26. fejezet

3:2, avagy játszd újra Rudi!

Bazsit jobban megrázta a szüleim – ezek után megkérdőjelezem ezt a megnevezést – kérése, mint engem. Egyből javasolta, hogy hívjam fel Gergőt, amivel viszont engem sikerült kizökkentenie a nyugalmamból.

– Kizárt dolog – vágtam rá egyből.

– El akarod titkolni előle? – hökkent meg az unokabátyám.

– Dehogyis! De ha most elmondom neki, olyan dekoncentrált lesz az angolok ellen, hogy az összes újságíró az ő vérét fogja szívni – magyaráztam meg a döntésemet.

– És mit tervezel tenni? – kérdezte Flóra. Igazándiból ötletem sem volt atekintetben, mi lenne a helyes. Arra jutottam végül, hogy Ádámnak feltétlenül be kell számolnom erről, úgyhogy a nyaralóba érve hívtam őt, és ecseteltem neki a problémát. Kreatívabb volt, mint én, kapásból három lehetőséget felvázolt előttem, mindegyikben az szerepelt első lépésként, hogy hívjuk fel osztrákékat. Ádi szerint jó lett volna, ha én beszélek velük, ám mivel a némettudásom gyakorlatilag nullával egyenlő…

– Ne kötekedj! Egyrészt, hogy fogod magadat megérteti velük a közös munka során? Másrészt, gondolod, nem beszélnek angolul? – Tipikus Ádám. Érvel és meggyőz, úgy, hogy meg csak esélyem sincs visszavágni.

– Rendben van – sóhajtottam. – Telefonálok. – Bár ötletem sem volt, mit mondhatnék. Az, hogy „Az apám meg akarja magukat vesztegetni” valahogy olyan durván hangzott, hiába volt ez az igazság. Hogy honnan voltam ilyen fene biztos abban, hogy apa beváltja a fenyegetését? Ismertem, és tudtam, hogy amit mond, betartja. Emellett bármit kinéztem volna belőle.

Végül egy bocsánatkérésekkel teletűzdelt beszélgetésben ecseteltem a problémát Sabrinának, aki csak felnevetett.

– Próbáljon csak meg az az ember pénzt felkínálni, és olyan pert akasztok a nyakába, hogy azt is megemlegeti, hogy megszületett. A jövő évi mezőny toronymagas esélyesei lehettek, nem fogom hagyni, hogy félreállítsanak. – Jól estek a szavai, egyrészt azért, mert hitt bennem, bennünk és támogatott. Másrészt mert magasról tett az apámra. És rájöttem, hogy Pintér Róbert talán mégsem mindenható.

*

Az elkövetkező két nagy gyorsan elröpült – Flórával és Bazsival elmentünk Fehérvárra moziba, Gárdonyba, a környék legjobb gyrososához, és kiruccantunk Martonvásárra a kastélymúzeumba emellett rengeteget beszélgettünk. Igazából több programot akartunk Székesfehérváron, csak a bokám miatt nem nagyon lehetett. Ettől függetlenül a hangulatomon sokat dobott az unokabátyámmal eltöltött idő – még a gyógytornász által előírt gyakorlatokat is lelkesen végeztem. A harmadik estémen aztán kocsiba szálltunk és útnak indultunk Fehérvárra, a Sóstói-stadionba az angolok elleni mérkőzésre. A fekete pulcsimon Rudi egyik válogatott mezét viseltem, és hála a bőséges gyűjteményemnek, Flóra is ennek egyik darabjában feszített – Szalainak öltözött. Bazsinak is ajánlgattam, de nem vágyott rá, úgyhogy csak egy nyaka köré tekert Magyarország feliratú sál mutatta, hogy melyik csapatnak szurkol. Mi bezzeg Flórával a sálunk mellé még zászlót is festettünk az arcunkra, hogy teljes legyen az összhatás. A fedett lelátóra szereztem jegyet Gergőtől, mondván ott lesz a legállatibb hangulat – bár szívesen beültem volna a karót nyelt angolok közé is.

Fél órával a kezdés előtt már a helyünkön ültünk, és a szurkolótáborral együtt zúgtuk a "Ria-ria Hungária" és "Hajrá Magyarok" rigmusokat. Ilyenkor imádtam a magyar közönséget, de a klubfociban az egyes csapatok szimpatizánsaitól a szőr is felállt a hátamon. A válogatott találkozóin azonban nem számított, ha valaki fradista, a másik újpesti, a közöttük ülő lokista, mögöttük meg fehérvári ül. Az számított egyedül, hogy kiszurkolják a csapatból a győzelmet, és ezt becsültem bennük.

Boldog voltam, hogy végre teli torokból szurkolhatok egy válogatott meccsen, hogy ha úgy adódik, szidhatom a bírót, anyázhatok az ellenfélre, mert nem, mint újságíró vagyok kinn, hanem mint egy egyszerű, fociért rajongó lány. Telt ház volt a stadionban, és mire a csapatok a pályára vonultak már az alaphangulat is megvolt, mégis, a Himnusz alatt a szövegén kívül semmi mást nem lehetett hallani. Ami mosolygásra késztetett, hogy angol alatt sem. A szurkolók egy pillanatra sem szűntek meg biztatni a fiúkat, amikor pedig a tizenkilencedik percben Szalai révén megszereztük a vezetést, a stadion szinte felrobbant. Nagyjából tízezer szurkoló kezdte el egyszerre skandálni a csatár nevét.

A mérkőzés magyar részről az Ádámok találkozójának nézett ki, mert Bogdán Rooney tizenegyesét védte hatalmas bravúrral, Gyurcsó pedig megszerezte a második magyar gólt. A hangulat leírhatatlan volt, euforikus állapotban volt a teljes magyar közönség, és hiába volt csak felkészülési mérkőzés hatalmas fegyvertény volt, hogy az angolok kettő-nullás hátrányban vannak ellenünk, és láthatóan nem akaródzik nekik felállni onnan. A szünetben Bazsit elküldtük innivalóért – először valami jobbféle ízesített sört akartunk, de aztán végül szolidaritásból maradtunk a kólánál. A szünet szinte elröpült, Flórával próbáltuk visszanyerni a hangunkat, és szurkoltunk, hogy Bazsi visszaérjen a kezdésre. Sikerült neki, bár már kinn voltak a csapatok a pályán, de a második félidő még nem kezdődött, mikor megláttuk az unokabátyámat kezében a három üveg kólával.

A félidő első tíz percében az angolok Gerrard révén szépítettek, de ez cseppet sem vetette vissza a magyarok lelkesedését – sem a pályán, sem a lelátón. Igazság szerint még örültem is a gólnak, egyrészt, mert Gerrardot csíptem, másrészt legalább felébresztette a srácokat. Ezt mi sem bizonyította jobban a harmadik magyar találatnál, amit az eddigieknél is nagyobb lelkesedéssel fogadtam – a gólszerző ugyanis Rudi volt. Ő megérdemelte a gólt, a csapat pedig a győzelmet, mert annyira régóta hajtottak már, és annyira keményen dolgoztak, mégis mindig utolsó nüanszokon csúsztak el. Tudtam, hogy ha megnyerik, ez a meccs erőt adhat nekik a későbbiekre.

A nyolcvanadik percben még Walcott szépíteni tudott, de a játékvezető végül kilencvenhárom percnyi játék után három-kettes eredménynél fújta le a meccset. A magyar tábor éltette a csapatot, akik pedig a lelátó előtt megállva megköszönték a támogatást, és fürdőztek a sikerben.

Mikor végre oszolni kezdett a tömeg, unokabátyámékkal elindultunk, hogy megkeressük a csatáromat, és legalább pár szót tudjak váltani vele még azelőtt, hogy ők mennének vissza az edzőtáborba. Az este hátralevő részére illetve másnap délelőttre még csapatépítés volt tervben, így csak következő délután repülhettünk haza Milánóba. Leevickéltünk az öltözőkhöz, és a folyosón vártuk meg, hogy a jókedvű társaság kifáradjon a helyiségből. Természetesen a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót alapon, Gergő és a sleppje jött ki utoljára. Épp nagyon vigyorogtak valami Szalaival, Gyurcsóval, Bogdánnal, Komannal és Németh-tel, olyannyira, hogy ha nem köszörülöm meg a torkomat, észre sem vesz.

– Neked is szép estét, szívem! – vigyorodtam el, mire felém kapta a fejét. Elmosolyogott, majd a karjaiba zárt, én pedig készségesen bújtam a mellkasához. Hiába, hogy csak néhány napig voltunk külön, hiányzott már. Mikor elengedtük egymást, lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit a szájára, amit ő mélyített csókká. Gyakorlatilag szívesen behúztam volna az öltözőbe, nyilvánvalóan nem azért, hogy rendeltetésszerűen használjuk a helyiséget. Végül a csapattársainak erőteljes krákogása vetett véget annak, hogy milliomodszor is feltérképezzük egymás száját.

– Szia Regi, rég láttalak! – köszönt Koman szélesen vigyorogva, majd megölelt. Az alacsony középpályással volt a legjobb viszonyom a csapatból – persze Gergő után. Ritkán találkoztunk, de amikor sikerült, akkor be sem állt a szánk. Egy őszinte, alázatos és tisztességes srác volt, akire az egész válogatott hallgatott – na, jó, egy két kivétellel mindenki.

– Én a portugálok ellen láttalak, a pályán – villantottam egy mosolyt, mire csak megingatta a fejét.

– Örülök nektek. – A bolondozás eltűnt az arcáról és megmaradt egy őszinte mosoly.

– Hát még én – mondtam alig hallhatóan.

Nem igazán volt sok időnk, Gergővel megbeszéltük, hogy majd még este felhívom őt, hogy lefixáljuk, mikor is utazunk. Voliékkal pedig megígértettem, hogy valamikor a közeljövőben találkozunk. Bár őszintén szólva ez elég kivitelezhetetlennek tűnt, tekintve, hogy ő a franciáknál, Krisztián a hollandoknál, az egyik Ádám az angoloknál a másik pedig a németeknél focizott. Úgy voltam vele, hogy ha máskor nem, majd az ünnepek alatt összefutunk valamikor.

Rudival végül egy hosszúra sikerült búcsúzkodás után sikerült elválnunk – Bazsi állandóan azt morogta, hogy miért nem tudunk elszakadni egymástól, amikor holnap úgyis találkozunk, de egyszerre intettük le Gergővel és tértünk vissza ahhoz, hogy egymást ölelve motyogunk szerelmes szavakat a másiknak. Régen teljességgel elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy ilyen legyek. Ennyire romantikus, ennyire szentimentális, ennyire távoli a realitás szilárd talajától, ennyire... szerelmes. De az igazság az, hogy a Gergővel való kapcsolatom maga volt a valóság, és ez adta a szilárd talajt, az alapot ahhoz, hogy bármit is kezdeni tudjak az életemmel. Olyan volt már, mint az oxigén.

– Szeretlek! – mondtam és egy utolsó utáni csókot nyomtam Gergő szájára.

– Én is szeretlek! – Ezúttal ő volt soron, hogy puszit adjon a számra. – Holnap! – Ajkaival megérintette a homlokom, majd egy utolsó ölelés után elindult a buszhoz, ahol már a komplett csapat várt rá.

– Szerintem tuti meglincselik – vigyorgott Bazsi a bátyja Chevijének dőlve. Megforgattam a szemem, és mikor mellé értem, belebokszoltam a vállába.

– Inkább szállj be, és indíts! – mondtam neki.

– Kérésed számomra parancs – felelte és bepattant a volán mögé. Flóra csak a fejét ingatta, de arcán mosoly ült, és mire beültem a kocsiba, már én is vigyorogtam. Flóra benyomta a rádiót és Velencéig végig énekeltük az utat.

A nyaralóba érve szinte egyből csörgettem Gergőt, aki nagyjából két perc múlva már hívott is vissza. Megbeszéltük, hogy rácsörgök, ha megérkeztünk, és majd visszahív, ha ráér. Ezek szerint nem kellett éppen senkit sem megrendszabályoznia. Érdemben sokat nem tudtunk beszélgetni, mert valaki mindig belekotyogott a telefonban. Volt egy olyan sejtésem, hogy a csapat nagyjából fele körülötte tanyázott. Annyit azért sikerült kivennem Rudi szavaiból, hogy mikor találkozzunk Ferihegyen, és konkrétan hol, úgyhogy jó éjszakát kívánva neki is és a többieknek is letettem a telefont, majd felkerestem Bazsiékat. Flóra a nappali közepén ült és DVD címeket olvasott fel Bazsinak, aki rendre megrázogatta a fejét, hogy nem jó. A lány két kupac lemez között ült, volt egy olyan sejtésem, hogy a nagyobbik az, amit már felolvasott Bazsinak.

Nagyot sóhajtva ültem le a földre, és kezdtem el kutakodni. Nagy nehezen megtaláltam, amit kerestem – A szépség és a szörnyeteget, Az oroszlánkirály első két részét, a Micimackót, a teljes Harry Potter sorozatot illetve a Verdákat.

– Na Bazsika, válassz! – Kipakoltam az unokabátyám elé a lemezeket, mire ő készségesen rábökött a Verdákra és a Harry Potter harmadik részére.

– Ne már, tudod, mióta próbálkozom? – hökkent meg Flóra.

– Tanuld meg, Bazsi nagyon ritkán néz normális filmet. Ellenben mindent hajlandó meglesni, ami Harry Potter vagy Disney. Na, jó, a jó ízlés határain belül.

– Oké, megjegyezve – vigyorgott a lány, majd berakta a lejátszóba az unokabátyám által kiválasztott mozifilmet.

*

Másnap reggel viszonylag korán keltünk, reggeliztünk, majd Dávid kocsijába beszállva elindultunk Pestre, mondván összekötjük a kellemest a hasznossal, és lévén október elkezdünk készülni a karácsonyra. Végül a tényleges ajándékvásárlásból nem lett semmi, mert az első sportszerboltban elakadtunk. Karácsony-szempontból nem lettem előrébb, viszont vettem magamnak egy újabb Barca-mezt. Végül legújabb szerzeményemet berakva a táskámba elvitettem magamat Ferihegyre, ahol Rudi és a csipet-csapat már ott vártak. Bazsiék hamar elköszöntek, mert Dávidnak a későbbiekben már ténylegesen szüksége volt a kocsijára.

Egy ideig beszélgettünk még a srácokkal, majd mivel a mi gépünk indult először, búcsút intettünk a csapatnak és Budapestnek, és felszálltunk a Milánóba tartó repülőre. A haza utunk csöndben telt, és bár mindkettőnknek lett volna mesélni valója, fáradtak voltunk, úgyhogy inkább alvással töltöttük az időt.

Milánóban hazaérve aztán leültünk a kanapéra és kezdetét vetette az élménybeszámoló. A kezdés jogát átadtam Gergőnek. Imádtam hallgatni, ahogy a fociról beszél. Az az átélés, amivel mesélte a dolgokat... Tudtam, hogy nincs semmi a világon, amit jobban élvezne a játéknál. Valahogy úgy volt vele, ahogyan én a tánccal. Bár jobban meggondolva, neki talán picit többet jelentett a foci, hiszen egész életében ezt csinálta, nekem pedig volt egy elég jelentős kihagyásom. Az angolok elleni sikerüknek vele együtt örültem. Így, hogy mellette voltam, még teljesebb volt a boldogságom.

De persze bele kellett kezdem az én pár napom elmesélésébe. Kezdtem a pozitívokkal, a jó élményekkel. Hogy mennyire jól éreztem magam Bazsival, hogy mennyire hiányzott, hogy mennyit bolondoztunk, hogy minden olyan volt, mint gyerekkorunkban. Aztán szépen lassan rátértem a vacsorára. Miközben apám szavait idéztem vissza a tekintetemet a földre szegeztem. Nem mertem ránézni Rudira. Féltem, sőt, rettegtem attól, hogy azt mondja, ez túl nagy kockázat neki, nem dobhatja félre a karrierjét. Hiába tudtam, hogy szeret, tisztában voltam az apám… módszereivel. Épp ezért éreztem magam olyan pocsékul.

– Hé, Regi! – Két ujjával az állam alá nyúlt és megemelte a fejem, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Semmi sem akadályozhat meg abban, hogy szeresselek téged. – És ezek voltak a legkedvesebb szavak, amiket valaha hallottam.