29. fejezet

Boldog Karácsonyt!

Ajánlott zene: Mariah Carey - All I want for Christmas is you

Huszonnegyedikén jött rá Gergő arra, hogy nincsen karácsonyfa. Az apukája úgy gondolta, hogy a fia ennek teljes tudatában van, és direkt hagyta az utolsó pillanatra a faválasztást, Rudi pedig abban a hitben ringatta magát, hogy a szülei már réges-régen megvették a fenyőfát. Karácsony reggelén tehát Gergő és az apukája kocsiba pattantak, és elindultak ideális karácsonyfát keresni. Tamival kikísérük őket és a lelkükre kötöttük, hogy szép és díszíthető fát válasszanak. Amikor kihajtottak az udvarból csak rosszallóan ingattam a fejemet, miközben Sheeva fejét vakargattam. A németjuhász boldogan konstatálta a régi-új környezetet, és lelkesen rohangált egész nap a nyíregyházi ház kertjében.

Mikor Sheeva megunta a simogatást, elvonult valamerre, úgyhogy Tamival besétáltunk a házba és nekiálltunk megkeresni a karácsonyfadíszeket. Megbeszéltük, hogy piros lesz a fa (piros, mint AC Milan, és mint Ferrari) így csak a piros díszeket válogattuk külön.

– Arany mehet? – érdeklődte a lány, mire heves fejrázásba kezdtem.

– Nem. Az olyan giccses – feleltem, mire a szőke lány jóízűen felnevetett, és tovább válogattuk a különböző díszeket. Nagyjából három órával azután, hogy kihajtottak az udvarról a család férfitagjai is megérkeztek, egy nem túl nagy, de nem is túl kicsi, formás fenyőfával. Elégedettek voltunk a választásukkal, így Tami viccesen megjegyezte, hogy megtartjuk őket. Beállították a karácsonyfát a nappaliba, majd elkezdtük ráakasztgatni a díszeket, a girlandokat, majd végül az égősort is sikerült működésre bírnunk, és a fára is feltettük. Gergő nem szólt semmit, csak a kanapén ülve nézte, ahogy szenvedünk az égősor felrakásával.

– Ha egy rossz szót is szólsz, hazamegyek Milánóba és viszem magammal az összes sütit – szóltam oda Rudinak, aki csak védekezően maga elé emelte a kezeit, majd felállt és odasétált hozzánk. – Segítsek esetleg? – kérdezte a fülembe súgva. Csak bólintottam egyet, és az ő segítségével pillanatok alatt a helyén volt a színes égősor.

– Csak azért sikerült, mert mi előtte már kifárasztottuk – jegyezte meg a húga viccesen, mire Gergő összeborzolta a haját. A nap hátralévő részében Tamival megtámadtuk a konyhát és az anyukája hathatós segítségével nekiálltunk mézeskalácsot sütni. Ez tipikusan az a sütemény volt, amibe még nem tört bele a bicskám, pláne így, hogy segítséget is kaptam. Három tepsivel sütöttünk, mert ismertük Gergő gyomrát, tudtuk, hogy az apukájuk is él hal a süteményért, és hogy Sebastian másnap érkezik. Minden süteményt kidíszítettünk, ám a már elkészült darabokból Gergő el-elcsent egyet.

– Gyerekkorodban is megmondtam már, hogy ha nem várod meg, míg kikerül az asztalra, nem kapod meg a karácsonyi ajándékodat – feddte meg az anyukája, mire Rudi bűnbánóan elsündörgött, ám percekkel később megint sütit lopott.

– Rudolf Gergely! Ha hozzátenni nem tudsz, akkor tipli van vissza a szobába. Ezennel a konyha kizárólag női birodalommá lett nyilvánítva – szidta le Tami a bátyját, amit helyeslő bólogatásommal támogattam. Gergő feladhatta a harcot, mert többet nem közelítette meg a konyhát.

Miközben sütögettünk, eleredt a hó, és mire besötétedett odakinn, már minden fehér volt a hótakarónak hála. Az utcai fények visszaverődtek a hóról, így egészen világos volt kinn, és hirtelen megszállt a karácsonyi hangulat. Erre jelentősen rásegített mondjuk a rádióból szóló karácsonyi daláradat, a mézeskalács és a fahéjas tea illata, de kétségkívül úgy éreztem, hogy elérkezett az év általam leginkább kedvelt ünnepe.

Kora este leültünk a karácsonyfa köré, hogy csendes zeneszó mellett átadjuk egymásnak az ajándékainkat. Napjára nem emlékszem, hogy mikor töltöttem utoljára meghitt hangulatban, a családommal a karácsonyt. A legtöbb, ami volt, hogy két éve lementem Bazsiékhoz. Az utolsó normális, családi karácsony akkor volt, mikor nagyapa még élt. Azután anyáék beletemetkeztek a munkába, és az ünnep sem volt az igazi. Kaptam ajándékokat, persze. Méregdrága, puccos, sznob ajándékokat, amiknek nagyon örültem, bár semmi szükségem nem volt rájuk. Fölösleges nagyzolásnak tartottam már akkor is, és mindet odaadtam volna azért, hogy a szüleim egyszer nyíltan kimondják, hogy szeretnek, hogy büszkék rám és olyan legyen a karácsony, mint egészen pici koromban. Ám hamar rá kellett ébrednem arra, hogy a szüleim az érzelmek ilyetén kinyilvánítására képtelenek, és soha többé semmi nem lesz már úgy, mint volt. A Pestre költözésem után, többnyire otthon karácsonyoztam, egyedül a lakásomban. Lexi is mindig hívott, de tudtam, nem tudnám magam felszabadultan érezni a családi hangulatban, mert eszembe jutna nagyapám, a baleset, és minden más ehhez köthető, egy cseppet sem pozitív emlékem.

Kicsit most is tartottam attól, hogy a helyzet ebbe fullad. De tudtam, hogy olyan emberek között, akik szeretnek, ez nagyon nehezen történhet meg. Nem, mintha azt gondoltam volna, Lexi ne állna mellettem mindenben feltétel nélkül, de a kapcsolatom Gergővel mindenképpen más volt. A családhoz tartoztam, efelől milliószor biztosítottak, és ezért nem győztem elég hálás lenni.

Az a szeret, amivel Gergő szülei fogadtak majdhogynem teljesen új volt számomra. Utoljára Ádi szüleitől tapasztaltam ilyet, és be kellett látnom, hogy az már nem most volt. Kaptam tőlük ajándékot, és aminek a legjobban örültem az az volt, hogy nem valami méregdrága, szükségtelen holmit vettek, hanem valami olyat, ami tényleg tetszhet. Valószínűnek tartottam, hogy Rudi hintette el nekik, hogy szeretnék egy hópelyhes nyakláncot, mert a hosszúkás ékszerdobozban egy egyszerű fehérarany láncra fűzött hópihe alakú medál hevert. Rettentően tetszett, így egyből Gergő felé fordultam, aki örömmel kapcsolta be a láncot a nyakam körül.

Tami vigyorogva nyújtott át egy téglalap alakú csomagot. Egy A/4-es bőrkötésű fotóalbumot rejtett a karácsonyi csomagolópapír. Az albumban már volt pár kép a nyárról, a monzai futamról, a milánói hétköznapokból, és a fehérvári válogatott meccsről egy Bazsival és egy Flórával közös kép.

– A Gergővel közös életetekhez. Remélem elég lesz a hely! – Mosolyogva kacsintott egyet, az én szemembe pedig könnyek szöktek. Szorosan megöleltem a lányt, részben, hogy legyen alkalmam megtörölni a szemem, részben pedig hogy érezze, mennyire örülök az ajándékának. Még ősszel beszéltük azt, hogy a bátyja mellett mondhatni teljesen új életet kezdtem. Változtam, mert változni akartam, de ezen kívül egyetlen dolog hajtott csak – hogy Rudival lehessek, és vele élhessem le az életem. És Tami ezt pontosan tudta, innen jöhetett neki az ajándék ötlete.

Gergőtől csak egy csókot kaptam, és azt mondta, ő az ajándékát majd később adja oda. Fúrta a kíváncsiság az oldalamat, de mosolyogva bólintottam. Én azért odaadtam neki az ajándékát. Sokáig gondban voltam vele, hogy mit vegyek egy olyan embernek, akit bár mindennél és mindenkinél jobban szeretek, mégis, mindene megvan. A tökéletes ajándék végül nem volt több mint két DVD. Azért kettő, mert egyre nem fért rá. Az összes győztes meccse a Milannal, és a válogatottal. Videó összevágások a legszebb és legdrámaiabb pillanatokból, hatásos aláfestő zenével. Interjúk vele, vagy a csapattársaival, ahogy róla nyilatkoznak. Öltözői és edzőtábori képek illetve videók – amik megszerzésében legnagyobb segítségem Pato és Koman voltak. A borítót pedig magam terveztem és szerkesztettem, két képet egybevágva – Gergő Milan és válogatott mezben –, azt a hatást keltve, mintha egyszerre lenne a két ember a pályán. A filmnek a Bajnokok bajnoka címet adtam, hosszas hezitálás után.

Mikor odaadtam neki a csomagot a fülébe súgtam, hogy azért nehogy elbízza magát. Értetlenül nézett, majd bontogatni kezdte a kis csomagot, és ahogy meglátta a lemez tokját, elmosolyodott, és egy csókot nyomott a számra.

Az ajándékozás után a konyhába vonultunk vacsorázni, a szokásos karácsonyi menüt – rántott halat rizzsel és tartármártással. A vacsora jó hangulatban telt – az egész naphoz hasonlóan. A karácsony megkoronázásaként pedig leültünk megnézni a Reszkessetek betörők második részét. Nem emlékszem olyan karácsonyra az életemből, amikor ezt ne adták volna le. Valószínűleg, függetlenül attól, hogy hányszor láttam már, hiányzott volna, ha nem vetítik. A film végeztével aztán mindenkinek boldog karácsonyt, és jó éjszakát kívántunk, majd felvonultunk az emeletre, Gergő szobájába. Bár az elmúlt pár napban már valamelyest hozzászoktam, de a helyiség egy az egyben a fiatalkori, kamasz Gergőt tükrözte. A megszállott focirajongót, a kor híres labdarúgóinak elvakult támogatóját. Mindenhol különféle poszterek, sálak voltak, a polcokon kupák és díjak tömkelege. Akármennyire is mondta, hogy ezek csak tárgyak, tisztában voltam vele, hogy a lelke mélyén büszke rájuk. Talán büszkébb, mint a felnőttkorában elért sikkereire. Mert akkor még teher nélkül, önfeledten játszott. A fociimádata megmaradt, csak számomra félelmetes méretű terhet pakoltak az ő és az egész csapat hátára. De Rudi láthatóan bírta a strapát.

– Most, hogy kettesben vagyunk. Tudom, hogy nem szereted a nagy cécót és a felhajtást, azért gondoltam, hogy akkor adom oda, mikor már egyedül vagyunk. Tudod, az elmúlt pár hónap rettentően sokat jelentett nekem. Az, hogy végre magam mellett tudhatlak, a világ legboldogabb emberévé emelt. Az életemben csak jó történt, amióta nyáron összejöttünk, és talán korai, de szeretném ezt odaadni neked. – A nadrágzsebéből egy aprócska dobozkát húzott elő, és ezzel egy időben féltérdre ereszkedett. – Pintér Regina, hozzám jössz feleségül? – Az arcomra mosoly telepedett, a szememet lehunytam, és hálát adtam az égnek azért, mert Rudit megismerhettem. Azért, mert most itt lehettem, és bíztam benne, hogy nem csak álmodom. Amikor kinyitottam a szemem, Gergő még mindig ott volt, a dobozzal, és a benne lévő ékköves gyűrűvel.

– Igen, igen, milliószor igen! – mondtam neki kacagva. Felszabadult voltam, boldog és… Menyasszony. Gergő az ujjamra húzta a gyűrűt, majd lágyan, szerelmesen megcsókolt. Ha lehet ilyet mondani, újra és újra szerelmes lettem belé – mert kétségkívül az voltam. És az ilyen és ehhez hasonló megmozdulásai csak még szerelmesebbé tettek.

– Szeretlek! – súgtam szinte a szájába, mikor elszakadtunk egymástól.

– Szeretlek! – mondta ő is, majd újra megcsókolt. – Boldog Karácsonyt! – szúrta még be két csók közé. Az volt. Kétségkívül életem legboldogabb karácsonya.