27. fejezet

Forza Ferrari

Az idő gyorsan telt, és sok munkával, és a legközelebbi kontrollvizsgálaton már azt mondta az orvos, hogy letehetem a mankót és nagyon lassan elkezdhetem terhelni a bokámat. Eleinte még csak sétálgatással, aztán kevés lassú kocogással. Úgy örültem, mint majom a farkának, a mankót bevágtam a szekrény legmélyére, és másnap már arcomon széles vigyorral sétáltam be a Milanellóba, az edzésre. Gabriele-n kívül Alessia és Dante is tiszteletét tette, általában nem csak egy páros volt kinn az edzéseken, mert így több mindenre tudtunk figyelni.

– Összevesztetek a legjobb barátoddal? – kérdezte egyből Dante a mankóra utalva, mire csak fintorogtam egyet.

– Akkor most már megejthetjük azt a futóversenyt? – érdeklődte a fotósom, mire felnevettem. Nem akarta elhinni, hogy az embernek a tánctól is lehet kondíciója, és egy táncos is futhat jól.

– Még egy kis haladékot kérek, de lassan sort keríthetünk rá – villantottam egy vigyort felé, majd a tekintetem a pálya felé fordítottam, ahova már szállingóztak a korábban érkező játékosok – természetesen Gergő nem volt még köztük, mivel velem együtt érkezett, így egy kis időre volt szüksége.

Az edzés után Dantéékkal mentem be a központba megcsinálni a cikket a weblapra, utána pedig egy kávézóba terveztünk beülni. A cikket hamar összedobtuk Dantéval, Alessiáék válogattak pár képet hozzá, a többit pedig a galériába töltötték fel. Dolgunkat végezve léptünk ki a munkahelyünkül szolgáló épületből, és vettük az irányt Gabriele – Olaszországban mi más –, mint Alfája felé. Egy már jól ismert kis kávézó felé hajtottunk, ahová gyakran beültünk munka után. Alig kértem ki a kapucsínómat – igen, Milánónak hála kezdtem átszokni erre a kávéról –, amikor Gergő hívott. Kíváncsian vettem fel a telefont, hiszen megbeszéltük, hogy majd megyek egy kicsit később.

– Van itthon valami, aminek valószínűleg nem fogsz örülni – szólt a telefonba, és ez a hír már önmagában nem túlzottan dobott fel.

– Sürgős? – kérdeztem, bár kíváncsi voltam, mi vár rám otthon, azért a kapucsínómról nem szívesen mondtam volna le.

– Jobb volna minél előbb elintézni. – Diplomatikus válasz – gondoltam magamban.

– Rendben, akkor szerzek egy fuvart és megyek. – Meg sem vártam a válaszát, leraktam a telefont és a két srácra néztem Valamelyikőtök nem tudna hazadobni most? – kérdeztem tőlük. Ale-re azért nem vonatkoztattam a kérdést, mert nem szerette a bátyja kocsiját vezetni.

– Ha Gab odaadja a kocsit, én szívesen elviszlek – ajánlkozott Dante, mire bólintottam, az Alfa tulajdonosa pedig sóhajtva nyomta a fekete hajú srác kezébe a kulcsot. Vetettem egy utolsó pillantást a félig elfogyasztott, enyhén koffeintartalmú italomra, majd Dantéval együtt fölálltam, magamra kaptam a dzsekimet, és a nyomában kisétáltam a kávézóból.

Hamar otthon voltunk, megköszöntem a fuvart, majd felindultam föl a kapuhoz. Még be sem értem a házba, már tudtam, hogy Rudi miért telefonált. A garázs előtt ott állt egy vadonatúj Ducati 1199 Pangiale S Tricolore. Tudtam, hogy anyáék keze van benne, így be sem menve a házba, már a motor felé sétálva tárcsáztam anyát.

– Apa is ott van? – ez volt az első kérdésem, majd az igenlő válasz után folytattam. – Akkor hangosíts ki, kérlek! – Amint hallottam, hogy megtette, amit kértem belekezdtem a mondókámba. – Képtelenek vagytok felfogni, hogy a nem, azt jelenti nem? Nem kell kocsit vagy motort vennetek, nem vágyom gyémántgyűrűre, nem akarok házat egy egzotikus szigeten. Tőletek nem. Nem kell semmi, amihez közötök van. Fogjátok már végre fel, hogy nem tudtok megvásárolni! Amíg az elveimmel szemben áll az, hogy bármi közöm legyen hozzátok, meg ahhoz, amit csinálni akartok, addig nem fogok belemenni. Márpedig az, hogy úgy táncoljak, ahogy ti fütyültök, szemben áll az elveimmel. Szóval vagy normális család módjára viselkedtek, elfogadjátok azt, hogy Gergővel vagyok, nem akartok hozzáadni amcsi milliomosok fiaihoz, akkor rendben van, beszélhetünk. Ha ez nem megy, akkor felejtsétek el, hogy volt egy lányotok. – Részemről befejezettnek tekintettem a beszélgetést, ők még nem.

– Rendben van, a te döntésed. De csak hogy tudd, a családi nyaralóban többé nem vagy szívesen látott vendég. – Az állam valahol a földön landolt apa szavait hallva. Úgy gondoltam, a pofátlanságnak is van egy határa, amit ő most sikeresen átlépett.

– Már ne is haragudj, de ez nem csak a te döntésed. Sőt, igazándiból, ha Tomiéknak nincs ellenére, akármikor odamehetek. Lehet, hogy a világ minden pontján vannak ismerőseid, de a családodat nem tudod manipulálni. Velem szemben nem. Már nem. Szóval töröljétek ki a számomat a telefonotokból, égessétek el a családi fotókat, ha vannak egyáltalán, és további sok sikert az élethez. A motort majd küldöm. – Ezzel a mondattal kinyomtam a telefont, és a motortól elszakítva a tekintetemet megfordultam, egyenesen Gergőbe ütközve. Karjait a derekam köré fonta, arcomat pedig a mellkasába temettem. Bármennyire pocsék volt is a viszonyom a szüleimmel, ez azért megviselt. Mert más nem találkozni velük, vagy tudomást sem venni róluk és más teljesen kizárni őket az életemből.

Sokáig álltunk Gergővel a Milánói délutánon a ház előtt, amikor pedig elszakadtunk egymástól egy mondattal kommentáltam a dolgot:

– Az olasz motorokat ki nem állhatom. Legalább akkor egy Hondát küldtek volna, azt legalább megtartanám.  – Gergő jóízűen felnevetett, és karját átdobva a vállamon besétáltunk a házba. Tami a nappaliban ült, éppen Sebastiannal folytatott élénk diskurzust. Éppen azért szenvedtek, mert három hete nem látták egymást – Basi ugyanis ázsiai körutazásra ment az F1-gyel, és ebbe jelen pillanatban, harcban a VB címért nem igazán fért bele egy európai kiruccanás.

– Mondd neki, hogy nyugodtan jöjjön, mert nem baj, ha nem tud rendesen akklimatizálódni, és esetleg a Ferrarik csúnyán elverik. – Tamitól csak egy csúnya pillantást kaptam, aztán folytatta a beszélgetést. Annyit még azért kiszűrtem, hogy tájékoztatta a németet, hogy nem ellene vagyok, csak "menthetetlenül olasz-buzi". Vacsoránál aztán Tami felvetett egy számomra is nagyon szimpatikus ötletet.

– Mi lenne, ha elmennék Sao Paulóba a szezonzáróra? – kérdezte a lány. Egyből felcsillant a szemem.

– Nem – érkezett a válasz Gergőtől. – Egyedül semmiképp. – Ez volt a módosított verzió, mert tudta, hogy technikailag nem szólhat bele Tami életébe. Gyakorlatilag bele is halna, ha nem tehetné.

– De te nem tudsz velem jönni, mert meccsed lesz... – Ekkor esett le a lánynak a fémszázas, és értette meg, miért vigyorgok két és fél perce úgy, mint akinek elment a józan esze. – Király buli lesz, Regi!

– Édes istenem! Nők! – sóhajtott Gergő teátrálisan. – Mellesleg nem örülök neki, hogy Brazíliában fogtok kóricálni három napot – tette hozzá csak úgy, hogy érezzük, annyira azért nem lelkesedik, mint mi. Érthető, ha nem mehetnék én se ugrálnék örömömben.

– Ígérem, vigyázok magamra is, a húgodra meg főleg. Kiváltképp a gonosz, csúnya F1-es pilótákkal szemben. Ja, upsz! Arról már lekéstem. – Hála Istennek Gergő már túltette magát a Basi-ügyön és már nem állt szándékában merényletet elkövetni a német ellen. Legalábbis nyílt színi gyilkosság nem szerepelt a tervei között. És az ehhez hasonló poénjaim is néha megértek egy mosolyt. Nos, ez nem az a pillanat volt.

A vacsora jó hangulatban telt, és azért, hogy kicsit Gergő is megnyugodjon, felhívtam Bazsiékat, hogy nem lenne-e kedvük kiruccanni egy hónap múlva Brazíliába. Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, volt nekik.

*

Napról napra többet futottam, immáron teljesen gördülékenyen tudtam mozgatni a bokámat. Időnként úszni is eljártam, hogy egy kicsit meg is erősödjön, hogy bírja majd a terhelést. Már tűkön ültem, és alig vártam, hogy elkezdhessük a munkát Sabrináékkal. A tervekben december elejére tettük az alapozás kezdetét, az érdemi munkáét pedig januárra. Addig én próbáltam magamat feledzeni arra a szintre, hogy bírjam az alapozást.

Idő közben pedig körülöttem mindenki megbolondult. Tami azért, mert emberemlékezet óta nem találkozott Sebastiannal, Rudi azért, mert Tami a németen kívül másról képtelen volt beszélni, így ő az örökös morgásával kergetett az őrületbe. Alessia és Dante együtt azzal, hogy nem tudtak mit kezdeni egymással és úgy kerülgették a másikat, mint macska a forró kását. Komolyan ott tartottunk Gabbal, hogy összezárjuk őket tartósabb időre, hátha kibújik a szög a zsákból. Lexiről szinte semmi hírem nem volt – beletemetkezett az év végi hajrába, mert az utolsó évében világbajnokot akart csinálni a pilótájából a GP2-ben, mondván az jó belépő az F1-be. Sebasitan azzal nyaggatott, hogy képtelen elviselni Christiant, mert úgy szenved, mint valami hősszerelmes Rómeó, hogy neki is vénségére ment el a józan esze, hogy belehabarodott Lilybe. Magyarán mondva ők is egy helyben toporogtak. Kimi és Nando pedig bombáztak a jobbnál jobb képekkel a futamokról, hogy véletlenül se maradhassak le semmiről. Egyébiránt ezért hálás voltam nekik, mert mindig is érdekelt, milyen az élet a Ferrarinál. A képek alapján kiderült, hogy boldog és bolond.

Az F1-es bagázsból Jaime volt az egyetlen értelmes személy, időnként emailt váltottunk, amelyben ecsetelte, hogy mindenkinek elment az esze, és megbolondultak körülötte. Megnyugtattam, hogy én is hasonló problémával küszködök.

Ilyen körülmények között indultunk tehát el Sao Paulóba, kiegészülve unokabátyámmal és barátnőjével. Természetesen ők is tudtak a szüleim és köztem lefolyt konfliktusról, és Bazsi be is számolt róla otthon, mire Tomi, apa testvére megnyugtatott, hogy akkor megyek Velencére, amikor akarok – akár a nyaralóba, akár hozzájuk.

A repülőúton filmet néztünk – többet is – és sikerült lebeszélnünk Bazsit arról, hogy mese legyen, szóval normális, élő szereplős mozifilmeket néztünk. A landolást követően a szállodába vitettük magunkat taxival, ahonnan a bejelentkezés után szinte egyből mentünk is ki a pályára. Amikor kiértünk a második szabadedzés már javában tartott így – mivel megígértem, hogy figyelek Tamira a RedBullhoz mentünk be. Pénteken még szabad volt, de szombattól kezdve tetőtől talpig pirosba terveztem öltözni, és azt valószínűleg nagyon rossz szemmel nézték volna a RB-nél.

A szabadedzés és a kötelező interjúk után Seb megjelent a bokszban, és Tamival egymás nyakába borultak, úgyhogy gondoltam magukra hagyhatjuk őket, és inkább Bazsiékkal együtt átvonultam a Ferrarihoz. A két pilóta egy asztalnál ült pár Ferrari-csapatruhás srác között, majd mikor megláttak kitörő lelkesedéssel üdvözöltek. Biztosítottam őket a teljes körű támogatásomról, amit csak vigyorogva konstatáltak. Biztosak voltak a sikerben és ezt örömmel hallottam.

Pénteken mindannyian elég hamar visszamentünk a szállodába, még Tamit is sikerült elrángatni Basi közeléből – azzal nyugtattuk, hogy Brazília után Seb úgyis rövid időre beköltözik a Rudolf-rezidenciára. Meglepő módon az ötletgazda maga Gergő volt. Lehet rájött, hogy még Basi jelenléte is elviselhetőbb, mint a húga a német hiányában.

Szombaton már Bazsival együtt pirosban mentünk ki és az időmérőt a lelátóról szurkoltuk végig – természetesen Ferrari első sorban bízva. Be is jött, öt ezreddel Kimi előtt Nando nyerte az edzést, a Red Bullok mögöttük majdnem fél másodperccel lemaradva kullogtak a nyomukban. Örömködtek egyet az interjúszobában, Kimi is aránylag bőbeszédű volt – na, nem a médiának, a csapattársát piszkálta állandóan. Jó volt nézni, hogy mennyire felszabadultak, és végső soron ez a felszabadultság, öröm jogos volt. Az utolsó nagy csatát ők várták kedvezőbb pozícióból, Nandónak tíz pont előnye volt Kimivel szemben, és a finn is kifaragott magának egy szolid kilenc pontos előnyöcskét. Seb arcán okkal ült aggodalom, mert az olasz istálló a szezon végére nagyon beerősített, és meglépett a Red Bull elől. Jobbak voltak egy körön, gyorsabb volt a versenytempójuk, megbízhatóbb az autójuk, jobban bántak a gumikkal tehát elég nagy lépéselőnyük volt.

Az időmérés után még maradtunk egy darabig a pályán, hihetetlen volt a hangulat a betétfutamokon és úgy egyébként a pályán. Az a fanatizmus, ami Brazíliában várta a száguldó cirkuszt ámulatba ejtő volt, ahogy az is, hogy milyen tisztelet övezi Sennát, még mindig.

Nyolcra értünk vissza a szállodába, és vacsora után siettünk fel, hogy megnézzük a Milan Sampdoria elleni meccsét. Rudi dobott egy üzenetet, hogy kezdő lesz, Patóval együtt, úgyhogy számítsunk gólzáporos meccsre. Előre mondta, hogy ha gólt lő, akkor valami olyan gólörömöt akarnak brazil barátjával, ami köthető az F1-hez, és a Ferrarihoz. Így tehát üzentem a két piros autós jómadárnak, hogy skubizzák a meccset. Gergő egy góllal és két gólpasszal járult hozzá a Milan 5-0-ás sikeréhez. Pato kettőt rúgott – Gergő gólpasszaiból, úgyhogy a három gólt végig baromkodták – mindkettejük meze alatt volt egy-egy trikó, amin Kimit és Nandót éltető felirat díszelgett. Ahhoz képest, hogy Gergőnek milyen fenntartásai voltak a pilótákkal szemben, egészen jól összebarátkozott a két bolonddal.

Meccs után hívtam, hogy gratuláljak neki, de mondta, hogy késtem, mert Kimiék megelőzték. Csak nevetve reagáltam le a dolgot, mondván, nem baj, a gólöröm úgy is nekik szólt. Röviden beszélgettünk csak, mert rágták a fülét, hogy tegye már le a telefont és menjen készülődni, mert a győzelmet meg kell ünnepeli. Úgyhogy elküldtem őt, mielőtt még Patóék meglincselik.

– Aztán csak mértékkel! – mondtam vigyorogva.

– "Mérték legyen a vödör, hely pedig az asztal alatt" – Idézte kedvenc mondását, mire csak megingattam a fejem, és egy hosszan elnyújtott sziával elköszöntem. A meccs után elmentünk aludni, mert tudtuk, történjen bármi is vasárnap az éjszaka egy szemhunyásnyit sem fogunk aludni.

A futam napján egészen kora reggeltől kinn voltunk a pályán, és izgatottan vártuk a Brazil nagydíj kezdetét, legalább úgy, mintha életünk első futamára jutottunk volna ki. Holott ez nyilvánvalóan nem így volt, de az érzés maga, hogy egy kétszeres világbajnok háromszoros bajnokká avanzsálódását láthatjuk majd, izgalommal töltött el mindannyiunkat.

A délelőtt nagy részében ellötyögtünk a pályán, nézelődtünk, figyeltük az alsóbb kategóriás versenyeket, mivel senkivel érdemben társalogni nem tudtunk volna. Aztán amikor a csapatok kiköltöztek a rajtrácsra, már mi is felmásztunk a Ferrari díszpáholyába, hogy együtt szoríthassunk a kedvencekért – Tamit kivéve, mert ő a Red Bull bokszából nézte a futamot.

A felvezető kör után visszaálltak a helyükre, és sorban felvillant mind az öt lámpa, majd amint kialudt felbőgtek a motorok, és kezdetét vette az év utolsó futama. Számomra a leggyönyörűbb hang volt a motorok búgása ezért élvezettel hallgattam, persze igyekeztem figyelni a pályán történő eseményekre is. A két piros autó szépen eljött, csak a hátsóbb régiókban akadt némi gebasz, de az sem olyan súlyú, hogy ne adj isten biztonsági autóra legyen szükség.

A rajtnál Jaime visszacsúszott a nyolcadik helyre, de egy körön belül maga mögé utasította a két Williamst, és már a McLarenben ülő Sennát üldözte. A negyedik körre már a brazilon is átlépett, és Buttont kergette maga előtt. Eközben elöl a két Ferrari szépen építgette az előnyét, és ahogy egyre nagyobb lett a különbség Kimi és Sebastian között, úgy lett egyre szélesebb a vigyor az arcomon.

A harmincharmadik percben aztán, mint derült égből villámcsapás, szakadni kezdett az eső, és azért szurkoltunk, hogy érjen be mindenki a bokszba. Jó, aláírom, leginkább azon, hogy a két Ferrari-pilóta érjen be. Megkapták az extrém esőgumit, és ugyanolyan sorrendben folytatták a menetelést, bár a bokszban óriási fejetlenség uralkodott. Kis híján ráengedték egymásra a pilótákat, Senna éppen megúszta, ütközés nélkül, mert kiengedték elé Ricciardót.

A menetelés folytatódott egészen addig, amíg Pic a Marussiával be nem mutatott egy piruettet, amit végül a falban fejezett be. Sárga zászló, biztonsági autó, és törmeléket szedegető pályabírók. Na meg a lassú körözésben kicsit dekoncentrálttá vált pilóták. Egészen konkrétan Kimi majdnem kinézett a kavicságba, annyira belebambult a futamban. Pedig az előtte haladó piros Ferrarit nem lehet olyan könnyű szem elől téveszteni. Arra gondoltam, nyilván azon tűnődött, mivel fogják ünnepelni a csapat konstruktőri VB-címét.

A biztonsági autó aztán tíz körrel a vége előtt ment ki a pályáról, és hála ennek szorossá vált a futam vége. A Ferrari-Red Bull kvartett mögé megérkezett a két McLarenes is. Sebastian Kimit támadta, amit már nem bírtam szó nélkül.

– Hülye német! Maradj a seggeden! – morogtam magam elé. Hiába kedveltem Sebet, ha beleszállt volna Kimi seggébe, egy évig szóba sem álltam volna vele. Valószínűleg a mérnöke is rászólt (csak nyilván kicsit erélyesebben), mert visszább vett, így viszont Jaime esett rá nagyon, akinek a nyakán volt a Senna. A brazil nagyon hajtott azért, hogy hazai futamán jó teljesítményt érjen el, mi sem tanúsította ez jobban, annál, hogy a nagybátyjáról elnevezett kanyarkombinációban otthagyta a spanyolt, és elkezdhette üldözni Vettelt. A McLaren a szezon vége felé kezdett egészen jól muzsikálni, főleg végsebesség és motorerő tekintetében voltak jobban a bikás csapatnál. Az utolsó körben a DRS-zónában végül sikerült Basit is maga mögé utasítania, így fölléphetett a dobogóra. Hiába voltam jó barátja mindkét RedBullos pilótának, örültem Senna sikerének, mert a karrierje elejétől kezdve szimpatikus volt a vezetési stílusa. És bár a nagybátyját soha nem láttam vezetni – csak felvételről – fantasztikusnak tartom azt, amit ő véghezvitt.

A célegyenesben majdnem szívbajt kaptam, mikor Nando autója hirtelen lassulni kezdett, ám amint Kimi elment mellette, odalépett a kocsinak, és utána eredt. Elengedte a csapattárát, mert a világbajnoki címe megvolt a második hellyel, és nyilván úgy gondolta, hogy megköszöni Kiminek, hogy tartotta a hátát Basival szemben.

A Ferrari kettős győzelemnek úgy örültünk Bazsival, mint majom a farkának, és vágtattunk le a pódium alá ünnepelni. Ünnepeli a futamgyőzelmet, az egyéni illetve a csapat világbajnoki címet. Mert amióta az eszünket tudjuk, az olasz istállónak szurkolunk.