25. fejezet

Kellemes családi csevej

Ajánlott zene: Emeli Sande - Read all about it part III.

A műtét utáni napokban még elképesztően lelkes voltam. Mindennek örültem, ami a felépülésemet segítette, aztán amint elkezdődött a gyógytorna már a pokolba kívántam az egészet. Hihetetlenül sokat köszönhettem Rudinak, aki folyamatosan biztatott. Amikor pedig ez nem használt, akkor az arcomba vágott olyan dolgokat, amikről tudta, hogy motiválnak. Ha pedig esetleg ez sem segített, akkor jött az, hogy Bazsit hívta, hogy verjen belém egy kis lelket. Ez mindig bevált, és hosszabb-rövidebb ideig, de megint hajtottam. Ez így ment több mint egy hónapon keresztül, és a legjobban az bosszantott, hogy hiába mondták az orvosok, hogy a bokám folyamatosan javul, én nem tapasztaltam változást, pedig ez volt, amit akartam, majdhogynem mindennél jobban. Ráadásul a gyógyulási folyamat időnként piszkosul fájt is. Mankóval mászkáltam mindenhová, de zavart, hogy nem tudok kocsiba ülni, motorra szállni, és majdnem mindenben mások segítségére vagyok utalva. Világ életemben önálló voltam, és ez a magatehetetlenség kikészített.

A hangulatomon az sem sokat dobott, hogy Bazsi egyik nap azzal zárta a közel egy órás beszélgetésünket, hogy anyámék látni szeretnének. Nem értettem, honnan támadt fel hirtelen a kislányuk iránt érzett szeretetük, mindenesetre nem akaródzott hazalátogatnom Velencére. Pláne nem rossz bokával. Szívem szerint karácsonyig húztam volna ezt a látogatás dolgot, de unokabátyám kijelentette, hogy ők biza úgy gondolták, hogy még októberben.

– Remek! – puffogtam Gergőnek. A csatár csak kérdőn nézett rám, nem igazán tudta követni, hogy mikor miért vagyok épp hisztis. Milliószor hálát adtam az égnek, amiért ilyen birkatürelemmel áldották meg, hogy még képes elviselni. – Tökéletes ügyvédszülők kitalálták, hogy járuljak színük elé egy hétvége erejéig. De nem akarok!

– Regi! – szólt rám, és egyből értettem, mire gondol.

– Bocsi. De miért most akarják, hogy menjek oda? – fakadtam ki.

– Talán a fülükbe jutott, hogy rászántad magad arra, hogy helyrerakasd a lábad. – Azonnal leintettem. A szüleimről fontos volt tudni azt, hogy akármit csináltak is, azt nem tették "csak úgy", pusztán kedvességből. Valamilyen hátsó szándék mindig volt, de ezúttal ötletem sem volt, mi lehet az. – Jövő csütörtökön utazok Telkibe, válogatott edzőtáborba. Repülsz velem, és valakivel megbeszéled, hogy vigyen le Velencére.

– Lehet, hogy szar a bokám, de vonatozni, azért tudok – vigyorogtam a csatárra, és ahogy megcsókolt, egyből kiürültek a fejemből a szüleimmel kapcsolatos gondolatok. Ha véget ért volna a világ, én ott maradtam volna Gergő mellett szörnyű, szerelmes vigyorral az arcomon, de nem zavart. Rudi mellett megváltoztam úgy, hogy a dolog folyamata fel sem tűnt, csak a végeredmény szökött a szememben. Képes voltam arra, hogy átgondoljam a dolgokat, mielőtt cselekszem, valamint hajlandó voltam jobban megnyílni az embereknek, mert tudtam, hogy még ha meg is bántanak, mindig lesz kihez fordulnom. Mindig lesz, aki megvéd, mert Gergő személyében mindig lesz valakim, akire számíthatok.

*

A csütörtökig hátralévő idő hamar eltelt, bár a bokámon javulást még mindig nem tapasztaltam, de már nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy minél jobban várom a javulást, minél inkább rágörcsölök, annál tovább fog tartani a gyógyulás. Inkább élveztem az őszi milánói napokat és dolgoztam. Sokkal felszabadultabb voltam, mint mikor a Nemzeti Sportnál dolgoztam, és hála a kötetlenebb munkaidőnek a kávéfogyasztásom is csökkent – Gergő legnagyobb örömére.

A repülőút Pestre hosszabbnak tűnt, mint eddig, bár ezt talán azért éreztem így, mert a bokám miatt alapból nyűgös voltam. A magyar fővárosba érve Rudi elmetrózott velem a Délibe, és felrakott a fehérvári vonatra. Sok szerencsét kívántam neki a vasárnap tartandó, hazai, angolok elleni meccsükhöz.

– 6-3-at, mint '53-ban – vigyorogtam a csatárra, már a peronon állva. Nyaka köré fontam a karjaimat, és csókot nyomtam a szájára, amit ő nem restellett elmélyíteni. A hangosbemondó hangja szakította meg a hosszúra sikerült búcsúzkodásunkat – bemondták, hogy a vonatom azonnal indul. Egy utolsó Gergő arcára nyomott puszi után feldobtam a táskám a vonatra, majd felszálltam a – hála Istennek alacsony padlós – vonatra. Még akkor is mosolyogva integettem neki, mikor a vonatom kigördült a peronról, majd mikor már szem elől vesztettem elindultam helyet keresni magamnak. Hétköznap révén nem voltak sokan, így egy négyes ülést elfoglaltam, és a könyvemet elővéve olvasni kezdtem. Világ életemben imádtam bújni a könyveket, csak amíg a Nemzeti Sportnál dolgoztam, nem hogy szabadidős tevékenységekre, de levegővételre is csak ritkán volt időm, úgyhogy ezt a hobbimat hanyagoltam. Bár, technikailag minden hobbimat hanyagoltam. Megráztam a fejemet, és egy az ablakon történő kitekintés után kinyitottam a bűnügyi regényt a könyvjelzővel jelölt résznél.

Amikor a kalauz zaklatott, a vonat épp Érdnél volt – én meg egy gyilkosság kellős közepén, így igyekeztem a lehető leghamarabb elintézni a jegyellenőrzést. Egy gyors aláírás és egy biccentés után a kaller már tovább is sétált. Szívesen utána szóltam volna, hogy majd megköszönni is én fogom, de inkább csendben maradtam. Tudtam, ha utána szólok, egyhamar nem fogok visszatérni a regényhez.

Legközelebb mikor felnéztem, a jól ismert kék táblán már Kápolnásnyék neve virított sárga betűkkel. Egy sóhaj kíséretében elraktam hát a könyvemet, majd feltápászkodtam az egyébként kegyetlenül kényelmetlen vonatülésből, és a mankómat magamhoz véve az ajtóhoz sétáltam. Alig vártam már, hogy végre Velencén legyek. Függetlenül attól, hogy a szüleim miatt jöttem haza, a várost magát imádtam. Itt nőttem fel, és szinte minden szép emlékem valamilyen módon kapcsolódik ide. Egyébként pedig Velencénél kedvesebb város nincsen az országban, ezt bizton állíthatom.

A peronon már ott várt Bazsi és Flóra, akiket megkértem, hogy legyenek szívesek és jöjjenek ki értem, mert mégsem szeretnék így hazaballagni az állomásról. Balázs behúzta Dávid kocsiját, úgyhogy a bordó Chevrolet ott állt a parkolóban. Imádtam azt a kocsit, vezetni főleg, mert olyan hatalmas terek voltak benne, kényelmes volt, majdhogynem tökéletes – bár én a német autókra esküszöm. Meg a japán motorokra.

Nem akartam éjszakára a szüleimnél maradni, így megbeszéltük Bazsiékkal, hogy pár napra betámadjuk a nyaralót. A délután hátralevő részét az unokabátyámmal és Flórával beszélgetve töltöttem, majd mivel anyáék külön kérték, hogy "normálisan" öltözzek fel, egy elegánsabb miniruhát vettem fel, lapos talpú cipővel. Tudtam, hogy a szüleim ezen kérése azt jelenti, hogy a környék legpuccosabb éttermébe akarnak elvinni. Szőke hajamat laza kontyba fogtam, majd megkértem Balázst, hogy vigyen el a házhoz, ahol felnőttem, mégsem jelentett semmit. Unokabátyám megesketett, hogy ha végeztem, akkor hívom, ő meg értem jön – még mindig Dávid kocsiját bitorolva. Mosolyogva bólintottam, mert legalább huszadszor mondta.

A Cheviből kiszállva a mankóm segítségével felsétáltam a hatalmas ház kovácsoltvas kapujához. Csöngettem, és nem sokkal később már jöttek is ki – anya az ajtón, apa pedig a kocsival állt ki. Meg sem lepődtem a fehér Audi láttán, ami alsó hangon tíz millió, és szinte biztos voltam benne, hogy legalább egy hasonló kaliberű kocsi áll még a garázsban.

Anya visszafogottan megölelt, amit arcomon kényszeredett mosollyal viszonoztam. Nem értettem, minek a cukros körítés, a máz, miért nem lehet egyenesen a képembe mondani, legyen bármiről is szó. Megkímélhettük volna egymást egy teljességgel érdektelen estétől. Soha nem voltam jó viszonyban a szüleimmel, mert mindig irányítani akartak, megmondani, mit csináljak, én pedig soha nem hallgattam rájuk. De minél jobban tiltottak valamitől, annál jobban akartam. Így volt ez a gokarttal, a motorozással, azzal, hogy újságíró legyek, hogy Pestre költözzek, és a lista folytatódik. Az egyetlen dolog, amiben engedtem, a tánc volt.

Az autóút Fehérvárig – közelebb valószínűleg nem találtak az igényeiknek megfelelő éttermet – szinte csöndben telt; a rádión kívül más nem nagyon szólt. Az étteremben természetesen előre asztalfoglalásuk volt, és egyből egy pofátlanul fiatal pincér ugrott apához, hogy az asztalunkhoz kísérjen minket. Miután helyet foglaltunk a puccos, túldíszített helyiségben, rendeltünk italt illetve vacsorát. A narancslevemet kortyolgattam, mikor anya először hozzám szólt személyes témában.

– Úgy hallottam, összeköltöztél azzal a focistával. – Majdhogynem félrenyeltem és a szemem tágra nyílt. Egy határozott mozdulattal letettem a poharamat, és komoran néztem rájuk.

– Akármit akartok is, Gergőt hagyjátok ki belőle – morogtam nekik. Szívem szerint felálltam volna, és otthagytam volna őket, de fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy hova akarnak kilyukadni.

– Ugyan már, kislányom! Minket csak érdekel, hogy mi van veled! – védekezett apa, finoman jelezve, hogy egy darabig még kénytelen leszek jópofizni velük.

Egész vacsora alatt kérdésekkel bombáztak, és már úgy éreztem magam, mint egy kivallatáson. Minden kérdésben az ártó szándékot kerestem, a hátsó szándékot, és milliószor átrágtam a választ, mielőtt kimondtam, átgondolva, hogy kellőképpen diplomatikus-e.

– Amerikába költözünk apáddal, felszámoljuk az itthoni céget, és egy nagynevű new yorki vállalatnak fogunk dolgozni. – Először megörültem a dolognak, aztán elgondolkoztam rajta, hogy mi közöm van nekem ehhez az egészhez, és biztos voltam benne, hogy bármi legyen is az, nem fog tetszeni.– Azt szeretnénk, hogy nálunk töltsd a karácsonyt.

– Nem – vágtam rá egyből. Nem csak azért, mert Gergővel már megbeszéltük, hogy náluk töltjük az ünnepeket, és nem is feltétlen azért, mert először mindenképp vele akartam megvitatni. Hanem mert amióta Pestre jöttem egyetemre, egyetlen egyszer nem kérték, hogy karácsonyozzak velük, és tudtam, ez a hirtelen jött szeretet rejt maga mögött valamit.

– Félreértettél. Ez nem kérés volt – mondta apa, mire kedvem lett volna a képébe borítani az asztat, és a lehető legnagyobb botrányt csinálni, de tudtam, hogy abból csak én jönnék ki rosszul. – Szeretnénk, ha megismerkednél a vállalat vezetőjének a fiával.

– Felejtsétek el! Szeretem Gergőt, és nem fogom hagyni, hogy belerondítsatok a kapcsolatunkba! – Nem kiabáltam, viszont a hangomnak fenyegető éle volt. – Nem fogok nálatok karácsonyozni, és nem fogom a ti bármilyen üzleteteket támogatni. Nem érdekel már semmi, ami veletek kapcsolatos, főleg nem úgy, hogy manipulálni próbáltok.

– Hogy is hívják a két osztrákot, akit koreográfusotoknak kértetek? – érdeklődte apa. – Talán van az az összeg, amiért cserébe visszavonják az ígéretüket. – Mélységesen felháborított az egész, és undorodtam attól, amit apáék csinálni akartak.

– Ennyire kicsinyesek nem lehettek! Rendben, ha így játszotok, hát legyen. Nem érdekel, tegyétek tönkre a karrierem, de akkor sem fogok a kezetek alá játszani.

– Ugye tudod, hogy csak egy szavamba kerül, és a kis barátod kikerül a kezdőcsapatból, és azonnal szerződést bontanak vele? – Szavaival megmosolyogtatott. Egy öregember szánalmas próbálkozásának tartottam, és ezt a képébe is vágtam.

– Messzire elér a kezed, de nem ennyire. Ismerem a csapat vezetőségét, és ők is tudják azt, amit én. Hogy Gergő mennyire tehetséges labdarúgó, és nem fogják pusztán a te kérésed miatt kirakni őt a csapatból. Szóval tegyetek meg nekem egy szívességet, és hagyjatok békén a francba! Tekintsétek úgy, hogy mától nem vagyok a lányotok! – Felkaptam a táskámat és a mankóm, és felállva az asztaltól kisétáltam az étteremből. Büszke voltam magamra, amiért kellőképpen hatásosra sikerült a belépőm, ugyanakkor kicsit talán tartottam attól, hogy apa beváltja a fenyegetést.

Fehérváron sétálva felhívtam Balázst, hogy legyen szíves, jöjjön értem, hozza magával Flórát is, és majd a kocsiban mindent elmesélek. Unokabátyámékra várva a romkert falához ültem le, és az országalma körüli életet figyeltem. Vártam, hogy mit hoz a jövő.