Boldog

időpont: 2015. szeptember

helyszín: Monza, Olaszország

elbeszélő: Rudolf Gergely

Ajánlott zene: Mika - Happy ending

A Regivel folytatott beszélgetés felébresztette bennem a remény halvány szikráját, amikor pedig megláttam a húgomat, elkezdtem bízni abban, hogy a kapcsolatunk talán még nem veszett el. Mikor megöleltem, és ő visszaölelt kicsit megkönnyebbültem, bár tudtam, a neheze még hátra van.

– Sajnálom! – Bár tényleg így gondoltam, soha az életben nem esett még ennyire nehezemre kimondani ezt a szót. Mindig is nehezen ismertem be, ha hibázom, és sokkal jobban szerettem a szőnyeg alá söpörve elfelejteni a problémákat, mint átbeszélni. De ez itt olyan méreteket öltött, amit már nem lehetett megkerülni. – Egy ügyeletes hatökör voltam – mondtam a húgom szemébe nézem, mire ő csak elmosolyodott. Regi és Alex úgy tűntek el, mint akiket a föld nyelt el, így kettesben maradtunk Tamival.

– Mi lenne, ha elmennénk sétálni? – kérdezte, mire csak egy bólintással válaszoltam. Sok megbeszélnivalónk volt, és nem szerettem volna, ha bárki is végig hallja az egészet. Rajtunk kívül senki másra nem tartozott.

– Figyelj, én… – Egyszerre kezdtünk bele a mondókánkba, amin mindketten jót mosolyogtunk. – Kezd te! – kértem, mire bólintott.

– Belátom, én is hibás vagyok. Nem kellett volna eddig húznom ezt az egészet, de ezen már változtatni nem tudok. Néhány dologra nem úgy reagáltam, ahogy kellett volna, ez meglehet, de esélyt sem adtál arra, hogy elmondjam az egészet. Nem akarom rád kenni, mert ugyanúgy én is benne vagyok, csak azt akarom, hogy tudd, mindennek van magyarázata, és szeretném, ha tudnád őket. – El kellett ismernem, hogy igaza van. Sőt, igazság szerint bármennyire szíven ütött is a dolog, én jobban hibás voltam, mint ő. Túlreagáltam az egészet.

– Amikor Velencén találkoztunk először, rengeteget beszélgettünk. Elmondta, mennyire maga alatt van Hanna miatt, én pedig meséltem neki Bálintról, és arról, mennyire kihatással volt a későbbi életemre. Telefonszámot cseréltünk, és még aznap, hogy hazamentünk hívott. Több mint egy órát beszéltünk telefonon. Az SMS-váltásaink rendszeressé váltak, beszámoltunk egymásnak mindenről, ami velünk történt. Soha nem fogytunk ki a témákból, mindig volt miről beszélnünk. És függetlenül attól, hogy ilyen szintű napi kapcsolatot ápoltunk, elkezdett hiányozni. Meséltem neki arról, hogy megyek Angliába három hétre Laurához, és lecsapott az alkalomra, és megkérdezte, mi lenne, ha találkoznánk. – A figyelmemet nem tudta elkerülni azt, hogy mennyire lelkes, amikor a németről beszél, mégis próbál úgy beszélni, hogy ne süssön róla,  mennyire imádja a srácot. És ekkor értettem meg. Tehetek vagy mondhatok bármit, Sebastain akkor is az életében marad. A kérdés immár csak az volt, hogy engedem neki, hogy a könnyebb utat válassza, vagy rákényszerítem a nehezebbre. Nem akartam őt szenvedni látni! Nem, mert azzal sutba dobtam volna a magamnak tett ígéretemet. Hogy nem hagyom, hogy bárki bántsa. És hogyan védhetném meg másoktól, amikor magamtól sem tudom.

– Mara! – szóltam közbe halkan a monológjába. Szívesen hallgattam volna tovább is, de azt akartam, hogy tudja, azt, amire rájöttem.

– Hatéves korom óta nem hívtál így! – szólt meglepődve, de ugyanakkor mosolyogva. A mai napig emlékszem arra, ahogy a hatéves, pöttöm szőke kislány odaáll elém, és kijelenti, hogy ő mostantól már nem gyerek, hanem iskolás nagylány, és ezért nem hívhatom őt Marának. Természetesen nem mertem vitatkozni vele, hanem átszoktattam magamat a Tamira.

– Ha gondolod, visszatérhetünk rá. Nekem te mindig Mara maradsz. – A húgom csak elnevette magát, majd kérdőn nézett rám. Várta, hogy megindokoljam, miért szakítottam félbe a mondandóját. – Tudod, azt hiszem az első pillanattól kezdve tudtam, hogy szereted Sebastiant. – Nem mondta, mégis tudtam, hogy így van. – És talán éppen ezért elleneztem annyira. Féltem, hogy ha ez komoly, márpedig mindenképp az kell, hogy legyen, akkor elveszítelek. Hogy a német fogja betölteni a szívedben az első helyet, és kívül rekedek az életedből. – Csak elkezdenem volt nehéz, onnantól kezdve már minden jött, szinte magától. Bár kicsit ugyan nevetségesnek éreztem magamat, de mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy a kapcsolatom a húgommal ugyanolyan legyen, mint régen.

– Gergő! Egy valamit jegyezz meg nagyon jól. Attól, mert őt is szeretem, téged nem szeretlek kevésbé. A szívemben van hely mindkettőtök számára, és ami azt illeti, mindennél jobban vágyom arra, hogy mindketten részesei legyetek az életemnek. Szóval felejtsd el azt a hülyeséget, hogy Sebi miatt kiszorulsz az életemből. Ameddig te mellettem akarsz lenni, addig mindig szívesen várlak, történjen bármi. – Szavai őszinte mosolyt csaltak az arcomra, és szorosan magamhoz öleltem. A hajába motyogtam egy hálás köszönöm-öt, amiért elfogadja, hogy időnként mekkora barom tudok lenni.

– Azt akarom, hogy boldog legyél, kicsi Mara. – Az arcára újból mosoly telepedett, és izgatottan kezdte el mesélni az egész Sebastiannal való kapcsolatát. És ami azt illeti, egy cseppet sem zavart, sőt, kíváncsi voltam rá. Örültem, hogy végre újra teljes mértékig boldognak látom.