24. fejezet

Milánói csodák

Ajánlott zene: Alex Clare - Too Close

A Ferrarisok a győzelmüket Milánóban akarták ünnepelni, így nem sokkal a futam után Gergővel elindultunk haza, hogy elkészüljünk időre. Tamit egész délután nem láttuk, de úgy voltam vele, hogy ha baj lenne, már hívott volna. Rudit meg meggyőztem arról, hogy ő is így gondolja.

A Rudolf-rezidenciára érve egyből birtokba vettem a fürdőszobát, hogy egy gyors, másfél órás, mindent magába foglaló benntartózkodás után sétáljak ki. Gergő a hálószobában feküdt az ágyon, és valami meccset nézett. Vagyis feltehetőleg ez volt a szándéka, mert mikor kijöttem éppen édesen aludt. Gyorsan csináltam a telefonommal pár képet, hogy a gyerekeinknek majd tudjam mutogatni, hogy "látjátok, apátok, a nagy focista, így néz meccset". Egy pillanatra lefagytam. Honnan a pokolból jött ez a gyerek-gondolat? – tettem fel a kérdést magamnak, és igen nagy összeget lettem volna hajlandó kipengetni a válaszért. Fogalmam sem volt ugyanis, hogyan jutott eszembe ez a téma. Nyilván akartam gyereket, nyilván Gergőtől. De… jelen pillanatban először a bokaműtétemre, utána pedig a táncra akartam koncentrálni. És sejtéseim szerint ehhez Gergő is hasonlóan állhatott a témához.

Megráztam a fejem, mintha úgy száműzhetnem onnan a nevetséges gondolatot, majd az ágyon szundító Rudi mellé léptem, és ébresztgetni kezdtem. Laposakat pislogva ült fel, és egy számra nyomott puszi után a képernyőre tévedt a tekintete.

– Már három-kettő? Regi, nulla-egynél aludtam el! Mennyi ideig pacsáltál a fürdőben? – Szavaiban nem volt számonkérés, és röviddel azután, hogy kimondta őket felnevetett. Leültem mellé az ágyra, és együtt néztük meg a Roma-Inter meccs utolsó tizenöt percét.

A meccs végén aztán ténylegesen készülődni kezdtünk. Míg Rudi a fürdőszobába vonult be, én feketére mázoltam a körmeimet. Egy türkiz, pánt nélküli koktélruhát vettem fel. Mell alatt egy vékony aranyszínű öv díszítette, onnantól kezdve pedig hullámosan omlott valamivel a térdem fölé. Ugyanilyen színű platformos magassarkút választottam, illetve egy a körömmel harmonizáló fekete kis táskát. A nyakamba a még gimnáziumban kapott nyakláncomat akasztottam. A medálja egy sípot formázott – a barátaimtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra, a hatalmas fociimádatom miatt.

Mire elkészültem Gergő is kijött a fürdőből – tetőtől talpig puccba vágva. Fekete farmer volt rajta, szintén fekete inggel, aminek a felső két gombját begombolatlanul hagyta, a haja pedig gondosan, tincsenként felzselézve meredt az ég felé. Nagyjából úgy festett, mint aki most lépett ki egy James Bond filmből.

– Muszáj nekünk elmenni a Livingbe? – érdeklődtem a csatárra pislogva. Meglátva őt így felöltözve, szívesen dobtam volna az esti programunkat csak azért, hogy ellenőrizhessem, Gergő minden porcikája valódi-e. Mert kizártnak tartottam, hogy valaki ennyire jól nézzen ki.

– A te barátaid – vonta meg a vállát vigyorogva Gergő. A pimasz, féloldalas mosolyát látva a pokolba kívántam a férfi nem összes képviselőjét. Manipulatív dögök egytől egyig.

– Előre látom, hogy utálni fogom magam ezért, de menjünk. Gondolom téged is érdekel, hogy mi van a húgoddal. – Csak egyetértően bólintott majd, elindultunk a garázsba, a kocsiért. Gergő vállalta, hogy nem fogyaszt alkoholt – természetesen nem magától. Javasoltam, hogy menjünk kocsival, majd én vezetek. Egyből ellenkezni kezdett, hogy akkor inkább egy kortyot sem iszik, de én az ő BMW-jét nem fogom vezetni. Közöltem vele, hogy megtarthatja a szutyok kis BMW-jét, az én mocimra soha nem ül fel. Úgyhogy ennyiben maradtunk.

A szórakozóhelyre érve hamar megtaláltuk az F1-es különítményt. Fernando és Jaime szórakoztatták a nagyérdeműt – magyarán egy-két Ferrari-csapattagot, meg a RedBullos keménymagot. Kimi pedig inkább a vodkájába temetkezett, és maga elé motyogva szidta a zenét.

– Hogy bírod azt a szutykot meginni magában? – kérdeztem tőle a piájára bökve, mire csak egy lesajnáló nézéssel jutalmazott, de így se értettem. Szent meggyőződésem volt, hogy a vodkának magában pocsék íze van.

– Finn – magyarázta Nando, mintha ezzel el lenne intézve a dolog. Úgy döntöttem, inkább nem vitatkozom vele, elmentem helyette keríteni valami iszogatni valót. Mire visszaértem a koktélommal és Rudi kólájával már Sebas és Tami és ott ültek az asztalunknál. Legnagyobb meglepetésemre egymás mellett, vigyorogva, a lehető legnagyobb szerelemben. Nagyjából az összes jelenlévővel táncoltam, mert óriási hangulatot csináltak az olasz csapat tagjai, illetve Jaime. De valahányszor visszaértünk az asztalhoz minduntalan láttam Kimit egy újabb pohár vodkával, maga előtt motyogva.

– Raikönnen!– szóltam oda neki. – Tipli a parkettre, most! – Szerintem nálam csak ő lepődött meg jobban azon, hogy kirúgta maga alól a széket és elindult a táncoló tömeg felé. Felhörpintettem a koktélom maradékát, és utána mentem. Meglepően jó mozgása volt, fogalmam sincs miért ült olyan mufurc módon az asztalnál.

– Jó érzés volt hisztizni? – kérdeztem, kezeimet a vállára téve, egy pillanatra sem esve ki a zene diktálta ritmusból.

– Nem hisztizek – morogta maga elé.

– Természetesen nem – válaszoltam vigyorogva. – Nézd meg azt a csajt az asztalunknál. Ha jól tudom a te csapatodnál mérnök. Engem pedig pillanatnyilag Szibériába kíván, amiért veled táncolok. Szóval mit fogsz csinálni az után, hogy vége a számnak? – érdeklődtem tőle. Isten tudja hány kör pia után csak szájbarágósan lehetett vele kommunikálni.

– Iszom még egy vodkát. – Csak megforgattam a szememet.

– Jó, és utána? – kérdeztem.

– Felkérem táncolni a csajt. – Vigyorogva bólintottam, majd ismét belemerültem a zenébe, és hangosan énekeltem a refrén pár sorát. – Ehhez én még nem ittam eleget – csóválta a fejét Kimi.

– Szerintem fizikailag képtelen vagy arra, hogy annyit igyál, amennyi elég ahhoz, hogy magadról nem tudva énekelj – nevettem fel.

– Lehet benne valami – vigyorodott el, először az este folyamán. – De ez a zene tényleg pocsék.

– Ez tény – villantottam felé egy vigyort, a következő refrént pedig együtt énekeltük. A táncunkat – és egy vodkát – követően tényleg elvitte a lányt táncolni, én pedig elégedetten ültem le Gergő mellé.

– Azt hiszem, megvolt az eheti jó cselekedetem – vigyorogtam rá, majd a karjai közé bújtam. Hirtelen elemi erővel nehezedett rám a fáradtság. Laposakat pislogva néztem fel Gergőre, aki egyből megértette, mit akarok, úgyhogy felállt, és elkezdtünk búcsúzkodni – bár volt egy olyan sejtésem, hogy a társaság nagy százaléka nem fog erre emlékezni, de nem számított. Miután nagyjából mindenkinek megígértük, hogy nem tűnünk el hónapokra kisétáltunk Gergő BMW-jéig, ahol az anyósülésen nyomott el az álom.

Másnap reggel rájöttem, hogy fölösleges volt búcsúzkodni, mert a nappaliban Nando, Jaime és Kimi hármasába futottam. Hogy hogyan kerültek oda, nos, arról a leghalványabb fogalmam sem volt, de érdekelt, úgyhogy a legbeszédesebb személyt kezdtem el ébresztgetni – Fernandót.

Kiderült, hogy Tami volt annyira nagylelkű, hogy felajánlotta az enyhén illuminált állapotban lévő társaságnak, hogy ne taxizzanak át Monzába, hanem térjenek inkább be hozzánk. Úgyhogy a három pasi valahogy megosztozott a kanapén és a két fotelen. Mondtam nekik, hogy felőlem maradhatnak, csak csendben legyenek, és ne várják el, hogy reggelit csináljak nekik. Majd, mint aki dolgát jól végezte, visszamentem a hálószobánkba Gergő mellé aludni.

*

Az idő rohamléptekben haladt, csak arra lettem figyelmes, hogy szeptember vége van, és már tolnak is be a műtőbe. Gergő, Tami és az erre az időre kiutazó Ádi ültek a váróteremben, amikor a műtétem kezdetét vette. Féltem ettől az egésztől, mert pontosan tudtam, mekkora a kockázata, mégis arcomon széles mosollyal tekintettem a barátaimra. Tudtam, hogy már ha magát az érzéstelenítőt rossz helyre adják, akkor deréktól lefelé lebénulok. Tudtam, persze azt is, hogy erre igen kicsi az esély, de a lehetőség fennállt. Ahogy annak is megvolt a lehetősége, hogy valamit a bokám körül baltáznak el, és járni is csak nehezen fogok tudni. De mindennél jobban akartam, hogy sikerüljön, és bíztam abban, hogy a hitem elég lesz ahhoz, hogy tényleg valóra tudjam váltani az álmomat.

Amikor felébredtem az altatásból egyből megörültem annak, hogy tudom mozgatni a lábujjaimat, így az arcomra halvány mosoly kúszott. Aztán körbefuttattam a tekintetemet a kórteremben, ahol egy talpalatnyi hely sem volt. A táncos páromon és a Rudolf-testvéreken kívül benn ült vagy állt Balázs és Flóra, Lexi, illetve az új munkatársaim közül hárman – Orazio és Taddeo sejtésem szerint épp dolgoztak. A mosolyom kiszélesedett és a szemembe könnyek szöktek, hogy milyen jó barátaim vannak.

– Gergő, ezért kinyírlak! – mondtam a csatáromnak, könnyek közt, de nevetve. Az említett egyből az ágyam mellé telepedett és egy apró csókot nyomott a számra, amitől a szívem majd kiugrott a helyéről.

– Nagyon szívesen – felelte vigyorogva.

– Köszönöm – suttogtam neki. – És nektek is, hogy itt vagytok. – Inkább nem firtattam, hogy kinek hol lenne a helye – Flórának és Bazsinak suliban, Lexinek valahol a csapatával.

– Aggódtunk, hogy az olasz dokik valamit elszúrnak a formás lábadon – vigyorgott rám az unokabátyám.

– Bolond! – csóváltam meg a fejemet, és magamhoz invitáltam őket egy ölelés erejéig. Mindenkit megölelgettem a viszontlátás örömére, majd elkezdtünk beszélgetni – amit nagyjából három mondat után félbeszakított a főorvos azzal, hogy délutáni vizit, úgyhogy mindenki masírozzon ki a folyosóra, szép egyes oszlopban.

Miután feltett egy rakás – szerintem – fölösleges kérdést, hümmögött egy sort, majd megjegyezte, hogy ha a reggeli vizitem is hasonlóan eredményes, akkor akár mehetek is, Isten hírével.

– Kösz, doki! Örülök, hogy még megtűr itt! – vigyorogtam az orvosra, aki csak legyintett egyet és elindult kifelé.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy holnap vacsorára már hazamehet – morogta maga elé, mire felnevettem. A dokit egyből váltották a barátaim – bár kissé megfogyatkozva; Alessia, Dante és Gabriele gondolom elmentek valamin ügyködni. Elújságoltam a jó hírt, miszerint, ha minden jól megy, akkor holnap este már otthon ronthatom a levegőt. Kértem Bazsiékat és Lexit, hogy meséljenek, mi történt velük mostanában. Lexi elújságolta, hogy elég nagy esély van, hogy következő szezontól szerződteti a McLaren. Örültem a sikerének, mert az volt élete álma, hogy bekerüljön egy F1-es csapatba. Az, hogy ez a csapat a McLaren csak külön öröm volt számára, mert amióta figyelemmel követi a sportot a csapatot isteníti. Függetlenül attól, hogy próbáltam őt ferrarissá tenni, vagy, hogy a McMerci nem szerepelt túl jól mostanában, nem lehetett őt eltéríteni a csapat csodálásától.

Hiába érdekeltek nagyon a rövid kis történetek Flóráéktől és Lextől egyaránt, a fáradság ólmos erővel nehezedett rám, és pillanatok alatt elnyomott az álom.