Benzingőz kábulatában

időpont: 2010. június

helyszín: Velence, Magyarország

elbeszélő: Pintér Balázs

Ajánlott zene: 8 Ball - Hands in the air

Bár még lett volna két órám, minden gond nélkül sétáltam ki az iskola kapuján, és pacsiztam le az ott rám váró Misivel és a haveri körével. A sleppjét nem igazán bírtam, de Misit rendes srácnak tartottam, igazi vezéralkatnak, követendő példának. Mindenben hasonlítani akartam rá, egy az egyben olyan akartam lenni, mint ő. Azt akartam, hogy nekem is legyenek követőim, akik elég ostobák ahhoz, hogy azt csinálják, amit mondok, de elég értelmesek ahhoz, hogy végrehajtsák a feladatot. Misi példáján felbuzdulva nekem is hetente volt új nőm, épp egy szőke csaj befűzése volt napirenden.

– Mi a mai program? – kérdeztem Misit, elvéve tőle a felém nyújtott, frissen nyitott sörösüveget.

– Kocsikázunk kicsit, illetve szerzünk egy verdát, mert este Sukoró és Pákozd között lesz egy gyorsulási. – Ez volt a bevett szokás. Misit mindig leinformálták, ha a közelben illegális autóverseny volt készülőben, ő pedig leadta a drótot nekünk, hogy készüljünk.

– Mit találtál mára? – érdeklődtem, mire csak biccentette egyet a kocsija felé, jelezve, hogy szálljak be, és megmutatja. Előre ültem be, a barna hajú srác mellé, ami az egyik tagnap nem igazán tetszett.

– Kuss! – szólt rá Misi, mire a bamba szőke bevágódott hátulra, és elindultunk. Nem mentünk sokat, körülbelül öt perc lehetett, az egyik városi hivatalépület előtt álltunk meg. Misi a parkolóban álló Nissan Skyline-ra mutatott. Alapvetően nem volt túl feltűnő kocsi, viszont a mi célunknak pont megfelelt, pláne ha a hátralévő pár órában kicsit belenyúlunk. Biccentettem a mellettem ülőnek, majd kipattantam a kocsiból, és elindultam a hófehér japán csoda felé. Halvány fél mosollyal konstatáltam, hogy a tulaj elfelejtette – vagy szándékosan tette – mindenesetre nem nyomta be a kocsi riasztóját, így nevetségesen egyszerű dolgom volt a kocsi felnyomásával és beindításával. Illő lett volna otthagynom egy cetlit, hogy "kösz haver, a kocsit majd hozzuk", de soha nem érdekeltek a formaságok.

Felpörgettem a motort, majd elindultam Misi Mazdája után. Fogalmam sem volt arról, hogy honnan akasztotta le a kocsit húsz évesen, de nem is érdekelt a története. Úgy voltam vele, minél kevesebbet tudok, annál jobb. Tudtam, hogy amit csinálunk az rossz, hogy nem helyénvaló. Mégis, az adrenalin, ami minden egyes alkalommal elöntött, valahányszor a lebukás kockázatát vállalva felnyomtam egy kocsit, függővé tett. És egyébként is, tudtam, ez az ára annak, hogy Misivel lóghassak, és ezáltal versenyezhessek.

Misi saját bejáratú kis szerelőműhelyébe vezetett az utunk, ahol a Nissannal beálltam a garázsba. Zárt ajtók mögött kezdtük meg a kocsi megbütykölését. Kezdésnek átfújtuk feketére, hogy ne keltsünk akkora feltűnést vele, míg Sukoróra érünk. A srácok kicsit belebütyköltek a motorba is, addig Mis vázolta a tervet estére.

– Az erdőben lesz az egész buli. Lesz egy gyorsulási verseny, egyenesen, ott valamelyik töketlen alá berakom a Mazdát, hadd legyen gyereknap neki. Az erdei utakon pedig lesznek néhány körös egymás elleni versenyek. Elindulsz rajta, a kezdőtőkét zsebbe kapod, a nyereményt osztjuk. Éjszaka visszafestjük az autót, és visszatesszük a helyére. Fogtad? – bólintottam, mire lepacsizott velem, majd odébb állt a többiekkel is megdumálni a szitut. Gyanítottam, hogy motorosok is lesznek és Misi ott is kaszálni szeretne. Erről eszembe jutott Regi, hogy mennyire élvezné, hogy korlátok és szabályok nélkül döngetheti a motorját az erdőben. De… féltettem. Nem akartam belekeverni Misi világába. Tisztában voltam vele, hogy imádja a sebességet, de tudtam azt is, hogy a tánc mindennél fontosabb neki, és ha belecsábulna az illegális versenyekbe, akkor a táncos karrierjének ott vége szakadna.

Gondolataimból a telefonom rezgése zökkentett ki, így előhalásztam a készüléket a zsebemből, hogy megnézzem az üzenetet. Keserű mosolyra húzódott a szám, ahogy megláttam a "Feladó" rubrikában unokahúgom nevét. "hol a pokolban vagy Bazsi? aggódom. hívj fel." Ennyi állt az üzenetbe, de az arcom összerándult. Szó nélkül léptem le, ami még nálam is ritkaság számban ment. Valahogy mindig szóltam vagy Reginek, vagy Leviéknek.

Nem akartam felhívni, mert tudtam, hogy három mondat után fölállnék innen, és hazamennék, ezt pedig nem tehettem meg. Nem, mert szavamat adtam, és adott szó szent. Ráadásul nem akartam, hogy Misi csalódjon. És a versenyt sem akartam kihagyni, még ha tudtam is, hogy helytelen. Így hát egy sóhaj kíséretében kinyomtam a telefonomat, és visszasüllyesztettem a zsebembe.

A délután gyorsan elrepült, és már csak arra figyeltem fel, hogy a Nissan volánja mögött ülve éppen Sukoró felé hajtok az országúton. Előttem Misi, mögöttem a motorosok, és valahol mögöttük még jött pár srác Misi sleppjéből egy Hondában.

Már lefordultunk az országútról és kilométerek óta ócska, kitaposott földutakon mentünk, egyre beljebb az erdőben. Ha akartunk volna sem tudtunk volna elmenni a verseny helyszíne mellett. Rengeteg autó volt ott, az út szélén állva világították a pályának kijelölt csapást a fák között. Az erdő közepén volt egy kisebb rét, ahol két felnyitott motorháztetejű tuningolt verdából szólt őrülten hangosan a zene.

Féloldalasan letettem a Nissant, majd kipattanva a kocsiból, Misi mellé csapódtam. Odaballagtunk a versenyek fő intézőjéhez. Misi ismerte korábbról, így pacsival köszöntek, engem pedig bemutatott.

– Indul a ma esti versenyeken, a fekete Nissannal. – A harmincas évei közepén járó Intéző csak bólintott egyet.

– Negyven rugó, és egy név. – Misi átnyújtott egy köteg bankjegyet, majd elgondolkozott. Az illegális versenyek világában nem léteztek nevek. Azaz léteztek, csak senkit nem érdekeltek. Bizonyos fokig óvatosság volt ez, ugyanakkor valamelyest azt jelképezte, hogy ez egy másik világ, független attól, ahol a hétköznapjainkat éljük.

– Il Capitano. – Kérdőn néztem rá, mire csak megrázta a fejét, hogy majd később elmondja. Vállat vontam, és a réten össze-visszaparkoló kocsikat kezdtem el fürkészni. Voltak, aki könyékig motorolajosan turkáltak a verdájuk elejében, mások alig felöltözött műcsajokat fűztek, megint mások kisebb csoportokba verődve szórakoztak. Nem illettem ide, legalábbis ezt gondoltam. Ez volt az első igazi, nagyobb szabású versenyem ahol, mint versenyző voltam jelen. A közeget láttam már korábban is, de soha ennyire kívülállónak nem éreztem magamat. Engem nem érdekelt a cirkusz, a magamutogató ribancok vagy a pénz. Egyedül a vezetés iránti szerelemből voltam itt. Győzni akartam.

– A Balu kapitányra asszociáltam, de mivel a "kapitány" simán, olyan snassz, lett az olasz verzió. Tetszik? – Függetlenül attól, hogy egy mesefigura ihlette, tetszett. Tekintélyt parancsolónak tartottam, és olyannak, ami vonzza magához a sikereket.

– Tehát. Ez az előfutam, hárman mentek, négy kört a pályán, amit körbejártunk. A kocsi simán veri a másik kettőt, tehát bőven ott kell lenned a következő körben, ha ott is nyersz, akkor megvan az utolsó futam. Ha ez a verseny megvan, visszajött a nevezési díj, a többit majd később. – Már a kocsiban ülve hallgattam Misi mondókáját. Körülbelül az este folyamán tizenötödszörre, de úgy tettem, mintha még mindig újdonságtartalmú információkat mondana. – Sok sikert, Il Capitano! – Elmosolyodtam, majd elfordítottam a fejemet tőle és az útra, illetve az előttem álló feladatra koncentráltam. Egy hiányos öltözetű csaj tipegett a kocsik közé minimum tíz centis sarkakon, hogy elindítsa a futamot. Abban a pillanatban, hogy leengedte a kezét a gázra léptem, a mellettem menő másik két sráccal együtt. Az egyenes végére az egyik már leszakadt, a másik viszont jobb íven volt nálam, így ő került előbbre. Összeszorított fogakkal vártam a lehetőséget arra, hogy megelőzhessem, de az erdőnek ezen a részén nagyon keskeny volt az út, tehát esélyem sem volt. A Nissan sokkal gyorsabb volt, szabályosan letoltam a Seatot az útról, de az első körön nem tudtam elmenni mellette. A célegyenesre fordulva még tartotta a pozíciót, aztán az egyenesben felértem mellé, majd a végén már én fordultam elsőként – játszi könnyedséggel arattam győzelmet.

A második verseny nehezebb falat volt. Egy nálam alig idősebb lánnyal és egy kora-harmincas pasival hozott össze a sors.

– Ne írd le a csajt! – mondta Misi, de nekem eszemben sem volt. Tisztában voltam vele, hogy ha feleannyira jó, mint amilyen Regi lenne, még akkor is piszkosul nehéz dolgom lenne vele. Ami azt illeti, a lánytól – Missy néven versenyzett – jobban tartottam, mint az audis hapsitól.

– Te, Misi! Mr. Audi milyen kocsikat nyomott le? – kérdeztem a kocsim mellett álló  sráctól.

– Látom már belerázódtál – vigyorodott el. – Jó volt a kérdés. Két Fordot. Elég gyengék voltak. Ránézésre kevesebb van a kis Audijában, mint a Nissanban, meg a kiscsaj BMW-jében. De a ti kocsijaitok között már nem mennék biztosra. – Bólintottam. Én is hasonlóképpen éreztem. A szemem előtt láttam az egész pályát, és próbáltam felidézni, hogy hol lehet esetleg előzni.

Középről indultam, balomon Mr. Audi, jobbomon Missy. Az első kanyar egy jobbos volt, amihez a lány volt a legjobb pozícióban. Szinte biztosra vettem, hogy az audis faszi az elején be akar majd tolni, ezért kidolgoztam a taktikát. Már ami az elejét illeti. A továbbiakra úgyis minden borult volna.

A futam elindulása után az audis tényleg elkezdett befelé húzni, és próbált erőből elmenni mellettem, így kvázi körbeautózni. Az utolsó pillanatig húztam a kanyarodást, és kifékeztem Mr. Audit, aki így csúnyán ritmust és tempót vesztett. Ráállhattam tehát Missy befogására.

Az egész versenyen egymással csatáztunk, végül egy hajszállal, de megnyertem előle. A futam végeztével kiszálltam a kocsiból, és odamentem a tuning festésű BMW-hez.

– Hé, szép verseny volt. – Az öklömet nyújtottam felé, amihez készséggel ütötte oda az övét.

– Új vagy itt. – Nem kérdezte, kijelentette, ettől függetlenül bólintottam. – Látszik. Mindenesetre jó vagy. Picsázd el a nagyfiúkat a döntőben. – Elmosolyodtam, majd biccentettem egyet, és visszamentem a kocsimhoz.

Az utolsó futamot végül nem sokkal, de megnyertem. Komoly hálával tartoztam ezért, a harmadikként befutó srácnak, aki nem hagyta nyugodni az abszolút favorit Cápát. És mivel arra kellett figyelni, hogy hátulról támadják, nem tudott a megelőzésemre koncentrálni. A pofátlanul nagy nyereményem egy jelentős százaléka átvándorolt Misi zsebébe, de nem bántam. A versenyzés öröme volt a lényeg, minden más csak grátisz volt.

A mi versenyünk volt az este (éjszaka?) fő attrakciója, így lassan mindenki, így mi is elkezdtünk hazaszállingózni. Misiékkel megbeszéltük, hogy majd náluk találkozunk, mert valószínűleg úgysem tudnánk tartani egymást az úton. Viszonylag egyedül autóztam az országúton, amikor beúszott a visszapillantóba egy villogó rendőrautó.

– A kurva életbe! – szitkozódtam a kormányra csapva, de törvénytisztelő állampolgárként félreálltam és lehúztam az ablakot. Én is meglepődtem, mikor a kocsi mellett megjelent Márk, apa egyik barátja. Tisztában voltam vele, hogy rendőr, találkoztunk már párszor, de az apával való szoros barátságának köszönhetően mindig megúsztam egy kis ejnye-bejnyével. De a helyzet ezúttal más volt. Egy lopott kocsival mentem, jóval a megengedett sebességhatár fölött.

– Jogosítvány, forgalmi? – kérdezte Márk.

– Jogsi van, a forgalmi otthon maradt. – Kamu volt, és ezt ő is tudta.

– Új kocsi? – érdeklődte, bár ő maga is tisztában volta válasszal.

– Igen, nem rég kaptam. – Gondoltam, ha már lúd legyen kövér.

– Balu, tudsz róla, hogy a kocsin lévő rendszám a velencei polgármester kocsijának a rendszáma. – Ajóbüdöskurvaéletbe. Így egybe.

– Mi lesz a következő lépés? – kérdeztem beletörődve a sorsomba.

– Tudod, hogy máskor nagyon szívesen elengednélek, de… – Én is tudtam a folytatást.

– Ez most más. – Bólintott.

– Be kell vigyelek, felvesszük a jegyzőkönyvet, aztán majd meglátjuk, mi lesz. – Ezúttal én bólintottam.

– Szeretnél karkötőt adni és beültetni magadhoz, vagy elhiszed, hogy nem fogok meglépni, és követlek az őrsig? – kérdeztem szkeptikusan. Tudtam, hogy a nemtörődömség semmit nem old meg, de nekem könnyebb volt így.

– Gyere utánam – mondta, majd elvonult a kocsijához, kiállt a leállósávból, és elindult Velence felé, én pedig besoroltam mögé.

*

Három órával, egy kínos, apámmal folytatott telefonbeszélgetés, és egy rendőrségi vallomástétel után, újra a szabad levegőn lézenghettem. Hála apa és Márk évek óta tartó kapcsolatainak, illetve az óvadék kifizetésének. Alig léptem ki a rendőrség ajtaján, Regi ugrott a nyakamba.

– Te hülye, idióta, elmebeteg, nem normális, állat! – Szavait nyomatékosítva, minden jelzőt egy mellkasomra mért ütés követett. Persze mindeközben nem engedett el. – Tudod, hogy aggódtam érted, te majom?! Esküszöm még egy ilyen, és én jövök ide, emberölés miatt. Te hülye, direkt akarod elcseszni a jövődet? – Nem szóltam semmit, csak megöleltem. Többet jelentett nekem mindennél. Ő volt az egyetlen, aki megértett. És bár nem tudott a versenyekről, és a kocsi lopásokról, de azzal tisztában volt, hogy szarban vagyok, mégsem ítélt el.

– Szeretlek, húgi! – motyogtam a hajába.

– Én is, te majom, de többet ilyet ne csinálj! – A mogyoróbarna szempárban aggodalom ült. Meg akartam felelni neki, jobban, mint Misinek, és ez indított el azon az úton, hogy megszakítsak minden kapcsolatot a barna hajú fiúval. Hogy helyre tegyem az életem.