ilyen. Ez nem ő. Talán egy darabja neki, de nem a valódi személyisége. Ugyanakkor viszont, abban az esetben, ha ténylegesen félreismertem volna, tényleg kész lettem volna kisétálni az életéből. Fájt volna, de képes lettem volna rá.

Nem törődtem semmivel, csak a szemét figyeltem. A tőzeg barna szempárban először még harag ült, majd átalakult aggodalommá, végül lesütötte a szemeit. Nagyot sóhajtottam, mert ez volt a cél, hogy végre elkezdjen gondolkozni. Bizonytalan léptekkel sétált felém, majd megállva előttem kissé félve pillantott fel rám.

– Sajnálom! – Halványan elmosolyodtam.

– Ne tőlem kérj elnézést, hanem a húgodtól. Úgyhogy én most magatokra is hagylak benneteket. Beszéljétek meg. Ha valami kell, lent leszek. – Biztatóan rámosolyogtam a focistára, majd egy arcára nyomott puszi után kisétáltam a szobából le a nappaliba, ahol bekapcsoltam a TV-t, és kerestem egy sportcsatornát.

Az éppen aktuálisan menő Barcelona meccsből egy félidőt tudtam megnézni, amikor Rudi levágtatott a lépcsőn, és egy szót sem szólva keresztülsietett a nappalin, majd a bejárati ajtót hangosan bevágta maga után. Egy perc múlva hallottam, hogy felbőg Gergő BMW-jének a motorja, és kihajt a kapun.

Próbáltam magamra erőltetni azt, hogy vigyáz magára, nagyfiú, és nem lesz semmi baja, de tudtam, hogy ideges, feszült, és bármennyire jó sofőr is, nem tesz jót neki, ha ilyenkor vezet.

Percekkel a bátyja után Tami is megérkezett, tekintete bűnbánó volt. A szívem összeszorult a látványára, és egy pillanatra nagyon dühös voltam Gergőre, de tényleg csak egy pillanatra, mert utána eszembe jutott, hogy mennyire aggódok érte.

– Csajszi, könnyű lenne azt mondanom, hogy ne foglalkozz azzal, amit a bátyád mond, de nem mondom, mert tudom mennyit jelent neked a véleménye. De ismered, és te is tudod, hogy mennyire makacs, és ha valamit a fejébe vesz, akkor nincs az az Isten, aki meggyőzi őt arról, hogy nincs igaza. Vagy ha meg is győzi, akkor sem fogja senki hatására beismerni, hogy tévedett. Ő ilyen, és nem lehet megváltoztatni. – Próbáltam keresni az értelmet abban a hisztiben, amit Rudi levágott, de az istenért sem akart menni az, hogy megértsem. A korkülönbség nem lehetett a problémája, mert közöttünk is viszonylag sok év van. Hogy Sebi híres, szintén nem érv, mert ő is az. Igazság szerint, több közös volt benne és Sebastianban, mint azt gondoltam, csak erre valahogy rá kellett őt is vezetnem, és előre tudtam, hogy ez nem lesz sétagalopp.

– De én nem kértem tőle mást, csak azt, hogy fogadja el ezt az egészet – fakadt ki Tami, amit teljes mértékig meg tudtam érteni.

– Nyilvánvalóan meg fogja érteni. Csak adj neki időt. Nem tartom valószínűnek, hogy ő és Seb valaha is jó barátok lesznek, – folytattam volna, de Tami közbekotyogott.

– És én nem is várom el ezt!

– De az, hogy elfogadja a kapcsolatotokat, szerintem menni fog neki. – Próbáltam biztatón rámosolyogni a lányra, és hinni abban, amit mondtam.

Kisétáltunk a konyhába, ahol ott volt a Gergő által készített ebéd, de valahogy nem volt étvágyam. Nem tudtam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, egyszerűen nem ment. Töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, majd miután megittam Tami felé fordultam.

– Hogy jutok el az AC Milán edzőközpontjához? Mert ahol ma voltam az csak irodaház. – A lány villámgyors magyarázatba kezdett, hogy a városból kiérve merre kell mennem, hogy a Milanellóhoz érjek.

– De mivel akarsz menni? Rudi elvitte a BMW-t...

– A Kawám itt van – vontam vállat, majd magamra kaptam a fekete bőrdzsekim, és a belső lépcsőn át lementem a garázsba, Tami pedig a nyomomban loholt.

– Utána akarsz menni? Motoron? Egy vadidegen városban? – Megértettem a problémáját, de meg akartam találni Gergőt, mielőtt valami égbekiáltó hülyeséget csinál. És tisztában voltam vele, hogy az elkövetkező jó néhány órában nem fogja tiszteletét tenni a milánói házban, így "Mohamed megy a hegyhez" részét választottam a mondásnak, és úgy döntöttem, én megyek utána. A kulcs ott pihent a szeretett motoromba, így fejembe húztam a bukómat, és még egyszer barátnőmre néztem.

– Vigyázz magadra! – kérte, mire halványan elmosolyodtam, majd lehúztam a bukósisak plexijét, felbőgettem a motort, majd a nyitott garázsajtón át kigurultam az udvarra, ahonnan az távirányítós, kovácsoltvas kapun keresztül kiértem az olasz utcákra.

Milánón belül még többé-kevésbé betartottam a közlekedési szabályokat – inkább kevésbé – ám ahogy kiértem a városból, magasabb sebességbe kapcsoltam, és követtem a Tami által leírt útvonalat. Nagyjából húsz perc alatt értem ki a Milanellóhoz, ahol a parkolóban leraktam a Kawát, zsebre vágtam a kulcsot, és a bukóval a hónom alatt a hatalmas komplexum bejáratához sétáltam. Időközben végigpásztáztam a parkolót, és megállapítottam, hogy Rudi fekete BMW-je bizony ott áll a – minden bizonnyal – neki fenntartott helyen.

A bejutással nem volt problémám, ugyanis Isabella adott egy kis ideiglenes igazolványt, amivel beengednek – a hivatalos, nevemre szóló, fényképes plasztikkártyám csak a jövő hétre készül el. Nem igazán akartam eltévedni, és úgy voltam vele, hogy amíg nem térek le a folyosóról, nagyon nagy gond nem lehet. A probléma akkor adódott, mikor a folyosónak vége szakadt – egészen konkrétan két ágra bomlott.

Gyerekes, tudom, de óvodás kiszámolóval döntöttem el, hogy balra megyek, ám ott csak az öltözőket találtam meg, illetve néhány takarítószertárt. Fejingatva indultam vissza, hogy a másik folyosón folytassam utamat. Szerencsém volt, ezúttal egy duplaszárnyú ajtó keresztezte utamat, amelyet kinyitva a szabadba kerültem. Ameddig a szem ellátott mindenfelé különböző méretű edzőpályák voltak, illetve volt két óriási fedett csarnok is. Bár ámulatba ejtett a komplexum mérete, de valamilyen szinten fölöslegesnek tartottam, mert nem feltétlen kell az összes csapatnak egyszerre edzenie – de ki vagyok én, hogy ítélkezzek?

Tanácstalanul szemléltem, hogy Gergő vajon merre lehet, végül feladva a gondolkozást elindultam a pályák között. Nagyjából két kisebb, műfüves terület mellett haladtam el, amikor meghallattam a jellegzetes csattanásokat – a labda és a kapufa találkozását kísérő hangot ezer közül is felismerném. Halványan elmosolyodtam, azon, hogy mennyire beletrafáltam abba, hogy Rudi merre lehet. Ismertem őt, és ez valamilyen szinten büszkeséggel töltött el. Büszke voltam, mert bár Gergő egyike a legkedvesebb és legrendesebb embereknek, azok közül, akiket ismerek, de néha rettentő nehéz természete tudott lenni.

Amikor odaértem a Rudi által választott pályához, csendben felosontam a pár sorból álló lelátóra, és figyeltem a csatárt. Szánt szándékkal mindig a kapufára rúgta a labdát, hogy az visszapattanjon hozzá. Hiába nem fociztam soha, elég időt töltöttem a sportág kívülről való szemlélésével, hogy tudjam, a kapufa sorozatos eltalálása piszok nagy koncentrációt igényel.

Szerettem edzés közben nézni Rudit, mert tényleg kizárta a külvilágot. Csak a labdával és a focival foglalkozott, és semmi más nem tudta elvonni a figyelmét. Nagyjából olyan volt, mint én tánc közben. Gergő időközben formációt váltott, már a számomra láthatatlan ellenfeleket cselezett ki, és bíztam benne, hogy a Sebastiannal kapcsolatos fenntartásait ugyanígy maga mögött tudja hagyni majd.