Mindig téged választanálak

időpont: 2015. szeptember

helyszín: Monza, Olaszország

elbeszélő: Rudolf Tamara Arianna

Sebastian és köztem az egész hétvége puskaporos hangulatban telt, ami végül vasárnap délelőtt csúcsosodott ki. Nem akartam vele összeveszni, főleg nem úgy, hogy tudtam, ha Gergő megtudja, hogy veszekedtünk, akkor darabokban szolgáltatja vissza a németet. De mégis, az indulataim vezényeltek, és nem tudtam uralkodni magamon. Nyáron minden annyira rózsaszínen indult, és annyira boldog voltam. De belegondoltam abba, hogy ha nekem elkezdődik a suli, és ő elmegy Ázsiába, kizárt, hogy mi találkozni tudunk. Emellett a hülye kifogásaiba is kezdtem belefáradni. Mindig jött valami hatalmas méreteket öltő baromsággal, hogy miért nem illünk össze.

– Mimi! – Ő adta a becenevet még Angliában, és csak ő hívott így. Mindig úgy mondta ki, mint valami féltve őrzött kis titkot. A mi közös titkunkat. – Ez az egész őrület, a legjobb dolog, ami valaha történt velem, de…

– De mi? – Untam már az állandó "de"-ket. Mindig volt de. Mindig, minden szép mondat után jött egy ellenérv. És kezdtem belefáradni Sebastian meggyőzésébe. – Nehéz lenne egyszer csak a jóra koncentrálni?

– Ez nem ilyen egyszerű! – Úgy felelt, mintha ő lenne a sértett fél, pedig egyes egyedül nekem volt okom arra, hogy kiakadjak. Utáltam, amikor ilyen. Amikor előadja, hogy milyen nehéz neki.

– Akkor magyarázd el! Bár igaz is, a "hatalmas" korkülönbség miatt nem érthetem meg a nagy, és bölcs Sebastian Vettel problémáit! – Ez a téma már mindennapos vendég volt nálunk. Minden egyes alkalommal ő hozta fel, és már hihetetlenül elegem volt belőle.

– Mimi, ne forgasd ki a szavaimat! – Kiabált. Nemes egyszerűséggel rám kiabált, és ez visszarántott a valóságba. Mi az ördögöt művelünk mi? – kérdeztem magamtól, de azért tovább folytattam.

– Te jössz mindig ezzel, Seb! Próbállak meggyőzni, hogy nem számít, de mintha a falnak beszélnék. Szeretlek, de nekem ez sok! – mondtam neki, mert így éreztem. A vele töltött percek életem legjobb és egyben legrosszabb pillanatai voltak. Soha olyan boldog nem voltam még, mint amióta együtt jártunk, de a vitáink érzelmileg annyira kimerítettek, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy vajon megéri-e?

– Persze, sok, de azért, amikor találkozni lenne alkalmunk, nem vagy hajlandó eljönni! – Ez fájt. Mélységesen bántott az, amit mond, mert igazságtalannak tartottam. Lehunytam a szemem, és elszámoltam ötig magamban, de kikívánkozott belőlem a véleményem.

– Még jó, hogy nem vagyok hajlandó elmenni veled másfél hétnyi együttlét után Heppenheimbe a családodhoz. Mellesleg te sem arról vagy híres, hogy a barátnődet helyezd előtérbe. – Ez a vita túlnőtt rajtunk. Már nem a problémáink megoldásával voltunk elfoglalva, hanem azzal, hogy a másikat bántsuk. És mivel nagyon hamar megnyíltunk egymásnak pontosan tudtuk, mi a másik gyenge pontja, és tökéletes támadásokat vezettünk. – Ha jól emlékszem, felajánlottam, hogy menjünk el Magyarországra, hogy ne kelljen Gergővel is harcolni, de te kötötted az ebet a karóhoz, hogy de igenis Heppenheimbe látogassunk. Svájcba is gond nélkül elmentem volna veled, de nem tartottam bölcs dolognak ennyi idő után a családodhoz menni. De te csak azért is erőltetted, mondván, milyen régen találkoztál velük, és neked ők mindennél fontosabbak. Elárulok egy titkot, Sebastian. A bátyám a mindenem. Mégis, ha választás elé állított volna, hogy ő vagy te, gond nélkül téged választanálak. Te megtennéd ugyanezt? – A reakciójából már tudtam a választ, és legbelül összetörtem. Nem válaszolt semmit csak nézett maga elé. – Akkor ezt kár erőltetni – súgtam magam elé, majd mielőtt bármit is szólhatott volna feltéptem az ajtót, és kiviharzottam rajta. Érzékeltem ugyan, hogy a home-ban ott ülnek Gergőék is már, de nem túlzottan érdekelt, mentem tovább, isten tudja, hogy hova. Egy számomra szimpatikus, csöndes helyen aztán letelepedtem, és kitört belőlem a sírás. Már megbántam, hogy felemlegettem Sebnek ezt az egész dolgot, de valamivel muszáj volt reagálnom arra, amit ő mondott nekem. Igazságtalannak tartottam, bár ettől függetlenül bűntudatom volt.

– Hé! – A hangra felkaptam a fejem és meglepődtem. Sok mindenkire számítottam, hogy esetleg utánam jön majd, de Kimi Raikkönen semmiképpen sem volt közöttük.

– Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem szipogva, mire a finn csak elmosolyodott, majd leült mellém a fal tövébe.

– Sebas a barátom, és szinte biztos voltam benne, hogy el fogja szúrni a kapcsolatát. – Keserűen felnevettem.

– Kicsit több bizalmat is szavazhattál volna nekünk – mondtam oldalra fordítva a fejemet, hogy figyeljek a reakciójára. A homlokát ráncolva, próbálta megérteni, mire gondolok. – Egy kapcsolat mindig két emberen áll – folytattam, mire elmosolyodott.

– Ez a szerencsétlen megfogta az Isten lábát veled. – Ismét felnevettem, megint csak minden jóérzés nélkül.

– Ezt vajon ő is tudja? – kérdeztem szarkasztikusan. Kimi nevetése annyiban különbözött az enyémtől, hogy ez tényleg őszinte volt.

– Akármit csinált is, tudja, hogy hülye volt. A bátyáddal is össze akarta már veretni magát.

– De ugye…? – kezdtem bele, mire a finn elmosolyodott.

– Nem, nem bántotta. De szerintem Sebas önként sétált volna a pofonért. – Először, amióta eljöttem a home-ból őszintén elmosolyodtam. Ismertem annyira Seb természetét, hogy tudjam, mennyire eszi magát a vitánk miatt. Legalább annyira, mint én, ha nem jobban. – Mi lenne, ha visszamennénk? – kérdezte Kimi mire bólintottam. Fölpattant mellőlem, majd a kezét nyújtotta, és felhúzott.

– Köszönöm. – Hálásan pislogtam fel rá, amit csak egy vállrándítással és egy mosollyal intézett. Ez Kimi-nyelven annyit jelentett „nem tesz semmit”.

A home-ban megkaptam magam mellé bébicsősznek Jaimét és Jasmine-t, akik bár nagyon kedvesek voltak, mégsem volt az igazi. Beszélni akartam Sebbel, még ha tudtam is, hogy ez a futam előtt ez nem a legszerencsésebb. Mással nem igazán akartam csevegni a vitánkról, mert úgy gondoltam, ez kizárólag kettőnkre tartozik. Vagy meg tudjuk oldani ketten, vagy nem. Más nem tud segíteni benne.

A futam előtt befutott Regi is, és pár szó után ment is tovább. Láttam rajta, hogy nem hiszi el, hogy jól vagyok, de ismert már annyira, hogy tudja, úgysem húzza ki belőlem. Jaime is felpattant, és tudtam, hogy Sebhez mennek. Hatalmas erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekébe, hogy ne ugorjak fel, és rohanjak utánuk, és mondjam el a németemnek milliószor, hogy sajnálom. De tudtam, hogy ennyivel nem intézhetnénk el, többre meg nem nagyon lett volna időnk.

Regi meggyőzött arról, hogy menjek át a Ferrarihoz, mert ott legalább társaságba lennék. Vitatkozni akartam vele, de rájöttem, hogy akármilyen jó érveim is vannak, vele szemben az esélytelenek nyugalmával indulok, így belementem. A gyomrom egészen picire zsugorodott, mialatt az olasz istálló home-jához sétáltunk. Szerettem a bátyámat, és nem akartam elveszíteni, de ugyanakkor, ha képtelen Sebi elfogadására, hajlandó lettem volna meghozni a döntést. A szívem szakadt volna bele, de meghoztam volna. Amikor beértünk egyből megpillantottam a bátyám, ahogy a csapattársával beszélget valamiről, és láthatóan nem volt túl lelkes. Ahogy észrevett, halványan elmosolyodott, majd felállt. Bár tudtam, hogy ez nem volt az igazi, őt annyira jellemző mosoly, tisztában voltam vele, hogy őszinte, mert a szeme is vele mosolygott.

Ahogy odaértünk az asztalhoz a bátyám esetlenül átölelt, és tudtam, hogy innentől kezdve minden rendben lesz. Megbeszéltük a dolgot, és a futamot már a Ferrari lelátójára néztük. Végig keresztbe font ujjakkal szurkoltam Sebiért, de ismertem őt, nem csak, mint embert, de mint versenyzőt is, és tudtam, hogy az apró hibák, amiket elkövetett nem azért voltak, mert az autó beállításai nem jók. Hanem mert nem figyel, nem koncentrál, fejben teljesen máshol jár. A szívbaj jött rám, amikor kisodródott és a kavicságyban maradt. Láttam rajta, hogy őt is bosszantja a dolog, és szívem szerint azonnal utána rohantam volna, de tudtam, hogy most bármennyire utálja is, millió kört kell futnia Brittával.

A futam – Regi legnagyobb örömére – Ferrari kettős győzelemmel végződött, ám meg sem vártam a díjátadót, vágtattam Sebhez a RedBull home-jába. Halkan nyitottam be a német kuckójába, nem akartam zavarni. A kanapéján ült, arcát a kezébe temetve.

– Ne most, Tommi! – elmosolyodtam azon, hogy azt gondolta, az edző vagyok.

– Ha gondolod, visszajöhetek később – mondtam halkan, mire egyből felkapta a fejét és felugrott. A szikrázóan kék szemei, amiket annyira szerettem, mosolyogtak.

– Ne menj el! – kért, és tudtam, ez nem csak arra vonatkozik, hogy most ne menjek el. Hanem hogy ne lépjek ki az életéből. – Szeretlek, és szükségem van rád. Sajnálom! – mondta, és lassan sétált felém. Ahogy elém ért kezét az arcomra simította.

– Seb, ezt nem szabad folytatnunk. Nem vagdoshatunk hülyeségeket egymás fejéhez, mert látod mi lesz a vége. Nem bánthatjuk egymást többet. Nem, mert belerokkanunk. Sajnálom, nekem sem kellett volna belemennem ebbe az egészbe, de… – Nem felelt, csak bólintott. – Ígérd meg, hogy nem lesz több ilyen. Nem lesznek számonkérések. Kérlek!

– Ígérem, Mimi. És csak hogy tudd, mindig téged választanálak. Akárkivel szemben. – Őszintén elmosolyodtam, és lábujjhegyre állva apró csókot nyomtam a szájára. A világ rendje újra a helyére állt.