Magas barna srác...

időpont: 2008. május

helyszín: Velence, Magyarország

elbeszélő: Pintér Regina

Ajánlott zene: The Offspring - You're gonna go far kid

Bazsival sétáltunk a suli folyosóján felszabadultan attól, hogy végre vége a dupla mateknak. Bár unokabátyám szerette a tárgyat, dupla dózisban még neki is sok volt. Itt-ott baráti társaságok beszélgettek, nevetgéltek, csoportokba tömörülve. Voltak, akik a füzetüket tartották maguk elé és a tanagyagot próbálták memorizálni az óra kezdetére. Mi azon szerencsések közé tartoztunk, akik aznap korán szabadultak. Bár ennek ára volt, hiszen a két matekóra előtt volt két nyelvóránk, egy bioszunk és egy fizikánk. Feleltetések és számonkérések minden órán, pokoli nap volt ez, és teljesen lepusztította az agyamat, így megrekedtem egy négyéves értelmiségi és kommunikációs szintjén.

Valószínűleg ha kettővel több ép agysejtem van, fel sem veszem a "Helló cica" beszólást a hátam mögül. Valószínűleg ha kettővel több agysejtje van, nem fogja meg a seggemet. Lendületből fordultam hátra és vertem egyet a képébe ököllel. A reccsenő csont, a fájdalmas jajdulás, és az orrából útnak induló vércsík engem igazolt – sikeresen eltörtem az orrát. Touché.

– Nem emlékszem, hogy kértelek volna arra, hogy fogdosd a seggem – sziszegtem a srácnak. A srácnak, aki másfél fejjel magasabb és két szekrényajtóval szélesebb volt nálam. Annak az egynek voltam biztos tudatában, hogy IQ-ban magasan verem.

– Te letapiztad az unokahúgom? – Szinte megfeledkeztem arról, hogy Bazsi is mellettem állt, amikor az eset történt, és hallva a részleteket feltétlenül bele kellett avatkoznia. Minden bizonnyal nem bírt volna ki egy napot balhé nélkül, meg egyébként is, tudta, unatkoznék egyedül az igazgatóiban.

A következő dolog, amit észleltem az volt, hogy unokabátyám beletérdel a magas szőke gyomrába, majd a fejét beleveri az ablakpárkányba. Első ránézésre nehezen tudtam eldönteni, hogy ez beleesik-e a súlyos testi sértés kategóriába vagy még nem. Meggyőztem magamat, hogy még éppen nem.

– Pintér! – Az ügyeletes tanár hangja mennydörgött végig a folyosón, mire Bazsival mindketten odakaptuk a fejünket.

– Melyik? – kérdeztem angyalian vigyorogva.

– Mindkettő. Az igazgatóiba! Most! – Bazsi egy vállrándítással elengedte a szőkét, aki a fal mellett a földre rogyott, mi pedig elindultunk a földszintre az igazgatóhoz.

Gyakorlatilag mindennapos vendégek voltunk az irodájában, így otthonosan mozogtunk. Bazsi az egyik, én pedig a másik fotelba ültünk le, az igazgató pedig kérdőn emelte ránk a tekintetét.

– Üdv! – vigyorogtam az igazgatóra, miközben intettem egyet. A kezemmel, amin helyenként ott volt a szőke srác orrából eleredő vér.

– Mit csináltak már megint? – kérdezte sóhajtva az asztala mögül.

– Valami nagydarab szőke letapizott, bevertem az orrát, Bazsi meg tisztára mosta az erkölcseimet és dicső hírnevemet – feleltem.

– Ugyan már Pintér, magának olyan már rég nincs. – Az igazgató csak legyintett, mire ismét elvigyorodtam. Bírtam az öreget, helyén kezelte az állandó összezörrenéseinket a… nos, az iskola összes többi tanulójával. Az első pár alkalommal, a tanév elején még próbált megnevelni minket, aztán rájött, hogy itt valami gyárilag hibás, és tovább nem próbálkozott vele. Ameddig egy betörött orrnál több sérülést nem nagyon okoztunk, nem szólt semmit. Persze a szokásos figyelmeztetés most sem maradhatott el.

– Ellenőrző? – fordult ezúttal Bazsihoz.

– Magánál – vigyorgott unokabátyám, mire felnevettem. Az igazgatótól kaptam egy szúrós pillantást majd intett, hogy menjünk, isten hírével. Felálltam a fotelből, vállamra vettem a lábamhoz dobott táskát, majd Bazsival az oldalamon kisétáltam.

Hálát adtam az égnek, hogy a szüleim épp valahol az Emirátusokban üzleteltek, mert így legalább elkerülhettem a letolást első ízben. Gyakorlatilag másodikban is, mert mire hazajönnek az évnek is vége. Ilyenkor Tomiéknál tengettem a napjaimat, és ő sokkal lazábban kezelte az efféle dolgaimat, mint a szüleim. Végtére is, Tominak volt gyakorlata a dologban – felnevelt már két fiút, bár kétségkívül Bazsi volt a legnehezebb eset a három közül, velem kiegészülve meg főleg, de nagybátyám hősiesen tűrt.

Ahogy hazaértünk ledobtuk az előszobában a táskánkat és beözönlöttünk a konyhába. Elújságoltuk Tominak a nagy hírt, hogy mi történt ma, és a szeme sem rezzent. Határozottan fejlődött, pedig nem könnyítettük meg a dolgát – egyre meredekebb dolgokkal jöttünk.

– Szobafogságot kellene adnom nektek. De… úgyis kiszöknétek, nincs igazam? Tudjátok mit, menjetek, ne is lássalak! – vigyorogva kaptunk fel egy-egy almát, és vonultunk át a garázsba, ahol ott lebzselt már Dávid és Levi a haverjaikkal.

– Halihó, srácok! – kiáltottam nekik az ajtóból, majd megpillantva az általuk körülállt BMW-t egyből odarohantam. – Azta’! Ez gyönyörű!  Melyikőtöké? – kérdeztem körbenézve a srácokon. A három tagból álló "Merci-fanklubot" kihúztam a listáról, mert kizártnak tartottam, hogy lecseréljék a hőn imádott márkát. Márk alapvetően motoros volt, Andrisnak Mazdája volt, így maradt a kocsi elejénél álló fiú, akit még nem láttam közöttünk. Minden bizonnyal megjegyeztem volna, mert az a típusú srác volt, akit az ember nem felejt el egykönnyen. Pimasz mosoly, zöld szemek, és enyhén hosszú, világosbarna haj, épp csak annyira, hogy egy kicsit a szemébe lógjon.

– Az enyém – mondta, bár teljesen fölösleges volt, magamtól is rájöttem. Odaugrottam a kocsi elejéhez és szemrevételeztem azt, amit a motorháztető rejtett. – Tudod is, mit nézel? – kérdezte a srác, mire csak egy lenéző pillantást kapott, és végigmutogattam a fontosabb részeit a kocsinak, kiegészítve az alkatrészek főbb tulajdonságával és funkciójával is. – Eljössz egy körre? – kérdezte egy elismerő pillantást követően, miközben már nyitotta a vezetőülés felőli ajtót.

– Naná! – beugrottam az anyósülésre, nem törődve Dávid rosszalló pillantásaival, vagy Levi tiltó szavával. A mellettem ülő srác felbőgette a motort, majd kigurult a garázsból Velence utcáira. Kiköszöntünk kicsit az autópályára, hogy megmutassa, mit is tud a kicsike, gyönyörűen zúgott a motorja, és mesésen szelte az utat. Szerelmes lettem a kocsiba, és egy kicsit talán a gazdájába is.

Egy lehajtón lementünk az autópályáról és egy nagyjából Isten háta mögötti pihenőben álltunk meg, de nem bántam. Tetszett a srác, nagyon is és valószínűleg a világ végére is elszöktem volna vele és a kocsijával.

– Nagyon bejön a kocsid! – mondtam neki hatalmas lelkesedéssel a hangomban.

– Na és én? – kérdezte, miközben kihúzta a kulcsot a gyújtásból. Szemtelen vigyor ült az arcán, úgyhogy én is elmosolyodtam.

– Te még jobban.

– Ezt örömmel hallom. Martin vagyok – hajolt közelebb a sebváltó felett.

– Én Gina – mondtam alig hallhatóan, mikor a szám már csak centikre volt egymástól. Áthidalta a kettőnk közti távolságot, és mohón az ajkaimra tapadt. Istenien csókolt, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ilyen külső mellett volt alkalma tökélyre fejleszteni. Karjaim önkéntelenül is a nyak köré fonódtak, kezemet pedig a hajába túrtam. Erre az volt a reakciója, hogy a combom alá nyúlva áthúzott az ölébe. Bár a kormány a hátamba fúródott, kényelmesebb volt, mint a sebváltón áthajolva.

Időnként áttért a nyakam puszilgatására, de mindig visszatalált a számhoz. A telefonom ütemes rezgése szakított ki minket addigi cselekedetünkből. A kijelzőn Dávid neve állt, és anélkül, hogy fölvettem volna, tudtam mit akar, és nem voltam kíváncsi rá. Kicsit a hócipőm tele volt mindennel. El akartam menekülni a világ, a problémák elől. Kinyomtam a hívást és pötyögtem egy SMS-t Ádámnak, hogy rosszul lettem, és muszáj kihagynom a mai edzést. Tudtam, hogy egy edzés nem a világ vége, és annyi erőt és energiát feccöltem bele az elmúlt hónapokban, hogy elfelejtettem élni az életemet. Sok volt már kicsit a tánc is, az is, hogy a szüleimet szökő-évente egyszer látom, hogy én vagyok a "balhés lány". Hiányzott a papám és hiányzott a gokartozás, meg a versenyzés. Ezekre a gondolatokra kicsit elszomorodtam, és ez Martinnak is feltűnt.

– Baj van? – kérdezte kisimítva egy a copfomból kiszabadult szőke tincset az arcomból.

– Nem, csak… – De itt elakadtam. Felnéztem a zöld szemekbe, amelyek kíváncsiságról árulkodtak, úgyhogy belekezdtem az egész történetem elmesélésébe. Martin végig a hátamat cirógatta, egyszer sem szakított félbe, de végig figyelt. Mire befejeztem, már alkonyodott, de sokkal jobban éreztem magam, mint mikor elindultunk a nyomottság eltűnt belőlem.

Így történt az, hogy bár csak egy kis szórakozást akartam az életembe csábítani Martin személyében, mégis közel engedtem magamhoz. Meghallgatott, nem ítélkezett, és ezzel olyannyira belopta magát a szívembe, hogy nagyon sok mindenre hajlandó lettem volna érte.

Amikor visszaértünk nagybátyámék házához, már csak a három unokabátyám ült a garázs előtti beton placcon. Dávid, ahogy meglátta a BMW-t felpattant, és elindult felénk.

– Jobb, ha nem jössz be – mondtam a fiúnak. – Köszönök mindent!– Arcomon hálás mosollyal egy puszit nyomtam az arcára, egészen közel a szájához, amin elvigyorodott.

– Nem tesz semmit. – Bár a már megszokott szemtelen mosoly most is az arcán ült, de tudtam, szavai őszinték. – Látlak még? – kérdezte.

– Ó, abban egészen biztos lehetsz – feleltem, majd kiszálltam a kocsiból, és egy utolsót intve az unokatesóimhoz sétáltam.

– Nem akarok balhét – mondtam Dávidnak. Fáradt voltam, és bár kevésbé meggyötört, mint korábban, de nem volt szükségem Dávid fejmosására. – Tudom, mikor mit csinálok, nincs szükségem kioktatásra. Tudom, hogy csak jót akarsz, de akkor sem. Erre szükségem volt, akár elítéled, akár nem. Martint pedig ne bántsátok, mert semmi nem történt. – Dávid is tisztában volt vele, hogy a csók nálam a semmi kategóriába esik. Sok barátom volt, és még több olyan fiú, akivel csókolóztam, és tudták, hogy meg tudom védeni magam. Ezért nem értettem a hirtelen jövő pánikot.

– Ez egy szemét! – fakadt ki Dávid. Elmosolyodtam. Jöhettem volna azzal, hogy akkor miért hívta ide, de inkább megráztam a fejem.

– Nem, nem az – mondtam, és továbbsétáltam Bazsi felé. Kezemet nyújtva felhúztam a földről. Vigyorogva lépett mellém, és még be sem értünk a házba, már faggatni kezdett.

– Na, megvolt a szépfiú? – Csak vigyorogva a vállába bokszoltam, majd elmentem a konyhába tányérokért, hogy Bazsi segítségével megterítsek a vacsorához. Tudtam, hogy ha más nem is lesz belőle, egy barátra szert tettem Martin személyében.