28. fejezet

Karácsonyra hangolódva

A brazil nagydíjat hatalmas buli követte, majd hétfő délután egy hosszú repülőút Milánóba. Igazság szerint piszkosul hiányzott már Gergő, főleg úgy, hogy Seb és Tami valamit Bazsi és Flóra is hihetetlenül boldog és elképesztően szerelmes volt. Úgyhogy a repülőút nagy részében ebbéli fájdalmaim adtam neki panaszul az interneten keresztül – áldottam a vezeték nélküli internet kitalálóját.

Az olasz városba érve könnyes búcsút vettünk unokabátyáméktól, majd kiballagtunk a terminálba, ahol Rudi már várt ránk. Fittyet hányva arra, hogy magamra vonom az emberek figyelmét, rohanva hidaltam át a Gergő és köztem levő távolságot, és ugrottam a nyakába.

– Hiányoztál – motyogtam a mellkasába, mire csak elmosolyodott.

– Te is nekem, Gini. – Miután kibontakoztam az öleléséből, egy gyors puszit nyomtam a szájára. Nem tartottam megfelelőnek a helyet ahhoz, hogy mélyebbre menő kutatást végezzek arról, hogy az elmúlt három napban változott-e a csóktudása.

Mire elszakadtunk egymástól már Tami és Basi is megérkeztek, így egy rövid időre átengedtem nekik Gergőt. A lány két puszival, Basi pedig egy kissé hosszúra nyúlt kézfogással üdvözölte a csatárt. Közben pedig valami olyasmit sugallt felé, hogy "elég egy rossz mozdulat, és véged van, mint a botnak". A hazafelé vezető út olyan volt, mint valami kivallatás. Gergő random kérdéseket tett fel a németnek, és a reakcióidőt is számításba vette a válasznál. Igazából csak szívatta a németet, már beletörődött abba, hogy a húga Sebastiannal van, de jó mókának tartotta Basi pánikrohamba kergetését.

– Szereted a focit? – kérdezte Gergő, és én már tudtam ennek a kérdéssornak a kimenetelét.

– Persze! – vágta rá lelkesen Seb.

– És melyik a kedvenc csapatod? – érdeklődte Gergő, továbbra sem szakítva el a tekintetét az úttól.

– A Frankfurt. – Sebastian, ahogy kimondta, már meg is bánta és próbált javítani – Nem! A Milan! – Nem bírtam visszafojtani a nevetésemet.

– Rudi, hagyd már békén szerencsétlent! – kérdtem a csatárt, aki csak halványan elmosolyodott és beállt a kapun a ház elé.

– Üdv a családban – fordult Sebastian felé. Szerencsétlen szőke nem igazán értette, hogy mi van most, de ettől függetlenül, ha füle nem lett volna, a szája körbeszalad a fején.

Örültem, hogy Gergő képes volt megbékélni Sebastiannal, és hogy végre minden a régi lehetett közte és Tami között. Lévén már késő este, egy gyors vacsora után már mentünk is aludni.

– Ugye tudod, hogy büszke vagyok rád? – suttogtam az éjszaka sötétjébe, már Rudi mellett fekve.

– Neked köszönhetik. Ha te nem vagy, akkor valószínűleg életem végéig rossz szemmel nézem Sebastiant.

– Nélkülem is elfogadtad volna, csak lehet, hogy kicsit tovább tartott volna. – Így, hogy sötétben beszéltünk volt valami bizalmas a dologban. És bár egyébként is mindent megosztottunk egymással, de így a legapróbb gondolatainkat is elmondtuk a másiknak.

– Tévedsz, Regi. Te teszel azzá, aki vagyok. Miattad vagyok ugyanaz, aki voltam. Neked köszönhetem azt, hogy nem végeztem ugyan úgy, ahogy a többi focista, akinek ígéretesen indult a karrierje. – Szavai megmosolyogtattak, ugyanakkor mélységesen meghatottak. Gergő soha nem sajnálta az időt arra, hogy éreztesse velem, fontos vagyok neki. De ezt így, még soha nem mondta, ezért az újdonság erejével hatott rám.

– Szeretlek, ugye tudod? Mindennél jobban – súgtam halkan magam elé.

– Persze, hogy tudom, Kicsi lány. Én is szeretlek. – Erre a napra ez volt a végszó, bevackoltam magamat Gergő karjai közé, és pillanatokkal később már aludtam is.

Az a néhány nap, amit Sebastian nálunk töltött, meglepően nyugisan telt. Igazság szerint, a vacsorán kívül szinte színüket sem láttam, mert egész nap tekeregtek valahol a városban. Vagy ha netalántán itthon voltak, akkor én mentem el edzeni, merthogy belekezdtünk az alapozásba. Tobias és Sabrina áthelyezték a székhelyüket Milánóba, Ádám pedig már több mint egy hete itt lakott.

Világ életemben az alapozás volt az, amit a legjobban utáltam. Tudtam, hogy szükséges, mégis a rosszullét kerülgetett tőle, és minden egyes mozdulat után felmerült bennem a kérdés, hogy tényleg akarom-e csinálni. Persze egyből rávágtam, hogy igen, hiszen gyerekkorom óta ez volt a célom. Világbajnoknak lenni. És ilyen közel talán soha nem álltam még az eléréshez, mint akkor. Már ami az elszántságot illeti.

A hét minden napján volt edzésünk, mindig más típusú. Hol futó, hol konditermi erőnléti, hol rengeteg nyújtással teletűzdelt balett edzés. A lényeg az volt, hogy Ádival a belünket is kidolgozzuk, mi pedig boldogan megtettük ezt, mert a szemünk előtt lebegett a kép, amin ott állunk a 2017-es Stockholmi világbajnokság fináléja után, a dobogó legfelső fokán. És innentől kezdve nem érdekelt semmi. Sem az ólmos fáradság, sem a kegyetlen izomláz. Semmi. Csak az, hogy megcsináljuk azt, amit akarunk.

Ádiék rendesek voltak az edzések időpontjával kapcsolatban, mert mindig úgy időzítettük őket, hogy közben tudjak dolgozni is, és a munkatársaim is segítettek ebben, hogy többnyire ugyanakkor kelljen mennem. Azt mondták, az minden pénzt megérne nekik, ha elmondhatnák, hogy van egy világbajnok kollégájuk. Úgyhogy igyekeztem mindent megtenni az ügy érdekében.

Idő közben leesett az első hó Milánóban, aminek annyira nem örültem. Mármint, nem vagyok én semmi jónak elrontója, de a havat három esetben szeretem. Karácsonykor, vagy amikor Gergővel romantikus sétát tartunk, vagy az ablakon keresztül nézve, forró csokival a kezemben. Minden más esetben ki nem állhatom, mert hideg van, vizes, és lehetetlen közlekedni – motorozni meg aztán főleg.

Imádtam azokat a pillanatokat, amikor a szabadidőnkben beöltöztünk kabát, sapka, sál, és millió pulóver-szerelésbe, és elmentünk sétálni a hóesésben. Amikor tényleg olyanok voltunk, mint minden normális, korunkbeli pár, akik a feje búbjától a lábujja hegyéig imádják a másikat. Néha jól esett kilépni a mindennapok világából, és csak a másiknak élni. Elfeledkezni mindenről, ami körülvesz minket, és csak a télnek, a romantikának és a szerelemnek élni.

Ettől függetlenül persze elkapott a karácsonyi pánik, hogy ki mit kapjon ajándékba és ehhez hasonlók. Ráadásul Rudi is megbízott a feladattal, hogy akkor találjak ki valamit a srácoknak is – mármint a válogatottbeli csapattársainak, mert a két ünnep között valamikor összeülünk.

– Imádlak, ezt tudod ugye? De a valamikornál nem tudnál egy icipicit konkrétabbat mondani? – kérdeztem rögtön azután, hogy Gergő előhozakodott a témával. Nem válaszolt semmit, csak elvigyorodott, és felkapta az asztalon lévő fánkomat. Az én fánkomat.

– Rudolf Gergely! Most azonnal visszahozod a reggelimet! – kiabáltam utána, bár tudtam, fölösleges. Búcsút inthettem az isteni, milánói csokis-vaníliás, csokimázas fánkomnak. – Beköplek az edződnek! – mondtam neki, végső elkeseredésemben. Nem egész tíz másodperccel később, a fánkom – bár kissé megcsócsálva, de ott hevert a tányéromon. Miután kaptam egy gyors csókot, elégedetten láttam neki a reggelimnek.

– Mondtam már. Fánkkal és focival nem viccelünk! – mondtam Rudinak, mire csak elnevette magát, és leült velem szembe az asztalhoz.

Munka, edzés és a Rudival töltött idő alatt, hol Alessiát, hol Tamit rángattam magammal ajándékvadászatra. Ezek legtöbb esetben úgy végződtek, hogy több dolgot vettünk magunknak, mint amennyit ajándékba, de szépen lassan az ajándékok is gyűltek. Ezzel együtt pedig a programok is. A karácsonyt – huszonegyedikétől kezdve – Gergő szüleinél terveztük tölteni, Tamival együtt. A lányhoz huszonötödikén akart jönni Sebastian, és elrabolni magával Heppenheimbe másnap. Huszonnyolcadikára tettük a focista találkozót, Milánóba, hozzánk. Szilveszterre pedig meghívást kaptunk Genfbe, Kimihez. December közepén még nagyon vártam, bár tudtam, hogy egy csepp időm sem lesz majd, ettől függetlenül alig vártam, hogy találkozhassam Komanékkal, vagy összeüljünk kávézni Lexivel, és még a szilvesztert is vártam a sok bolond körében.

A Milan szezonzáró meccsén természetesen mind a hatan kinn voltunk, és Tamit is becipeltük a sajtó-részlegre. A csapat a Palermo ellen búcsúztatta az évet, és igazi gálaműsort rendeztek. Hat-egyre verték a szicíliai csapatot, ezzel köszönve meg a közönségnek az egész éves támogatást, szurkolást. Gergő egy gólt, és két gólpasszt, Pato pedig két gólt és egy asszisztot vállalt magára. Örültem, hogy örülnek, mert megérdemelték a győzelmet, legalább itt a bajnokságban, ha már a BL nem teljesen úgy alakult, ahogy tervezték. Bár továbbjutottak a csoportjukból, de csoport másodikként a Bayern mögött, éppen elhalászva a második helyet a Manchester City elől. Röviden szólva tehát mindenki boldog volt, és szeretetteljesen és lelkesen várta a karácsonyi ünnepeket. Rudi annyira nem lelkesen, mert tisztában volt vele, hogy amit az ünnepek alatt megeszik, kíméletlenül le kell majd dolgoznia. Ez persze nem gátolhatta meg abban, hogy az anyukájának komplett rendelést adjon le a karácsonyi menüt illetően. Én csak mosolyogtam rajta, és boldogan vártam az első közös karácsonyunkat.