30. fejezet

Békesség, család és boldogság

Huszonötödikén megérkezett Basi is, akit a Rudolf-szülők kitörő lelkesedéssel fogadtak. Egy idő után. Rudi apukája egy darabig szúrósan méregette a szőke fiút. Alapvetően azzal volt baja, hogy az ő "egyetlen kicsi lányának" barátja van. Az, hogy Seb idősebb, csak olaj volt a tűzre. Aztán amikor kiderült, hogy Basi rajongásig imája a focit, már egyből szent volt a béke, és Rudi apukája hamar szívébe zárta a németet. Ezt Tami kicsit nehezményezte is, mondván "tök mindegy, milyen suttyót hoznék haza, ha szereti a focit, apánál nyert ügye lenne”. Én meg a bátyja csak felnevettünk, az apukájuk pedig mentegetőzni kezdett

– Ez nem így van! Sebastian rendes. – Most már így gondolta. Az eddig eltelt időben a véleménye leheletnyit mást mutatott, de ebbe nem mentünk bele. Tami is örült, hogy Seb kijön az apukájával, Seb is örült, hogy kijön az apósjelölttel. Mi meg Gergővel örültünk, hogy örülnek. Bár Rudi titkon még mindig bízott benne kicsit, hogy hamar véget ér a szerelem a két szőke között, de ezt a világért sem mondta volna. Én tudtam, mert láttam rajta a kezdetek kezdetén, hogy ez túl nagy béka volt neki. De ettől függetlenül szereti a húgát, és akárhogy tagadta Sebit is kezdte megkedvelni. Bár a folyamat még nagyon az elején jár.

A nap nagy részében Tamival segítettünk Eszternek, Gergőék anyukájának mindenféléket sütögetni. Leginkább azért, mert Tamiék és mi is vinni szándékoztunk a süteményekből. Így sütöttünk meg egy nap alatt három újabb tepsi mézeskalácsot, négy adag csokis muffint, sajtos és káposztás pogácsákat töménytelen mennyiségben és islert. Hálás voltam Eszternek, mert legalább egyszerűbb sütiket megtanultam elkészíteni, így tudtam, ezeket akármikor meg tudom majd sütni. Volt egy olyan sejtésem, hogy erre szükség lesz, amint visszaérünk Milánóba.

Rudi és Basi felváltva jöttek süteményt lopni, de annyiszor lettek elküldve, hogy egy idő után megunták, és inkább teljesen belemerültek a nappaliban folytatott beszélgetésbe – ami angolul folyt, ez lévén az egyetlen közös nyelv. Mert bár Rudi apukája tudott németül, Sebi meg olaszul, valaki mindig kimaradt volna a társalgásból.

Csak az ebéddel és a vacsorával szakítottuk meg a süti sütést, hogy szegény férfi-nép se vesszen éhen, mert még a végén föllázadtak és leléptek volna. Bár őszintén, fogalmam sem volt, merre indultak volna december huszonötödikén. Este mindannyian korán mentünk el aludni, mert tudtuk, hogy másnap korán kell kelnünk. Nekem és Gergőnek azért, mert még Milánó előtt terveztünk egy utat Velencére, Bazsiékhoz, Tamiéknak pedig mert kora délután ment a gépük Pestről, amihez ki is kell érniük. Az elmúlt két napban hullott hóban pedig ez igen tág intervallumba tehető időmennyiség.

Huszonhatodikán reggel tehát, míg Gergő pakolt a kocsiba, még utoljára megfuttattam Sheevát a nyíregyházi ház udvarán, majd könnyes búcsút vettünk a Rudolf-szülőktől, Sebiékkel megbeszéltünk, hogy majd harmincegyedikén találkozunk, és elindultunk Velencére. A közel háromórás úton felváltva hallgattuk Gergő és az én kedvenceimet – mivel az ízlésünk igen távol állt egymástól, ezért változatos zene szólt közben. Mikor elhagytuk Pestet, rátértünk a karácsonyi számokra, így a hátul utazó Sheeva és Gergő legnagyobb örömére teli torokból énekeltem (üvöltöttem?), hogy "All I want for Christmast is youuu". Utána megkegyelmeztem nekik, és már Santa Claus is Coming to Town szólt, de ezt sem értékelték – magam sem tudom, miért nem.

Amikor megérkeztünk nagybátyámék háza elé Velencére, kiugrottam a kocsiból, kiengedtem a kutyát, és felrohantam a kapuhoz. Azaz rohantam volna, ha tíz centi hó alatt nincsen tükörjég, amin megcsúszva, levágtam egy tripla leszúrt Rittbergert, majd elegánsan, fenéken landoltam a kapu előtt. Rudi majdnem kiesett a kocsiból úgy röhögött, egyedül a kutyát érdekeltem valamelyest, ő odajött hozzám, és megböködött az orrával, mire vastag bundájába fúrtam az ujjaimat, és megöleltem.

– Gergő, elcseréllek! Mostantól kezdve a kutyáddal vagyok együtt. Őt jobban érdeklem – szóltam neki, megjátszott sértődöttséggel.

– Valójában Sheeva már jobban csíp téged, mint engem. Igazából, engem már le se tojik, szóval valójában nekem lenne okom megsértődni. – Gergő megemelt szemöldökkel nézett rám, majd nagyjából egyszerre törtünk ki nevetésben, amihez Sheeva hangos ugatással csatlakozott.

– Nézd meg, alig teszik be a lábukat Velencére, már tőlük zeng az egész város! – sétált ki a havas ösvényen Bazsi a házból. Egyből felugrottam, és nem foglalkozva azzal, hogy tetőtől talpig havas vagyok, unokabátyám nyakába ugrottam. Gergő arcán széles vigyorral sóhajtott egyet, majd kiszállt a kocsiból, és a csomagtartóból kiemelte a sporttáskát, amiben kettőnk cuccai voltak, illetve a nagy szatyrot, ami tele volt ajándékokkal meg az Eszter hathatós segítségével sütött sütik egy részével. Éltem a gyanúval, hogy nem sokáig lesz tele a sütis doboz.

A kapun belépve Sheeva lelkesen indult el, hogy felfedezze az új, számára egyelőre még ismeretlen környezetet, én pedig Bazsit követve, Rudival a nyomomban besétáltam a házba. Az előszobában lepakoltunk, majd mivel a megolvadt hótól tiszta víz volt a ruhám felballagtam a vendégszobába, hogy ruhát cseréljek. Az egyik vendégszoba a kettő közül, gyakorlatilag olyan volt, mintha az enyém lenne. Kisebb koromban rengetegszer előfordult, hogy a szüleim hosszabb időre mentek el valahova – ingáztak New York, Dubai és Sanghaj között – és ilyenkor többnyire Tomiékhoz passzoltak le. Én pedig szívesen jöttem, mert mi jobb lehet annál, mint hogy az ember lánya a három unokabátyja között tengesse a napjait. Elárulom, semmi.

Megmosolyogtatott a szobában felfüggesztett néhány kép, legjobban az, amelyiken Bazsi és én álltunk, mindketten fülig érő vigyorral, tizenkét-tizenhárom évesen. Unokabátyám bal karja gipszben, mindkettőnk arca és ruhája olajfoltos volt kissé, de ez cseppet sem zavart minket abban, hogy elismerően szemléljük a mellettünk álló, általunk bütykölt Simsont.

A falon lévő képek többségén, vagy nekem, vagy Bazsinak volt valamije bekötve. Felnevettem, ahogy elöntöttek az emlékek. Éppen a másik farmerom húztam magamra, mikor Rudi belépett a szobába, és megszemlélte a képeket.

– Jól látom, hogy nincs egyetlen olyan kép sem, ahogy ne lenne kócos a hajad, és motorolajas a ruhád? – Csak vigyorogva megvontam a vállamat, hagytam, hogy Gergő tovább nézelődjön. – Jézusom. Ezen a képen neked el van törve a karod, és Bazsinak meg… mintha az orra lenne betörve... – Hangjában némi kérdő hangsúly sejlett, kénytelen voltam felnevetni.

– Jól van, na. Balhés gyerek voltam.

– Nem is meséltél még a gyerekkorodról. Mármint, tudom, hogy gokartoztál egy ideig, és táncoltál. Meg hogy Bazsival sülve-főve együtt voltatok, de soha nem sztorizgattál. – Elgondolkoztam, és igazat kellett adnom neki. Aztán eszembe jutott valami.

– Egyezzünk meg abban, hogy ha visszamentünk Milánóba te is, és én is beszámolunk egymásnak minden piszkos gyerekkori csínytevésükről. – ajánlottam üzletet.

– Azt hiszem, te fogsz többet mesélni, de jól van, legyen. – Puszit nyomott a számra, majd kézen fogott, és lehúzott a nappaliba, ahol már az egész családom ott csoportosult. Mindhárom unokabátyám mellett ott ült a barátnője is, Levi párjának, Erinek, pedig gyanúsan gömbölyödött a pocakja. Flóra kitörő lelkesedéssel üdvözölt, és miközben megölelt halkan odasúgtam neki, hogy szilveszterre ne csináljon programot. Kimi azt mondta, hogy hívhatok, akit akarok, hát én éltem a lehetőséggel.

A nagynénémmel, Évivel kipakoltunk tányérokra mindenféle sütikből, mialatt az öt fiú – igen, öten szükségeltettek ahhoz, hogy kitalálják, a karácsonyfán melyik égő égett ki. Tíz perc szenvedés után sikerrel jártak, és a fenyőfa fényei bevilágították a nappalit, úgyhogy elkezdtük átadogatni az ajándékainkat egymásnak. Éppen Flórának nyújtottam át a karácsonyi papírba csomagolt Barcelonás pulcsit, amikor a lány halkat sikkantott.

– Gyűrű! – Elmosolyodtam, a mögöttem álló Gergő pedig halkan felnevetett. – Mikor? Hol? Hogyan? Várj! Kitalálom. Amikor legutóbb találkoztunk még nem volt, ebben biztos vagyok. Vagy igen? Nem, biztos nem volt. – Annyira mókás volt, ahogy Flóra megszólalni sem hagyott.– Jajj, egyébként gratulálok, de mesélj!

– Kicsim! – ölelte át hátulról Bazsi. Annyira boldog voltam, hogy helyén van az élete, hogy örül, hogy szeret, és hogy viszontszeretik. Tudtam, hogy Flóra miatt semmi hülyeségbe nem fog belemenni, mert túl sokat jelent számára. Annyira látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és egyszerűen annyira passzoltak egymáshoz, amilyet nem lehet megalkotni. Ők együtt voltak a tökéletes pár, és ebben a gondolatomban az apró kis piszkálódások, az egymásra vetett szerelmes pillantások csak még biztosabbá tettek. – Talán ha hagynád szóhoz jutni Regit! – Csak elnevettem magamat, majd beszámoltam neki a lánykérés minden mozzanatáról. Komolyan mondom, ő lelkesebb volt, mint én. Na, jó, azt azért nem.

Ilyen karácsonyról álmodtam világéletemben. Magam mellett azzal, akibe a fejem búbjától a lábujjam hegyéig szerelmes vagyok, körülöttem a teljes családommal, békességben és boldogságban. Nem kellett volna semmi ajándékot venniük, mert ez az egész felért a legszebb ajándékkal, amit valaha kaptam. Rendben, talán ha a Ruditól kapott gyűrűt kivesszük a felsorolásból.

Másnap reggel kimentünk a tóra korizni, ahogy gyerekkorunkban is szinte a tél minden napján. Gergő csak külső szemlélőként figyelte, ahogy egymást kergetjük a jégen, mivel a csapat nem engedi se korizni, se síelni se semmi egyéb "veszélyes" sportot űzni. Így viszont Rudit meg tudtuk tenni bírónak, mert Bazsival amióta az eszünket tudjuk, versenyzünk. Teljesen mindegy, miről van szó, mert mindenből versenyt csinálunk a mai napig. Úgyhogy egy adott területet kijelöltünk, és azon körbe kellett korizunk, hogy megtudjuk ki a gyorsabb. Természetesen, amikor ő nyert, nekem voltak fenntartásaim a győzelmével kapcsolatban, fordított esetben neki. Gergő pedig volt annyira bölcs, hogy pártatlan maradjon a vitánkba. Flóra az elején nem, aztán amikor harmadszorra estünk egymásnak Bazsival, már ő is belátta, hogy kár beleszólnia.

Amikor épp rettentően haragudtam Balázsra, amiért "csalással nyert" magammal vittem Flórát egy körre, hogy ismertessem vele a szilveszter részleteit. Abban maradtunk, hogy harmincadikán érkeznek majd hozzánk, és harmincegyedikén megyünk majd Genfbe Kimiékhez.

– De ugye nem fogunk zavarni? – kérdezte, mire felnevettem.

– Basi elmondása szerint Kimit elég ritkán fogjuk látni ellenben rengeteg olyan ember lesz, akit még csak látásból sem ismerünk, nem hogy mi, de Sebastian sem. – Erre már Flóra is elnevette magát, és így koriztunk vissza a parton álló két fiúhoz. Jó hangulatban telt el a délelőtt, délután pedig összepakoltunk, és autóba ülve elindultunk vissza Milánóba, hogy felkészüljünk a srácok másnapi fogadására.