Kezdőlap

Hello!
Köszöntelek a Véletlen szerencse című befejezett fanfiction-regényem oldalán. Mondhatni, hogy "multifandomú", alternatív univerzumban játszódó fanfiction regény. "Multifandomú", mert F1-es pilóta, magyar és külföldi focista egyaránt van benne, meg olyanok is, akiket egy másik fanfictionömben teremtettem meg (Kimi barátnője, Lara). És alternatív univerzum, mert 2016-ban játszódik, de nagyjából egy a millióhoz az esélye, annak, hogy 2016-ig újra kinevezik Egervári Sándort kapitánynak, és minden pontosan úgy zajlik majd, ahogyan azt én elképzeltem.
Pár szóban a blog történetéről… Ez a történet különös helyen áll a szívemben, mint első befejezett fanfiction-regény. Mint első, hellyel-közzel felvállalható, befejezett regény. Regi karaktere és története közel áll hozzám, és még ha gyakran nem is így látszott szeretettem írni. És benne vagyok, a regény minden mondta tartalmaz egy apró darabkát belőlem. 
Néhány számadat, a Véletlen szerencséről:
268 oldal (másfeles sorközzel)
87 651 szó
595 591 leütés
103 hozzászólás (az enyémek nélkül)
33 feliratkozó
több mint 43 000 oldalmegjelenítés
Köszönöm Nektek!
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki velem tartott ezen az úton. Külön köszönet azoknak, akik hétről hétre, részről-részre pipáltak, vagy kommentet írtak, mert nagyon sokszor ez adott erőt ahhoz, hogy továbbírjam. Tehát nektek is ugyanannyi érdemetek van abban, hogy a történet lezáródhatott, mint nekem. De eljött az ideje annak, hogy Regiékez útjukra engedjük, hogy élhessék az életüket boldogan, békességben. 


Iratkozzatok fel bloglovinon is! :)

40. fejezet

A bajnokok bajnokai
A karácsony a Martinnal történtek fényében nem volt túl vidám. Mégis, igyekeztük a lehető legtöbbet kihozni belőle. Az előző évhez hasonlóan, ezúttal is Rudiéknál kezdtük az ünneplést, csak immáron kiegészülve Atussal. Örültem neki, mert bár minden egyes másodpercben Martinra emlékeztetett, de a szép emlékekre. A kamaszkorunkra, és a milánói pár hónapra. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a kisfiúval, amikor nekem is és Gergőnek is Milánón kívül akad majd tennivalója, de egyelőre úgy voltam vele, hogy fölösleges ezen rágódni.
Amikor átmentünk Velencére, a karácsonyi ebédet követően kimentünk a temetőbe. Elsősorban Martinhoz, ám nekem más célom is volt. Meg akartam fogadni Koman tanácsát. Túl akartam magam tenni azon, ami tíz éves koromban történt.
Miután vittünk virágot Martinhoz, elköszöntem Gergőtől és Atustól, és elindultam a temető másik végébe. A sírköveket hó borította, az egész területet hófehér paplan takarta. Ettől függetlenül viszolyogtam az ilyen helyektől.
Bár mindössze kétszer voltam itt a papám temetése óta könnyűszerrel odataláltam a sírhoz. Ha akartam volna se lettem volna képes elfelejteni. Amikor letettem a kezemben szorongatott virágcsokrot a sírra, már könnyektől maszatos arccal néztem a sírkőre. Ennyi év után sem tudtam elhinni, ami történt. Végig kellett volna kísérni, addig, amíg fel nem növök.
– Sajnálom, hogy eddig nem voltam itt. – Buta dolognak tartottam a temetőben a sírkövekhez való beszédet, de ezúttal… valahogy nem tűnt furcsának. – De tudtam, hogy valahányszor kijönnék, mindig arra a napra emlékeznék. Erőnek erejével kényszerítettem magamat arra, hogy száműzzem az emlékeket a fejemből, de azok gonosz módon akkor támadtak, mikor a legfelkészületlenebb voltam. Mostanában jöttem csak rá arra, hogy nem az a helyes megoldás, ha azt próbálom tettetni, hogy semmi sem történt. Mert vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, csak el kell fogadni őket. Tíz éves fejjel erre képtelen voltam, és még idősebb koromban is. Fájt, akkor minden fájt, de felnőttem és, azt hiszem, ha látnád, milyen ember lett belőlem, talán büszkén simítanád a kezed a fejemre. Úgy, mint nyolcéves koromban, az első gokartos győzelmem után.
Sok hibát követtem el, és talán minden egészen máshogy alakult volna, ha azon a nyári estén nem történik az, ami történt. Talán akkor eszembe sem jutott volna elmennem innen. De itt minden rád emlékeztetett, és ez élénk kontrasztot állított fel bennem. Hogy mennyire boldog voltam gyerekként, és mennyire boldogtalanok a kamasz éveim, a látszat ellenére is.
De mos… Most boldog vagyok, újra. Bár a szívemben ezer és ezer tüske van, de megtanultam értékelni a jót és a szépet. A boldog perceket, az örömteli pillanatokat, a kedves szavakat. És ezekre akarok emlékezni. Az összes boldog pillanatra az életemben. Amikor Bazsival fogócskáztunk óvodás korunkban, mikor először ültem le veled a TV elé, hogy megnézzünk egy futamot. Az első táncórámra, az első megnyert táncversenyemre, a büszkeségre, ami a szemedben ült, minden egyes sikerem után. Azokra az emlékekre, amik egy életre beivódtak az agyamba, és semmi pénzért nem válnék meg tőlük.
Azt hiszem tizennégy év kellett ahhoz, hogy ezt kimondhassam, de tovább tudok lépni. – Az arcomon csorogtak a könnyek, de mosolyogtam. A csontig hatoló hideg ellenére mosolyogtam, és a szívemet melegség járta át. Megértettem azt, amit Koman mondott, és a jól haladtam ahhoz, hogy az út végére érjek.
*
Ajánlott zene: Avicii – Wake me up
Szilveszterkor ezúttal nálunk gyűltünk össze Milánóban, jóval kisebb társaságban, mint egy évvel ez előtt, de sokkal barátiabb hangulatban. Ez alatt az egy év alatt rengeteg mindent megéltünk, jót, rosszat egyaránt, és ez összekovácsolt minket.
Rengeteget köszönhettem az összes barátomnak, amikből hála az égnek akadt egy pár. Ők segítettek át a Martin halála okozta lehangoltságomon. Ők és Atus. Tudtam, hogy miatta muszáj felállnom, hogy ha már sem nekem, sem az apjának nem volt rendes gyerekkora, neki lehessen.
Viszonylag hamar belerázódott abba, hogy gyakorlatilag csupa olyan ember forog körülötte, akiket akármikor megpillanthat a TV-ben. Természetesen rajongással fogadta mindnyájukat, de ez olyan féle rajongás volt, amivel egy gyerek illeti a vele foglalkozó felnőtteket. Számomra is meglepő módon Kimi volt az, aki a legjobban kijött Atussal. Valahányszor találkoztak, a kisfiúnak be sem állt a szája, a finn pedig minden szavára figyelve, komolyan bólogatott. Megvitatták a Forma1-es illetve különböző kategóriás motorversenyeket, ahogyan a komoly szaktekintélyek szokták.
– Kellene már egy kicsi Raikkönen, nem? – kérdeztem tőle vigyorogva, amikor szilveszter este a nappali szőnyegén ülve éppen matchboxokkal játszott Atus társaságában, de állítom, ő maga jobban élvezte, mint a kis srác.
– Ami azt illeti… – kezdett bele a finn, majd zavartan Larára pillantott, aki arcán kedves mosollyal aprót bólintott. – Már úton van – fejezte be Kimi, mire egyből mindenki gratulált nekik. Kiderült, hogy a lány a második hónapban jár, ebből kifolyólag egy jó időre jegeli majd a focit, talán örökre.
– Nem bánod? – kérdeztem tőle, hiszen tudtam, hogy mit jelent Lara számára a labdarúgás. Hogy mit jelent akármelyik focista számára a sport.
– Engem is meglepett, de nem, egyáltalán nem. Azt hittem, addig fogom rúgni a bőrt, ameddig futni tudok, és soha, semmilyen ok miatt nem fogom abbahagyni. Aztán mióta kiderült, hogy babát várunk, már nem érzek késztetést arra, hogy elmenjek az edzésre, hogy küzdjek a csapatért. Azon gondolkozom, hogy milyen nevek jöhetnek majd számításba, hogy mit kell átalakítani majd a lakásban ahhoz, hogy a kicsinek ne lehessen majd semmi baja. Tudom, odébb van még, de akkor is! – nevetett fel Lara, és vele nevettem én is.
– Gondolom, akkor most már véglegesen elköltözöl Genfbe Kimihez – jelentettem ki, bár kérdő hangsúly bujkált benne.
– Igen, bár szeretem a barcelonai lakásomat, szóval semmiképpen nem adom el. Akármikor jól jöhet majd. – Csak egyetérteni tudtam. Az ember soha nem tudhatja, mikor lesz szüksége egy lakásra Barcelonában, nem igaz? Végtére is van ott F1-es pálya, több remek focicsapat, tengerpart…
Az este folyamán volt olyan, hogy az összes fiú Atus körül ült, ő pedig láthatóan mindennél jobban élvezte Nando, Bazsi, Bojan, Gergő, Kimi és Jenson figyelmét.
– Én úgy érzem, ez a gyerek kegyetlenül el lesz kényeztetve – kuncogott Lexi a fiúkat szemlélve.
– Mégis miből gondolod, drága barátnőm? – fordultam felé, teátrálisan széttárva a karjaimat, mire mind hangosan felnevettünk.
– Mi a jókedv tárgya? – kérdezte Rudi, miután odaballagott mellém és nyomott az puszit az arcomra.
– Csak azt beszéltük, hogy milyen jó dolga van Atusnak – felelte Tami helyettem.
– Igen, mi is szívesen vennénk, ha ennyi pasi ugrálna minket körül – vigyorgott Lexi, Gergő pedig csak megforgatta a szemeit, hogy aztán széles vigyor költözzön az arcára.
Hála a srácoknak Atus tizenegykor már arcán boldog mosollyal aludt a szobájában a ferraris takarója alatt. Óvatosan behúztam az ajtaját, hogy a lehető legkevesebb hallatszódjon föl hozzá a mi lenti bulizásunkból. Gyakorlatilag abban a szent pillanatban, hogy a kisfiú elaludt, Kimi feltette a milliós kérdést, miszerint tulajdonképpen hol is van a pia. Nem is ő lett volna.
Bár tettünk fel zenét is, ez azért nem az a vadul tombolós, őrült hangulatú szilveszter volt. Sokkal inkább látszódott az, hogy már mindannyiunknak benőtt a feje, és jobban vágyunk arra, hogy a barátainkkal iszogassunk, beszélgessünk és viccelődjünk semmint, hogy ordító zene és villogó fények és olcsó piák között bulizzunk, nem törődve sem élővel se holttal.
Éjfél után aztán persze már a többség elérte azt az alkoholszintet, amikor már nem érdekli, hogy mennyire tud, vagy épp nem tud táncolni. Így aztán elég érdekes jeleneteknek lehettünk szemtanúi, amikor Kimi megpróbált breakelni, vagy mikor Jens és Bazsi felugrottak az asztal tetejére, és úgy könyörögtek Rihannával a DJ-nek, hogy ne állítsa le a zenét.1
– Tudjátok, ez kicsit emlékeztet arra az időszakra, amikor Kimivel megismerkedtünk – kezdett bele a mesélésbe Lara, mialatt a srácok levonultak a pincébe és a garázsba összeszedni még valami ihatót. – Helsinkiben voltunk az utánpótlás válogatottal az EB–n, és az egyik győztes meccsünk után elmentünk bulizni. És innentől kezdve csak az elmeséltekből ismerem a sztorit, de állítólag jó pár koktél után már világomról nem tudva táncoltam Kimivel. Úgy kellett elrángatni tőle, de váltig állítottam, hogy én nem vagyok részeg és nincs semmi bajom a piával. Nos, erre az évek során többször rácáfoltam... –  Arcait a kezébe temette, de mi remekül szórakoztunk rajta. – Aztán két nap múlva Kimi felhívott. Kijött a döntőre, és utána eljött velünk bulizni. A sztorihoz hozzá tartozik, hogy akkor már a fél Real Madrid velünk volt. – Ennél a résznél az arcom fintorba rándult, mint mindig, ha az ősi ellenség csapatról volt szó. – A csapat jófejebb része, akik a csapatkapitányunk, és jó barátnőm Camila barátai voltak. Raúl, Beckham, Casillas meg Guti. Az volt az a buli, ami után Becks tartott beszámolót arról, hogy ki, hol, mikor, mit és hogyan csinált. Többek közt arról, hogy hogyan akartam leinni Kimit. Gondolom, mondanom sem kell, hogy esélyem sem volt ellene. – Teljesen előttem volt az egész kép, ahogy Lara kicsit spiccesen bizonygatja, hogy de bizony, neki meg sem kottyan az adott piamennyiség.
– Mi ilyen vicces? – kérdezte Kimi, mikor felértek, és odalépett Lara mellé.
– Csak épp Helsinkit mesélem a csajoknak. – A szőke lány olyan szerelemmel nézett fel a finn pilótára, ahogyan sejtéseim szerint én pillantgathattam Gergő felé. Ami a legfurább volt számomra, hogy Kimi is ugyanúgy nézett vissza Larára.
– Akkor jó pletyizést – mondta, majd mosolyogva nyomott egy puszit Lara feje búbjára, és elvonult a többi pasival. Csak a fejemet csóváltam azon, ahogy Rudi még dobott egy kacsintást felém, mielőtt kiültek volna a teraszra.
*
Az év nehezen indult. Beleszokni abba, hogy hirtelen szülők lettünk, nehezebb volt, mint elsőre gondoltuk. Úgy időzíteni a munkát, az edzéseket, a próbákat, hogy valaki mindig legyen Atussal rettentő nehéz volt. És főleg tőlem és Ádiéktól igényelt alkalmazkodást. Ha pedig senkire nem hagyhattuk Martin fiát, akkor Tami készségesen vállalta, hogy vigyáz rá.
Ahogy elkezdődött az újév, úgy mi is elkezdtünk próbálni és edzeni, ugyanis ez az év volt a VB éve, és tartoztunk Ádámmal egymásnak azzal a VB címmel. És most már Martin miatt is akartam. Mert ő mindig támogatott abban, amibe éppen belefogtam, és hitt bennem, akárcsak nagyapa. Be akartam bizonyítani nekik, hogy nem hiába.
A napjaim elég monoton módon teltek – reggel elvittem suliba Atust, aztán mentem a saját edzésemre, délután Atussal együtt a Milanellóba, a csapat edzésére. Kedd és csütörtök délutánonként pedig Atust vittem focizni. Bár gyakran előfordult, hogy Gergő – tudván azt, hogy mennyire morcos tudok lenni, ha nem alhatok eleget – engem fel sem keltve csinált tízórait Atusnak, elvitte iskolába, és még utána is hagyott egy bő félórát aludni, hogy aztán kávéval ébresszen.
A januárt erőnlétfejlesztéssel töltöttük, és ezt világ életemben utáltam, épp ezért alig vártam az év második hónapját, amikor végre elkezdtük az agyalást arról, hogy akkor mit is csináljunk. Gondoltam rá, hogy megint Dante segítségét fogom igénybe venni, de nem volt szükség rá. Amikor kiadták, hogy a kötelező táncnak tangónak kell lenni, egy percig sem volt kérdéses előttünk, hogy a Moulin Rouge-ból ismert Roxanne-ra fogunk táncolni.
– Almost lover és Bleeding love. – Ezzel a két számcímmel csörtetett be Ádám az első februári próbánkra. Első nekifutásra azt sem tudtam, miről beszél, aztán rájöttem, hogy két lehetséges számcímet ajánlott.
– Melyiket mire? – kérdeztem megemelt szemöldökkel. Bár mindkét szám mesés volt, egyrészről bosszantott, hogy nem nekem jutottak eszembe, másrészről, meg zavart, hogy Ádám fekteti le az alappilléreket.
– Almost lover a kortárs. A Bleeding love-ra pedig a végén lehetne egy laza hiphop. – Kérdőn pillantott Sabrináék felé, de ők védekezően maguk elé emelték a kezüket. Részben azért, mert nekik édes mindegy volt, hogy mire csinálnak koreográfiát, másrészt pedig az első edzésünkön rájöttek arra, hogy az ehhez hasonló dolgokat jobb, ha mi magunk között bokszoljuk le. Végigfuttattam magamban a számot, Ádi látva ezt, a CD lejátszóhoz ugrott, és elindította őket. Egy órával később, már tudtuk, hogy mindkettőnek lesz története, és azt is, hogy mi.
*
A meccsekre ritkán jutottam el, akkor is inkább csak a hazaiakra, de azért az itthoni BL-meccseket semmi pénzért ki nem hagytam volna. Felemelő pillanat volt, mikor a nyolcad döntőben a Chelseát vertük összesítésben 4-1-re, a negyeddöntőben a Realt 5-3-ra. Ez után a meccs után Lara küldött Gergőnek egy vigyorgó fejekkel teli gratuláló üzenetet. Le sem tagadhatta volna a Barcás mivoltát. A következő körben a Dormunddal sorsolták össze a csapatot, és a hazai 0-0 után rendesen féltettem a fiúkat a németországi túrától. Tamival és Atussal kéztördelve ültünk a képernyő előtt. Egyszerre káromkodtuk el magunkat, amikor Reus megszerezte a dortmundiak vezető találat. Adott pillanatban még az sem nagyon tudott érdekelni, hogy milyen szavak hagyták el a hatéves kisfiú száját. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor Rudi passzából Bojan egyenlített. Tamival arcunkon letörölhetetlen vigyorral néztünk össze. Atus pedig kihasználta az alkalmat, és felkapta a mobilom, készített egy képet vele, és elküldte Gergőnek a "büszke barátnők" üzenettel karöltve. Próbáltam feddőn nézni rá, de kudarcot vallottam, mert végül elnevettem magamat.
Kemény küzdelmek után végül sikerült megtartani ezt az 1-1-et, így idegenben lőtt góllal a Milan ment tovább. Miután hazaértek, kaptak is Bojannal mindketten a fejükre, hogy persze idegenben tudnak gólt lőni, csak itthon nem. Mindkettő csak vigyorgott, mint a tejbe tök, és ami azt illeti, mi is Tamival.
Mire a döntő napja eljött, Ádámékkal már kész voltunk a tangóval és a hiphoppal. Csak a kortárs befejezése váratott még magára, de elképzelés volt már arról is, szóval nem aggódtunk. Az ellenfelek miatt azonban egy kicsit igen. Elkezdtük ugyanis nézegetni a lehetséges párosok videóit, és akadt három is, akik okozhattak némi fejtörést. A kanadai, az amerikai és a kínai páros. A kanadaiak, mert hihetetlen összhangban volt, a kínaiak, mert félelmetes volt az akrobatikájuk, az amerikaiak pedig szimplán, mert amerikaiak. És mert jók.
Éppen azért, mert ilyen előrehaladott állapotban jártunk már, belefért egy kiruccanás Berlinbe, a BL döntőre. Atussal és Tamival gyakorlatilag már hivatalos szurkolói közösségnek számítottunk, mert nem volt olyan Milan meccs az évben, amit ne együtt néztünk volna vagy otthonról, vagy a stadionból. A döntőre is együtt mentünk, fölszerelkezve Milan mezekkel, felkészülve arra, hogy addig szurkoljunk, amíg van hangunk. Végtére is az ellenfél az ősi ellenfél Inter volt.
Ha voltak is kétségeink afelől, hogy jó formában van-e a csapat, az első fél óra utána megkaptuk a választ. Ugyanis ekkorra már pontosan három góllal vezetett a Milan. A gólszerzők között szerepelt Boateng, Pato és Bojan neve. Élmény volt nézni, ahogy a fekete-piros csapat játszott, és kárörvendő lelkem nevetve figyelte a másik milánói csapat szenvedését.
A második félidőben már láthatóan csak fél gőzön pörgött a csapat, de még így is összehozta két gólt – El Shaarawy és Gergő. Nagy volt az öröm, a lefújást követően pedig főleg. Mindenki ölelgetett mindenkit a Milanból, az Inter játékosok pedig igyekeztek úgy tenni, mintha ott sem lennének. Meg tudtam érteni őket, mert ez nem kis zakó volt, főleg a városi riválistól.
A díjátadásnál aztán értelem szerűen Gergő jött utolsónak, és csapatkapitányként ő vette át a kupát. Láttam a mosolyt az arcán, ahogy csillog a szeme miközben magasba emeli a kupát. Ez volt az álma, a cél, amit el akart érni, ami mindig ott lebegett a szeme előtt. Amikor először találkoztunk, már akkor mondta, hogy ő a karrierjében két dolgot akar – az egyik, hogy nemzetközi szinten elismert játékos legyen, a másik pedig, hogy egyszer megnyerje a Bajnokok ligáját. És csendesen hozzátette, hogy szeretné csapatkapitányként fölemelni a trófeát. Teljesült hát minden kívánsága, de megérdemelte, mert megdolgozott érte. És én büszke voltam rá.
*
– De akkor egészen biztosan nem baj? – kérdeztem immáron századszorra Tamitól július elején. Gergővel terveztük megejteni a tavaly eltervezett nyaralást Pároszra. Úgy gondoltuk, hogy az első három napot kettesben töltjük majd a tengerparton, a hét második felére pedig csatalakozik majd Atus, és az addig rá vigyázó Tami és Bojan.
– Nem, de ha még egyszer megkérdezed, viccen kívül megverlek! – A szőke lány próbált szigorúan rám nézni, de csúfosan kudarcot vallott. Végül elmosolyodtam, és hálásan megöleltem.
– Akkor szerdán este találkozunk. Kimenjünk elétek? – érdeklődtem, mialatt Gergő a táskákat cipelte ki.
– Szerintem betalálunk, de addig úgy is beszélünk még – mosolygott Rudi húga.
– Regi, te bepakoltad az egész szekrényedet? – kérdezte homlok ráncolva Gergő.
– Nem. De most kényelmesen elférek benne – jelentettem ki elgondolkozva. Valóban, így, hogy összepakoltam a táskámba egy hétre elegendő cuccot, hidegre és melegre egyaránt felkészülve, a szekrényembe kényelmesen befért a többi ruhám.
– Remek, akkor ezeket haza sem hozzuk – vigyorgott szélesen a csatár.
– Eszedbe ne jusson! – suhintottam egy aprót a nyakára, mi vigyorogva sündörgött odébb.
– Szerintem indulhattok – jelentette ki Bojan.
– Szerintem meg ebbe ne szólj bele, Kölyök! – kacsintott egyet Gergő. Megragadtam a csatár karját és a kocsi felé kezdtem húzni. Tamiéknak dobtam, egy "Még egyszer köszönöm, szerdán találkozunk" tartalmú búcsúszöveget, majd egy intés kíséretében bevágódtam a BMW anyósülésére.
– Imádom Görögországot! – mondtam Gergőnek, már a repülőn ülve. Elmosolyodott, majd a mellkasára húzta a fejemet. Készségesen kucorodtam hozzá. Annyira jó érzés volt végre kettesben lenni. Olyan régen nem volt már erre példa, pedig szükségünk lett volna rá. Imádtunk Atussal lenni, de ezúttal jó volt kicsit elszakadni. Még ha csak három napra is.
A napjainkat Pároszon egyrészt a névtelenség boldog állapotában tengettük, többnyire a tengerparton, ám néha úgy döntöttünk, inkább fennmaradunk a szobánkban, nem feltétlen pihenési célzattal.
Kedden este Gergő elvitt vacsorázni egy hangulatos görög étterembe, és én stílszerűen gyrost rendeltem, mert kíváncsi voltam, hogy mennyivel másabb a görög-gyros, mint a magyar. Sokkal. Az egész nyaralás, így a vacsora alatt is úgy éreztem magamat, mint egy szerelmes kiskamasz, aki pár napra titokban kiruccant a barátjával. Annyira boldog és felszabadult voltam, és ezt Rudinak köszönhettem. Mert mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá, már akkor is, amikor nem voltunk még együtt.
Vacsora után kézen fogva sétáltunk a sötét tengerparton. Alig pár lépésnyire távolodtunk csak el az étteremtől, mikor kiléptem a cipőmből, és mezítláb folytattam utamat a homokban. Időnként belegázoltunk a vízbe, kicsit lefröcsköltük egymást... Úgy játszottunk, mint a nagyra nőtt gyerekek, de végtelenül jól éreztem magamat.
– Tudod – kezdte Gergő, mikor már vizesen ballagtunk a homokban a szálloda felé. Kíváncsian pillantottam fel rá a féloldalas öleléséből. – Ha még nem kértem volna meg a kezedet, egészen biztosan most tenném meg – mondta mosolyogva.
– Akkor mire vársz? – húzódott vigyorba a szám. Kérdőn pillantott rám, mire a fejemmel a föld felé biccentettem.
– Pintér Regina – kezdte fél térdre ereszkedve. – Hozzám jössz feleségül? – Még szélesebben vigyorogtam, és félrebiccentettem a fejemet.
– Tudod, már valaki megkérte a kezemet egyszer. Egy focista gyerek, nem tudom hallottál-e már róla. Valami Rudolf Gergely. De egye fene, csípem a poligámiát. Legyen! Hozzád megyek! – mondtam átkarolva a nyakát az időközben felálló Gergőnek.
– Olyan bolond vagy – mormogta szinte a számba.
– Tudom, de így szeretsz, nem? – kérdeztem vissza.
– Igen, így szeretlek – mondta, majd megcsókolt. És a csókja ezredszerre is olyan volt, mint az első. Térd remegtető, pillangó-felszabadító, bódító és szerelmes.
*
Miután hazaértünk Görögországból én ismét a táncba temetkeztem. Mindössze akkor szakadtam ki onnét, amikor augusztus elején a délelőtti táncpróbánk közbe megszólalt a telefonom. A kijelzőn Kimi neve villogott, de ötletem sem volt róla, hogy mit akarhat. Ami azt illeti, igazság szerint azt sem tudtam, hol álla fejem, és milyen nap van éppen.
– Apa lettem! – Ez volt az első mondat, ami elhagyta a száját, és egy pillanatra még így sem tudtam, mire leesett Kimi kijelentése, aztán szépen lassan elkezdtek előjönni a dolgok. Hogy Lara terhes volt, hogy július végére volt kiírva, és hogy most augusztus eleje van.
– Gratulálok! – nevettem a telefonba. Hallatszott a finn hangján, hogy mennyire hihetetlenül boldog. Pláne így, hogy fia született. – Mi is a neve?
– Kalle. Kalle Raikkönen. – Tetszett. Kifejezetten tetszett, ha csak feleannyira lesz olyan, mint Kimi, akkor illeni fog rá. – És szeretném, ha ti lennétek a keresztszülei.
– Komolyan? Mármint én és Rudi? – El sem akartam hinni, hogy nem Nandót, vagy a tesóját, vagy Lara valamelyik barátját kérik fel a feladatra, hanem minket.
– Naná! Minden lurkónak kell egy veszettül bolond keresztanya, meg egy nem teljesen normális keresztapa. Rudinál ez a labdakergetésben merül ki. – Ez utóbbi mondatára felhorkantam.
– Szeretnéd te úgy kergetni a labdát, ahogy ő! De egyébként örömmel vállaljuk a feladatot. – Arcomra letörölhetetlen vigyor telepedett, annak tudatában, hogy keresztszülők lehetünk.
– Akkor ezt megosztom Gergővel is.
– Rendben. Még egyszer gratulálok a kis trónörököshöz – vigyorogva nyomtam ki a telefont, és merültem vissza a próbába. Már tényleg csak az utolsó simítások voltak hátra, apró nüanszok, amikkel megnyerhetjük a versenyt, vagy amin elcsúszhatunk. A forgások pontossága, hogy erőlködés nélkül menjenek az emelések, a lépések összhangja. Az utolsó lépések a felkészülési versenyek előtt.
Amikor elkezdődött a versenyszezonunk, Atus volt az, aki a legédesebben reagált. Egyrészt kijelentette, hogy őt a legkevésbé sem zavarja, ha Tamiéknál kell lennie, amikor Gergő is edzésen van. Másrészt közölte, hogy ha az arany nélkül jövünk haza a VB-ről, többet nem áll szóba velem. És amilyen makacs volt az apja, és annak alapján, amit Atus örökölt belőle, ezt könnyűszerrel el tudtam képzelni. Így hát minden erőnket bevetettük, hogy tényleg a legjobbat hozzuk ki magunkból. Ha éppen a világ két egymástól legtávolabb eső részén voltunk Gergővel, mindig találtunk rá alkalmat, hogy felhívjuk egymást, és egy bő egyórás beszélgetés keretein belül, a napunk minden apró részletét elmeséljük egymásnak. Boldog voltam, mérhetetlenül boldog, mert az életem egy kerek egész volt, és olybá tűnt, minden egyre csak jobb és jobb lesz. Tartottam tőle, hogy jönni fog egy hatalmas pofon, ami mindig megérkezett eddig életem során. De ezúttal nem.
A stockholmi VB-re úgy érkeztünk, hogy benne voltunk abban a háromban, akit a szaksajtó a dobogó legfelső fokára esélyesnek tartott. persze beszéltek arról, hogy lehetnek meglepetések, de senki nem gondolta komolyan azt, hogy a világbajnokságot megnyerheti bárki más megnyerheti a kanadaiakon, a kínaiakon és rajtunk kívül. Az első számú amerikai kettős visszalépett sérülés miatt. Igyekeztünk kizárni a külvilágot, a médiát, és mindent, ami megzavarhatott minket a koncentrációban.
Voltak persze kötelező sajtómegjelenések, amiken a lehető legnagyobb higgadtságra volt szükség akkor, mikor felemlegették a 2007-es VB-t, vagy milliomodszor kérdezték meg, hogy mit gondolunk, hogyan fogunk szerepelni. Egyetlen értelmes riporter volt, vele készült is egy másfél órás mély interjú, az egyik magyar lapnak. Egy fiatal csajszi volt, tisztán látszott, hogy pályakezdő, de ettől függetlenül talpraesett volt értelmes, és nem jött zavarba semmilyen szituációtól. Sok mindent meséltünk neki Ádival, kezdve onnan, hogy hogyan kerültünk össze táncospárként, hogy hogy lett vége az ifjúsági pályafutásunknak. Hogy mennyit küzdöttünk és dolgoztunk azért, hogy itt lehessünk.
– Mert nem szabad feladni, soha. Akkor sem, amikor már úgy tűnik, hogy nincs kiút, és akkor sem, amikor minden veszni látszik. Az ilyen vert helyzetből felállni a legnagyobb diadal. – Amikor egy nappal a verseny előtt ezzel zártam az interjút, még fogalmam sem volt róla, mekkora bölcsességet mondtam.
Az első nap a kötelező napja volt, és a tangónkat olyan undorító módon pontozták le, hogy szavakat nem találtam rá. Tisztán látszott, hogy a kínaiakat nyomják előre, csak éppen azt nem tudtam miért. A koreográfiájuk jó volt, de technikai hibákkal teletűzdelt, mégis tizenöt pontot vertek ránk. Szívem szerint az összes pontozóbírót egyenként köptem volna szemen, de tudtam, hogy az az óriási sajtóbotrány mellett több éves eltiltással is járna, így hát fékeztem az indulataimat, é mosolyogva annyit nyilatkoztam a kamerának, hogy majd a kortárs jobb lesz, de mélyen, legbelül nem hittem benne. Mert tizenöt pont sok volt, rengeteg, és ilyen bírák mellett szinte lehetetlen volt behozni.
Ádi és én voltunk a legjobban elképedve, amikor másnap a komplett közönség végigfütyülte a kínaiak koreográfiáját, aminek hatására akkorát bakiztak benne, hogy, ha ezt is felpontozták volna, kibújt volna a szög a zsákból, hogy bizony nem kis summát kapnának a kínai győzelem esetén. A kortárs koreográfiánkkal le akartuk nyűgözni a zsűrit. És sejthetőleg az újabb szerelmes ballada, és megható történet levette őket a lábukról, mert a lemaradásunkat ledolgoztuk négy pontra, míg a kanadaiak leszakadtak tőlünk kilenccel.
Rettentően izgultam, ami pedig nem volt szokásom. Valószínűleg, ha Gergő nincs ott, akkor az egész éjszakát forgolódva töltöm. De így, egy fél órás lelkesítő beszéd végén, már mélyen aludtam a megnyugtatóan ölelő karjai közt, hogy másnap kipihenten vághassak neki a harmadik megmérettetésnek. Hogy megnyerjük a világbajnoki aranyat.
Utolsó előttiként léptünk színpadra, és azt tudtuk, hogy a kanadaiak már nem nyerhetnek, viszont a szemtelenül fiatal kínai kettőstől – és a bírák pontjaitól – tartottunk, mégis önbizalomtól telve mentünk fel a világot jelentő deszkákra. Ahogy végigpásztáztam a közönséget láttam a magyar zászlókat, az "Adam&Regi" plakátokat, és hallottam a bekiabálásokat. És tudtam, hogy ha akkor ott, nem mi nyerünk, akkor nincs igazság a földön. Akkor a "siker csak verejtékes munka árán születhet meg, de akkor meg kell születnie" életelvem a kútba esik. Így hát mindent beleadtunk a szabadon választott táncunkba. Úgy táncoltuk el, ahogy még soha. Mégis, a csarnokban fellelhető pontjelző tábla percekig nem mutatott semmit. A hosszú gondolkodási idő az esetek többségében nem jelentett jót. Ez azt mutatta, hogy voltak vitatott szituációk, hibák, amiket többször visszanéztek. Esetünkben nem tudom, mi lehetett az oka, mivel a táblán felvillanó pontszám a szezonbeli legjobbunk volt, kerek tíz ponttal jobb, az eddigieknél.
Megkönnyebbülten öleltem meg Ádámot, majd a két edzőt, hogy végül Rudi nyakában kössek ki. Feszült figyelemmel követtük végig a kínaiak koreográfiáját, és a végeztével zavartan néztem Sabrinára. Sok kérdésem volt, végül a legelső gondolat csúszott ki a számon:
– Ez csak szerintem volt ultra-szar? – Nem azért mondtam ezt, mert nem csíptem a párost és azt hittem ez nyilvánvaló, de látván Tobias és Ádám vigyorát, kénytelen voltam elmagyarázni. – Minden elemük maximum kettesnehézségű volt, azokban is hibáztak. A forgások lebutítottak, és minimális számúak, a közös elemek szétcsúszottak, az emelések gyengék. – Sabrina helyeslően bólogatott, és valószínűleg a bírák is egyetérthettek velünk. Bár a koreográfiához mérten még így is pofátlanul magas pontszámot kaptak – pont annyit, hogy a másodiknál ne végezzenek rosszabb helyen, ezzel viszont elegánsan átengedték nekünk a dobogó legfelső fokát.
– Nem, Gina! Megdolgoztunk érte, és megérdemeltük – mondta Ádi a vicces feltevésemre, és egyet kellett értenem vele. A himnuszt a szememből patakzó könnyekkel hallgattam végig, a mennyezetet bámulva, Martinra gondolva. Martinra és a papámra. Tudtam, hogy figyelnek fentről, és azt is, hogy büszkék rám. És ez nekem elég volt. Elég ahhoz, hogy a világ legboldogabb embere legyek
*
Február végén, egy hónappal az után, hogy Flóra bejelentette, Bazsival babát várnak, én is pozitív terhességi tesztet produkáltam. Jobb időzítést elképzelni sem tudtam volna, mivel kevesebb, mint két hét volt Gergő szülinapjáig. Egyedül Lexinek mondtam el a dolgot, megesketve, hogy egy árva szót sem szól senkinek. De persze nem bírta tartani a száját, így elkotyogta Jensnek, aki továbbadta Kiminek, az infó eljutott Nandóhoz, aki megosztotta Bojannal, így Gergő születésnapja előtt egy nappal Tami vigyorogva állított be, és kérdezte, hogy mióta tudom. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet senkinek semmilyen titkot nem mondok el.
Haragom persze hamar elillant, és lelkesen kezdtem mesélni vőlegényem húgának, hogy mennyire pocsék érzés titkolózni Gergő előtt.
– Azt az egy napot, már nevetve kibírod – nyugtatott Tami, ám a helyzet közel sem volt ennyire békés, amikor Bazsi még aznap este megkérdezte Gergőtől, hogy milyen nevek jöhetnek számításba. Köpni-nyelni nem tudtam, és gyilkos szemekkel néztem az unokabátyámra, ám nem vette a lapot, így kénytelen voltam az asztal alatt egy jól irányzott rúgással lábszáron találni.
– Aúcs! – kiáltott fel, és végre rám kapta a pillantását. Egyből kapcsolt és magyarázkodni kezdett. – A kutyának. Regi mesélte, hogy szeretnétek egy kutyát Sheeva mellé. – Még csak nem is volt kamu a dolog, mert tényleg gondolkoztunk rajta. Így Gergő is megnyugodott, meg én is lehiggadtam – kissé.
Abban az egy napban sikerült senkinek sem elszólnia magát, így hát mivel másnap meglepetés bulira voltunk hivatalosak Tamiékhoz, úgy döntöttem, még indulás előtt közlöm Gergővel a nagy hírt.
– Tudod, az én ajándékom nem túl nagy, és egyelőre nem is annyira aktuális. De azt hiszem, jobban fogsz örülni neki, mint bármi másnak. – Kíváncsian fürkészett, arcán a megszokott rudis mosollyal. – Terhes vagyok. – Szavaim közben arcomra széles vigyor kúszott, és Rudi is hamar túlesett a kezdeti sokkon. Nevetve ölelt át, én pedig boldogan csimpaszkodtam a nyakába.
– Nagyon-nagyon boldog születésnapot! – suttogtam, mielőtt arcán széles mosollyal megcsókolt volna.
Aznap éjjel, a buli után csúnya vihar volt. Amolyan igazi mennydörgéses, villámlásos vihar. Az, aminek már csak a gondolatától is sírógörcs kerülgetett régebben. De akkor éjjel meg sem rezzentem. Lezártam a múltam, és kizárólag a jövőmre koncentráltam. Az életem a legjobb úton a haladt, és hittem, hogy ezt már semmi sem ronthatja el. 

Díj

Újabb díj, melyet köszönök Livinek és Nixnek! :) 
Milyen érzéssel tölt el, amikor a végére érsz az egyik történetednek?
Hát eddig egy ilyen volt, a Dance for your life, és már azzal sem vagyok elégedett, szóval ez nem mérvadó. Viszont a Véletlen szerencse esetében valószínűleg amellett hogy sajnálni fogom, hogy vége, azért egy kis örö is lesz bennem, mert voltak nagyon asszív időszakaink, amikor hadban álltunk egymással.
Csak olyan fanficeket olvasol, amiben a kedvenceid szerepelnek?
A Double Date a legjobb példa arra, hogy, nem. Sőt, jobban belegondolva kifejezetten szeretem magamat kínozni azzal, hogy olyanokról olvasok, akiket nem csipázok (régebben Ramos, most nálatok a DD a két makival...xD)
Szeretsz ezekre a kérdésekre válaszolni? Miért nem?
És ha én azt írom, hogy igen? :D Egyébként is-is, mert a ti-féle vicces kérdések... viccesek...xD (egyébként ez már két kérdésnek minősül szóóóval...:D)
Mi jut eszedbe erről: http://sketchtoy.com/45939982?
Hát... hogy nem igazán vagytok normálisak.. :D
Mi a véleményed rólunk?
Őszintét vagy kedveset ?:DD Viccet félretéve, az tuti, hogy nem vagytok teljesen normálisak, de hé, bolondoknak áll a világ :DD És egyébként a Basti- és Shaq rajongás minden mást kompenzál :DD

Kérdéseim
* Kedvenc meséd gyerekkorodból? (Csak Disney ér, és indoklással :D)
* Melyik részt volt a legnehezebb megírnod valamelyik történetedből?
* Mikor és miért szeretted meg a focit?
* Ha akármilyen autót választhatnál, mi lenne az? :D (márka, típus, szín :D)
* Ha választhatnál három vacsoravendéget magadnak (és tekintsünk el attól, hogy él-e még avagy sem) ki lenne az a három?

Akiknek tovább adom

39. fejezet

Felnőni a feladathoz
Az EB után én utaztam vissza Milánóba, és folytattuk a felkészülést a versenyekre, Gergőék pedig Budapestre mentek ünnepelni az érmüket. Amikor pedig egy hét budapesti parádézás után hazatalált, kíméletlenül behajtottam rajta mindent, amit Párizsban ígért.
A Magyar Nagydíjra nem mentem haza, mert már az EB miatt is kaptam szúrós pillantásokat Sabriánéktól, és nem akartam a tűzzel játszani, hogy a futamra is hazamegyek, plusz utána még maradok Velencére is. Merthogy ez volt a terv, megismételvén az előző évi remek bulit, csak egy kicsit átalakult társasággal. Kiestek ugyanis a Red Bullosok, de jött helyettük Martin – aki addig a húgára bízta Atust –, Jens, Bojan, Koman a barátnőjével, a két Ádám, illetve Nando révén Dasha, Kimivel pedig Lara. A szobákat kicsit problémásabb volt felosztani, de azért sikerült megoldani, és újabb remek három napot töltöttünk el a tóparti városban. Olybá tűnt, hagyomány teremtődött ezáltal.
Nem voltak ellentétek a kicsiny társaságunkban, ami rettentő jó volt, ugyanakkor minden napra jutott az ugratásokból, csipkelődésekből, amiket képtelen voltam megunni. Főleg, mivel Lexi a jelenlétével, mint Jenson barátnője, a srácok céltáblájának közepébe került. Vörös hajú barátnőmet sem kellett félteni, gond nélkül szólt vissza a srácoknak, egy cseppet sem jött zavarba attól, hogy ki hányszoros világbajnok, vagy hol milyen eredményt ért el. Én pedig örültem a műsornak és remekül szórakoztam rajta.
Velence volt az utolsó pihenőállomás, ezt követően a felkészülésünk utolsó szakaszába értünk, és két héttel később elkezdtük a felkészítő és kvalifikációs versenyeket. Az első verseny még problémákkal teletűzdelt volt, egyrészről, mert azt gondoltuk, kvalifikációs verseny, de nem az volt, másrészről, pedig mert érvénytelennek nyilvánították a programunk, mivel nem rendelkeztünk érvényes licenccel. Ennek értelmében a szeptember első hetét Londonban töltöttük, a nemzetközi szövetség főhadiszállásán, hogy ugyan már, legyenek szívesek megújítani az engedélyünket. Így, hogy junior korunkban versenyeztünk, egyszerűbb volt a dolog, ellenkező esetben gyakorlatilag az EB-n sem tudtunk volna elindulni, olyan sokára kaptuk volna kézhez a papírt. De hála a junior eredményeinknek, meg Sabrináék nevének, pár nap győzködés után mosolyogva nyomták a kezünkbe a papírt.
A be nem tervezett londoni látogatás után haza sem menve utaztunk át Párizsba, ahol az első – tényleges – kvalifikációs versenyünk volt. Ugyanabban a szállodában szálltunk meg, mint az EB-n, szóval már kezdtem otthonomnak érezni, de most ment a rongyrázás, és mindannyian külön szobába költöztünk be. Bár ezt speciel nem bántam, mert nem szerettem másokhoz alkalmazkodni, és általában mások sem hozzám, így örültem, hogy egyedül lakhatom be az egész szobát.
Miután kényelmesen bevackolódtam, beszéltem Skype-on Gergővel, sok sikert kívántam neki a meccséhez, amire nem tudtam kimenni, majd elköszönve tőle elmentem aludni. Kifárasztott az utazgatás Londonba, a sok fölösleges hajcihő, és nagyon nem hiányzott, hogy az esetleges dekoncentráltságom miatt pontokat veszítsünk.
Másnap délelőtt is és délután is próbáltunk, hogy a következő nap, a versenyre már minden flottul menjen. De nagy bajokra nem számítottunk, mert a koreográfia mesés volt, mi pedig jól tudtuk előadni magunkat. A próbák után este a szobában ültem a gépem előtt, nem tudván elszakadni a munkától, éppen elemző cikket írtam a csapat új igazolásairól, mikor óriásit dörrent az ég. Egész testemen remegés futott végig, a torkom elszorult, és nehezen kaptam levegőt.
Összeszorítottam a számat, és próbáltam a lehető legjobban a laptopomba mélyedni. Nem akartam ezt az egészet. Most nem. Itt nem. De amikor a kezem vészes remegni kezdett, és a szememből útnak indultak az első könnycseppek, tudtam, hogy ezt itt nem fogom tudni kontrollálni. Előkotortam a telefonomat, és könnyes szemekkel kerestem ki belőle Koman számát. Párizsban focizott, nem messze lakott a hoteltől, és tudtam, hogy ő az egyetlen ember, aki pillanatnyilag elérhető közelségben van, és kellően megbízom benne ahhoz, hogy idehívjam.
– Voli, gyere ide, könyörgöm! – szóltam a telefonba, mikor felvette. A hangom sírós és gyenge volt, de pillanatnyilag ez sem tudott érdekelni. Azt akartam mindössze, hogy valaki itt legyen mellettem, átöleljen, és megnyugtasson, hogy azt mondja, minden rendben lesz.
– Milánóba egy kicsit körülményes lenne, nem? – A hangja jókedvű volt, de amint meghallotta, hogy a telefonba szipogok, megkomolyodva kérdezte, hogy mi a baj.
– Csak gyere ide, kérlek! – Koman valami "basszus, a vihar" szerűt mormogott, majd biztosított, hogy azonnal indul. Bemondtam a hotel nevét, meg a szobaszámomat majd kinyomtam a telefont. Elöntöttek az emlékek, és hangosan felzokogtam.
Gyűlöltem ezt az egészet. A beteges félelmet a viharoktól, a múltamból vissza-visszatérő emlékeket, a pillanatokat, amik bár kitörölhetetlenül és megmásíthatatlanul hozzám tartoztak, mégis azt kívántam, bár elfelejthetném őket. Mert ez mind-mind arra emlékeztetett, hogy bár a kamaszkorom szinte minden percét élveztem, igenis megviselt az, hogy a szüleim nem foglalkoztak velem. Ez egy gyengeség volt, és bármennyire szerettem is Rudit, neki se szívesen mutattam meg ezeket. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy nem csinálhatok mindent egyedül. És már nem is akartam.
Koman ismerte a történetemet, az EB alatt avattam be, mert úgy gondoltam, mint jó barátomnak joga van ismernie. És nem árt, ha az emberek körülöttem tudják, mire számíthatnak. Ráadásul Voliban meg is bíztam. A karomat megérintő középpályás kezei rántottak vissza a párizsi hotelszoba alkotta valóságba. Mielőtt letelepedett volna mellém a földre behúzkodta az összes függönyt, és benyomta a hifit. Csak egy hálás mosolyra futotta, de ő pontosan tudta, mennyit jelent ez nekem.
Miután végzett azzal, hogy totálisan kizárja számomra az odakinn tomboló vihart leült mellém, és a karját átdobta a vállamon. Óvatosan a vállára húzta a fejem, én pedig próbáltam megnyugodni. Fontos volt az, hogy legyen velem valaki ilyenkor. Mert egyedül, akkor képes voltam elmerülni a múltban, újraélni azt a napot, amikor a balesetünk volt a papámmal, és az azt követő keserves hónapokat. És ezt épp elég volt egyszer végig szenvedni, nem volt szükségem rá, hogy újra és újra átéljem.
– Tudom, nem az én dolgom. De Regi… Nem gondoltál még arra, hogy azért van ez az egész, mert képtelen vagy elengedni? – Nem mondta ki, de tudtam, hogy a papára céloz. Igaza volt, nem akartam elengedni, mert ha megtettem volna, azzal az utolsó olyan közeli családtagom is elengedtem volna, akiről bizton tudom, hogy szeretett.
– Az emléke veled marad. A szívedben – felelte, mikor elmondtam neki az aggályaimat. – De ha ilyen görcsösen próbálsz ragaszkodni, ha nem mented fel magadat, akkor soha nem leszel teljesen boldog. Próbálj a szépre emlékezni, arra, hogy mennyire boldog voltál vele. Ne a balesetre. – A szavai újból könnyeket csaltak a szemembe, de már mosolyogtam. – Ő is ezt szeretné.
Hálásan megöleltem a középpályást és egy halk köszönömöt motyogtam a mellkasába. Biztos voltam benne, hogy nem fog menni egyik pillanatról a másikra, de meg akartam próbálni. Túl akartam lenni rajta.
*
A verseny első napján a rumbát táncoltuk, és tekintettel arra, hogy az éjjel nem sokat aludtam, dekoncentrált voltam, de még így is harmadik helyre elegendő pontot gyűjtöttünk az első napon, és a lemaradásunk sem volt nagy.
– Holnap jobb lesz! – ígértem Ádinak meg az edzőknek, akik csak bólintottak. Ők sem gondolták, hogy az első tétversenyünkön ez rossz eredmény lett volna, bár én nyerni akartam, végtére is azért voltam Párizsban.
Másnap a kortárs jött, mi pedig kettővel a vége előtt léptünk színpadra, és szinte maximális pontszámot kaptunk, de toronymagasan az addigi legmagasabbat. Az utánunk következő két páros sem tudta felülmúlni, így az összesített listán is feljöttünk az első helyre. Elégedetten vonultunk vissza a szállodába, mert a szabad programunkban már biztosak voltunk. Nem alaptalanul, mint kiderült, mert Feeling Good fenntartott a dobogó legfelső fogán, így megszereztünk a VB kvalifikációhoz szükséges 100 pontból húszat, valamint gazdagodtunk egy újabb aranyéremmel.
*
November végéig alig voltam Milánóban, ennek következtében alig láttam Gergőt, és ez mindkettőnket megviselte. Bár rengeteget beszéltünk telefonon, Skype-on, nem volt ugyanaz, mintha ott volnánk egymás mellett. Épp ezért rengeteget veszekedtünk. Apró hülyeségeken, de szinte minden második beszélgetésünk vitával zárult, de persze elég időnk soha nem volt arra, hogy rendesen megbeszéljük. Szükségmegoldások voltak, de mindketten tudtuk, hogy egyszer végig kell rágnunk magunkat az egészen.
November huszonötödikén Barcelonában megszereztük az idei negyedik győzelmünket, és a két második helyünkkel együtt már megvolt az elegendő pontszámunk ahhoz, hogy indulhassunk az EB-n, így ekkor visszahelyeztük a székhelyünket Milánóba. Rettentően örültem neki, mert már kezdtem nagyon unni az állandó vándor életet, de tudtam, hogy ez jövőre csak rosszabb lesz, mert akkor nem csak Európán belül kell majd eredményeket produkálnunk, hanem szerte a világon.
Mi tovább készültünk az EB-re, Rudinak pedig minden idejét lekötötte, hogy a legjobb formáját hozza elő az Inter elleni derbire. És bár technikailag már egymás mellett voltunk, gyakorlatilag alig találkoztunk, olyankor is vitáztunk. Lényegtelen semmiségeken, éppen ezért volt idegőrlő. Mindketten tudtuk, hogy ez így nincs rendben, de nem volt időnk, hogy rendesen megbeszéljük, mert vagy neki, vagy nekem kellett rohannom.
Ilyenkor ő általában Bojannak, én pedig vagy Martinnak vagy Taminak sírtam el a bánatom, bár a lányt szerettem kihagyni belőle, mert nem akartam őt rángatni köztem és a tesója között. Végső soron pártatlan volt, és elfogulatlanul mondta meg, mikor melyikünk volt hülye, de sokszor inkább kihagytam őt az egészből.
Az Inter elleni hazai derbire az egész sajtós-stábunk kivonult, és felosztottuk egymás között a részfeladatokat. Ez volt a csapat utolsó szezonbeli meccse, és mivel fej-fej mellett haladt a két milánói alakulat, fontos volt, hogy a Milan nyerjen, és ő legyen a téli bajnok.
Rudival reggel találkoztunk otthon, és megbeszéltük, hogy ha vége a bajnoki szezonnak, és túl vagyunk az EB-n, akkor elmegyünk valahova csak ketten. Meccs előtt azért írtam neki egy rövid SMS-t, hogy szeretem, és hogy hajrá. Visszaküldött egy szívet és egy mosolygós fejet. Dante meg is jegyezte, hogy örül, hogy szent a béke, mert már az agyára mentem. Valamilyen szinten hozzá is eljutott, hogy mindketten stresszesek vagyunk.
Kivételesen Martin is itthon volt, így kicsábítottam őt és Atust a meccsre, ha már a fia úgyis nagy rajongó. Beültettem őket magam mellé a sajtó részlegbe, de megeskettem őket, hogy hagynak dolgozni. Mindkettő vigyorogva szalutált, tőlem pedig csak egy lemondó fejingatásra telt.
A meccsen óriási hangulat volt, a mérkőzés presztízséhez illő. Mi kezdtük a találkozót, és hamar sikerült helyzetig jutnunk, El Shaarawy küldte kapura a labdát, ám Handanovič kiütötte. Innentől kezdve a meccs folyamatos kontrákból állt, egészen a negyvenedik percig, amikor Bojan lőtt bődületes gólt szabadrúgásból. A hazai csapat öröme percekig eltartott, így sok már nem maradt hátra az első félidőből – ezzel az állással vonultak a csapatok a szünetre.
A második játékrész aztán több izgalmat tartogatott. Az ötvenhetedik percben kiállították Álvaro Pereirát, így ezzel a milánói kékek gyakorlatilag a meccs végéig emberhátrányos védekezésre kényszerültek. A Milan pedig ment előre, aminek eredményeképp még két gólnak örülhettek – egynek Pato, egynek Rudi révén. A srácok is rettentően boldogok voltak a győzelemtől, és mi is. Tisztességes összefoglalóhoz elegendő jegyzetem volt, de még gyorsan leszáguldottunk a pálya szélére, elkapni a srácokat egy-egy gyors interjúra, mert az ilyen meccsek után feltétlen kell. Martinéknak meghagytam, hogy maradjanak, ahol vannak, különben soha többet nem találom meg őket.
Mind a hárman megállítottunk egy-egy gólszerzőt, és feltettünk pár sablonkérdést, amolyan "Ti vagytok a téli bajnokok, mit gondolsz erről" vagy "Milyen érzés az ősi riválisnak gólt lőni" meg hasonlók. Rudi természetesen hosszan kifejtette a válaszait, arcán széles vigyorral. Miután befejeztük az interjúzást, a csatár nyakába ugrottam, és puszit nyomtam a szájára. Bár mindenki tudott a kapcsolatunkról – a média és az egész világ is – mégse szerettem kiteregetni az életünket. Most viszont ezt kötelezőnek éreztem, egy ilyen meccs után. Főleg az elmúlt hónapok vitái után.
– Pároszhoz mit szólsz? – Egy pillanatra értetlenül nézett, majd lassan lesett neki hogy a telelésünkről, és a görög szigetről beszélek, úgyhogy széles mosollyal bólintott. – Otthon találkozunk! – Nyomtam egy puszit a szájára, majd elindultam megkeresni a srácokat, hogy egyeztessünk arról, hogy ki, miről és hogyan ír.
– Könyörgöm, hadd ne én írjam az interjúkat. Utálok ennyit gépelni – nagyokat pislogva néztem fel Dantéra.
– Gina, ugye tisztában vagy vele, hogy a cikkhez is ugyanannyit kell gépelni? – kérdezte bujkáló mosollyal, de csak legyintettem.
– De azt saját kútfőből írom, ezt meg hallás után. És egyeseknek itt rémes az olasz kiejtése – feleltem elhúzott szájjal, mire kuncogás volt az általános reakció. Végül sikerült megnyerem az összefoglaló cikket, így elégedetten caplattam vissza a lelátóra, ahol Martinékat hagytam, de nem voltak ott. Előhalásztam a telefont a zsebemből, hogy felhívjam, ám erre nem volt szükség, mert egy üzenet várt tőle – "Kimentünk a kocsihoz, megvárunk ott." Megígértem ugyanis, hogy hazadobom őket – ha már egyszer megint kölcsönvettem Gergő kocsiját. Úgy voltam vele, hogy igazán nem megy tönkre egyik csapattársa se, ha plusz pár liter benzint arra költ, hogy hazafuvarozza.
A kocsiban ülve megérdeklődtem Atustól, hogy hogy tetszett neki a meccs, mire teljes lelkesedéssel kezdett el beszélni róla, amin csak jókat mosolyogtunk az apjával.
– Mikor lesz az EB? – kérdezte Martin, miután Atus abbahagyta a szövegelést. Gyanítom, kifárasztotta őt az esti kiruccanás.
– Szerdán megyünk Frankfurtba, csütörtöktől szombatig vannak a versenynapok, és vasárnap a gála.
– Futamom lesz, pedig elmentem volna. Kíváncsi lettem volna, hogy még mindig olyan béna vagy-e, mint voltál – mondta kaján vigyorra az arcán. Egy morcos pillantás kíséretében beleöklöztem egyet a combjába, mire felnevetett.
– Nem baj, majd Stockholmba jössz a VB-re jövőre – feleltem, mire csak bólintott.
Nem laktunk messze egymástól, úgyhogy miután kiraktam őket pillanatok alatt hazaértem. Csináltam magamnak két szendvicset, majd felvonultam a hálóba, és végignyúlva az ágyon kezdtem el megírni a cikket a meccsről. Csak az rántott ki az olasz mondatok közül, mikor Gergő bevetődött mellém az ágyba.
– Szóval hol is van ez a Párosz? – érdeklődte a fülembe suttogva.
– Görögország – válaszoltam felé fordítva a fejem, mire egyből megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, mert rettentően régen volt már az, mikor ő is és én is egyaránt önfeledtek és boldogok voltunk.
– Be kell fejeznem a cikket – mondtam szélesen vigyorogva, miután elhúzódtam picit. Valamit morgott az orra alatt, majd egy puszi után felkászálódott az ágyról és lement a konyhába. Nevetve temetkeztem vissza a laptopomba.
*
A szerdai indulás hamar eljött, és végre Gergő is utazott velünk. Ez volt idén az első – és egyben egyetlen – olyan verseny, amit a csatár a helyszínről figyelt, de boldog voltam, hogy legalább ez az egy van. Az elmúlt napokban sokat voltunk együtt, és így, hogy ő már ledobta magáról a stresszt, marakodás nélkül meg tudtunk lenni. Már csak az kellett, hogy mi is túl legyünk az EB-n, hogy célba vehessük Pároszt.
Frankfurtban már a rumbával az első helyre ugrottunk, és az előnyünket a következő két tánccal csak növeltük, így 8 évvel azután, hogy junior Európa-bajnokok lettünk, a felnőttek között is diadalmaskodtunk.
Amikor a nyakunkba akasztották a Európa-bajnoki aranyérmet, és felcsendültek a magyar himnusz első taktusai úgy éreztem, kicsit helyére került az életem. Soha olyan boldog nem voltam még, mint akkor. Ennyi kihagyás után, az első nagy versenyünkön a csúcsra értünk. A szemembe könnyek szöktek, és csupán Ádi karomon nyugvó kezének, és az előttünk álló többezres tömegnek volt köszönhető, hogy nem kezdtem el sírni. Kinéztem oldalra, ahol Gergőnek kellett volna állnia, de nem volt ott és ez kizökkentett az érzelgős hangulatomból. A tekintetemmel őt kezdtem el keresni, mire Ádi megszorította a kezemet. Ezek szerint túl feltűnően csináltam. Ismét az előttünk álló tömeget kezdtem pásztázni, és próbáltam felidézni a diadalmaskodásunk emlékét, de nem ment. Nem, mert volt egy olyan érzésem, hogy Rudi nem véletlenül tűnt el.
A Himnusz végén oldalra pillantva aztán kiszúrtam a csatárt, de az arca halálsápadt volt, és a tekintetével azt sugallta, hogy igyekezzek minél előbb letudni a szükséges kötelező köröket. Ennek megfelelően egy hárommondatos villáminterjút adtunk, majd aggódó tekintettel vágtattam Gergőhöz.
– Mi történt? – kérdeztem, mert tudtam, hogy valami baj van. Valami nagy baj.
– Most hívtak a pályáról. Martinnak balesete volt – nyögte ki nagy nehezen Gergő, de valamiért éreztem, hogy nem csak erről van szó.
– És? Hogy van?
– Kettőhúsznál kisodródott és a falnak csapódott. Azonnal életét vesztette. – Lehunytam a szememet, de a könnyek így is utat találtak maguknak. Azt kívántam, bár az egész csak egy álom lenne. Egy rohadt rémálom. A boldogságom másodpercek alatt foszlott semmivé. Az összes versenygyőzelmemet odaadtam volna azért, ha ez az egész nem igaz. Ha tudom, hogy Martin ugyanúgy a dobogó legfelső fokán végzett ma, ahogyan én. De tudtam, hogy Rudi ilyennel nem viccelne.
A sós könnyek végigfolytak az arcomon, és zokogni kezdtem, Gergő pedig az ölelésébe zárt, de ez sem segített. Mert tudtam, hogy történjen bármi is, nem hozza vissza Martint.
– Jézus isten! – súgtam sokkoltan magam elé. – Atus! – Ekkor döbbentem csak rá, hogy a kis srác eddig anya nélkül élt, és most az apját is elvesztette.
Még erőteljesebben kezdtem zokogni, és úgy öleltem Gergőt, mintha így elfuthatnék a problémák elől. Tudtam, hogy ez lehetetlen, csak épp olyan jó lett volna a boldog tudatlanságban élni.
*
A napok teltek, de képtelen voltam feldolgozni azt, hogy Martin elment, és nem jön vissza többet. A pároszi utazást lemondtuk a temetés miatt, de egyébként sem lett volna sok kedvem elmenni. Így már nem.
Ott állni a fiú temetésén, aki nélkül talán soha nem lettem volna az, aki lettem, szörnyű volt. Martin mindig olyan szerepben állt mellettem, amire éppen szükségem volt. Ha barát kellett, aki meghallgat, átölel és megvigasztal, akkor kérés nélkül cselekedett. Ha a világ minden gondjáról akartam megfeledkezni, elvitt bulizni, hagyta, hogy kieresszem a fáradt gőzt, de soha egy pillanatra sem veszített szem elől. Ha egy haverra volt szükségem, akivel hülyülni lehet, ennek a szerepkörnek is megfelelt. És néha teszteltük, hogy változott-e a másik csóktudása.
Amikor összefutottam vele Milánóban annyira boldog voltam! Azt hittem, hogy akkor mostantól akármikor lesz szükségem rá, ő ott lesz. Azt gondoltam, bepótoljuk az elvesztegetett éveket. De tévedtem, mert igazságtalanul korán ragadták el tőlünk.
A temetésen Atus mellettem ült, és szerintem szinte semmit nem fogott fel a körülötte lévő felhajtásból. Nem értette, miért sírok én szakadatlanul már napok óta, vagy, hogy miért törölgeti Gergő a szemét. Csak azt tudta, amit mondtunk neki – hogy az apukája elment, hogy fentről vigyázzon rá, ránk.
Gergőt is megviselte, ami Martinnal történt, mert megkedvelte a srácot. Jókat beszélgettek valahányszor átjöttek hozzánk, amivel engem tettek a Föld legboldogabb emberévé. Ettől függetlenül is meglepetésként ért, amikor telefonált egy ügyvéd, aki Martin alkalmazásában állt, hogy közölje – a srác Rudit és engem nevezett meg, mint Atus gyámjai az ő halála esetén. Egyrészt egy szóval sem említette, hogy ilyen tervei vannak – egyáltalán, azt sem tudtam, hogy végrendeletet írt –, másrészt meglepett, hogy nem a nővérére bízta a fiát. De persze fel sem merült bennünk a gondolata annak, hogy ne vállaljuk el. Így Atus beköltözött a milánói házunkba, és rettentően örült Sheevának – és a kutya is neki. És bár gyakran kérdezett az apjáról, egy idő után a kérdések abbamaradtak, és Atus – ha nem is teljesen – de a régi lett.
Bennem – bennünk – viszont örökre nyomot hagyott Martin emléke. Tisztán emlékeztem még a milánói derbit követő beszélgetésünkre a kocsiba. Hogy majd Stockholmba eljön. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, meg fogom nyerni a VB-t. Martin miatt. Martinnak.

Bronzból öntött arany

időpont: 2016. július
helyszín: Párizs, Franciaország
elbeszélő: Rudolf Gergely
A döntő napjának délelőttjén a csapat nagy része Regivel és Balázsékkal kiegészülve az emeletünkön lévő nagy társalgóban ült. A két Ádám Dzsudzsival kiegészülve a kanapén terpeszkedett, Gyurcsó a sarokban lévő asztalnál ügyködött valamit a laptopján, Németh ugyanezt a cselekvést űzte csak kicsit odébb. Koman elment várost nézni Vikivel, Bazsi és Flóra pedig egy-egy babzsákfotelen ülve a TV-t nézte, akárcsak Regi és én. A különbség csupán annyi volt, hogy mi ketten az egyik fotelt foglaltuk be. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor miután én leültem, Regi az ölembe mászott – na, nem mintha ez annyira ellenemre lett volna.
A vita már akkor elkezdődött, mikor kitalálták, hogy filmet akarnak nézni. Bogdán, Szalai és Dzsudzsák vitájába Regi is beszállt, és végül az ő akaratuk teljesült, valami sokad osztályú akciófilmre esett a választásuk, és teljes ámulatban ülve figyelték, egészen addig, míg Szalai felénk nem fordult.
– Te, Regi! – Barátnőm is felé kapta a fejét, és érdeklődve szemlélte a csatárt.
– Mondjad, Ádámka, ne kímélj! – Regi sóhajtva pillantott a Bayern játékosára, mintha terhet jelentett volna neki, holott pontosan tudtam, hogy a srácok társaságát akármilyen körülmények között élvezi. Szinte.
– Akarsz fogadni? – A Szalai arcán elterülő vigyort látván voltak ötleteim a fogadás tárgyát illetően, de inkább csendben figyeltem az eseményeket.
– Miben? – érdeklődte Regi, bár szerintem neki is voltak tippjei.
– Hogy ki nyeri a döntőt – felelte Ádám magától értetődően.
– Miért nem Dzsudzsit fárasztod? – kérdezte sóhajtva Regi, de legbelül láthatóan örült a lehetséges versenynek.
– Mert te vagy az egyetlen olyan ember a szállodában – sőt, talán a világon is – aki hajlandó lehet a spanyolokra fogadni. – Szalai arcán széles vigyor ült, Reginek pedig összeszűkültek a szemei. Most már egyáltalán nem figyeltem a képernyőt – a szobában kialakuló műsor sokkalta érdekesebbnek tűnt.
– Abból, hogy te német-buzi vagy, miért következik egyenesen, hogy mindenki más is az? – Az Ádám mellett csücsülő Dzsudzák felnevetett, majd a taslit elkerülvén, inkább köhögésnek próbálta álcázni a dolgot.
– Mert mindenki másnak van szeme, kivéve neked, mert te spanyol-buzi vagy. – Regi csak megforgatta a szemeit, és nyelvet nyújtott Szalaira.
– Amúgy Gergő is velem van – jelentette ki határozottan, rám emelve a tekintetét.
– Igazság szerint – köszörültem meg a torkomat – én a németekre fogadnék – szóltam óvatosan, arcomon vigyorral. Regi lerendezett egy "áruló" titulussal,
– Igazán megtanulhattad volna már, hogy a foci az a játék, amit huszonketten játszanak és mindig a németek nyernek – kotyogott közbe Bogdán.
– Le lehet ám akadni rólam is, meg a spanyoljaimról is – morogta Regi az orra alatt, mire jóízűen felnevettem.
– Akkor fogadunk? – Szalai esdeklőn nézett Regire, aki a sértődöttséget félredobva lelkesen bólintott.
– Tét? – érdeklődte a lány.
– Egy rekesz sör – vágta rá egyből a csatár.
– Mihez kezdesz te egy karton sörrel, ha nem is ihatsz alkoholt? Hovatovább, mihez kezdek én egy rekesz sörrel, ha nem is szeretem a sört? – kérdezgetett Regi szkeptikusan, de Ádám csak leintette.
– Emiatt kár aggódnod. Úgysem te fogsz nyerni. – A csatár szélesen vigyorgott.
– Olyan egy mocsok vagy! De tudod mit? Amikor majd nyerek, mind a 24 üveg sört a szemed láttára fogom meginni, és egyet nem fogsz kapni belőle. – Ahogy elnéztem nem sok hiányzott ahhoz, hogy Regi ismét a nyelvét nyújtsa  csatárnak. – Amúgy meg a szamár is spanyol győzelmet jósolt volna – jelentette ki Regi úgy, mintha ez garantálná a csapata győzelmét. Megszokottá vált már, hogy minden nemzetközi labdarúgótornára találtak egy szerencsétlen állatot, aki "jósol".
– De ő korrupt, mert spanyol. Ha megkérdeznél egy német szamarat, biztos a németeket mondaná. – Ezúttal Dzsudzsi folyt bele a vitába.
– Nem tudom, te hogy vagy vele Balázska, de én nem szoktam szamarakkal beszélgetni – csapta le a labdát Regi.
– Most is azt csinálod – rötyögött Szalai, mire kapott egy zsibit a vállába a szélsőtől.
– Tökmindegy, a spanyolok fognak nyerni és kész! – zárta le a témát Regi, majd kicsit közelebb fészkelte magát hozzám, és tekintetét újra a képernyőre függesztette. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, majd én is tovább figyeltem a filmet, bár amíg Ádám és Regi szópárbajoztak, gyakorlatilag lemaradtunk a lényegről. Mert ugye annyi esze senkinek nem volt, hogy leállítsa a DVD lejátszót.
*
Órákkal később már a döntőre készülődtünk, egészen pontosan Regi válogatott a spanyol mezei közül, én már kész voltam – sok választási lehetőségem mondjuk nem volt, két garnitúra teljesen ugyanolyan melegítő közül választhattam.
– Mondd csak, te most már, mint magánszemély veszel részt az EB-n, vagy még a csapat tagjaként? – kérdezte Regi kezeit a mellkasomra fektetve, miután felöltözve kijött a fürdőből. Nagyokat pislogva próbált ártatlanul felnézni rám, de pontosan tudtam, hogy fejében keringő gondolatokra sok jelzőt lehetett volna használni, de az ártatlan nem volt közöttük.
– Bármennyire fáj is ezt mondani, de még a csapat tagjaként. De ha nem így lenne, akkor is ki kellene ábrándítsalak. Fél óra múlva indulnunk kell. – Összeráncolt homloka és durcás tekintete láttán felnevettem, és puszit nyomtam a feje búbjára.
– De fél óra sok mindenre elég! – Lábujjhegyre állva súgta a fülembe, aprót harapva a fülcimpámba. Piszkosul nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne kapjam fel azon nyomban és tegyem magamévá abban a pillanatban.
– Az lehet, én viszont hosszan és sokszor akarlak szeretni! – mormogtam a fülébe, majd egy apró csókot nyomtam a szájára.
– De ha hazaértünk kíméletlenül behajtok rajtad mindent! – Próbált szúrós tekintettel nézni és komoly maradni, de kudarcot vallott.
– Állok elébe – kacsintottam nevetve, majd kézen fogtam a lányt és kihúztam magam után a szobából.
A szálloda előterében aztán elváltak útjaink, ő csatlakozott az unokabátyjáékhoz, én pedig leültem a srácok mellé. Türelmetlenül vártuk, hogy végre Dzsudzsi is megérkezzen, hogy elindulhassunk a Stade de France-hoz. Mikor a szélső is kikecmergett a liftből az egész csapat egy emberként ugrott fel és ballagott ki a csapatbuszhoz.
*
A meccs egy döntőhöz méltóan izgalmas volt. Mindkét oldalról röpködtek a helyzetek, a szögletek, ám gól egészen az első félidő végéig nem született, ekkor Villa lövéséből a spanyolok szereztek vezetést. Ami azt illeti voltak sejtéseim azt illetően, hogy Regi milyen nagyon örül ennek a gólnak – Flórával egyetemben. 
A második játékrészben aztán, szinte alighogy elkezdődött a mérkőzés Schweinsteiger bődületes szabadrúgásgóllal egyenlített. Ádám mellettem egészen addig szinte tövig rágta a körmeit, mert rettegett attól, hogy végig kell néznie, ahogy Regi megissza azt a rekesz sört. 
A kilencven perc leteltéig több gól nem esett, bár mindkét oldalon voltak óriási helyzetek, és hatalmas bravúrok a kapusok részéről. Bár pártatlanként is jó lett volna nézni, de mégis inkább a németeknek szorítottam, mert jobb azt mondani, hogy az EB győztes által estünk ki. 
A hosszabbítás első felében aztán a németek Götze révén fordítottak, és Ádámka is a zsebében érezte már a sikert, amikor három perccel a vége előtt Ramos fejesével egyenlített a spanyol csapat. Ekkor csörrent meg a csatár telefonja a zsebében. Miután elolvasta az SMS-t dermedt arccal tolta elém a kijelzőt, hogy olvassam el. Az üzenetet átfutván hangosan felnevettem. "Kösd fel a gatyád és készítsd a pénztárcád." Ha nem írta volna alá, akkor is tudtam volna, hogy Regitől jött. 
A tizenegyes párbajt a spanyolok kezdték, az első lövéshez Villa állt oda, aki magabiztosan gurította a labdát Neuer kapujába. Rossz volt nézni és hallgatni, ahogy Ádám mellettem a kezét tördeli, és a pályán lévő játékosokhoz motyog. De inkább szó nélkül hagytam a dolgot, mert vagy lekiabálta volna a hajam, vagy eleresztette volna a füle mellett.
A németek első ítélet végrehajtója Müller volt, aki úgy lőtte fel a felsőléc alá, hogy körzővel, vonalzóval nem lehetett volna pontosabban odaszerkeszteni. A spanyoloktól Busquets következett, aki minimális nekifutással, és még ennél is kevesebb erővel lőtte a labdát egyenesen a német kapus kezébe. Ádám úgy ugrott fel mellettem, mint akinek az élete, az összes vagyona múlik a meccs végkimenetelén.
A németektől belőtte még Götze és Schweinsteiger, és a spanyolok következő lövője, Bojan is a halóba talált, Özil azonban hibázott, és a kapu fölé emelte a játékszert.
Az utolsó spanyol büntetőhöz Pedro állt a mészcsíkra helyezett labda mögé, de jó barátjáéhoz hasonlóan az ő lövése is gyengére sikeredett, így Neuer könnyen odaért. Az utolsó lövéshez Reus menetelt ki, elképesztő mértékű felelősséggel és teherrel a vállán. Ádám nem nézett oda, bár ez gyakorlatilag teljesen mindegy volt, mert a stadionban kitörő ovációból vagy csalódott morajból úgyis rájött volna.
Inkább nem foglalkoztam a mellettem ülővel, hanem a stadionban ülő több ezer emberhez hasonlóan a pályára függesztettem a tekintetemet. Reus nekifutott lőtt, a labda pedig a jobb felsőbe hullott. Ádám végül csak rászánta magát, hogy megnézze, és elégedetten bokszolt a levegőbe, majd gyorsan pötyögött egy SMS-t Reginek. 
Németország Európa-bajnok lett, teljesen megérdemelten, és ennek az egész csapatunk örült. Megtörtént a spanyolok trónfosztása, amire sokan már nagyon régóta vártak. Lassacskán felálltunk mind, és elindultunk az éremátadásra.
A franciák vonultak ki először, ők kapták meg előbb a harmadik helyezettnek járó medált. Boldog voltam, leírhatatlanul boldog. Úgy éreztem, a világ rendje a helyére állt, amikor az érmet a nyakamba akasztották és gratuláltak. Fantasztikus pillanat volt, életem egyik legemlékezetesebb pillanata. Mert amellett, hogy egy mérkőzés kivételével nem kaptunk ki soha, visszahelyeztük Magyarországot a labdarúgás térképére. Oda, ahol minidig is volt a helye, csak már évek, évtizedek óta eltűnt onnan, mintha a föld nyelte volna el. Az évek munkája beérett, és értelmet nyert a rengeteg szenvedés és kudarc. Hogy minden siker után továbbmentünk, mondván van ennél feljebb – és volt is, sőt, még mindig van. De számunkra – és bizton kijelenthetem, az egész ország számára is – ez a bronz fényesebb bármilyen aranynál. Talán mert visszahoztunk valamit, ami már nagyon régen eltűnt – a magyar futball szeretetét. 
Ahogy végignéztem a csapattársaimon, láttam, hogy bennük is hasonló érzések játszódtak le. Megmosolyogtató volt látni, hogy olyan focisták, akik európai topcsapatokban játszanak hétről hétre, így meg tudnak hatódni egy bronzérmen. De jól tudtam, miért van ez, hisz én is így voltam vele. Egy voltam közülük. Teljesen más, amikor az ember a klubjában játszott, mint amikor  válogatottban. Ha a címeres mezben léptünk pályára, akkor tudtuk, hogy egy egész ország áll mögöttünk, akikért küzdeni kell. Persze, a klubcsapatnak is rengeteg a szurkolója, de mégsem ugyanaz. A válogatottal nyerni mindig más. Mindig jobb. És ezzel eddig minden focista egyetértett, akivel valaha beszéltem erről. 
Ott álltunk címeres melegítőben, bronzéremmel a nyakunkban az Európa bajnokság díjátadó ceremóniáján. Kétségkívül életünk pillanata volt ez. 

38. fejezet

Amikor nem szabad feladni a harcot
Aznap délután, amikor megérkeztünk a francia fővárosba, a második telefonhívásom után sikerrel konstatáltam, hogy lesz próbatermünk, tehát semmi akadálya annak, hogy másnaptól elkezdjük az edzéseinket Ádival, Sabrinával és Tobiasszal.
Párizsban miután elfoglaltuk a szállásunkat, és a srácok letették a nagy esküt, hogy nem buliznak, nem isznak – sokat -, és időben lefekszenek aludni, útjukra lettek engedve, így hát Gergő és a nagyÁdám szobájába zsúfolódott be mindenki – a tulajdonosokon kívül Koman, Németh, Dzsudzsi, Ádámka valamint Flóra és Bazsi. Azzal a célzattal telepedtünk le, hogy akkor elmeséljük, hogy miért néz ki mindenki – Flóráék kivételével – úgy, mint a mosott zokni.
– Az én sztorim elég egyszerű – kezdtem bele. – Lexivel megpróbáltuk néhány óra alatt megbeszélni életünk elmúlt cirka egy évét, amiből az lett, hogy három után értem vissza a szállóba, ráadásul ennyi idő után sem tudtam kiszedni belőle, hogy kivel kavargat. Végül, miután pár órát aludtam megírta SMS-ben, hogy ki az. – Én itt lezártnak tekintettem volna a dolgot, de tizenhat szempár tekintett rám arra várva, hogy eláruljam vörös hajú barátnőm áldozatát.
– Nem. Felejtsétek el. Nem adom ki a titkait. Velencén úgyis meglátjátok. Elméletileg. – Azt gondoltam, frappánsan lezártam a témát, de tévednem kellett.
– Nekem, mivel résztulajdonosa vagyok a családi nyaralónak, kötelességed elmondani, hogy kiket akarsz odahozni. Sakk-matt, húgi – vágta rá Bazsi. Magamban elmormogtam egy csúnya káromkodást, amiért mindenre volt válasza. Megadóan felsóhajtottam, mielőtt belekezdett volna valami hülye jogász szövegbe. Bazsi ugyanis jogot tanult a főiskolán.
– Nem is tudsz sakkozni! – feleltem, így próbálván terelni a témát, de amikor nyolc ember lesi a válaszodat, nem olyan egyszerű terelni.
– Szép próbálkozás, de sikertelen! Ki vele! – követelte Gergő, mire kapott jutalmul egy olyan pillantást, hogy ha szemmel ölni lehetne, valószínűleg súlyos egészségkárosodást szenvedett volna. Szerencse, hogy soha nem voltak ilyen képességeim.
– Üzleteljünk! – vetettem fel a hirtelen jött ötletemet. – Két lehetőséget ajánlok. Az első az, hogy kibarchobázzátok. A második, hogy mondok egy monogramot. De ha a másodikat választjátok, akkor ott nincs tippáradat, egy nevet mondok rá, és az vagy jó, vagy nem, de onnantól tovább nem nyilatkozok. A döntés a tiétek.
– Tutira a barchoba. Egy monogramból hogy találnánk már ki? – vetette fel egyből Ádámka. Fogalmam sem volt arról, hogy miért érdekli őt ennyire, kivel jár Lexi. Sőt, igazából afelől sem volt halvány sejtésem sem, hogy miért érdekel ez Rudin kívül bárkit is a csapatból.
– Dehogy! Ha nem is mond semmit, addig találgatjuk a monogramból a neveket, ameddig akarjuk, olvasni lehet az arcából. – Gergő csak megvonta a vállát, mire tarkón suhintottam.
– Ne csalj! – vigyorogtam rá, mire puszit nyomott az arcomra.
Sikeresen megegyeztek abban, hogy egy monogramot kérnek, amit megpróbálnak tisztességesen kitalálni. Aztán ha nem megy, majd bevetik Gergőt.
– JB. – Ezt követően pedig a létező össze variáció elhangzott közöttük, persze egyet sem nekem címeztek, csak maguk között találgattak. De Justin Biebertől kezdve a Jonas Brothersen keresztül tényleg mindenki eszükbe jutott.
– Ti tényleg ennyire analfabéták vagytok? – fakadt ki Flóra, mire mindenki elcsendesedett és a fejét fogó lányra kapták a tekintetüket.– Lexi a McLarennél dolgozik, a McLaren első számú pilótája Button. Monogramja JB. Zsenik.  – Bazsi meglepetten pislogott a barátnőjére és társult ehhez hat csodálkozó focistaszempár is.
– Jellemző, hogy heteteknek nincs annyi logikája, mint egy nőnek – nevettem fel. – De igen, tényleg ő az. És most, hogy kiszedtétek belőlem azt, amit nem lett volna szabad elmondanom lelkesen várom a ti élménybeszámolótokat. – Végigpillantottam a társaságon, de nem igazán véltem felfedezni annak a jelét, hogy bármelyikük is beszélni óhajtana.
– Az egész akkor kezdődött, amikor... – Koman volt az, aki érzett magában elég erőt ahhoz, hogy elmesélje a sztorit, de félbeszakítottam.
– Ugye nem fogod az egész életed elmesélni? – vigyorogtam rá, de leintett, és folytatta.
– Szóval Ádám, mármint a nagyÁdám, benyögte, hogy ő nem látta a Pite-filmeket.
– Én sem láttam a Pite filmeket – válaszoltam egyből, mert nem értettem a problémát. Bár a rám szegeződő szempárokból rájöttem, hogy rossz választ adtam.
– Te komolyan nem láttad a Pite-filmeket? – hitetlenkedett Koman, Gergő pedig komoran méregetett.
– Nem az én barátnőm vagy. Ezek kultúrfilmek! – fakadt ki, mire felnevettem.
– Soroljam azokat a kultúrfilmeket, amiket te nem láttál? – érdeklődtem magasra emelt szemöldökkel, mire egyből visszakozott és fél karral átölelve magához húzott, hogy puszit nyomjon az arcomra.
– Szóval mivel a kapusunk ilyen szörnyen műveletlen volt, ezért muszáj volt megnézetünk az összes Amerikai pite részt. És mivel egyedül nem volt hajlandó, mind néztük vele. – Unokabátyámmal és Flórával együtt hangosan felnevettünk a dolgon. Teljesen el tudtam képzelni ugyanis azt, hogy Ádám ül a kanapé közepén, és bökdösi az éppen elaludni készülő csapattársait.
– Ti nem vagytok normálisak! – mondtam fejingatva nekik, mire csak vállvonogatásokat kaptam cserébe.
*
Másnap reggel érkezett a milánói különítmény mialatt a srácok edzettek, így én mentem értük. A reptérről az első utunk a próbaterembe vezetett, hogy számomra rövid, Sabrináék szerint hosszú két hét után végre belekezdjünk újra a munkába, az EB-re való készülésbe. Bár gyakorlatilag már csak a koreográfiák tökéletesítése volt hátra, nüansznyi változtatásokkal, valójában ez volt a munka legnehezebb része. Mert megtanulni egy táncot nem nehéz. Száz százalék fölött teljesítve eltáncolni az annál inkább.
Nagyon örültem neki, hogy a tavaszi eseményektől függetlenül is tudtunk együtt dolgozni Ádival. A munkakapcsolatunk maradt a régi, a barátságunk pedig szerintem már akkor súlyos, helyrehozhatatlan törést szenvedett, mikor eljöttem Velencéről. A tóparti városból pedig mindössze két kapcsolatom volt elég erős ahhoz, hogy a későbbiekben is kitartson – Lexivel és Bazsival. Illetve Martinnal, de ő külön lapra tartozik.
A koreográfiáink több mint csodásak voltak, és most már elkezdtünk készülni az ellenfelekből is, minden napot rászántunk valamelyik táncospár elemezgetésére. Talán nevetségesnek hangozhat, de házit is kaptunk – nézzük meg otthon a videóikat, és jegyzeteljük ki azt, ami fontos lehet. Különleges erősségek, gyengeségek, bármi, ami szemet szúr. Kifejezetten élveztem ezt a fajta munkát, bár gyakorlatilag három nap alatt az őrületbe kergettem mindenkit magam körül azzal, hogy azt kivéve, mikor étkeztünk gyakorlatilag állandóan videókat néztem – és kritizáltam.
*
A hollandok elleni meccs napja hamar eljött, én is, és a srácok is úgy éreztük, hogy túl hamar. Nem voltam ugyanis teljesen meggyőződve arról, hogy készen vannak-e rá. Abban nem kételkedtem egy percig sem, hogy képesek a győzelemre. Abban nem voltam biztos, hogy ezt ők is tudják-e, így igyekeztem ezt erősíteni bennük. Mármint, hogy jobbak náluk, vagy ha nem is jobbak, de legalább annyira jók.
Büszke voltam rájuk már most, de még büszkébb akartam lenni. Azt akartam, hogy nyerjenek, ezzel hallgattatva el az összes fanyalgót, akik évek óta szajkózták, hogy nem jó ez a csapat semmire, hogy nem fog nekik sikerülni a kvalifikáció. Aztán mégis sikerült, már a VB-re is, de akkor jöttek az olyan vélemények, hogy "jó, de úgyis csak pofozógépnek mennek". A hócipőm tele volt már azzal, hogy senkinek semmi nem jó, pedig pontosan tudtam, hogy ezek a srácok a lelküket kidolgozzák a sikerért. És épp ezért tudtam azt is, hogy bizonyítani akarnak, és meg akarják nyerni a meccset, jobban, mint valaha. Véget akarnak vetni a hollandok elleni pech-szériának, és tovább akarnak jutni. És ez a csapat megérett arra, hogy továbbjusson, hogy ott legyen a legjobbak között.
– Nem számít az eredmény, de azért nyerjünk, jó? – Nagyokat pislogva néztem fel Gergőre a stadion parkolójában. Ezek voltak az utolsó perceink a meccs előtt, mert ő ment öltözni és melegíteni, és pedig a szurkolótáborunkkal kiegészülve a lelátóra.
– Ugye tudod, hogy ezzel egy cseppnyi nyomást sem helyezel rám? – kérdezte szkeptikusan, de a szája sarkában mosoly bujkált, és ezt jó előjelnek véltem. Ha a csapatkapitány magabiztos, akkor az egész csapat az lesz.
– Rúgjátok seggbe őket, és mutassátok meg neki, mi is az a magyar foci – súgtam a fülébe, majd egy utolsó utáni szerencse-csókot nyomtam a szájára. Miután elváltunk egymástól megpillantottam a kapusunkat, így odaszóltam neki.
– Hé, Ádám! Védd ki Robbennek a szemét is! – Arcomon széles vigyor ült, és a vörös hajú srác szája is mosolyba húzódott. Felmutatott hüvelykujjával jelezte, hogy rajta nem fog múlni.
Ahogy a fiúk eltűntek a folyosókon Flórával, Bazsival és a focit amúgy nem kedvelő Ádámmal baktattunk a bejárathoz, hogy elfoglaljuk a helyünket a lelátón. Az öltözetünk a szokásos volt, csak Ádi lógott ki a sorból – egyedül ő nem öltözött élő magyar zászlónak.
A stadionban szokás szerint rengeteg volt a magyar. Ha esetleg nem vettem volna észre őket, akkor a hang alapján odataláltam volna. A lelátó egy másik része úgy nézett ki, mint a kiömlött narancslekvár – az volt a holland szektor. Csak remélni tudtam, hogy a meccs végére a lekvár megsavanyodik.
Még épp csak szállingóztak ki a srácok melegíteni, amikor a magyar közönség már hangolt a "Ki a jobb? – Magyarok. Mennyivel? – Sokkal." és ehhez hasonló rigmusokkal. Ők azért jöttek ide, hogy egy győztes csapatot lássanak focizni, és tudtam, hogy ha rajtuk múlna, soha többet nem emlegetné senki egy mondatban a holland nemzeti válogatottat a labdarúgással. Mivel a csapatunk is és a szurkolóink is mindenre elszántak voltak, úgy éreztem, nincs lehetetlen, hogy most először tényleg van reális esélye annak, hogy elkezdjük visszaadni az eddigi vereségeket.
A meccs első tíz perce erős magyar fölényben telt el, mert a hollandok csúnyán belealudtak a kezdésbe. Nem számítottak arra, hogy a magyar csapat támadni fog, és letámadni már az ő térfelükön. Aztán negyed órával a kezdés után sikerült magukhoz térniük, és ekkor alakult át a meccs képe. Felváltva támadtak a csapatok, ami fizikailag állatira kimerítő dolog volt, de meglett az eredménye, mert az egyik kontratámadást követően a csapatunk emberelőnyös támadást tudott kialakítani, és bár Voli lövését még kiütötte a holland kapus, Dzsudzsi kíméletlenül a jobb alsóba gurított.
Az egész magyar tábor egyszerre ugrott fel, és kezdte ordítva éltetni a csapatot. A boldogság könnyei folytak végig az arcomon, miközben fülig ért a szám. Még közel sem volt vége, de a vezetés nálunk volt, és mindent könnyebb így megcsinálni. Nyomás nélkül.
Fantasztikusan játszott a csapat. Tökéletesen álltak hozzá a mérkőzéshez és ez két dolgot bizonyított. Egyrészt, hogy Sanyi bácsi kellőképpen kézben tartotta a fiúkat másrészt pedig azt, hogy ők is kellőképpen felnőttek ahhoz, hogy helyén kezeljék. Tisztelték az ellenfelet, de nem féltek tőle. Rengeteg támadásunk volt, és bár támadtak a hollandok is, de ha a védőink épp nem is voltak a toppon Ádám óriásit védve megmentette a csapatot.
Egészen a negyvenharmadik percig. Ekkor ugyanis egy magyar támadás után indulhattak a hollandok, akik megjátszották a kopaszt, Robben pedig jött, látott, cselezett és gólt lőtt. Bár alapjáraton képtelen vagyok pontos célzásra, gyanítom, akkor a lelátóról ülve is eltaláltam volna egy kicsike darts nyíllal. Lehetőleg úgy, hogy a második félidőben ne tudjon játszani.
A szünetre döntetlennel vonultak a csapatok, és magamban azért fohászkodtam, hogy ettől most ne szakadjanak össze, mert ha megtörnek, akkor itt vége van. A külvilágot kizárva meredtem magam elé, miközben a szám szélét rágcsáltam. Az utolsó pár perc alapján nagyon úgy tűnt, hogy mindenre számítottak, csak bekapott gólra nem, pedig benne volt a pakliban. Bíztam benne, hogy Gergőből elő jön a bölcs kapitány, és megnyugtatja a srácokat, hogy ennél cudarabb helyzetből is nyertek már meccseket. Példának okáért elővehetné a 2005-ös isztambuli BL-döntőt.
Gyakorlatilag abban a másodpercben, hogy elkezdődött a második játékrész, megnyugodtam. A mentalitásuk egy szemernyit sem változott a mérkőzés kezdete óta, ugyanolyan elszántan mentek előre. Talán ez lett az, ami miatt kisebb figyelmet fordítottak a védelemre és így egy kényszerítő után Afellay a kapuba pöccinthette a labdát. Én teljesen lesokkolódtam, a srácok annyira nem. Kis túlzással, de a hollandok innentől kezdve a félpályát se nagyon lépték át. Folyamatos nyomás alatt tartottuk a narancsmezes csapatot, de semmi sem akart sikerülni. Mindig az utolsó passzokba csúszott hiba, vagy ha abba nem, akkor belelépett az egyik védő, vagy kapufára ment a lövés, vagy hárította a kapus.
A kilencvenegyedik percben jártunk már, amikor az állás még mindig változatlan volt. A hangulat félelmetes volt. A magyar szurkolók éltették a csapatunkat, és mi sem húztuk ki magunkat a feladat alól. De kezdetem elveszíteni a hitemet. Bár féltem magamnak bevallani, de talán már titkon elkönyveltem a vereséget magamban.
Egy holland támadást követően aztán Koman passzából Németh egyedül roboghatott a holland kapu felé. A szívem eszeveszett vágtát diktált, és együtt éltem a meccsel. A kezemet tördelve figyeltem, hogy mihez tud kezdeni a csatár a helyzettel. Tartottam tőle, hogy ez után, már sok nem lesz a meccsből. És ekkor váratlan dolog történt – az egyik holland védő lerántotta Németh-et a tizenhatoson belül. Mindenki feszülten figyelte a játékvezetőt, aki végül rövid mérlegelés után a tizenegyespontra mutatott, és még egy sárgát is kiosztott a vétkes Blindnak – csak úgy, grátisz.
Egyrészről legördült egy hatalmas kő a szívemről, mert ez gyakorlatilag a lehető legjobb dolog volt, ami történhetett. Másrészről viszont nem lettem volna annak a helyében, aki a büntetőt lövi – akinek a kilétéről egyelőre halvány sejtésem sem volt. Sokan lehettek volna, mert több remek büntetőlövő focista is volt a csapatban. A kérdés csupán az volt, kiben van elég kurázsi ahhoz, hogy elvállalja. A csapatkapitányi karszalagot viselő Rudi volt az, aki végül a mészcsíkra helyezte a labdát, majd nagyot sóhajtva nekihátrált. Az egész stadionban néma csend volt, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Voltak, akik oda se tudtak nézni – többek között Sanyi bácsi, pedig ő már megélte egyszer, szinte ugyanezt, mikor az U20-s VB bronzmeccsén az utolsó pillanatban egyenlítettünk büntetőből Koman révén.
A kezemet tördelve figyeltem, ahogy Gergő nekifut, majd fellövi a léc alá. Lehunytam a szememet, majd felugorva a levegőbe bokszoltam. A könnyeim végigfolytak az arcomon, és örömömben a körülöttem állókat ölelgettem. Először csak Bazsit, Flórát meg Ádit, aztán szinte az összes körülöttem álló szurkolót. A csapaton is úrrá lett az eufória, csak a hollandok néztek maguk elé hitetlenkedve. Nem hitték, hogy ezt innen el lehet veszíteni. Bár még nem buktak el, de a lélektani előny kétségkívül nálunk volt – ismét.
Mire a fiaink kiörömködték magukat, a spori lefújta a rendes játékidőt, és kezdődhetett a hosszabbítás. Gyakorlatilag a meccs hátralevő része csak a magyarokról szólt. Helyzetek, helyzetek hátán, aminek végeredménye a hosszabbítás második félidejében lőtt fantasztikus Koman gól lett. És innentől kezdve már senkinek nem volt kétsége sem a magyar győzelmet illetően. 2010-ben a VB-döntőt bukták el hosszabbításban a spanyolok ellen, most pedig már a negyeddöntőkben elvéreztek. Ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy ez a vereség jobban fájt nekik, mint a hat évvel ez előtti.
De nem érdekelt a holland csapat, a legkevésbé sem. Csak a mieink érdekeltek, akik most már történjék akármi is, éremmel fognak hazatérni. És azt hiszem, függetlenül a színétől, minden kritikusnak befogja majd a száját jó hosszú időre.
A srácok a lelátó előtt ünnepeltek, én pedig biztos voltam benne, hogy holnapra nem lesz hangom, de nem bántam. Egy cseppet sem bántam, mert legyőztük a hollandokat.
*
Ajánlott zene: P!nk - Bridge of light
Másnap a német-olasz meccs a németek meggyőző győzelmével végződött, amitől a srácokba ismét beleköltözött a félsz, és volt egy olyan érzésem, hogy ez már nem az, amit egy kis poénkodással el lehetne űzni. Ez kőkemény félelem volt, főképp azért, mert Ádám beszámolóiból elég reális képet kaptunk arról, hogy pontosan milyen jó is a német válogatott. Nos, nagyon.
Rudi is tartott tőlük. Nem emelt ki külön senkit, magától a németek egységétől félt, és azt hiszem, jogosan. Évek óta a világ futballjának elitjébe tartoztak, és ezzel fölösleges lett volna vitatkozni. Azt hiszem nem is volt senki a csapatban, aki ezt akarta volna tenni.
Rossz volt nézni a csalódott arcokat. Mind úgy viselkedtek, mintha már lejátszották volna a meccset, és csúfos vereséget szenvedtek volna. Próbáltam jobb kedvre deríteni őket, de nem sikerült. Még az sem javított a helyzeten, hogy megérkezett Viki is, Voli menyasszonya, valamint Tami is becsatlakozott. Tehetetlenül szemléltük azt, ahogy a srácok között eluralkodik a depressziós hangulat.
– Szerintem eljött az idő, amikor el kell tenni előlük az összes éles dolgot, nehogy összevagdalják magukat. – Szar poén volt, én is tudtam. De valamivel muszáj volt felráznom őket.
– Nem, Regi te ezt nem érted! – Ádámka volt az, aki támadólag lépett fel. Meglepett, egyrészről, mert ő volt a legjobban magába zárkózva másrészről pedig soha elképzelni nem tudtam róla, hogy egy hangos szó elhagyhatná a száját. – Ez valószínűleg életünk legnagyobb meccse, és rohadtul nem akarjuk elviccelni. Ezt most nem. Mert ez csak akkor sikerülhet, ha komolyan vesszük! Még így is csak nagyon neccesen. – Lemondóan megingattam a fejemet.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan! Nézz már végig magatokon! Úgy néztek ki, mint egy vert sereg. Semmi önbizalom nincs bennetek, és bár nem mondjátok ki, látom rajtatok, hogy egyikőtök sem hiszi el. És tudjátok mit? Ha ilyen csapat a miénk, akkor én sem hiszem el. Azt gondolom, hogy képtelenség, hogy ennyire magatokba temetkezve nyerjetek. Sőt, hova tovább, azt gondolom, hogy ilyen hozzáállással a pályára is kár kimenni. Fölösleges a szurkolóitokat odacsődíteni, ha lélekben már elkönyveltétek azt, hogy kikaptok. De tudjátok, mit? Én ott leszek, ezt garantálhatom. És szurkolni fogok a lefújás pillanatáig. Mert én hiszek bennetek. – Befejezettnek tekintettem a témát, és nem akartam, hogy bárki akár egy szavamat is megcáfolja. – Holnap a meccs után találkozunk – mondtam, majd kisétáltam az ajtón, bár a szívem visszahúzott, hogy köszönjek el Gergőtől, kívánjak neki sok sikert, de nem mehettem, mert hitelét vesztette volna az egész dolog.
A szobámba érve írtam egy SMS-t neki, hogy szeretem, és sok sikert, és beszéljünk reggel. Miután tisztázta, hogy ő is engem, csak egy egyszerű köszönöm-öt írt. Sejtettem, hogy ez mire vonatkozott, és csak remélni tudtam, hogy a sejtésem majd beigazolódik.
*
Következő nap reggel már korán elmentem a szállodából, egyrészről mert délelőtt edzettünk Ádiékkal, mondván délután már a meccsre akartam koncentrálni. Másrészt pedig nem igazán akartam egyik csapattaggal sem összefutni. Valahogy mégis sikerült belefutnom a korán kelő csapatkapitánnyal. Arcán széles mosollyal csókolt meg.
– Nem érdekel a meccs eredménye! – mondtam egy levegővételnyi szünet alatt. – Csak az számít, hogy a legjobbatokat nyújtástok. – Két újabb csók között kaptak helyet a szavaim. Igazság szerint már állatira vártam az EB végét, hogy végre csak egy kicsit is, de kettesben lehessünk Gergővel. Nyilván nem azért, hogy sakkozzunk.
– Szeretlek. – Homlokát az enyémnek döntötte, és a szemeimbe nézett. A válaszom az volt, hogy lehúztam őt egy újabb csókra. És még egyre.
– Mennem kell – húztam el a számat. Tényleg kapkodnom kellett magamat, ha nem akartam elkésni az edzésről. – Meccs után beszélünk. Csak… Játssz jól! – kértem, mire elmosolyodott, csak úgy, rudisan. Még egy utolsó csókot nyomott a számra, és már rohantam is végig a szálloda a folyosóján, bár igazából felesleges volt. Így is, úgy is késésben voltam.
*
Mikor próba után visszaértem a szállóba a srácok már nem voltak elérhetők, mert átmozgató edzést tartottak, aztán megbeszéltek, utána pedig már a stadionban lopták a napot. Bazsival, Flórával és Vikivel lelkesen készülődtünk a meccsre, és végszóra Tami is befutott. Igazából Bojanék meccsét jött megnézni, de ha már a francia fővárosban tartózkodott, megnézte a tesóját is.
Ádi lemondott a meccsről, mondván neki egy évben egy focimeccs bőven sok, így öten vágtunk neki annak, hogy a csapatunkat a győzelembe hajszoljuk. Tudtam, hogy nehéz lesz, és csak és kizárólag akkor sikerülhet, ha elhiszik, és mindenki ott van fejben, de hittem bennük.
A stadion megint magyar szurkolóktól volt hangos, bár a németeket sem kellett félteni. Egyesével éltették a pályára lépő játékosaikat, és a csapatukat egyaránt. Ádámka a pálya szélén lepacsizott a Bayern-beli csapattársaival, és váltott velük pár szót, majd mindannyian visszatemetkeztek a bemelegítésbe.
Mi kezdtük a meccset, úgy értem, miénk volt a kezdő rúgás, és nagyjából az első húsz percben ki is merült ennyiben az aktivitásunk. Csak és kizárólag a jó szerencsének és Ádámnak köszönhettük azt, hogy a németek nem tettek szert behozhatatlan előnyre. Bár hozzáteszem, a mentális előny így is náluk volt.
A legbosszantóbb az volt, hogy láttam, a németek még csak meg sem erőltetik magukat, a mieink pedig rágörcsöltek mindenre, és ha meg is szerezték a labdát, zavarukban elpasszolták magukat. Mintha soha nem játszottak volna még nagyközönség előtt.
Bosszantott a csapatunk hozzáállása, hogy tehetetlenül nézték, ahogy az ellenfél játékosa végigcselezi a védelmüket, ahogy befutnak üres területre, és visszakapva a kényszerítőt kapura fordulnak és a lőnek. Pontosan így született előbb Müller, majd Schweinsteiger gólja is. Ha lett volna a közelemben használható falfelület a fejemet kezdtem volna el beleverni, amiért öt percen belül kétszer követték el pontosan ugyanazt a védelmi hibát.
Kifejezetten értékeltem azt, amikor a játékvezető lefújta az első félidőt, de nem mozdultam a helyemről, csupán élénk eszmecserébe kezdtem Bazsiékkal.
– Melegen ajánlom nekik, hogy a következő félidőben mutassanak valamit – morogtam, mire Bazsi csak bólintott.
– Nem akarok beszólni, de ez eddig kritikán aluli. – Csak egyetérteni tudtam az unokabátyámmal. Mérhetetlenül haragudtam a csapatra. Nem az eredménnyel volt bajom, ettől a német csapattól, ha kettővel többel mennek, az se lett volna szégyen. A mutatott játékkal voltak bajaim, és azzal a hozzáállással, hogy "úgyse sikerülhet". Nagypapám mindig azt mondta, hogy amíg meg nem próbálod, soha nem tudod, hogy sikerül-e. Viszont ha nem próbálod meg, örök életedre benned marad a kérdés, hogy mi lett volna, ha…?
– Csak azért örülnék, ha nem jutnánk most a döntőbe, mert nem akarnám, hogy Rudi Bojan ellen játsszon. – Tami hozzászólásán muszáj volt felnevetnem. Tudtam, hogy főleg a borús hangulat elűzése miatt mondja ezt, de valahol mélyen azért mégis komolyan gondolta. Mert a spanyolok helye a döntőben már biztos volt, azok után, hogy megverték a franciákat 2-0-ra.
A számat rágcsálva vártam, hogy kezdődjön a második félidő. Tami meg is örökítette a telefonjával, csak és kizárólag azért, hogy majd tudja mutogatni a srácoknak, hogy mibe taszítottak az impotens játékukkal. Furcsa volt, mert a szörnyű első félidő ellenére viszonylag jó hangulatban voltunk. Továbbra is hittem, hogy innen még fel lehet állni.
Rudi volt az első, aki kijött a pályára, és azt láttam az arcán, amit már az első félidőben is akartam. Elszántságot. A szám mosolyra húzódott, és becsatlakoztam a Gergőt éltető szurkolók közé. Szépen lassan kiszállingózott az egész csapat, és a németek is. Ahogy láttam, hogy Koman és Bogdán egymást ugratva jön fel az öltözőből, Dzsudzsi és Ádámka pedig valamin épp nevetve vitatkoznak, megnyugodtam. Bíztam benne, hogy bebizonyítják, nem hiába hisznek bennük olyan sokan.
A kezdő rúgást követően a srácok elkezdtek letámadni, és ténylegesen focizni. Lehet, hogy Sanyi bácsi a szünetben elmesélte nekik, mi is az a labdarúgás, mindenesetre öröm volt nézni, ahogy játszottak. Helyzetekig is eljutottak, de gól nem született belőle, viszont a németek folyamatosan kontráztak. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt végig bírják a srácaink. Arról, hogy a német csapat, ha kell, a hosszabbításban is végigcsinálná ugyanazt, nem volt kétségem, mert az elmúlt években pontosan így nyertek meg mindent – beszéljünk klubszintről vagy a válogatottról.
A világ legboldogabb embere voltam, amikor a hetvenkettedik percben Ádámka góljával szépítettünk. Annak is örültem volna, ha egy olyan gólt szerzünk, ahol a szerencse is közrejátszik, de ez egy gyönyörűen felépített támadás végén született. Mesterien pontos passzokkal játszották át a német védelmet, akik egy pillanatra gyanítom azt sem tudták, hol is vannak.
Ami még inkább mosolygásra késztetett, az Ádám csapattársainak meglepődött mosolya. Schweinsteiger, Müller és Neuer összenézése sokat elmondott a szituációról.
A nyolcvanötödik percben aztán a németek eldöntötték a meccset Reus góljával, de nem bántam. Tudtam, hogy a második félidőben mutatott játékunk és Szalai gólja megmutatta, hogy igenis velünk is számolni kell a világ futballjában. Valószínűnek tartottam, hogy a holland-verésünkkel együtt erről is sokat fognak írni az újságokban, sejthetőleg többnyire pozitívan, és ennek nagyon örültem.
És volt még valami, ami boldoggá tett, és aminek a srácok is örültek a pályán – érmet szereztünk. Bronzéremmel térhettünk haza az Európa bajnokságról. A pályára nézve nehezen lehetett volna eldönteni, hogy melyik csapat is nyerte a meccset. Ugyanis két kis csapat ugrált körben – egy fehér és egy piros. Komolyan, úgy örültek, mintha megnyerték volna az EB-t, és ilyen sorsolás mellett, ez úgy is tetszett.
Miután kellőképpen kiünnepelték magukat, Ádámka gyorsan begyűjtötte Bastian mezét, Rudi pedig lecsapott Müllerére. Legnagyobb meglepetésemre, pedig Bogdánhoz a német kapus ballagott oda, mezcserét kérve. Arcomon hatalmas vigyorral figyeltem az eseményeket, és mérhetetlen büszkeség töltött el a látványra.